Szabad Kapacitás, 1990 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1990 / 2. szám
Keresztényszocialista Párt, az Országos Magyar Kisgazdapárt, valamint a Magyar Nemzeti Párt vezetősége kísérletet tett a választási fellépés egybehangolására. E három párt megbízottai az 1920. március 22-i komáromi pártközi értekezleten kimondták a legszorosabb választási együttműködés szükségességét. Mivel ekkorra a csehszlovák hatóságok még nem hagyták jóvá a Magyar Nemzeti P.'irtot, annak megbízottja kijelentette, hogy pártja "mint külön párt ezidöszerint a választási küzdelem porondjára nem kíván lépni", s egyúttal felszólítja követőit, hogy a választásokon a Magyar-Német Keresztényszocialista Pártot támogassák szavazataikkal. Ekkor még az Országos Magyar Kisgazdapártnak sem volt meg a hivatalos jóváhagyása, ezért annak lehetősége is felmerült, hogy a választásokon a kisgazda pártiak is szavazzanak esetleg a keresztényszocialistákra. A Magyar Nemzeti Párt kezdeményezésére beindult pártközi egyeztető tárgyalások végül is sikertelenül végződött. Az 1920. március 22-én Komáromban elkezdett megbeszélések másnap, március 23-án Pozsonyban folytatódtak. Közvetlenül a pozsonyi pártközi értekezlet előtt érkezett meg a hír, hogy a hatóságok az Országos Magyar Kisgazdapártot is törvényesen elismerték, így tehát mind a keresztényszocialisták, mind a kisgazda pártiak külön-külön listával is indulhatnak az elközelgő választásokon, amennyiben azonban sikerül megegyezniük, választási szövetségre is léphetnek egymással. Az 1920. március 23-i pozsonyi pártközi tárgyalások lényegében sikertelenül végződtek, mivel sem a keresztényszocialisták, sem a kisgazda pártiak nem engedtek merev álláspontjukból, s úgy döntöttek, hogy mindkét párt külön-külön listával indul majd a választási küzdelemben. Tekintettel arra, hogy a Magyar Nemzeti Pártot a hatóságok nem hagyták jóvá, a másik két szóban forgó magyar pártot azonban igen, a nemzeti pártiak szabad kezet kaptak arra, hogy szavazataikkal saját belátásuk szerint vagy a Magyar-Német Keresztényszocialista Párt, vagy az Országos Kisgazdapárt jelöltjeit támogassák. Az. 1920 áprilisában lebonyolított első; csehszlovákiai nemzetgyűlési választásokon tehát három magyar jellegű párt indulhatott, a Magyar-Német Keresztényszocialista Párt, az Országos Magyar Kisgazdapárt, valamint a Magyar-Német Szociáldemokrata Párt. A Magyar Nemzeti Párt felterjesztett programját a Szlovákiai Tejhatalmú Minisztérium nem vette tudomásul, s így e pártot nem legalizálták, sőt a Komárom megyei zsupán 1920. április 15-én azt is szigorúan a párt helyi szervezőinek tudomására hozta, hogy a Magyar Nemzeti Párt "eddigi programjával és eddigi címével egyáltalán sehol nem szerepelhet, fel nem léphet, semmiféle nyilvános vagy nem nyilvános működést ki nem fejthet", tehát az ezen a néven bejelentett politikai párt "megszűntnek tekintendő". Az 1920 áprilisára kiírt nemzetgyűlési választásokon tehát három magyar jellegű politikai párt indult harcba a magyar választók szavazataiért, s ezen keresztül a parlamenti mandátumokért. A felvidéki magyarság politikai vezetőinek nem kis meglepetésére a választásokon azonban egy negyedik "magyar" párt is fellépett, a losonci megyefönök által favorizált ún. " Magyar Nemzeti Párt". E pártnak a fellépése annál is inkább meglepő volt, mivel - amint láttuk - a csehszlovák hatóságok egy ilyen néven megalakult valóságos magyar párt jóváhagyását megtagadták, sőt közvetlenül a választások előtt azt betiltottnak is nyilvánították. Valóságosan a Seitz Viktor losonci ügyvéd által összeügyeskedett álmagyar "Magyar Nemzeti Pártnak" nem is lehetett más küldetése, minthogy hangzatos nevével megtévessze a magyar választókat, és lehetőleg minél több magyar szavazatot vonjon el a valóban magyar pártoktól. A Felvidék másik tartományában, Kárpátalján részben eltérő módon és bizonyos fáziskéséssel zajlottak le a magyar pártalakítási kísérletek. E tartományban ugyanis még évekig érvényben volt a katonai uikiatura, s ezért csak négy év múlva, 1924 márciusában kerülhetett sor az első nemzetgyűlési választásokra. Václav Havel: Párhuzamos kultúrák A mi kultúránk számtalan lehetőséget rejt magában: talán egy erősödő rendőri megtorlásnak asszisztálunk, talán még számos művész és tudós indul száműzetésbe; mások talán elveszítik a kedvüket, hogy bármire is vállalkozzanak és csak a képzelődés marad számukra, talán mindaz, amit "párhuzamos kultúrának" mondanak ezért fog lassú halált halni, mert a "hivatalos kultúrát" elpusztítja a totális meddőség. Talán épp ellenkezőleg, azt látjuk majd, hogy ez a párhuzamos kultúra hirtelen váratlan formát röppent fel, csodálatba ejti a világot, és megdermeszti a hatalmat. Vagy tanúi leszünk a hivatalos kultúra heves ébredésének, az "új hullám" teljesen váratlan kiáradásának, melyekben a párhuzamos kultúra oldódik majd, hallgatagon, diszkréten, vidáman. A kultúra jövőjének titka ugyanabban a képletben rejlik, mint az emberi lélek rejtélyéé. Volt idő, amikor a csehszlovák helyzetet jellemezve Aragon nyomasztó formuláját használták: "szellemi Biafra". Bevallom, hogy nemrég kipróbáltam a lázadás vad érzését. Tényleg, a hatalom sírásóként viselkedik, így tesz, mikor engedélyez, igy mutatkozik meg a folyamatosan komplikált, a holnapután bizonyosságát nélkülöző feltételes szabadságban. De ami a hatalom akaratára érvényes, nem illik rá szükségszerűen a társadalom szellemi lehetőségeire. Nem az a benyomásom, hogy mind halottak vagyunk. Távol állok attól, hogy magam körül csak kereszteket és sírokat lássak. A próba? Nemcsak a szamizdat-könyvek százai, az írógépen sokszorosított újságok tucatjai, a magán - vagy félhivatalos kiállítások, a szemináriumok, a hengversenyek stb. De a padlászínházak is; ez a közönség, amely tombolva tapsol meg minden gúnyos mosolyt a színpadon. Ezek az emberek, akik egész éjjel sorban állnak a színházak előtt a hónap jegyeinek forgalomba hozása előtti estén; könyvesboltok előtt, ahol egy (különben kiherélt) Hrabal-könyvhöz lehet jutni. Halottasház-e mindez? Szellemi Biafra-e mindez? Tudom, mitől függ ez: az összecsapás kimenetelétől a sírásó hatalom szándékai és a társadalom kultúrájának olthatatlan szomja között. Ez a társadalom még nem törődött bele mindenbe. Valami lázong bennem azok ellen, akik azt állítják, hogy a Történelem bennünket egy aligha irigylésreméltó szerepre itélt: magángondolkodókként, mi csak a szenvedés specialistái volnánk, valamiféle szegény rokonai a "szabad világnak", amelynek, ö maga nem szenvedvén, az a jutalma, hogy gondolkodhat. Amit úgy mondanak - valljuk be, megvető hagsúllyal - hogy "mártír", az számomra nem tűnik különösebben! elterjedt sportnak a mi hazánkban. Mi a rendkívüli realizmus országában élünk, s valójában elég távol vagyunk az áldozat lengyel típusú szellemétől. A párhuzamos kultúra, mi hát ez valójában? Sem több, sem kevesebb, mint olyan kultúra, amely nem tud találkozni közönségével a kommunikációs eszközökön keresztül, melyeket a hatalom birtokol. A hatalom hihetetlen, semmit sem türö szüklátókörüsége folytán különféle emberek százai vagy tán ezrei, fiatalok és öregek, tehetségesek és tehetségtelenek; hívők és hitetlenek találkoznak a párhuzamos kultúra esernyője alatt. Egyetlen dolog, ami egyesíti őket (s ami összegyűjti őket ezen esernyő alatt) - a sokféleségük. Semmi sem lenne kiábrándítóbb mindezek alapján, mint azt látni, hogy közös programot fogadnak el: azaz, ha az egyenruhával szemben ök is egyenruhát öltenének. Érthető, ha a kiábrándultak úgy látják, hogy a párhuzamos kultúra nem a legjobb. De a Történelem milyen szeszélye által lehetne jobb és gazdagabb, mint amilyen a ma művészi élete - e folytogató légkörben? Azt hiszem, alig van értelme a művészetet megosztani kormányzat mellettire és ellenire egyrészt és függetlenre (vagyis politikailag közömbösre) másrészt. Egyébként abban, hogy a valódi fenyegetés nyomára bukkanjon, a jelenlegi hatalom jobb szimattal megáldott, mint a művészet elméleti szakemberei. Példák százai bizonyítják, hogy a villámok a művészileg legjobb müvek felett gyülekeznek, még ha alig politikai is a tartalmuk. A konfliktus alapja nem két ideológia (pl. szocialista és liberális) harca, hanem egy olyan harc, mely egy névtelen lelketlen, mozdulatlan és bénító hatalom és az élet, az emberi érzések, a létezés és annak misztériuma között zajlik. Mindenekelőtt a hivatalos kultúrában rejlik az, ami majd eldönti életünk jövő légkörét: neki köszön hetően egyre több polgár egyenesíti ki a gerincét és szabadul fel. A párhuzamos kultúra szerepe az lesz, ami a gyufáé: nélküle lehetetlen tüzet gyújtani, de a gyufa egyedül nem képes bemelegíteni a helyiséget. (...) (L'Express, 1985. jan. 4.)
