Szabad Sajtó, 1965 (57. évfolyam, 1-51. szám)

1965-06-10 / 23. szám

*ZABAn *UT9 1 8. OLDAE Thursday, June 10, 1985 A MAGYAR NÉPRAJZ “ SZÖGÉNY EMBÖRE” Február 4-én, 83 esztendős korában meghalt Kiss La­jos, a magyar néprajz ki­váló tudósa. A magyar néprajztudomány felfrissítése két ember nevé­hez fűződik: Györffy István és Kiss Lajos voltak azok, akik­nek munkássága ugyanannyit érő a néprajzban, mint a szá­zadele ji nagy nemzedék tag­jai közül Ady Endréé a lírá­ban, Móricz Zsigmond é a pró­zában, Bartók és Kodály Zol­táné a népzenében. Kiss Lajos Hódmezővásár­helyen született, ahol minden a föld volt, az “atyaisten a földszerzés” s testvére is nem emberhez, hanem “földhöz” ment férjhez. A fiatal Kiss Lajost sokféle ambíció fütötte: a század ele­jén színészetet tanult Buda­pesten, Csortos Gyulával la­kott együtt albérletben az Öt­pacsirta utcában, Jászai Mari­vá! statisztált együtt a Nem­zeti Színház színpadán. De csakhamar megbarátkozott a fiatal tudós-néprajzos Győr­ffy Istvánnal, aki felfigyelt az izes vásárhelyi ő-zéssel be­szélő fiatal színész elbeszélé­seire, s különösen régi vásár­helyi népdalokat visszaidéző, kitűnő hegedüjátékára. Hazament Vásárhelyre, a szülők szegényparaszti portá­jába. 1904-et irtunk akkor, s a. város jubiláris kiállításra készült. Tornyai János javas­latára, ki a vásárhelyi mü­­vésztelep melalapitója volt, határozta el a városi tanács néprajzi tárgyak gyűjtését, kiállítását is. Tornyai János maga mellé vette Kiss Lajost, hogy együtt gyűjtsék össze az ipari- és mezőgazdasági kiál­lítás néprajzi anyagát. Tor­nyai valóságos kiskátét állí­tott össze, meket érdemes a tanyavilágból s a városi pa­rasztportákból összeszedni: “1. Fő az, hogy diszités, cif­raság legyen rajta. Dísze töb­bet ér a régiségnél. 2. Kézi­munka többet ér a gyárinál, helybeli a vidékinél, paraszt a tanult mesterinél. 3. Különö­sen szem előtt tartandó, hogy azon a bizonyos műtárgyon a magyar nép lelke, felfogása, érzése legyen rajta. Legjob­bak azért a szeretőnek, fele­ségnek, jóbarátnak emlékbe készült tárgyak. 4. Három anyag különösen engedelmes a magyar ember kezében. Fa, bőr és agyag. Asszonyoknál a hímzés és kendermunka. 5. Előre figyelmeztetni kell a tulajdonost, hogy le ne mossa tárgyát, azon módon adja be, amint van.” A kiállítás nagyszerűen si­került, s a város első felbuz­dulásában múzeumot alapított az összegyűjtött tárgyakból, melynek őréül Kiss Lajost ne­vezték ki. De mivel szegény ember fiáról volt szó, (kit nem volt szabad anyagiasság­gal megvádolni) négy eszten­deig egy fillér fizetést sem kapott. A másik négy eszten­dőben pedig négyszáz korona évi fizetéssel javadalmazták, amiből alig jutott családalapí­tásra. Tulajdonképpen ezek a nincs­telen évek indították meg Kiss Lajost igazi pályáján: a gyűj­tögető munka inspirálta toll­­forgatásra, néprajzi tárgyú cikkek megírására. Első néprajzi dolgozata a kenyérsütésről szól. Kisgye­rek korától ezerszer látta, hogy édesanyja mint süti a kenyeret. S az Ethnographiai néprajzi folyóiratban minden­ről Írtak már a szakemberek tudós közleményeket, csak ép­pen a kenyérsütésről nem. Pedig a kenyér a világon a legelső. Még a legdurvább em­ber is, ha leejti, felveszi, le­­simitja, megcsókolja: ejnye de ügyetlen voltam, motyogja bocsánatkérően... Elküldte Budapestre írását, s rögtön leközölték a népraj­zi folyóiratban. Azóta jelen­tek meg cikkei, Írásai, életké­pei, könyvei, mindmegannyi Hódmezővásárhelyről — majd később Nyiregyházáról, aho­vá életsorsa vezérelte —, em­berek, tárgyak, tájak életé­ről, mindennapjairól, s ünnep­napi vasárnapi szokásairól. A hódmezővásárhelyi tálas­­ságról szóló hires könyvének anyagát is már gyermekkor­ban kezdte gyűjteni. Szegény ember gyerekének mi a játé­ka : ha kantának letörik a fm le, azt odaadják a szülei, hadd játsszon vele, s ebből lesz a ló! Az iskolában volt egy osz­tálytársa, Toldi János, aki tá­las mester lett. Sok éven át eljárt hozzá, s megfigyelte a cserepeseket a műhelyükben. Ravaszul tette: mindig valaki­vel beszélgetett, mintha ép­pen az érdekelné, jegyezgette, miméivé a társalgást, köziben a távolabbi tálast figyelte — munka közien. Az meg csak hajtotta a ko­rongot eáz;veszetten, szótla­nul, mogorván. S délben, ami­kor odacsapta a megmaradt agyagot a sarokba, felsóhaj­tott, szinte sommázva az egész délelőtti szótlanságát: — Ejnye, a fene egye meg, mért nem születtem püspök­nek ! Nagy gonddal figyelte meg a tárgyak életét. A szegény ember, a parasztember ház­tartásában semmi nem vész kárba. Minden tárgynak meg­van a maga hova, vagy mire­­valósága, azután is, amikor már első rendeltetését befe­jezte. Egyszer egy tanyán egy baltát látott, aminek az éle ki volt toldva, meg volt nádal­va. S akkor döbben rá — jó­val a külföldi néprajztudó­sak felfedezései előtt —, hogy a tárgyak a maguk változásai­val sok mindent el tudnak mesélni, amit az ember nem tud már elmondani. Találomra válasszunk egyet­len tárgyat ezek közül. A lát­szatra igénytelen, de falusi háztartásokban nélkülözhe­tetlen mángorló-sulykot: “A szép és jó sulyok nagy becsben áll. Ágyfejében a he­lye, a párna alatt, azon alusz­nak s tán ezért is álmodnak olyan szépeket a fiatal háza­sok. De száll az értéke a szép sulyoknak, amint az idő mú­lik, ahogy az érzéseik csende­sednek, csillapulnak. Fejtől a lábhoz teszik, ott rugdossák; aztán az ágyból a kuckóba, vagy a vacokba kerül. Majd a kamrában hánykódik...” * * * 1908-ban régészeti tanfolya­mot is végzett — Móra Fe­renccel együtt, akit a szegedi muzeum küldött el a tudomá­nyos -‘fejtágítóra” —, s már mint képzett néprajzos-régész került el Nyíregyházára a hí­res-nevezetes Jósa András fő­­orvos-muzeumigazgató mellé. Vásárhely marasztalta vol­na, persze nem az anyagiak­kal, hanem a hódmezővásár­helyiek lokálpatriotizmusá­val. A polgármester képvise­letében egy kétmázsás férfiú, a város főjgyező igy akarta lebeszélni: — Ne menjen el innen... Becsapják ott a dzsentrik... Az sem különb hely Vásárhelynél: a minisz­ter kilenc csődört ad oda, meg ide is ... Jósa András birodalmába került Kiss Lajos, akiről Krú­dy Gyula, mint híres “nyíri pajkosról” ezeket irta: “Egy múzeumra való ócskavasat ásott ki anyirségi homokból, pogány ősmagyar istenek vir­­rasztottak álmában ... 86 esz­tendős koráig hitt az ezeresz­­tendös halottakban.” A fiatal Kiss Lajos szeré­nyen állított be az öreg Jósa Andráshoz: ő csak régészeti tanfolyamot végzett, de soha­sem ásatott életében. (A vá­sárhelyi föld akkoriban még nem adott római kori arany­pénzeket, mint mostanában). Az öreg Jósa csendes mosoly­­lyal kérdi tőle: — A néprajz­ban, ugye járatos vagy, ked­ves öcsém. — Igen, hiszen dol­gozataim is jelentek meg ... — Hiszen akkor a'régészet se lesz idegen, mert az nem más, mint a régi korok néprajza... * * * S miként Móra Ferenc, a sírig jó barát és kolléga, Sze­ged környékén kezdte meg ásatásait, Kiss Lajos a iyiri homokban. Leghíresebb ása­tásai : az ófehértói aranyle­let, a kenézkői, eperjeskei és geszterédi honfoglaláskori te­metők feltárása. A geszteré­di honfoglaláskori sirlelet, az aranyveretes vezér szablya, csodálatosan szép nákfáival, a honfoglalást követő “vezé­­ri-korszak” legértékesebb le­lete, az egész magyar régé­­sezt egyik legnagyobb kincse. Amikor a huszas évek végén Oswald Menghin, a bécsi egye­tem régész profeszora meglá­togatta a nyíregyházi múzeu­mot, elcsodálkozott a ritka gyűjteményen. Kiss Lajos idegen nyelveken is megjelent régészeti dolgozatai klüföldi tudományos körökben is nagy elismerést vívtak ki. * .*■ * A csendes, visszahúzódó élet, a vásárhelyi és nyíregy­házi évtizedek szinte észre­vétlenül szálltak el a szerény csendesbeszédü Kiss Lajos fö­lött. Budapesten élt, nyolcvan­­negyedik életévét bizony már nagyon betegeskedve taposta. De szívesen beszélt még hang­szalagra leghíresebb könyvé­nek “A szegény emberek éle­­té”-nek keletkezéséről: — Régi vágyam volt a kis­­kanász életét megírni, mely gyermekkori megfigyeléseim­ből fakadt. Ennek Írása köz­ben alakult ki bennem, meny­nyire hasznos dolog lenne megimi a szegény ember éle­tét, hiszen azt tartják Vásár­helyen, hogy a szegényember élete a kiskanászsággal kez­dődik és a dinnyecsőszséggel végződik. Hányfajta fokoza­ton megy keresztül a legtöbb szegény ember! Aztán ezzel nem is foglalkozott senki. Az is kialakult előttem, hogy a sokféle szegénység két nagy csoportba tömöríthető. Egyik a nehezen élőké, akik komoly oldaláról veszik az életet, olyan pályát futnak meg, me­lyen csakis kitartó, becsüle­tes munkával, szorgalommal boldogulhatnak. A másik a könnyen élőké, akik a köny­­nyebb végét keresik a dolog­nak. Csak a törvény szigorá­tól félnek. Ez a munkám 1934- ben lett kész. írás közben ta­pasztaltam, hogy az alföldi szegénység élete akkor lesz teljes, ha a szegény ember élete mintájára, a szegény asszonyét is megírom. El is készítettem mielőbb, mikor még az első kötet meg sem je­lent nyomtatásban. Mert ez négy évig hevert az Egyetemi Nyomda fiókjában. Végre az Athenaeum adta ki 1939-ben. 1908-ban a kenyérsütésről jelent meg első Írása, s az egyik legutolsó, ötven eszten­dővel később, 1958-ban, a sár­­kányeresztésről. A hangszalagra igy sum­mázta, hogy miért élt és irt egész életében, talán semmi más egyebet nem csinálva: — ... hogy írásban megma­radjon mindaz, amit a múló idővel az örök fejlődés meg­változtat, átalakít és eltün­tet... SZERELEM KEFÁRJAI Irt«: KERTÉSZ MIKLÓS •— Nagyon csodálkozom, hogy igy is kibírta, még hozzá három évig. Egy embernek, aki valamikor Párisban lakott, borzasztó lehet az itteni élet ebben a vadonban, ahol valóságos számüzöttnek kell éreznie magát. — Körülbelül az is, — jegyezte meg Darinka. Őkegyel­me annyira vigyázatlan volt, hogy csupa barátságból ismeret­séget kötött Párisba kivándorolt nihilistákkal. Valami összees­küvésbe is belekeveredett, aminek az lett a vége, hogy me­nekülnie kellett. A herceg megtudta ezt és ide hozta őt, ahol igazán kellemes életet él és vagyont is gyűjthet, mert itt ugyan nem lehet pénzt költeni a legjobb akarat mellett sem. A sza­kács valóban hálát adhat a sorsnak, hogy ilyen helyzetbe ju­tott. Egynéhány év múlva feledni fogják múltját és ő mint vagyonos ember térhet vissza hazájába. — Itt, úgy látszik, mindenki jó helyzetben van, — jegyez­te meg Rózsika. — A herceg igen bőkezűnek mutatta magát. — Oh, arany szive van neki! — kiáltotta Darinka. — Nem vette ezt még észre? Két kézzel szórja a pénzt, olyan bő­kezű, mint egy krőzus, de rettenetes is tud lenni haragjában. Aki szembeszáll vele, azt összemorzsolja. Annak vége. — És nincs felesége? — tudakozódott Rózsika. — Soha sem volt nős? — De igen. Hitvese azonban már régen meghalt. Én akkor már itt voltam és segítettem öltöztetni a halottat. Szép, szelíd asszony volt, aki azonban sokat szenvedett. — Talán a bánat vitte őt sírba? — Meglehet. Ameddig én ismertem, soha egy vidám mo­solyt nem láttam ajkán. Ott van eltemetve Szentpétervárott a családi sírboltban. Fiai akkoriban még igen kicsinyek vol­tak. Sándorka még alig tudott járni. — Oh, tehát fiai is vannak a hercegnek? — Persze, hogy vannak. Jelenleg éppen itthon vannak mind a ketten. Éppen egy óra előtt érkezett meg Gergely, a gár­dakapitány, aki valóságos apja fia. A másik az itteni bánya­müveket igazgatja és már láthatta is őt. — Én? — Igen, ő volt az a fiatalember, aki az imént találkozott velünk a folysón. , — Oh, hát az a herceg fia volt? — Az volt. Nem vette észre, mily különös szemekkel né­zett önre? Ámde ezt fel sem kell venni tőle. Ő afféle asszony­­gyűlölő. Ki nem állhatja a nőket, legkevésbbé azokat, akiket atyja a többiek fölött kitüntet. Rózsika érezni vélte e szavakat és megértette a fiatalem­ber tekintetét is. Ez az ember rossz nőnek nézte őt, azért né­zett rá olyan megvetően. — Fogadja köszönetemet a felvilágosításokért, — mondta Rózsika. — Ön úgyszólván bevezetett engem a családi viszo­nyok ismeretébe. Mindig jó, ha az ember tudja^ kivel van dolga és ismeri környezetét. Egyebekben pedig remélem, hogy keveset fogok emberekkel találkozni-. Mert igen bánatos va­gyok és ilyenkor nem sziveden jövünk össze emberekkel, leg­kevésbbé boldog1 emberekkel. 4 ' !-— Ebben nyugodt léhét ürnőni, — sitett őt Darinka meg­nyugtatni. — Itt egészén élzárkózhatik, ha akarja. A csiga­lépcsőn mehet a kertbe, anélkül, hogy bárkivel is találkoznia kellene. A herceg kizárólag erre a célra- csináltatta a lépcsőt, mert már ismeri fiát. J h* Rózsika ezzel meg volt elégedve és már is Vágyat érzett magában, lemenni a kertbe, friss levegőt szívni, mert nagyon főj tónak találta a szoba légkörét. — Szabad lemenni fi kertbe? — kérdezte. — Oh, hogyne, csak tessék, drága úrnőm, — felelte Darin­ka és rögtön a csigalépcsőig kisérte Rózsikét. — Lemehet egész bátran, nem hiszem, hogy ott találjon valakit. Rózsika lement. Csaknem a meglepetés kiáltása tört ki ajkán, midőn a télikedtbe lépett. Ilyen csodáról fogalma sem volt eddig. A pálmaligetek, narancsfák, rózsabokrok, kaktu­szok láttára azt hitte, hogy Olaszországban volt, mely rózsavi­zet lövelt a magasba. A fák ágain szabadon röpködtek kanárik és más éneklő madarak. Milyen irtózatos pénzösszegeket nyel­hetett el ez a kert. Valóban a hercegnek roppant gazdagnak kellett lennie, hogy ilyen fényűzést engedehetett meg magának. Egy valóságos paradicsom volt ez, a legkietlenebb vadon kö­zepén. f i “*! Ez a kert eszébe juttatta hazáját és mély bánat lopózott szivébe. Valami kimondhatatlan honvágy lepte meg őt. Ez a mesterséges erdő és az ágain röpködő madarak eszébe juttat­ták azt a boldog órát, melyben Aladárral legelőször találko­zott az erdőben. Oh, az volt életének legszebb perce, az volt az a boldog pillanat, melyben ártatlan szivébe észrevétlenül belopta ma­gát a szerelem, mely hirtelen, oly erős gyökeret vert és úgy kihajtott, hogy az életnek semmiféle vihara nem tudta azt on­nan kitépni. Ilyen gondolatok között andalgott a kertben, midőn egy­szerre egy kis sátorkát pillantott meg maga előtt, melynek szö­vete erős sárga selyemből volt. Apró kerevettk, székek, puf­fok voltak a sátorban, szintén selyem bútorszövettel bevonva. Rózsika ellenállhatatlan vágyat érzett magában és leült a kis kerevetre. Szemét behunyta, ábrándozásnak engedte át magát. Ámde alig ült igy egy-két percig, midőn egy férfi alakja jelent meg a küszöbön . . . Rózsika ijedt sikollyal szökött fel és a következő percben a herceg ifjabb fiát, Sándort látta maga előtt. Alighogy Sándor megpillantotta őt, rögtön vissza akart vonulni. Rózsika figyelmét nem kerülte ki, hogy Sándor bosz­­szusan ráncolta össze homlokát és ajkán az előbbi megvető mo­soly látszott. ; Ekkor méltó haragra gyűlt az önérzetes lány, büszkén ki­egyenesítette magát és szép fürtös fejét hátra vetve, az éppen távozni akaró Sándorhoz fordult. — Kérem önt, uram, maradjon egy percig. Kérdezni aka­rok öntől valamit. *! — Kérdezni, ön? — Sándor ezt olyan hűvösen mondta, hogy minden szava éles kés gyanánt vágott Rózsikának eleven húsába. — Tessék, hadd halljam! Rózsika sem hagyta magát. A felháborodás ebben a pil­lanatban sokkal nagyobb volt fájdalmánál és azzal a szigorral, melyet csak a sértett önérzett kölcsönözheti nézett az előtte álló fiatalemberre. — Azt akarom kérdezni és úgy hiszem, teljes joggal, miért néz le engem?- Sándor meghökkent. Nemcsak ez a kérdés, de még in^ kább a harag, amellyel Rózsika a kérdést feltette és általában egész fellépése és általában egész megjelenése meglepte őt. Annyira, hogy pár pillanatig tartott, mig újra a kellő hangulat­ba tudta magát hozni. Ekkor aztán ő is hátraszegte nyakát. — Megvetem önt, mert megvetésre méltó! — felelte. Rózsika olyan sápadt lett, mint a fal, de azért tartotta magát és el volt szánva mindent elkövetni becsületének érde­kében. — Nemes ember ön? — kérdezte élesen. 1 — Az vagyok! — Akkor magyarázatot kérek, sőt követelek, mert egy nőnek legfőbb kincse a becsülete. — Haha! — kacagott fel keserűen a fiatal orosz. — Becsü­let. Ha önnek egyáltalán becsülete lenne, akkor ön nem jött volna ide. Ez a feleletem kérdésére. Egyébként pedig tudja meg, hogy ilyen fajta némberekkel nem szoktam semmiféle magyarázatokba bocsátkozni. Kerülni szoktam azokat a hölgyi­­kéket, akik atyám barátságával dicsekedhetnek, de mivel ön kérdőre vont engem, hát majd többet is mondok. — De tudja-e, uram, hogyan kerültem én ide? — Mit tudom én! Atyámnak tetteit, vagy teteinek indító okait nem kutatom. Nem is akarom tudni, mikép ismerkedett meg ön atyámmal, annyit azonban mondhatok, hogy nagyon jól tette volna, ha ott marad, ahonnan jött, mert itt ebben a házban nem lesz jó dolga, ameddig tudniillik én itt leszek és valami kevés rendelkezési jogom lesz ... Szeme villogott, mikor ezt mondotta, hangja olyan éles volt, mint a borotva. De csakhamar valamivel enyhébben foly­tatta: 1 i — ön még fiatal és tapasztalatlan, legalább is ezt olva­som ki arcából és ezt némileg enyhítő körülménynek tudom be az ön javára. Nem vagyok ugyan feljogosítva arra, hogy ön­nek tanácsot adjak, ön talán el sem fogadná, de mégis meg­mondom, hogy nagyon jól tenné, ha ilyen életmódról mielőbb lemondana . . . — Higyje el, — tette hozzá közelebb lépve Rózsikéhoz és szigorúan szemébe nézve, — ön ezzel a lépésével egy ör­vény szélére jutott, mely előbb-utóbb elnyeli önt. Akkor az­tán menthetetlenül veszve lesz, ne is képzelje, hogy valaki segítő jobbot nyújtson önnek. Kereken megmondom, hogy ön is hasonló sorsra fog jutni, mint elődei, akik bájaik eltűntével az utcára kerülve, ot pusztultak el. Durva, kemény szavak voltak ezek. A fiatal orosz olyan felháborodással, melyet feltételezni is alig lehetett volna tőle, mondta el ezt az erkölcsi prédikációt és szemei a harag villá­mait szórták. Mintha nem is fiatal ember, hanem egy öreg szerzetes beszélt volna. (Folytatjuk).

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents