Szabad Kapacitás, 1990 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1990 / 2. szám
Jaroslav Šabata: MELYIK ÚT VEZET EURÓPÁBÓL EURÓPÁBA? Gdanskban tavaly májusában kibocsátották a Charta 84-et. Ez a felhívás arra biztatja az USA kormányát, hogy nyilvánítsa semmisnek a jaltai egyezményt. A kormány hivatalos válaszát ismertetve az Amerika Hangja kljeledtkttk: nem létezik semmiféle olyan egyezmény, amely az európai nemzetektől megtagadná jogaikat és a szabadságot. Természetesen az amerikai kormány m-aga is jobb szeretné, ha Európa szabad volna... Aligha véletlen, hogy a fenti felhívásra érkezett válasz valahogy elsikkadt az események során. És nemcsak azért, mert magát a felhívást sem a megfelelő helyre címezték (hiszen jól tudjuk, hogy Európa csak maga segíthet önmagán), hanem azért is, mert ismét csak érzelmi alapokon foglalt állást Jaltával szemben, és ezért - ahogy az már az irracionális jellegű megközelítésekkel lenni szokott - a múltat is, a jelent is túlságosan fekete-fehérben látja. Ennek pedig az az eredménye, hogy nincs világos képe a jövőről sem. Az persze tagadhatatlan, hogy jelenleg válsághelyzet állt elő Európában (és az ebben rejlő veszélyeket semmi esetre sem tanácsos lebecsülni), és ez a nagyhatalmak katonai erőfölényre törekvő politikájának az eredménye, s ezért a válság gyökerei (vagy inkább ennek a politikának a gyökerei) abban rejlenek, ami talán "Jalta szellemének" nevezhetnénk. Az is igaz viszont, hogy a jelent az "ókortól", azaz a két világháborútól (amelyeket Winston Churchillel együtt, joggal tekinthetünk nagy háborúnak), egy rendkívül fontos történelmi és politikai mérföldkő választja el, és ezt a tényt az 1975-ös helsinki tárgyalások tükrözik a legvilágosabban. A Helsinki Záeódoкgmкdtgmeól elmodhatjuk, hogy a háború utáni korszak legfontosabb vízválasztóját jelenti. A záródokumentum nem egyszerűen az európai biztonságra vonatkozó megállapodás, jóval több annál: az összes európai ország, sőt Európa és az Egyesült Államok kgУüttműSödéséneS programja, és valódi jelentősége abban rejlik, hogy úgy tűnik, lehetőséget kínál arra, hogy felszámoljuk Európa megosztottságát, azaz Jalta negatív örökségét. Erről a dokumentumról azonban, amely a legszembetűnőbb mérföldkő a háború utáni korszak tőtrenklmebkn és politikai életében (és amelynek érvényességét később Madridban is felekeehetktlenül. megerősítették), le kell fejtkdűdS mindazokat a félreértéseket, amelyek az idők során rárakódtak (és amelyekért jórészt a "régi iskola" gondolkodásmódját terheli a felelősség). A "háború utáni realitások" ertкlmкzesébкn mutatkozó kllkdtmoddásoSeól (mellesleg az sem. egészen világos, mit értsünk az előbbi kifejezésen) Mihail Gorbacsov is tett néhány megjegyzést nemrégiben, néhány angol képviselővel folyatott beszélgetése során. Hangsúlyozta: semmi körülménükk közt nem lehet eltűrni azokat a törekvéseket, amelyek a háború után megállapított határok revízióját tűzték ki céljukul. Ebben a kérdésben, jelentette ki Gorbacsov, nincs helye semmiféle tőbbertklműsegdkk. Gorbacsov itt, igen helyesen, a háború utáni korszak területi realitásaira utalt. És kellemes meglepetéssel vehettük észre, hogy ezúttal nem hangzott el a lépten-nyomon ismételgetett, szokványos fordulat a politikai és területi realitások sérthetetlenségéről. Ám sietve hozzátatte azt is, hogy ez a sérthetetlenség korántsem csak általánosságban vonatkozik a háború után létrejött helyzetre, miáltal megjegyzése egycsapásra elveszítette eredeti egyértelműségét. Hogy mennyire többéetklmü a jelenlegi politikai szóhasználat, azt a legvilágosabban az európai kulcsprobléma, a német kérdés körüli vitákban mutatkozik meg. Egyetérthetünk azzal a tétkllkl, hogy ebben a kérdésben a jaltai és a potsdami határozatokat kell érvényesnek tekintenünk. Ám ha minden kísérletben, amely a nemzetközi fejlemények e jogi alapjának felülvizsgálatára irányul, újra meg újra mindössze azzal a szokásos formulával válaszolnak, hogy "ez (ti. a német kérdés) Ezárt ügy", akkor minden európainak (és nemcsak a németeknek), tiltakoznia kel! ez ellen, méghozzá félreérthetetlenül. Semmiféle szent vagy elidegeníthetetlen jog nem létezik, amelynek alapján az európai egyesítés kérdését meghatározatlan időre el lehetne napolni, márpedik Európa egyesítése elképzelhetetlen a két Németországé nélkül. Jó szemmel kell hát néznünk a német egyesítésre irányuló törekvéseket, ha azok demokratikus alapon történnek, méghozzá éppen a világbéke érdekében. (Mondanom se kell, hogy Németország újraegyesítésén az NSZK és az NDK újraegyesítését értjük, jelenlegi határaik között). E felfogás helyességét egy még szigorúbb próbának is alávethetjük: Ha nem merünk hozzányúlni a német kérdéshez, azoknak a kezére játszunk, akik kizárólag nacionalista alapon képesek közeledni hozzá. (Nem véletlen, hogy ha eza kérdés manapság szóba kerül, mind gyakrabban utalnak vele kapcsolatban a két háború közötti fejleményekre). A békkmozgalomnak még az el nem SOtkle'Zktt szárnya sem tudott megbarátkozni a ténnyel, hogy a német kérdés létezik. Az END második kongresszusán (Berlin, 1983. május) az egyik résztvevő azt javasolta, ragadjuk meg a német kérdést, mivel azt fegyverként lehet, sót kell forgatnunk az igazságos és egyetemes békéért folytatott küzdelemben. Ezzel kapcsolatban egy igen fontos jelmondat hangzott el: "Békeszerződéssel a békéért!" A beszédre a legkülönfélébb reakciók érkeztek. Az e.gyik dán küldött kijкlкntкttк: ha a békemozgalmak aktivitásait idáig azzal szokták vádolni, hogy az oroszok kezére játszanak, most majd azt vetik a szemükre, hogy a németek cinkosai. Mient Jan Faber alighanem a többség véleményének adott hangot, amikor összefoglalójában kijelentette: nem lenne szerencsés dolog, ha engednénk, hogy a németek egyedül oldják meg ezt a kérdést. Magam is hajlok rá, hogy ebben egyetértsek vele, de csak egy megkötéssel: ha azt is hangsúlyozzuk, hogy bármekkora nyomást gyakorolnak is ránk ennek érdekében, a német kérdést semmiképpen nem lehet egyszerűen a szőnyeg alá söpörni, ahogy ezt Pere^iában is tették. Meg lehet éppen érteni, hogy a nyugati békemozgalmak küldöttei miért nem kívántak ott hozzányúlni ehhez a kérdéshez, elvi alapon azonban aligha lehet jóváhagyni az ilyenfajta magatartást. Ebben az ügyben csak egyet tehetünk: "szarvánál kell megragadnunk" mindenfajta nemzeti ellenérzést, úgy, hogy megpróbáljuk radikálisan keresztülvinni a berlini kongresszuson elhangzott "német javaslatot". Természetesen korántsem mindegy, hogyan fogunk ehhez hozzá. Politiai szempontból kell közelítenünk a kérdéshez ("politikfáhig"-en, ahogy a németek mondanák), és egy dolog nyilvánvaló: a német kérdés nem fog csak úgy magától, a leszerelési folyamat egyik lépéseként megoldódni. Éppiken nyilvánvaló az is, hogy ami a leszerelést illeti (és ebben a nukleáris leszerelést is beleértem) semmiféle jelentősebb áttörés nem várható mindaddig, amíg nem áll be valamilyen fordulat az európai helyzetben, elsősorban Közép-Európáéban. Emlékezhetünk rá, milyen eredménytelenek maradtak több mint tíz éven keresztül a bécsi tárgyalások... Röviden, nem győzzük hangsúlyozni, hogyannak, hogy bármiféle jelentős eredményt érjünk el Európa megosztottságának és Jalta negatív őröksegénkk felszámolásában, a német kérdés megoldása a kulcsa. Mindezzel korántsem azt akarom állítani, hogy a német kérdést az összeurópai problémáktól elкülödítvк is lehet vizsgálni. Ellenkezőleg: épp e kérdés fényében láthatjuk, mekkora jelentősége van erőfkszíteskink szempontjából az összeurópai helyzetnek. Rákénüszkrít, hogy szembenézzünk a problémával: hogy is kell értelmeznünk a Helsinki Záródokumentumot. Mindenekelőtt tisztában kell lennünk vele, hogy ez a dokumentum sose látott volna napvilágot a német szociáldemokraták "Ostpolitik"-ja nélkül.
