Szabad Sajtó, 1970. július-szeptember (62. évfolyam, 27-39. szám)
1970-08-13 / 33. szám
Már elkészültek, hogy akármilyen módon otthagyják az országot. Az életük tűrhetetlennek látszott, a jövő sötétnek, kilátástalannak. A férjet megfosztották az állásától egy intrika folytán, a fiút nem vették fel az egyetemre, mint osztályidegent. Pedig nem tettek semmit a rendszer ellen. Igaz, mellette sem, mert mikor felszólították a férjet, hogy . lépjen be a pártba, megtagadta azzal, hogy nem érzi magát elég érettnek rá. Azonkívül a ttajno Erzsébet tudományos munkássága sem enged időt rá. Hosszú lidérces álmatlan éjszakák előzték meg az elhatározásukat. Már valamennyi barátjuk elment és kívülről írták a hívogató leveleket nekik. Heteken keresztül tárgyaltak egymással az otthonmaradás, vagy az elmenés nehéz problémáját. Mert irtóztatóan fájdalmas volt mégcsak beszélni róla. A szépen, ízlésesen berendezett otthonukat, a fáradságokkal és lemondásokkal bútorozott szobákat, a néhány gyönyörű antik bútordarabot, amit a saját munkájukkal leheltek fényessé, dekoratívvá. Minden a helyén volt. Értékes porcelánok, kristálydarabok, festmények, minden a legmegfelelőbb helyen, a legjobb megvilágításban. Hogy tudják mindezt itthagyni és nekivágni a bizonytalannak, hogy újra kezdjék az életet, A legszebb éveikben voltak, amikor még minden ember tele van aktivitással, teremteni akarással. De a bizonytalanság réme ott ült makacsul a lelkűkben. Mi lesz ha ott kint nem sikerűi? Meséket hallottak gyors meggazdagodásról. Beszéltek a tág lehetőségekről, amely mindenki számára nyitva van, aki érvényesülni akar. Bementek a vajúdó éjszakákon a fiukhoz, aki békésén aludta a fiatalok gondtalan álmát. Az alvótól kérdeztek gondolatban, hogy mit tegyenek. Mit fog hozni számukra az a lépés, amire már majdnem elhatározták magukat. Nem fog-e végződni egész életük öszeomlásával. A kínzó tépelődő órák tűrhetetlenné tették az életüket. Ami még sohasem történt meg, ingerülten rákiabált a feleségére, arra a csodaszép asszonyra, aki már tizenkilenc éve osztja meg véle az életet, megértve a törekvéseit a tudományos kutatások terén, soha nem zúgolódott az álmatlan éjszakák miatt. Csak főzte az erős feketéket, hogy elűzze a fáradságot belőle. Ez az asszony volt a kincse, akit minden barátja irigyelt tőle. Mintha tudatában sem lenne a saját varázslatos bájának, olyan egyszerűséggel tett meg mindent, hogy családjának a legjobb gondozást adja, akármilyen fáradsággal, vagy áldozattal. S végre pontot tettek a hosszú agóniára. Mennek. Napokig válogattak, hogy mi az a minimum amit magukkal vihetnek, hogy ne legyen feltűnő. Hosszú utánjárások után sikerült egy határátlépési igazolványt szerezniük, mellyel átléphetik a vonalat. Látogatásra szólt. Ajánló leveleket a professzoraitól, mely igazolta sikereit a tudományok terén. Gondosan mérlegeltek minden lépést, mert már akkor nagyon sok ilyen elhatározás lebukással végződött. Bizonyos volt benne, hogy ha ez vele megtörténne, nem bírná ki sem ő, sem a családja. Mikor elérkezett a cselekvés napja, egy álmatlan éjszaka után, amikor megsimogattak minden tárgyat, ami a szivükhöz volt nőve, ami kor arra gondoltak, hogy vajon ki lesz, aki ezeket a kincseket birtokolni fogja, azt hitték megszakad a szivük. Csak legalább olyan kezekbe kerülne, aki értékelni fogja tudni. Aki nem fog a régi ókorbeli urnából leveses tálat csinálni. Aki nem fogja az antik perzsaszőnyeget lábtörlővé degradálni. így tépték magukat és egymást mindaddig, amíg bezárult mögöttük az ajtó, amin már soha nem léphetnek be. Elindult velük a vonat. Az érett búzatáblák, ahol a vonat elsiklott, aggodalmasan hajtották le a fejüket. Legalább ők úgy látták. Mintha azt suttogták volna, forduljatok vissza, még nem késő. A három emberarc fagy ottan, magaelé meredve tépelődött, mindegyikre ráírva a belső nyugtalanságot. Megérkeztek a határra. A vonat megállt és megkezdődött az ellenőrzés. A szivek vadul kalapáltak, minden erejükre szükségük volt, hogy megőrizzék a nyugodság látszatát. Agóniás percek voltak, amíg az ő kupéjuk ajtajához érkeztek. Az asszony kiment a kupé ajtaja elé, hogy leküzdje nyugtalanságát. Az ellenőrnek helyet adott, hogy beléphessen és az megcsodálva a szép asszonyt, egy pillanatig megállt és beszólt: “kérem az igazolványokat előkészíteni”. Az asszony látta a férje sápadt arcát, amin már alig tudott uralkodni. Hirtelen egy mentő ötlete támadt, mert úgy érezte, ha nem csinálja meg, akkor végük van. Felsikoltott, hogy valami berepült a szemébe. Az ellenőr habozás nélkül hozzálépett, kivette a zsebéből a zsebkendőjét és próbált segíteni a nemlétező valamin az asszony szemében. Aztán kikisérte a vízcsaphoz, benedvesitve a zsebkendőt, babusgatva a szenvedőt, minden percben kérdezve, hogy miként érzi magát, kiment e szeméből a zavaró valami. Ez az asszony sohasem volt kokett. De most minden asszonyi báját latba vetette. Bűbájos mosolyát hatványozottan öntötte, amint mondta, a megmentője felé. Megsimogatta, kacérkodott vele, ezer köszönetét mondott. Közben ugylátszik lejárt az idő, a vonatnak indulnia kellett. A férfi még hamarosan leírta a telefonszámát és odaadta a nőnek. Az induló vonat mellett menve még azt is elmondta, hogy ő sokat jár át a határon és szeretne vele ott találkozni. így hát vége van a mesének. Pedig ez nem is mese volt, hanem egy olyan valóság, ami a börtönben végződhetett volna, ha rájönnek, hogy az a bizonyos határátlépési igazolvány, hamis. S hogy mi történt aztán? Itt ebben az áldott oiszágban, most együtt ülünk a livingroomban, ahogy itt a fogadószcbát becézik. A férj, ma egy nagyrabecsült tudósa az egyik legkiválóbb egyetemnek. Az asszony itt folytatta az otthon abbahagyott egyetemi éveit, kiváló orvosprofesszor. S a fiuk, a szemük fénye, maga is egy nagyrabecsült, kiváló építészmérnök. Egy nagyon boldog család. Hogy mi lett volna, ha az asszony nem pazarolja olyan bőségesen a legszebb mosolyát, arra még rossz is gondolni. ANEKDOTA Hans Christian Andersen, a hires dán költő és meseiró, mint annyi más irótársa, szerette uj müveit barátainak felolvasni. Baráti körében egyedül a jeles szobrászművész: Berthel Thorvaldsen volt az, aki Andersen mesemondását nem túlzott örömmel hallgatta. Egy alkalommal Andersen előadta Thorvaldsen-nek legújabb meséjét, és várta a hatást. — Ezt a mesét túlságosan rövidnek találom — jelentette ki a szobrász. — Rövidnek találod? — örvendezett a meseköltő. És miért találod rövidnek? Thorvaldsen elnyomott egy ásitást: — Mert éppen javában aludtam már mellette, mikor azzal költöttéi fel, hogy —. vége! ^ VÁLASZTÁS JELIGE. — Két férfi között választhatok és nem tudok dönteni. Az egyik azt ígéri, hogy soha sem fogom megbánni, ha őt választom, mert úgy szeret, hogy a csillagokat ia lehozza nekem az égről. A másik is ígéri, hogy boldog leszek vele. Nekem egyformán szimpatikus mind a kettő. Melyiket válasszam? VÁLASZ. — Azt, amelyik kevesebbet igér. A politikus mindent igér, nem törődik vele, hogy a választók utólag kiábrándulnak. Az igazi szerelmes csak annyit igér, amennyit teljesíteni tud, nehogy csalódást okozzon. * * * FÉRJHEZMENÉS. — Kedves Erzsébet, egy különös ügyről irok önnek, ami velem van. 30 éves lány vagyok és együtt lakom édesanyámmal, aki 54 éves, édesapám 4 évvel ezelőtt meghalt. A szüleim 10 évvel ezelőtt megismerkedtek egy amerikai házaspárral. Nagyon jóba lettek, sokszor jártak egymáshoz vacsorázni, igy én is’ ismerem őket, Apám halála után is megmaradt a barátság. Az asszony tavaly meghalt. Édesanyám most elmesélte, hogy a férfi mondta neki, hogy szívesen elvenne engem feleségül. Az illető 52 éves, gazdag ember. Én azonnal megmondtam az édesanyámnak, hogy nekem nem. kell. nemcsak azért, mert 22 évvel öregebb, hanem azért sem, miután nem tetszik és együtt járok egy hozzám illő férfivel, ahhoz akarok menni. Édesanyám azonban rá akar beszélni, hogy menjek az illetőhöz, mert annak sok pénze \an és gond nélkül élhetek mellette, folyton dicséri, hogy milyen intelligens, finom ember, ne engedjem elszaladni a szerencsémet, ilyet soha életében nem látott. Talán nem szép tőlem igy írni az édesanyámról, de olyan erőszakosan beszél rá erre a házasságra, hogy legszívesebben elköltöznék hazulról egyedül lakni, mert már nagyon idegesít az erőszakossága és a sírása, mert ha erről beszélünk, mindig sir, hogy nem törődök a jövőmmel és vele sem törődök, mert ha hozzámennék az illetőhöz, akkor nekem is jó lenne és neki is, miután gazdag lennék és öreg korára támogatni tudnám őt. Én eddig is mindent megtettem érte, nem engedtem dolgozni, szépen keresek, mindennel ellátom őt, a jövőben sem lesz’ oka panaszkodni, de azért azt hiszem nem vagyok köteles az édesanyám kedvéért hozzámenni egy* férfihez, akit nem szeretek és csak azért legyek a felesége, mert gazdag. VÁLASZ. — Igaza van. Ha az a férfi, magának nem kell, ne engedje magát rábeszélni. Sir a mamája? Majd abbahagyja. De van egy ötletem. Ha az édesanyjának olyan nagyon tetszik az illető, akkor menjen hozzá ő. * * * MRS. A. BARNA. — 7 nő dolgozik az irodában, 6 lány és csak én vagyok férjes asszony. Mindig csodálkozom azon, hogy a lányok reggel 9-kor már kikészítve, kiöltözködve érkeznek meg. Mire kell ez? Ilyen kiszépitéshez, kozmetikához és öltözködéshez legaláhb egy óra kell és jobban tennék, ha inkább kialudnák magukat, mert ha nem töltik az időt szépítéssel akkor 10 perc alatt készek lehetnek és nem jönnek be álmosan csak amiatt, mert hencegni akarnak egymásnak a ruhával, a kozmetikával és a hajjal. VÁLASZ. — Nem adok igazat. Elsősorban azért, mert ma a dolgozó nőtől megkívánják, hogy a munkahelyen ápoltan jelenjen meg. Ezen túlmenően is a nő élete csatatéren telik el. Álladóan készenlétben kell állnia, mint a vívónak. (Folytatás a 9-ik oldalon.) Thursday, August 13, 1970 SZABADSAJTÉ 7. oldal EGY NŐI MOSOLY... Irta: HAJNAL ERZSÉÉBET HOMOKI ERZSÉBET LELKI KLINIKÁJA
