Szabad Kapacitás, 1990 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1990 / 2. szám
Manapság ennek a politikának többnyire azt szokás a szemére vetni, hogy egyetlen célját sem érte el, mert amiben olyannyira hittek -("változtatás, közeledés segítségével" ahogy azt Egon Bahr meghatározta) -, végül mégsem következett be, és ennek következtében, szokás állítani, most zsákutcában találtuk magunkat. Ez az állítás azonban legalábbis pontatlan. Helsinki egész Európát átalakította, és ez az alapvetően kedvező változás sose jöhetett volna létre az "Ostpolitik" nélkül. Most egy pillanatra eltekintek az "Ostpolitik"-nak ettől a kedvező értékelésétől (amelyben azt is beleszámíthatjuk, hogy a Kohl-kormány lényegében továbbra is a szociáldemokrata-liberális irányzatot folytatja), és itt néhány szóban utalnék Dieter Senghaas véleményére, aki szerint Bahr formuláját voltaképp a fejetetejére kellene állítani, azaz, ha azt takarjuk, hogy a két német állam, következésképp Európa két fele közeledjék egymáshoz, akkor először a közép-európai politika irányelveiben kell valamiféle változási folyamatot előidézni, ám a változás szorgalmazása magukat az iménti elveket teszi kérdésessé... És ezzel elérkeztem a következő, alapvető kérdéshez: ez a felhívás vajon nem hozzánk szól -e: a keleti és nyugati békemozgalmak szövetségeseihez? Ez a demokratikus szövetség nem egykönnyen jött létre (ez nem is lehetne másként), de most már kialakulóban van (elég, ha emlékeztetünk a decemberi, athéni kelet-nyugati megbeszélésekre). Ebben az összefüggésben meg kellene próbálnunk a Helsinki‘Záródokumentumot egyfajta multilaterális békeszerződésnek tekinteni. A németek szempontjából (de nem szabad, hogy ez csak az ö szempontjuk legyen!) ez a szokatlan békeszerződés mindössze valamiféle pótlék, amely az "Ö" békeszerződésük helyett jött létre, és amely nem oldja meg az ö nemzeti egységük kérdését. Ezt a tényezőt nevezhetjük a "német ellenvetésnek Helsinkivel szemben". És itt aztán csakugyan "pár excellence" háború utáni realitással van dolgunk... Immánuel Kanttal szólva (kissé átfogalmazva az örök békéről szóló, 1795-ös tanulmányának a bevezetőjét): Egyetlen békeszerződést sem tekinthetünk érvényesnek mindaddig, amíg olyan rejtett kibúvót tartalmaz, amely egy későbbi háború oka lehet. A németek ellenvetése Helsinkivel szemben egyáltalán nem rejtett: nyíltan, a nyilvánosság előtt is megfogalmazták. Létezik, és nem lehet semmiféle struccpolitikával elmismásolni. Hogy a két német állam, s velük Európa két fele közeledjék egymáshoz, először tudomásul kell vennünk: a németeknek kifogásuk van Helsinki ellen. Azaz: a változtatási folyamatnak az a felismerés az előfeltétele, hogy a német kérdés mint politikai realitás nem "lezárt ügy". A Kelet hibát követett el, amikor Kohl kancellár kétségkívül nem teljesen problémamentes politikájára mindeddig kizárólag annak a jelszónak az alapján reagált, hogy "ez lezárt ügy". Ez a fajta magatartás nem érdemli meg a támogatást. Ezt megfontolva könnyebb rátalálnunk az ösvényre, amelyen el kell indulnunk, ha teljes egészében át kívánjuk tekinteni és újra akarjuk értékelni a háború utáni realitásokat. Mindenesetre ez az újraértékelés már folyamatban van. (Talán nem túlságosan térek el a tárgytól, ha emlékeztetek rá, milyen jó légkör alakult ki a magyar-osztrák kapcsolatok terén). Persze ne feledjük azt sem, hogy Magyarországot "mozgásban lévő" országnak szokás tekinteni, és nagyonis tudatában vagyok, hogy az európai békamozgalmak szövetségében ideje háttérbe szorítanunk azokat az erőket, amelyek kizárólag változatlan helyzetekben tudnak gondolkodni. Ezt az athéni fórum is napnál világosabban bizonyította. Athénben ismét csak azt vetették az új békemozgalmak szemére, hogy megengedhetetlen kérdéseket vetnek föl, olyanokat, amelyeknek lényegében semmi közük nincs a békéhez. Vádlóik szemében azok, akik efféle, a békemozgalomtól "idegen" kérdésekkel állnak elő, semmivel sem jobbak a békebontóknál - és ezt nem is jelképesen értik. Azzal kísérleteznek, hogy ezeket az aktivistákat ártalmatlanná tegyék, és kiszorítsák a mozgalom peremére, azáltal, hogy "szakadároknak" bélyegezik őket, akiknek az az egyetlen céljuk, hogy az imperialisták és a militaristák kezére játszanak, és megosszák a békemozgalmat, így aztán mint "kerékkötőket" ki lehet őket szorítani a mozgalomból. íme, ismét a jó öreg "oszd meg és uralkodj!" már megint... Az. egyik leglényegesebb elvi kérdés, amely mindezzel kapcsolatban felvetődik, az úgynevezett "akcióegység" kérdése. A békemozgalomban megvan rá a készség, hogy egy bizonyos határig tudomásul vegye mindazt a heterogeneitást, változatosságot, sőt ellentmondásokat, ami a mozgalom egyes összetevői közt mutatkozik (sőt, erre való készségüket még hangoztatni is szokták). Kész arra is, hogy elismerje, mindenkinek joga van a saját véleményéhez, és hogy szükség van a párbeszédre a világ békemozgalmán belül érvényesülő különféle tendenciák és áramlatok között. Ám ez a tolerancia mindössze egy elmélet igazolására szolgál. Ha ezt az elméletet önmagában vesszük szemügyre, elég ésszerűnek látszik: azt állítani, erre a toleranciára az "akcióegység" megteremtéséhez van szükség, és ezért semmi olyasmiről nem eshet szó a megbeszéléseinken, amivel csökkenthetnék annak a közös tiltakozásnak az erejét, amelyet a nukleáris katasztrófa veszélyével szegezünk szembe, azaz azt, hogy "NEM-et mondunk a nukleáris fegyverekre, Keleten, Nyugaton, vagy bárhol a világon", ahogy azt az 1983. júniusi Prágai Békegyülés felhívása megfogalmazta. De mit értsünk azon, hogy "bárhol a világon?" ennek a (mellesleg nem is rossz) jelmondatnak a hallatán önként adódik a kérdés: az is beleértendö-e, hogy Csehszlovákiából, az NDK-ból, stb. is el kell távolítani a rakétákat? Amint azonban ezt vagy ehhez kapcsolódó kérdések bármelyikét föltennénk, egy téglafallal találjuk magunkat szemközt. Azon nyomban azzal vádolnak bennünket, hogy "megtámadtuk a szocialista rendszert", "egyoldalúan hangsúlyoztuk a szocializmus és a kapitalizmus közti különbségeket" (vagy esetleg, épp ellenkezőleg, "nem vettük kellőképpen tekintetbe őket"), hogy ez "beavatkozás a szocialista államok belügyeibe", stb. Az a feltételezés, hogy valamennyiünknek közösen kell "akcióba" lépnünk, annak alapján, ami közös bennünk, és hogy úgy modjam, idézőjelbe kell tennünk mindazt, ami megoszt bennünket, nem nyújt igazán egészséges alapot sem az "akcióegységhez", sem ahhoz, hogy egy egységes program köré tömörüljünk. Amellett az, hogy "egyesüljünk annak alapján, ami egyesít bennünket", bizony üres tautológia. E szemléletmód hatására hajlamossá válunk rá, hogy elnyomjuk az egyes békemozgalmak tevékenységének egyéni jellemzőit, és hogy egy olyan irányvonalnak rendeljük őket alá, amely már zátonyra futott. Mellesleg, a Schultz-Gromiko találkozó után kiadott kommüniké szintén általános és teljes leszerelésről beszél (az atomfegyverekét is beleértve), és állítólag következő megbeszéléseiknek is ez lesz a tárgya. Nincs abban semmi rossz, ha a nagyhatalmak képviselői az emberek többségeinek véleményét visszhangozzák. A lényeg azonban az (különösen, ha meggondoljuk, milyen sorsra jutott a "Helsinkit Egyezmény"), hogy mind kevesebb és kevesebb az olyan ember, aki könnyű szívvel belenyugszik: a háború és béke kérdésébe "ott fönn" azoké az uraké legyen az utolsó szó. Mert a mai békemozgalom "identitása", különösen az európaié, ezért vált kérdésessé. Miben áll ez az identitás? Milyen programmal állhat elő (sőt kell előállnia) a békemozgalomnak, amellyel alátámaszthatja gyakorlati akcióegységét? Természetesen a legfontosabb követelése csakugyan a "emet mondani a nukleáris fegyverekre...". Az egyes konkrét követelések - hogy távolítsák el a nemrégiben telepített rakétákat, hogy hozzanak létre atomfegyvermentes övezeteket, hogy fagyasszák be az atomfegyverek fejlesztését és gyártását - mind erre az alapra épülnek. Kézenfekvő, hogy ennek érdekében milyen irányban kell haladnunk: a "nem használni elsőként atomfegyvert" elvét kell általánosítani és logikusan végigvinni. Ezt az elvet a Szovjetunió fogadta el elsőként, a NATO csak hosszas huzavona után csatlakozott; ezért egyre fokozódik az Észak-Atlanti Védelmi Szövetségre gyakorolt nyomás annak érdekében, hogy vizsgálja felül védelmi doktrínáit ezeknek az elveknek a szellemében. És ez a nyomás tovább fog növekedni, ugyanakkor egyre gyakrabban teszik fel majd azt a kérdést is: ha erre az útra lépünk, vajon nem növekszik-e meg egy, a legfejlettebb hagyományos fegyverekkel folytatott, nagy és borzalmas háború veszélye? Két évvel ezelőtt, a prágai csúcstalálkozó a Varsói Szerződés országai megpróbáltak valamiféle választ találni erre a kérdésre. Ennek a gyűlésnek egy meglehetősen részletes tervezet lett az eredménye: egy egyfajta megnemtámadási szerződés a NATO és a Varsói
