Szabad Sajtó, 1969. július-szeptember (61. évfolyam, 27-39. szám)
1969-08-14 / 33. szám
.12. oldal SZABAD SAJTÓ línirsdaj, Aug. 14, 196$ Budapestből Mekka II. és egyéb alvilági trükkök (Folytatás) Azt a módszert követték, hogy a két fekete ruhába öltözött “püspöki titkár” előre ment a kiszemelt faluba, beharangozta a népnek, hogy a községen rövidensen átutazik egy északmagyarországi püspök, aki áldást oszt ki és aki e zarándokutat tulajdonképpen azért teszi meg, hogy a Dunántúl vallásos, adakozó népe is járuljon hozz a felépítendő kolostor költségeihez. Szinte tökéletesen ment minden; a legtöbb helyen a falu papja járt elől az adakozásban jó példával. A püspök ur persze soha nem állt meg a papiak előtt, vagy az ott térdre borult sokaságnál, hanem csak végigkocogott a falun, s osztogatta az áldást . . . Segédei pe.dig szedték a pénzt . . . A püspöki túra elsősorban azért nem tűnt fel senkinek, mert ebben az időben még a magas egyházi méltóságok is “bevetették” magukat egy-egy templom, kolostor építésének gyűjtőakciójába. Különben is: Förgeteg Ákosnak olyan “igazi magyar püspök” külseje volt, hogy az egyszerű falusi plébániákon nem is sejtették, micsoda szemfényvesztésnek lettek az áldozatai. Mindössze az volt feltűnő, hogy bármennyire is marasztalták egy kis lakomára a “püspök titkárokat”, csak addig, maradtak, amig a pénzt be nem szedték, s máris tovább álltak. Persze, ha valaki a nyomukba eredt volna, különös látványban lett volna része. A rászedett falutól néhány kilométernyire ugyanis a “püspök urat” láthatta volna, amint a füvön heverészik és megszabadítva magát a püspöki ornátustól, süvegtől — gatyában sütteti a hasát a napon . . . De mivel sehol sem akadt ilyen “kiváncsi” emiber, — a titok jó ideig titok maradt. Egészen addig, amig Bakonybélen, ebben a kis bakonyi faluban így nem kiáltott a püspök úrhoz egy fiatalember: — “Ákos! Hát ezt az ancugot meg hol szedted ? ! . .. Hogyan is sejthette volna Förgeteg, az álpüspök, hogy eldugott kis dunántúli faluban éppen egy cellatársával akad össze? S a “püspök” még nagyobb szerencsétlenségére, történt mindez a községi pap jelenlétében . . . Hiába csapatott a lovak közé Förgeteg — a turpisság most már nem maradhatott titokban ... A pap jelentést tett a csendőrségen, s másnap, néhány faluval (arrébb, a csendőrök fel is tartóztatták a püspöki hintót. Pedig ekkorra már húszezer pengő gyűlt össze a felépíteni soha nem kivánt, de gyűjtés céljára igen alkalmas észak-magyarországi kolostor” javára . . . * * * Egy másik akta szintén érdekes bűncselekményről tudósit bennünket, vagyis az utókort. 1931-et írtak. A Budapesti Főkapitányság bűnügyi osztályán ekkor állították öszsze “szakmák” szerint a zsebesek, betörők, mackósok, balbontók, selyemfiuk és utcalányok fényképalbumait, hogy ezzel is gyorsítsák, segítsék a nyomozási munkát. S valóban, ezek az albumok megkönnyítették a detektívek munkáját, hiszen e fényképek alapján gyakran felismerték az áldozatok a tettest, könnyebb volt az azonosítás és a körözés . . . A szervezett alvilágot persze bosszantotta, hogy bármilyen bűncselekményt követtek -is el, rövidesen a nyomukra bukkantak a detektívek. Ezért aztán “döntő rohamra” indultak a főkapitányság ellen... Összeültek az igazi “nehéz fiuk” és elhatározták, hogy “megszabadítják” a főkapitányságot ezektől az albumoktól. Mivel még nem fordult elő a bűnügyi krónikában, hogy éppen a főkapitányságra törtek be, a detektívek minden bizonnyal hallgatni fognak majd a dologról, nem hozzák a sajtó tudomására, nem teszik magukat nevetség tárgyává . . . 1931. junius 11-én reggel a bűnügyi osztály vezetője a szokott időben lépte át a főkapitányság Zrínyi utcai kapuját. Felment az emeletre, kinyitotta előszobájának ajtaját — titkárnője mindig később érkezett — és nyomban hátra is hőkölt. Mintha tatárok jártak volna a szobában: az iratok szanaszét hevertek a földön. Az iratszekrény tárva-nyitva, s látni lehetett, hogy felfeszitették. Itt őrizték a bűnözők fényképalbumait. A főfelügyelő felütötte egyik albumot — és nagyot káromkodott. Nagy, fáradságos munka állt a bűnügyi osztály emberei előtt: újból meg kellett tölteni képekkel az alvilág e különös, de igen hasznos arcképcsarnokát. A tettes vagy tettesek ugyanis mind a nyolc albumból kiszedték a fényképeket — jó aktatáskánya valót — és eltűntek velük . . . Az újságok valóban hallgattak a különös betörésről, mert a rendőri tudósítóknak megtiltották, hogy erről a blamázsról beszámoljanak. Az egész ország rajtuk nevetett volna, ha megtudják, hogy a betörők elvitték “haverjaik” fényképét — a főkapitányságról. Az osztályvezető főfelügyelő toporzékolt mérgében s e pillanattól kezdve nem volt más feladata beosztottaimk, minthogy előkeritsék — “ha kell, a föld alól is” — az arcátlan betörőket, akik nem átallották fricskát adni a rendőrségnek . . . S bár egy sor egyéb kibogozatlan, felderítetlen bűnügy várta a detektíveket, de ezekkel most keveset törődhettek: szigorúan meghagyták nekik, hogy eredjenek az arcképes betörők nyomába, merüljenek el az alvilágba, próbáljanak értesüléseket szerezni, hátha igy a pimasz fráterek nyomára bukkannak . . . És a detektívek loholtak is éjjel-nappal. De csak egy hét múltán találták meg az első nyomot: értesültek ugyanis arról, hogy a budapesti alvilág amolyan felmérést csinál: kik vannak börtönben, kik vannak szabadlábon, kinek a fényképét kell megsemmisíteni, s kiét lehet jó áron értékesíteni . . . Szabályos fényképbörzék alakultak s néhány nap alatt el is keltek a művészinek aligha mondható fotók . . . Fárasztó nyomozás után sikerült elkapni a tettest, egy huszonnégyéves, állásnélküli kereskedősegédet, aki fiatal kora ellenére jónéhányszor megjárta már a főkapitányság bűnügyi osztályának szobáit, s akit az alvilág vezéralakjai bíztak meg azzal, hogy az albumokat kiürítse ... így válaszolt a villámló tekintetű főfelügyelő faggató kérdéseire: — Azt úgy sem mondom el, hogy kik bíztak meg azzal, hogy lopjam el a rendőrségtől a fényképeket, mert valami nagy ügyet csináltak és a detektívek már a nyomukban vannak. Azt sem mondom meg, hogy ki volt az, aki kiegészítette ezt a feladatot azzal, hogy ha tudom, hozzam el az összes fényképeket ... — mondta dacosan, aztán, mint egy gyerek, aki élvezi, milyen jól becsapta a felnőtteket, kuncogva folytatta: — Már előre nevettünk, milyen nagy bal- Lé lesz, ha a detektivektől lopunk ... A balhét úgy kezdtem, hogy délután bementem a Zrínyi utcai kapun. A rendőrőrszem megkérdezte, hova megyek, mire azt mondtam, hogy Harangozó főfelügyelő ur vár engemet. . . Ezután minden további nélkül feljutottam a második emeletre, ahol az a rengeteg rács van, amelyen senkit sem engednek be, csak olyanokat, akiknek hivatalos dolguk van a bűnügyi osztályon. Nekem semmi flepnim nem volt, de nem is kérdezték tőlem, hogy mit akarok, egész egyszerűen keresztül engedtek a rácsos ajtón. Itt célirányosan mentem Harangozó főfelügyelő ur szobája felé, mert a többiek már előre megmondták, hogy hol őrzik a fényképalbumokat J (Folytatjuk.) Hires kémek, kalandorok és bűnügyek
