Szabad Sajtó, 1965 (57. évfolyam, 1-51. szám)

1965-03-25 / 12. szám

8. OLDAL

Vf* 7ÍTT«*

Thursday. March 25. 1965

hires Énekesek

FURCSA HATTYÚDALAI

Az emberi jeliem egyik leghívebb tükre a végrendelet. Mindennél jobban megismerjük valamely ember tulajdonságait végső intézkedéseiből. Számtalan oly esetet tudunk, midőn a végső akarat éles ellentétét mutatja azoknak a tulajdonságoknak, melyeket a végrendelkező életében mutatott.

A világ egyik legnagyobb énekese, Enrico Caruso ad erre érdekes példát. Róla az egész földkerekség tudta, mennyire szereti feleségét. S mégis, végrendeletében egy furcsa záradékot adott felesége ellen: hogy a végrendeletben meghagyott intézkedések

végre nem hajtása esetén az asszonynak hagyott legnagyobb rész az olasz államé legyen.

A különös rendelkezésnek érdekes lélektani magyarázata van. Caruso mindig rette» gett a haláltól. Amikor meghalást játszott a színpadon, mindig megrázta szerepe hűségével a közönséget. Halálfélelme íratta vele végrendeletébe azt, hogy “holttestem a szunnyadó élethez hasonlatos állapotban őrzendő meg.” Az özvegy a legpontosabban igyekezett végrehajtani ura minden 'kívánságát. Carusot halála után azonnal bebalzsamozták, mumifikálták és egy

konzerváló anyag befecskendezésével olyan állapotba hoz-: ták, hogy a halálát követő első esztendőkben az emberek nek valóban az az érzésük volt megtekintésekor, hogy élő embert látnak. A végrendelet utasítását a legapróbb részletekben is követték: arcát kipirositották és ezt az üvegkoporsóban fekvő, márványboltozat alá helyezett holttesten minden három évben megismétlik, sőt ugyanakkor a ráadott frakkot is mindig gondosan kicsehrélik a legújabb divatuval.

Adelina Patti, a spanyololasz-amerikai szoprán éne-< kesnő nagy hangversenykor»

útjain nencsak dicsőséget és világhírt ráérzett, hanem temérdek péizt is. Jól értett ahhoz, hogy j, megkeresett vagyon busás hasznot hajtó vállalatokba fektesse. Az öregebbik Bleiclröder, három német császár bankárja volt a tanácsadója pénzügyekben és odáig tudtf segíteni a művésznőt, h*gy végrendeletének megírásakor sokmilliós vagyonról intézkedhetett. Visszaemlékezett rá, mekkora fáradságába és mily sza kadatlan erergia megfeszítésébe került, mig magasba jutott. Nem akarta ezért sze gény rokonának sem könnyűvé tenni az örökség élvezését, így rendelkezett: huszonkét rokonnak tdjesen egyforma rész jusson a vagyonból az alapítványát és ösztöndíjak leszámítása után. Az alapítványok >és ösztöndijak dolgát Patti a halálát követő 100 esztendőnél is többre pontosan kikalkulálta és azokból ma is

sok fiatal énekesnő kap még támogatást. A huszonkét rokon mindegyikének el kell azonban érni egy saját ipari üzemig tiz év leforgása alatt, melyhez az örökségből csak csekély támogatást kap. Aki eléri ezt, kikaphatja a maga részét; akinek nem sikerült, elveszti az igényét az örökségre. Patti jól ismerte az embereket, előre látta, hogy a vagyon nagyobb része együtt fog maradni; a kitűzött idő alatt valóban mindlössze hét örökös jutott el a kitűzött célhoz. Ebből azután hosszú pö rösködések kerekedtek, az énekesnő azonban elérte szándékát, a keservesen szerzett vagyon nem forgácsolódott szét nagyon.

1926-ban egy Rigoletto-előadás alatt, a nagy ária közben szivszélhüdés érte a kopen'hágai operában Johannsent, a hii*es tenoristát. Ez az énekes kapta a newyorki Metropolitan Operában Caruso után a

legnagyobb tiszteletdijat vendégfellépései alkalmával. Mint Szívbajos ember, tudta, hogy halála minden pillanatban bekövetkezhet hirtelen. Ezért minden ingó és ingatlan javáról pontos jegyzéket adott át a közjegyzőnek azzal a rendelkezéssel, hogy örökösei a hagyatékról még az ő életében értesitendők. Amikor meghalt, nagy meglepetés érte az örökösöket. A közjegyző ugyanis tudtukra adta, hogy az elhunyt végakaratából csak azok tarthatják meg az örökséget, akik főfoglalkozásuk egész jövedelmét meg tudják takarítani és a megélhetésükre szükséges pénzt mellékfoglalkozásukból szerzik meg. A nagy énekes ugyanis maga is két foglalkozással birt, mellesleg mint iró annyit keresett, hogy abból magából is kényelmesen megélhetett volna. Örököseit is ily kettős tevékenységre akarta szorítani. Számítása

azonban nem vált be, tizenegy örököse mondott ‘le a ráeső részről.

Battistini több mint egymillió dollárt kitevő vagyonát azzal a korlátozással osztotta szét, hogy négy legközelebbi rokonát nem számítva, a többi 8, 15 és 20 év múlva jut-, hasson csak a vagyonhoz. Még pedig azok, akik Battistini halálakor harmincévesek 8 év után, a husz-huszonöt évesek 15 esztendő lefolyásával, a húszévesnél fiatalabbak 20 év múltán kaphassák csak meg az osztályrészüket. Az énekest az a szándék vezette, hogy minden rokona élete derekáig folytassa rendes foglalkozását. A jó szándékból azonban baj és nagy igazságtalanság kerekedett. Többen a határidő lefolyása előtt súlyosan megbetegedtek és bár gazdag örökösök voltak, nem élhettek a megfelelő gyógyító eljárásokkal, el kellett pusztulniok.

SZERELEM

KVEÁRJAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

Most tehát attól is elbúcsúzott. Most már bevégezheti azt amire elhatározta magát. A világgal leszámolt, többé senkihez semmi köze, ki van taszítva a társadalomból, meg van bélyegezve, le van alacsonyitva. erkölcsileg meg van semmisítve.

Ez a gondolat borzasztóan összefacsarta szivét, a fájdalom görcs gyanánt fojtogatta torkát, de uralkodott magán. Az igazgató, ez a kőszivü ember ne lásson könnyeket szemében, mert úgysem tudná azokat méltányolni.

— Készen vagyok, igazgató ur, — mondta nyugodtan.

Erre az igazgató csengetett. Néhány perc múlva belépett

egy potrohos ember, aki altiszti egyenruhát viselt és egy köteg kulcsot tartott kezében. A kulcsok zörgése Aladárnak a veséjébe hasított.

Az igazgató odaszóit a kulcsárhoz:

— A háromszázhetvenhetest vigye cellájába. Ott lesz magányosan, három napon át. Legyen ideje az elmélkedésre és a magábaszállásra. Vigyázni kell, hogy kezébe ne kerüljön olyasmi, mellyel kárt tehetne önmagában. Jól vigyázzatok, hogy szökési kísérletet ne tegyen, mert az ilyen alamuszi fickók a legveszedelmesebbek.

— Szolgálatára,, igazgató ur, — mondta az őrmester és Aladárra irányította tekintetét, ami egyszerre olyan kifejezést öltött, melyet lehetetlen lenne leirni.

Amilyen alázatos és szolgai volt eddig az igazgatóval szemben, olyan kihivóan sértő, megvető és pöffeszkedő volt a fegyenccel szemben.

— Háromszázbetvenhetes! — jöjjön! — szólt durván.

Aladár kiment az ajtón, az őrmester kulcsait csörgetve

utána ment. Hatalmas lépteinek dübörgése alatt szinte remegett az egész épület.

A folyosón még egy őr. csatlakozott hozzájuk. Ez is gömbölyű, jól táplált ember volt, arcán végtelen cinikus kifejezéssel.

Ezek képviselték a fegyházban a vidám elemet. Ezeknek az embereknek szivük nincs, csak gyomruk. Lehet mondani, végig gyomor valamennyi. Enni, inni, ez életüknek legfőbb becse és feladata. Nemesebb érzelmeket vagy ösztönöket nem ismernek.

A kijelölt zárkához érve, a kulcsár a sok közül előkeresett egy kulcsot és felnyitotta az ajtót, mely erős vaspántokkal volt ellátva.

— Mars be! — szólt durván.

— Isten veled világ, — gondolta Aladár és átlépte zárkája küszöbét, mely a harmadik emeleten volt és az ablak elé akasztott faszekrénnyel el volt sötétítve.

Ebben a pillanatban úgy érezte magát, mintha máris a koporsó sötétsége venné őt körül.

— Ez is meglesz nemsokára, — mormogtá magában sötét elhatározással.

Szétnézett. A zárka szegényesen volt berendezve. Egy vaságy, egy ülőke, kis lóca, melyen mosdótál állott, egy ruhafogas polccal, ennyi volt az egész, ami a gróf rendelkezésére állott.

— Ez az uj otthonod, — mondta a kulcsár, durva cinizmussal. — Tiz esztendőre berendezheted magad. Kell-e vacsora? No ne képzeld ám, hogy aféle pezsgős vacsora lesz, minőhöz ti ficsurok szokva vagytok a finom szeparékban. Most ez a te szeparéd, haha!

— Semmire sincs szükségem, — válaszolt Aladár méltóságteljesen. — Azt kivánom, hogy ne háborgassanak.

— Kivánod? Hohó! Itt nem ilyen hangon szokás beszélni. Vigyázz magadra, mert az ilyen hang rettentően ingerli a tenyeremet. Úgy ne járjál, mint a minap is égy ilyen ficsur, akinek az arcát úgy meg találtam legyinteni, hogy két foga potyogott ki utána. A tetejébe még kurtavasat is kapott nyolc napra. Ezt jo lesz észbe Tártán! és ahhoz TgSzitani azt a tejfölös szádat, nehogy olyasmi szaladjon ki rajta, ami sértő lenne a fülemnek! Érted?

— Értem, — válaszolt Aladár.

— No azért, mert ha nem értenéd, mindjárt meg is magyaráznám.

Kezével olyan mozdulaot tett, mely pofont jelent.

Aladár összerázkódott. Ilyesmiről fogalma sem volt. Most érezte csak igazán, mit tesz az, ha valakit fegyházra Ítélnek és még hozzá tiz évre.

Tiz évig ilyen kezekbe lenni . . . nem, nem, ezt jóérzésü ember ki nem birja. Ő sem fogja kibirni és ez csak egy okkal több, hogy mielőbb végrehajtsa szándékát.

A kulcsárnak úgy látszk, nagy kedve volt tovább kinozni áldozatát.

• — Három hónapig itt leszel egész magánosán — folytatta. — Nem érintkezel senkivel sem, legfeljebb az én becses személyemmel. Az ételedet ide hozzák, lám, milyen kényelem!

— Értem, — mondta AJadár, csakhogy szabaduljon tőle.

— Hinni is akarom, hogy érted. Aztán leülhetsz erre az ülőkére és nézheted a zárka menyezetét, melyet Ízlésed szerint akár nagybőgőnek is nézhetsz. Tobzódhatsz a semmittevésben három hónapig. De hidd ám, hogy ez valami kellemes. A tétlenség rqsszabb a rpunkánál. Ha valakit büntetni akarunk, el- \ yonjuk tőle a munkakedvezményét és akkor majd hogy bele nem örül.

— Iger\, igen, — mondja Aladár és titokban kérte az Istent, szabadítaná meg őt ettpl a durva, fecsegő embertől.

— De úgy ám, — mondta az őrmester és olyan szemekkel nézett Aladárra, mint ahogy a medve néz egy szegény bárányra. — Három hónap múlva kezdődik a munka. Be leszel osztva valamelyik munkaterembe. Mi akarsz lenni? Asztalos, lakatos vagy kecske? Haha! Kecskének leginkább beillesz cingár termetednél fogva. Ruhát varrni, tüt öltögetni, éppen neked való lesz. Valami mesterséget tanulni mindenkinek muszáj, — mert ha visszatér az életbe, semmi sem lehet belőle, két keze munkájával kell, hogy fentartsa magát.

— Nekem nem lesz arra szükségem.

— No persze, mert nagy birtokod van. Apádnak egyetlen fia. Csak aztán ki ne tagadjanak. No tudod, ha majd életben leszünk és kiszabadulsz, én magam kisérlek haza, csapunk aztán olyan murit, aminőt még nem látott a világ. Pezsgőt is iszunk, mi?

— Igen, igen, — mondta Aladár gépiesen.

— De most magadra hagylak. Látom, hogy unod már a beszédemet. Hej, várj csak, várj! Majd rimánkodni fogsz, hogy jönne már hozzád egy teremtett lélek, aki beszélgetne veled, hogy legalább emberi hangot hallanál. Három nap múlva nemcsak engem, hanem még a pokolbeli sátánt is szívesen fogadnád, csakhogy éppen láss valakit.

Ezzel bevágta maga után az ajtót. A zárban megfordult a kulcs és az őrök, dübörgő léptekkel távoztak.

Aladár végre magára volt hagyva. Oh, boldogító magány! De vájjon csakugyan boldogitó-e? Nem inkább igaz az, amit az őrmester az őrjítő munkátlanságról és magányosságról beszélt? Neki tudnia kell, mert tapasztalatai vannak ezen a téren.

— De rajtam ez nem fog bekövetkezni, — mondta Aladár. — Én már határoztam. Az én utam ki van szabva. Még ma bevégzem földi pályafutásomat. Isten veled Rózsika!

A börtönmester minden szigorúsága dacára elkövetett egy hibát, mely abból állott, hogy elfelejtette alaposan megmotozni Aladárt. Ennek a körülménynek köszönhette a fegyenc, hogy a méreg nála maradt.

Hála néked véletlen — sóhajtott Aladár. — Mérhetetlen szerencsétlenségemben legalább megmarad az egy vigasztalásom, hogy balsorsomat nem kell sokáig viselnem. Zsebemben maradt a szer, mellyel megválthatom magamat a legiszonyubbtól, mely tisztességes embert valaha érhet. Oh, ne félj börtönmester, nálam nem fogod megérni, hogy megőrülök a magánytól, vagy hogy térdenállva kérjelek munkáért. Erre nem lesz szükségem. Lelkem holnap már a túlvilágban lesz és számot fog adni tetteiről. Remélem, hogy Isten végtelen irgalmában megfogja nekem bocsátani egyetlen bűnömet, mely abból áll, hogy a gyalázat elől a halálba menekültem.

Éppen előkereste a mérget tartalmazó üveget, mikor léptek hallatszottak a folyosón. Aladár hirtelen az ágyba rejtette az üvegcsét. •••.-;

A léptek éppen az ő cellájának az ajtaja előttnémüTtak el,

csakhamar felnyitották kividről az ajtót és újból a fecsegő börtönmester lépett be.

— Hallod-e, háromszázhetvenhetes! Olyan sokat beszéltem az előbb, hogy valamiről megfeledkeztem. Arról, hogy megmotozzalak. Ezt most helyre kell pótolnom. Add ide hát, ami nálad van.

Aladár eleget tett kívánságának.

— Több nincs? :— kérdezte a börtönmester. — El ne titkolj valamit. Mert ha mégis megmotozlak és valamit még nálad találok, akkor kikapsz.

Már mutatta is hatalmas tenyerét.

— Tessék megmotozni, — mondta Aladár egykedvűen.

Egész nyugodtan mondhatta ezt, mert a méreg olyan helyen volt, ahol legalább most, senki sem kereste volna.

A börtönmester megmotozta őt és nem talált semmit.

— Most már egész bátran nyugalomra térhetsz — mondta. — Jó éjt! Álmodjál szépeket. Azt szokták mondani a babonások, hogy amit valaki egy uj ágyban álmodik, az rendesen teljesedésbe szokott menni.

— Én már megálmodtam sorsomat, — felelte Aladár. Amit én ma éjjel álmodni fogok, az örökké fog tartani.-T- Különös ember — mormogta a börtönmester. — Mások őrjöngenek, neki mennek a falnak, vagy az ablak vasrudait harapják dühüköben, ez meg olyan nyugodt és csendes, mintha a há? nem is fegyház, hanem klastrom lenne, melyben csendes elmélkedésben és jámbor imádságban töltik az időt a benne lakók.

Aladárhoz fordulva, hozzátette:

— Hallod-e te jámbor, nem kellene szent olvasó? Olyan vagy, mintha barátnak képzelnéd magad, ezt a házat pedig klastromnak néznéd.

— Semmire sincs szükségem, — felelte Aladár kurtán.

A börtönmester harsogva kacagott sikerült élcei fölött és eltávozva ismét Aladárra zárta az ajtót.

A fogoly az ágya rogyott és halántékaihoz szorította kezeit.

Az est leszállóit. Hetek óta egyik fogságból a másikba került a szerencsétlen ifjú. És mindkét helyen közel állott ahhoz a veszélyhez, hogy megőrül.

A tébolydában Morvay doktor mesterséges >uton akarta előidézni, a fegyházban pedig az irtózatos helyzet kergette volna őt az őrültség karjába.

De hálálkodott magában, hogy ez nem fog bekövetkezni. Megmaradt neki a becses szer, mellyel megváltja magát minden szenvedéstől. Nem, nem. Lehetetlen, hogy ezt bünül rójja fel neki az Isten.

Előkereste az üveget és szeretetteljesen megsimogatta. Mintha valami becses családi kincs lenne, úgy beezgette és szivéhez szorította, miközben maga elé súgta:

— Egyetlen reményem a rosszban, egyetlen segítségem a siralom völgyében!

Azonnal be szerette volna venni, de elhalasztotta, attól tartva, hogy a fecsegő börtönmester valami ürügy alatt újra visszatér. Nyilván kedve telt abban, hogy mókázhat vele és uraságát egy gróffal szemben is kimutathatta.

Másrészt azt is tudta, hogy a börtönszobákat éjjel vizsgálni is szokták. Meg kellett tehát várnia, mig minden háborgatáson túl lesz, akkor egész nyugodtan befejezheti nagy müvét.

Úgy amint volt, ruhástól lefeküdt az ágyra és hogy keserves helyzetét valamivel megédesitse, elkezdett Rózsikéról gondolkozni. Maga elé varázsolta őt, mikor legelőször találkozott vele az erdőben és midőn szivét bájos lényével egycsapásra meghódította.

Előtte állt az igéző lányka, illatos csokorral kezében, még most is látja szép nagy beszédes szemeit, ártatlan sziiitiszta lelkének tükrét, hallani vélte édes csengésű hangját és lélekben még egyszer átélte a csirázó szerelemnek minden gyönyörűségét, melyet akkor érzett, midőn egymás mellett ültek a puha fűben egy fa alatt és midőn a leányka jöttének okát elbeszélte. Mint a méz, olyan édesen folyt ajkáról a szó és bár szomorúság volt mind, amit mondott, Aladár mégis Ítéletnapig is •elhallgatta volna.

'it 11 (Folytatjuk) ^