Szabad Sajtó, 1964 (56. évfolyam, 1-53. szám)

1964-02-13 / 7. szám

6. OLDAL

SZABAD SAJTÓ

Thursday, 1964, Feb. 13.

SZERELEM K I' I1'ÁR J AI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

Minél tovább nézte az alvó ifjút, annál forróbb lett benne a vágy, karjaival körülfonni az alvót, keblére fektetni fürtös féjét, ajkára tapasztani a maga ajkát és dusfürteibe mélyeszteni ujjit.

Ugyan mit jelenthet ez a különös érzés, mely kéjes rezgéssel járta át egész testét? Igazán még soha sem szeretett ez a nő? Vájjon ez, akit végveszélybe akar tasziteni, — lenne az első, akit szeret? Igen, úgy kell lennnie — ő ezt az ifjút szereti!

Nem gondolt arra, hogy Aladár jó egypár évvel fiatalabb nálánál! Ám ha egy érett asszonyi szív szeret, szenvedélye olyan, mint a forró szél, mely végigperzseli az ibolyamezőt és hevétől ellankadva, az ibolyák hervadásnak indulnak.

— Enyémnek kell lennnie, — suttogta maga elé Ilka vonagló ajkakká!. — Tele akarom szivni magam a szerelem mámorával. Előbb azonban el szakítom őt attól a lánytól, ki utamban áll és minden tervemet meghiúsítja. Még pedig úgy akarom, hogy az ő kezétől essék el. És ez meg is lesz — hah, Dubay Rózsika — vesztve vagy menthetetlenül! Milyen gyönyör lesz az nekem, ha folyni látom piros véredet . . .

Rettenetes kínok átszenvedése után végre mégis Inegvirradt. Aladár is felébredt s ugyancsak nyujtózfkodott, mert bizony jó keményen feküdt. Társnője is fhiár ébren volt és az ágy szélén ülve, színlelt nyájastággal nyújtotta kezét.

— Nos, fiatal barátom? — kérdezte. — Szándékában áll-e még döntő csapást mérni Morvay doktor (fejére? Vájjon a kelő nap nem ríasztotta-e el, vagy (talán megerősitette-e az éjszaka sötét gondolatait?

— Asszonyom, — válaszolt Aladár, — Rózsikámnak erénye forog kockán és azt meg kell mentenem bármi áron! Úgy áll most is, amint el lett határozva tegmap. Morvay nem fogja élve elhagyni ezt a küszöböt!

Kulcsok csörömpöltek, az ajtót kinyitották, jöttek az ápolók és a cellában levőknek is elhozták sovány :reggelijüket. Ez valami kimondhatatlan izü levesből és egy darabka kenyérből állott.

Ettek, hogy ganut ne keltsenek. És amig a reggelit fogyasztották, az ápolók a zárkában maradtak; meg volt nekik hagyva, hogy mindent ismét elvigye■nek, mert még egy bádogkanál is veszélyes eszközül í szolgálhat valamelyi őrült kezében.

Aladár hamar készen volt és sietett a csészét a 'kanállal együtt az ápolók egyikének átadni.

Ez alatt Ilka, ki a maga csészéjét kiitta, egy összehajtott cédulát csúsztatott be abba. Az ápolók összeszedtek mindent és szó nélkül távoztak.

Aladár elővette a tőrt, megvizsgálta a pengét s az ajtó mögé muzódott, várva Morvay doktor belépését.

. Nem sokáig kellett várnia, mert csakhamar felhangzottak a folyosóban doktor Marvay léptei, sőt a 'hangját is hallani lehetett, amint parancsokat osztoga‘ tott az ápolóknak.

A zárkában csörögni kezdett a kulcs, aztán betolták a kilincset, melyet éjszakára mindig levettek; az ajtó kinyílt, a külső világosság a belépő árnyékát vetette a padlóra.

Aladár markába vette a tőrt, melynek alsó életlen végét zsebkendőjével csavarta körül. Keze remegett, ahogy szúrásra készen tartotta. Feje szédült, szeme előtt összezavarodtak a tárgyak; most, most elérkezett a pillanat, melyben nyilvánvaló orgyilkosságot fog elkövetni.

A szoba közepén állott a feketehaju nő, tüzes fekete szemét mintegy hipnotizálva nyugtatta rajta, mintha meg akarná őt bűvölni, hogy ezáltal akart nélkül való eszközévé tegye.

Az ajtó csaknem egészen kinyílt, a küszöbön álló alak már csaknem egészen belépett és Aladár még mindig téova mozdulatlanságban állott. Ekkor hallkan szi; szegve odasugta neki a csábitó nő:

— Mit tétovázik? Hol marad az adott becsületszó?

Aladár felszisszent, mintha vipera marta volna

• meg, aztán elhajította a tőrt, mely a démoni csábitó lábaihoz hullott. Ajkán remegve törtek ki a szavak: .

— Nem is ezerszer nem! Földváry Aladár a becsü: letért meg tud halni, de gyáva orgyilkossá nem vejtemedik soha!

A legutolsó pár szó már összeolvadt a rémületnél: (ama felkiáltásával, mely e pillanatban elröppent ajkán, í Megtántorodva hátrahökkent és kerekre nyitott sze> ímekkel bámult az alakra, mely a küszöböt legelsőbben f átlépte. 'MW

Rózsika volt, kit előre toltak, őt követte Morvay doktor és még valami négy ápoló, a legdurvább fajtából.

Tehát őt gyilkolta volna meg, a gyilkos acélt az lő szivébe mélyesztette volna, ha az utolsó pillanatban la jó szellem felül nem kerekedik és le nem győzi a rosz*szat.

Megdöbbenését lehetetlen leírni, szeme előtt mintha köd oszlott volna szét és meglátta az örvényt, mely

elnyeléssel fenyegette őt és Rózsikét.

Mindez azonban csak egy szempillantásig tartott. A következő percben már Rózsiimhoz rohant, ijedt szeméből könnyek peregtek le halvány arcára, majd ma-j gához rántotta a leányt, keblére szorította s kezét fejére téve, felháborodva felkiáltott:

— Meg akartak téged gyilkolni, Rózsika, engemet pedig gyilkossodaá akartak tenni, ámde a mennybeli Isten mégóvott bennünket ettől. Ha már meg kell halnunk, legalább együtt halunk meg,nem pedig egymás keze által.

Ezt látva Morvay doktor, dühtől tajtékozva üvöntötte:

—■ Fogjátok meg, válasszátok Őket széjjel — ez a fiatalember házamba csempészte magát mint kém és mint áruló. No de el is fogja venni büntetését.

Az ápolók rájukrohantak és vasmarokkal szétszakították őket egymástól.

Oh mennyire bánta Aladár, hogy a tőrt az előbb elhajította magától. Ha még kezében lenne, akkor ugyan nem állott volna jót, hogy vér nem folyik.

Rózsika kétségbeesve, zokogva simult hozzá, mintegy ösztönszerüen nála keresve oltalmat és nem akart válni tőle. Ekkor odasietett Csillagváry Ilka és a lányka hajába kapott.

Egy éles sikoly és Rózsika. a földre roskadt. Aladár ezt látva, segítségére akart sietni — ereiben forrt a vér, őrjöngő düh feszitette izmait. De ekkor Morvay rávetette magát és torkon ragadta őt, az ápolók egyike pedig — nyilván a már előbb történt megbeszéléshez képest — hurkot vetett a nyakába.

Aladár levegő után kapkodva, mindkét kezével nyakához kapott, hogy szétszakítsa a kötelet, mely csaknem a nyeldeklőjét törte össze. De hasztalan, a következő perceben leroskadt, mint fejszecsapások alatt az óriási tölgy.

Eszméletét azért még mindig nem veszítette el s lááta? hogy Rózsika minden erejéből szabadulni igyekszik hóhérainak kezéből — de sikertelenül — Isten veled, Aladár, Isten veled, — nyögte elhaló hangon.

— Ne essünk kétségbe, — válaszolt a fitalember utolsó erejét is összeszedve és a legvégső ellenállást kefejtve. — Van Isten az égben, aki nem engedi elveszni az ártatlanokat!

Majd pedig irtózatos kifejezéssel Ilkára irányozta tekintetét, ki diadalmaskodva állott a sZürkeliaju és gonosz lelkű orvos mellett. Ökleit összeszoritva, még egyszer kiegyenesítette magát és elkeseredéstől hörögve kiáltotta:

— Könnyű egy becsületes embert megcsalni és tévútra vezetni, különösen egy nőnek, ki az ártatlanság köntösébe tudja burkolni magát. Éz egyszer sikerült két szerető szivet szétválasztani, győztél! De jaj annak, ki ilyen győzelmekét viv ki! Egyket hagy árt fog fizetni érette, mert a büntetés nem marad el!

Morvay véget vetett további szavainak azzal, hogy így szólt az ápolókhoz:

— Vigyétek ki őt és adjatok rá egy kényszerzubbonyt, még pedig a legkeményebb fajtából! Ámbár azt se fogja sokáig viselni! Ez az ember intézetem titkait merészelte kilesni: e vakmerőségéért úgy meg fog lakóim, mint előtte még senki, sem utána!

A durva ápolók összébb húzták nyakán a hurkot s a szerencsétlen fiatalember .eszméletét veszítette.

Mikorra ismét magához tért, már akkor a kényszerzubbony rajta volt.

De hóhérai ezzel nem érve be .azonfelül még egy vasszeghez is odakötözték.

Érezte, hogy veszve van. Vakmerő lépésének ilyen szomorú következménye lett. Saját sorsa nem annyira bántotta őt, mint Rózsikaé. Mi lesz Rózsikéval? Vájjon őt is kényszerzubboiiyba bujtatják, a kínzó eszközök e legszörrtyübbjébe, mely a felvilágosodás és műveltség gunyjára még ma is több intézetben alkalmazásra talál?

XII. FEJEZET

A betörő titka

A főúri kastély többi termeihez hasonlóan, előkelő fényűzésével és nagyúri kényelemmel van berendezve; ott ül magas támlájú karosszékében íróasztalánál, előtte, alacsony pufszkecskén ül egy szép fiatal leány, ki jelenleg Szentiványi Lola grófkisasszony nevet visel.

Géza gróf nem tud betelni szép gyermekének nézésével, ismét és ismét mintegy áldóan nyugtatta kezét a leányka barnafürtös fején, gyönyörködik sugárzó szemeiben és egyéb testi tökélyeiben, mely mély hatással volt érző lelkére.

A végén meghatotta nereszkedett le a leányhoz és megcsókolta illatos haját.

— A jó öreg Dubay — még haló porában is áldja meg őt az Isten! Ő tehát az atya helyét pótolta náiad. A tébolydából kiszabadítva téged, egyenesen Párisba szökött veled s ott utolsó falatját is megosztotta veled. Keményen kellett öregsége dacáradolgoznia, hogy téged felnevelhessen. Derék ember volt, ugyebár?

— Oh igen, atyám, — válaszolta folyékonyan, mint a jól betanult leckét a leány. — Dubay apó egykor nagy vagyonnal rendelkezett, kapzsi rokonai azonban tökéletesen kifosztották őt és a tébolydába zárták.

(Folytatjuk)

Amerikai riporter: Vendégül láttak a zanzibari lázadók

John Nugent, amerikai újságírót, a “Newsweek” cimü hetilap külföldi tudósítóját, a zanzibari felkelés után, a forradalmi csapatok parancsnoksága kiutasította Zanzibarból.

Az amerikai riportert külön repülőgépen szállították Mombasaba. (Kenya.) Odaérkezte után John Nugent részletes cikkben számolt be élményeiről lapjának. Tekintettel arra, hogy a zanzibari eseményekről alig áll rendelkezésünkre hiteltérdemlő tudósítás, Nugent riportja különleges érdeklődésre tarthat számot.

Jelentéséből idézzük az alábbi érdekes részleteket:

— Több mint 30 óra hoszszat abban a szerencsében részesültem, hogy másik bárom amerikai újságíróval együtt a zanzibari forradalmi kormány vendége voltam. Az uj kormány mindenesetre igy nevezte letartóztatásunkat.

—í Amikor a forradadalmi csapatok parancsnoka letartóztatott, rendkívül udvariasán és majdnem kifogástalan angolsággal igy szólt hozzám:

— Mr. Nugent: ön a forradalmi kormány különleges vendége ettől a pillanattól fogva.

— Ezután, mint különleges vendéget, a következő megtiszteltetésben részesítettek: mindenekelőtt háziőrizetbe veitek. Szállodai szobáin előtt két zaiizibari fegyveres katona állott éjjel-nappal, holott egy is elegendő lett volna, tekintettel arra, hogy a szobának mindössze egyetlen ajtaja volt. A birtokomban lévő, előzőleg készített fényképfelvételeket elvették tőlem. Közölték velem: jogom van bármilyen sürgönyt küldeni Amerikába Zanzibarból, mert Zanzibar tiszteletben tartja az emberi szabadságjogokat. Ha azonban olyan sürgönyt pró hálnék küldeni, amely nem áll összhangban a zanzibari kormány politikai vonalvezetésével — felakasztanak.

— Külön érdekességként jegyzem meg. hogy az engem letartóztató: zanzibari fegyveres egységek parancsnoka — kubai tiszt volt.

— Amikor a zanzibari forradalom kitört én éppen, Tanganyikában voltam. A lázadás liirére arab csónakon csempésztek Zanzibarba. Az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt előttem és minden nyugati újságíró előtt, hogy a zanzibari forradalom voltaképpen a teljes diktatúra érvényesítését jelenti.

— Nemsokkal megérkezésem után letartóztattak és háziörizetbe vettek. Mielőtt azonban a báziőrizet megkezdődött volna, szállodai szobámban a falhoz állítottak és egy zanzibari forradalmár katona három óra hosszat tarkómhoz szorítva tartotta revolverét. Egyébként nemcsak a fényképfelvételeket, de jegyzetfüzeteimet is elkobozták.

— A háziőrizet időtartamának kellős közepén elvittetk a forradalmi csapatok főhadiszállására. A kihallgató terem ajtajában egy esi nos fiatal afrikai lány állt őrséget.

— Nem tudtam megállni, hogy oda ne szóljak neki:

— Hogy van. kedvesem?

— A fiatal lány rámszegezte puskáját és kifogástalan angolsággal igy válaszolt:

— Ha nem fogja be a száját, nyomban szétloecsaritom azt a buta fejét!

— Ebből azonnal megértettem, hogy a kihallgatás j és a bánásmód nem lesz a legbarátságosabbnak ne-1 vezhető.

— Feltevésemben nem is csalódtam. A kihallgatást vezető zanzibari tiszt válogatott gorombaságokkal halmozott el és amikor vádjaira megkíséreltem felelni, durván letorkolt.

— Az ugynavezett kihallgatás után visszakisértek szállodai szobámba, amikor elhagytam a forradalmi főhadiszállás épületét néhány zanzibari katona éppen táblát szegezett ki az épület homlokzatára. A táblán egyetlen szó volt olvasható:

— Boldogság.

— Meglehetősen vegyes érzésekkel hagytam el a főhadiszállást. Szállodai szobámba történt visszaérkezésem után abban a különleges megtiszteltetésben részesültem, hogy az ajtó előtt: álló két őrön kívül még egy harmadikat is kaptam, aki1 állandóan bennült szobám-1 ban, kezét ócska puskája ra~| vaszán tartva.

— Benti öröm neve Mo-1 hammed volt. Mohammed. magassága nem érte el az 5 lábat. Önmagámban moso- j lyogva gondoltam arra, hogy úgy el tudnám páholni, akár J egy gyereket. Óvakodtam azonban, hogy ezt megmondjam neki, mert nem akartam megbántani önérzetét. Mohammed ugyanis rendkívül komolyan vette önmagát és feladatát.

— Szállodai szobámba történt visszaszállításom utál nemsokkal megérkezett Frederick P. Picard, amerikai ügyvivő is, aki az őrség parancsnokánál tiltakozott a | négy amerikai újságíró letartóztatása ellen. Picard éppen a tiltakozás kellős közepén tartott, amikor megérkezett a szállodába Karune elnök és Bábu külügyminiszter.

— Ügyvivőnk abban a kétes megtiszteltetésben részesült, hogy Zanzibar elnöke személyesen gorombáskodott vele és Zanzibar külügyminisztere személyesen tartóztatta le.

— Egyébként, megérkezésem első pillanatától kezdve nyilvánvaló volt előttem kommunista Kina és Kuba erős befolyása Zanzibarban. Azok a nyugati újságírók, akiket valamilyen okból nem tartóztattak le, csupán a, lázadók fegyveres kísérete mellett közlekedhettek a főváros utcáin. Az őket kisérő őrség altisztjei és tisztjei kínaiak, vagy kubaiak voltak.

— A főváros utcáin kínai és spanyolnyelvü, rögtönzött feliratok dicsőítették vörös Kínát és Kubát.

— A lázadók szabadságharcosoknak nevezték magukat. Érdekes, hogy általánossá vált a jelszó:

— Minden fehér imperialista !

— Érdekes volt a jelszó, tekintettel arra, hogy a kubai tisztek, akik a lázadás vezetői voltak, végtére, mégiscsak fehér emberek. Ezzel a furcsa ellentmondással azonban senki sem látszott törődni és maguk a kubaiak is lelkesedve ismételgették a jelszót :

— Minden fehér imperialista!

— Harminc órai fogság után, végülis, közölték velünk, hogy u “vendéglátás” megszűnt és Kenyába deportálnak bennünket. Eltávozásunk előtt a zanzibari k iiliigy minisz t éri uni egyik diplomatája, aki nem volt egészen józan a győzelmi mámorban elfogyasztott imsperialista whisky következeiében, igy szólott hozzáírt: t

— Remélem . . . nem távozik kellemetlen emlékekkel . . .

— Óh, egyáltalán nem — válaszoltam és hangom legalább olyan bizonytalan volt, mint amilyen bizonytalanul állott lábán a derék zanziba-TALÁN MÁR 1968-BAN

LESZALLUNK A HOLDON

WASHINGTON — A képviselőház tudományos bizottsága előtt megjelent Dr. George E. Mueller, a NASA ürutazó programjának igazgatója és beszámolt a Hold-utazás körülményeiről és lehetőségeiről.

Dr. Mueller szerint, ha a dolgok a jelenlegi mederben, kedvezően folytatódnak, képesek leszünk arra, hogy már 1968-ban astronautákat küldjünk a Holdra.

— Ennek azonban mindenekelőtt az a feltétele, hogy az Apöllo űrhajó és a Satum 5 ür-rakéta Holdra-küldése sikerüljön —- hangsúlyozta vallomásában Dr. George E. Mueller.

A NASA ürutazó programjának igazgatója, ezután an' nak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy még abban I az esetben is, ha nehézségek ' támadnának az Apollo és Saj turn program végrehajtása körül, 1969 első felében képe! sek leszünk astronautokat a ! Holdra juttatni.

A képviselők kérdésére válaszolva, Dr. Mueller kijelen| tette:

I

Nem hiszem, hogy a NASA költségvetési keretének 600 millió dollárral történt csökkentése jelentős mértékben befolyásolná, ille\ tőleg, hátráltatná a Gemini 'program végrehajtását, va> gyis a Hold-utazást.

A Szocialista Biztosító Társaság uj székhelye Brüsszelben, Belgium fővárosában.