Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)

1988-07-29 / 30. szám

1988. július 29.

SZABAD FÖLDMŰVES

7

Ismerkedés

(V. Gy. felvételei)

JAROSLAV BOCEK:

G

C

cLíiA

tS'

A történetet, aamelyet most elmondok, Hampejf grafikustól hallottam, és ugyanolyan finomnak találom, mint a szárai karcolótűiével varázsolt hajszálvékony csipkéjét. Már-már félek, hogy a szavakkal nem tudom éreztetni mindazt, amit 6 elhallgatásokkal és tagié Réssel kifejezeti.

Hétvégi háza mellett üldögéltünk a fastégen, figyeltük a vadkacsákat, gyönyörködtünk a túlsó parton levő füzek, nyárfák és nyírfák tomboló színpompájában, s közben elmélkedtünk.

Eredetileg nem volt nagy kedvem, hogy kimenjek hozzá, de Hampejf említette, hogy a halörtől lehet süllőt venni, s ez döntő érvnek bizonyult. Egyszer nyáron jártam ott, s akkor a tó partját megszállták a prágaiak, valamennyien hangoskodtak, bőqették a táskarádiójukat, s én magamban csodálkoztam, miért jönnek ide ezek az emberek, ha ahhoz, hogy jól érezzék magukat, a vidéket rögtönzött várossá kell átalakítaniuk minden átkával együtt.

Most azonban egyedül voltunk. A késő októberi nap aranyló sugarait visszaverte a tó víztükre, s ha nem látszott volna a halőr kissé távolabb álló házának kéményéből felszálló füst csíkja, még azt hittük volna, hogy a halastó az erdő borította hegyoldalak és a szántóföldek négyszöget közepette csupán ml ketten vagyunk. A föld és a víz a maga háborítatlan. békés valójában vett körül bennünket.

— Van bennünk valami, ami minden másnál erősebb — mondta váratlanul Milan Hampejf —, s ez a vágyunk és az álmodozásunk.

Hallgattam, nem volt okom rá, hogy ellentmondjak neki, természetesnek találtam, hogy az emberek álmodozásról beszélnek, ha csak ketten időznek a szunnyadozó természetben.

A víztükörről látszólag minden különösebb ok nélkül egy csapat kacsa emelkedett a levegőbe. Surrogás és a vizet paskoló szárnyak csattogása hallatszott, és kisvártatva a macarak már nagy köröket leírva szálltak a lejünk fölött.

— Ismered lift Rybtnt? — kérdezte Hampejf, s elnézett valahová a zsilip felé.

— A költőt?

— Igen.

— Égy ktcstt. Olykor elolvasom

egy-eqy versét.

— Nem sikerül neki minden, mint egyébként bárki másnak sem... — mondta Hamjpef —, de költő, tudd meg, hogy költő, nem azért, mert verseket ír, hanem a világlátása miatt. Akkor is költő volna, ha nem írna verset.

— Ez hogyan derülne ki róla ha nem írna? — kételkedtem.

— Mindenen felülkerekedik benne a vágy és az álmodozás Másként látja a világot, mint a többi ember. Ahol mások esetében rutint vagy megszokást tapasztalsz, nála mindig csipán rácsodálkozást találsz. Rácsodclkozást és hiszékenységet.

Az imént felrebbent kacsák leereszkedtek a tóra, mások meg felröppentek. Próbáltam értelmet találni körözésükben, de csupán arra a gondolatra jutottam, hogy alighanem az ősz kényszerítő ereje folytán valamiféle Ismeretlen szertartásnak engedelmeskednek.

— Rybín valóban különös ember — folytatta Hampejf —, ha egy körünkben férfi azt mondaná: csak rózsával a számban és lanttal a kezemben kö-' zeledem nőhöz, komédiásnak nézném. Öróla azonban tudom, hogy ezt komolyan gondolja.

— Mit gondol komolyan?

— A lantot meg a rózsát.

Nevetésben törtem ki.

— Bocsáss meg, alig ismerem, de azt tudom róla, hogy bárhová megy, mindenütt talál egy lányt, s aztán szorongatja a kezét, és harmatos szemmel néz a szemébe. Nem számít neki, milyen az a lány, lehet akár a világcsúfja is, beéri azzal, hogy a kezét szorongathatja, és harmatos tekintetet vethet rá Nem tudom mi köze ennek a lanthoz és a rózsához.

— Hát nem csodálatos dolog: egy

csúf lány kezét fogni, s közben úgy látni, hogy királykisasszony ül mellettem? ,

—Már akinek — jegyeztem meg —, azt hiszem, képtelen volnék ilyen szuggesztióra.

— Én is, de őszintén megvallva,

sajnálom.

Nehány percig hallgattunk. A grafikus nyilván gondolatban tovább foglalkozott költő barátjával, míg én inkább a kacsákkal törődtem, és fölöttébb sajnáltam, hogy Hampejf hétvégi házában ntncs egy kétcsövű puska. Annyi volt ugyanis a kacsa, és olyan gondtalanul közeledtek felénk, hogy feltámadt bennem régi, elfeledett vadászszenvedélyem.

— Čáslavban kiállításom nyílt régi témákat megörökítő kis karcokból.

A városi múzeum rendezte, úgyhogy mindent magamnak kellett megcsinálnom, kiválogatnom a képeket, kartonkeretbe, üveg alá tennem, felaggatnom. Már csütörtökön leutaztunk Mariéval, egy ismerősömnél szálltunk meg, és reggeltől késő éjszakáig dolgoztunk. fift Rybín megígérte, hogy szól néhány szót a megnyitón. Megbeszéltünk, hogy szombat délután érkezik meg. Pénteken bemegyünk Mariéval a Grandnak vagy Oroszlánnak nevezett helybeli szállóba, és meglepetésünkre ott találjuk fifí Rybínt. Csodálkoztam, hogy olyan korán érkezett.

— Hampejf barátom — mondja nekem —, ez nem véletlen. Az a megérzésem támadt, hoay itt valamilyen nagy élmény vár rám, így hát kénytelen voltam mindent otthagyni és idejönnt.

— Már elkezdődött? — kérdem.

— Még nem, de hiszem, hogy minden bizonnyal átélek valami nagyszerűt.

S nyomban mesélni kezdte, hogy délben beköltözött a szállóba, udvarra nyíló szobát kapott, akart egyet szunÉdes álom

dítani, mikor egyszer csak meghallotta, hogy valaki egy emelettel feljebb hegedül.

— Az ágyban feküdtem, s két órán át egyfolytában hallgattam a játékot

— mondta —. olyan szép volt, annyi szomorúság, annyi fájdalom és vágy csengett benne, hogy így csak egy gyönyörű, elhagyott és csalódott leány játszhatott. Nem játék volt az, hanem a lélek panaszos suttogása. Nem tudom mit játszott, alighanem Csajkovszkij valamelyik szerzeményét, csak azt tudom, hogy gyönyörű volt. Olyannyira magával ragadott, hogy mire eszembe jutott, hogy felöltözzem, és elmenjek megnézni, melyik szobában játszik, már be ts fejezte.

Ügy jellemezte az ismeretlen lány hegedűjátékát-; és úgy beszélt róla, hogy szinte hallani véltem.

A múzeumban már befejeztük Mariéval a munkát, így hát ott maradtunk a Grandban vagy az Oroszlánban Rybínnel, s megittunk vele egy palack bort. Időközben megérkeztek a zenészek. Egy hatalmas termetű, kövér zongoristanő meg egy töpörödött, félvak apóka, aki hegedűn játszott. Zenészeket mondtam, de amit ezek ketten produkáltak, az iszonyatos volt. Gondolj a legelképesztőbb nyekergésre, amtt csak el tudsz képzelni, s az ehhez képest még szépnek mondható. Képtelenség volt hallgatni, táncolni sem lehetett rá, a nő nem tudott zongorázni, az öreg nem tudott hegedülni, s ha véletlenül mégis összehangolódtak, úgy érezte az ember, hogy csoda történt.

— Mondd csak, véletlenül nem ezt

az öreget hallottad te délután? —

ugrattam Rybínt, de meg sem sértődött.

— Abszolút hallásom van, barátom

— jegyezte meg kurtán, így adva értésemre, hogy ezekben a dolgokban tévedhetetlen. Valóban ért a zenéhez, maga ts meglehetősen jól játszik zongorán meg hegedűn.

A zongora mellett ülő kövér aszszonyság és a félvak hegedűs produkcióját egyszerűen nem lehetett elviselni. Bementem az üzletvezetönőhöz, s közöltem vele, hogy fizetek a zenészeknek egy húszast, ha abbahagyják.

Pusztán könyőrületből alkalmazzák őket, mentegetőzött, holnap, mondta, jobb zene lesz. Én ugyanis szombatra lefoglaltattam a kis szalont, ahol a megnyitó után egy kisebb ünnepséget szándékoztam rendezni.

Fél tíz tájban otthagytuk ürít. és nyugovóra tértünk.

A megnyitón fifí nagyon szépen beszélt. Később megkérdeztem tőle, hallotta-e még a szép hegedűművésznő játékát. Bevallotta, hogy egész éjfélig várta a szobájában, mikor kezd el hegedülni, de nem bírta kivárni, elnyomta az álom.

— Lehetséges, hogy már elutazott

— sóhajtott egyet —, s én egyszer s mindenkorra elszalasztottam.

Este valóban más zene szólt. Nem világklasszis, de nem hasogatta az ember fülét, és táncolni is lehetett rá. Rybínnek sikerült napközben felcsípnie egy lányt, és elhozta az ünnepségre. Nagyon csúnya volt szegény, s ha nem is világcsúfja, ahogy mondtad, de Cáslavban minden bizonnyal a legcsúfabb. Rybín a kezét szorongatta, és megbabonázott pillantásokat vetett rá. A lány úszott a boldogságban, de kilenc után felkelt, hogy haza kell mennie, fifí elkísérte, de amint visszatért, máris a szépséges hegedűművésznő után kezdett sóvárogni. Faggatta a körünkben ülő

helybelieket, nem sejtik-e, ki lehetett az. Újra ecsetelte a játékát, s olyan lelkendezve beszélt róla, hogy a cáslaviak úgy vélekedtek, így csak egy idegen játszhat.

Nem maradtunk sokáig. Tizenkettő előtt szétszéledtünk. Meglehetősen sok pénzt költöttem a kiállításra, így nagy ünneplésre már nem futotta. Jifível még megbeszéltük, hogy délelőtt tíz órakor bemeqyek érte a szállóba.

Űtban Prágába aztán az autóban megtudtam a többit. Rybín visszament a szobájába, levetkőzött, ágyba bújt, de sehogy sem bírt elaludni. Szüntelenül az ismeretlen művésznő járt az eszében. Elképzelte, mi érhette, hogy éppen Cáslavba jött, megszállt a szállodában, és hegedűszóval próbált enyhíteni bánatán. Ügy érezte, valami nemes és fennkölt dolog történt a közelében, s ő egyszerűen kimaradt belőle. mert nem jutott idejében az eszébe, hogy felkeljen és nyomába eredjen a hegedűszónak. Biztosra vette, hogy a titokzatos ismeretlen már elutazott Gáslavból, mert hiába várna egész szombaton, hogy felhangozzék a játéka.

A toronyóra már elütötte az egy órát, a szálló elcsendesedett, de Rubin szemére nem jött álom, csak hánykolódott az ágyban.

S akkor megszólalt a hegedű... Megint vágyakozóan és szomorúan szólt a hangja, sóvárgás és hívás csengett benne. Rybín felöltözött, és kiment a folyosóra. Odabent a szállóban nem hallatszott olyan jól a hegedűszó, mint az ablaknál az udvaron keresztül, de a folyosón is meg lehetett állapítani, hogy a hang valamelyik manzárdszobából jön. Rybín tehát felment a lépcsőn, és hamarosan rátalált arraa az ajtóra, amely mögött játszott a lány Lélegzetvisszafojtva hallgatta, és törte a fejét, milyen ürüggyel kopogtathatna be. Nem tudott jobbat kitalálni, mim hogy egy cigarettát vegyen a kezébe, és tüzet kérjen.

Bekopogott, mire a heqedűszó elhallgatott.

A szobában egyetlen hang. még a legkisebb zörej sem hallatszott.

Űjra bekopogott. Tétova lépteket hallott, az ajtó kinyílt, s ott állt az a bizonyos félvak öregúr. Valósággal, reszketett a félelemtől, hogy valaki rátámad és összeszidja.

Hogy megértsd, az öreg rémesen hegedült, s annyira féltette az egzisztenciáját, hogy délutánonként, amikor azt hitte, nem tartózkodnak a vendégek a szállóban, mea éjiéi egy óra után, amikor már mindenki aludt, egyfolytában gyakorolt.

Kitört belőlem a nevetés. Hampejf ts velem nevetett, de úgy éreztem, valahogy akarata ellenére nevet.

— Tudom, hogy nevetséges... — mondta aztán —, de ugyanakkor van benne valami szép is, ha egy abszolút hallású ember olyannyira bele tudja élni magát a szomorú hegedűművésznőről való képzelgésébe, hogy a legrémesebb nyekergésben is a hölgy lelkének suttogását véli hallani. Erre csupán egy költő képes.

— és ha — ötlött fel bennem — és ha az öregűr önmagának valóban jól hegedült?

Hampejf rám nézett, s a tekintetében tükröződő bizalmatlanságot hirtelen döbbenet és ámulat váltotta: fel.

Alkonyodon, a tó felől hideg fuvallat csapott meg bennünket. A kacsák rég abbahagyták a röpködést, s a túlsó parton nagy sötétlő foltokba verődtek össze, önkéntelenül begomboltam a kabátomat.

— Gyerünk be a házba — mondtam —, te tüzet raksz, és én megsütöm a körtével körített süllőt, s ha elfogyasztottuk, beszélgetünk arról, mi is valójában a költészet.

(Bertha Márta fordítása)

Könyvespolc

(A szerző felvétele)

Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért csak kevés emberre érvényes a szólás: ép testben ép lélek A magyarázat sajnos egyszerű. Állandóan időhiánnyal küszködünk. Ezért csak ritkán van kedvünk ahhoz, hogy vacsora előtt futócipőbe bújjunk, s kocogjunk néhány kilométert a lakótelepi összekötő utakon vagy a közeli iskola sportpályáján, ha egyáltalán van rá mód. Ehelyett a könnyebb, Igénytelenebb megoldást választjuk. Súlyfeleslegünktől diétával, koplalással, mesterséges édesítőszerek használatával, vagy dohányzással próbálunk megszabadulni. Ha körülnézünk a munkahelyünkön. családi. Illetve baráti körünkben. rá kell döbbennünk, mennyire tohonyák, már-már deformáltak vagyunk. Mindez a kevés mozgás, „hasunk jólétének“ eredménye.

Bizonyára többen vannak, akik szeretnének az életmódjukon változtatni. Számukra igen hasznos segítséget nyújt majd dr. Kenneth H. Cooper amerikai orvos A tökéletes közérzet programja című könyve. Nagy hiányt pótol ez a mű. Olvasása közben rá kell döbbennünk eddigi életmódunk helytelenségére és ésszerűtlenségére. A szerző lustaságunk legyőzésére, eddigi rossz szokásaink elhagyására szólít fel. A cél érdekében a kényelmes életmódból eredő elrettentő példák szemléltetésétől sem riad vissza.

Cooper a tökéletes közérzet legfőbb zálogaként az aerob testmozgást jelöli meg, amely kitűnő rcpect a szívinfarktust előidéző érelmeszesedés ellen. Állítja, hogy rendszeres mozgással könnyebben legyőzzük rossz szokásainkat (alkoholfogyasztás, dohányzás, mértéktelen táplálkozás). A könyvből az is kiderül, hogy az aerob testmozgás következtében jelentősen javul a szervezet oxigénhasznosító kapacitása, miáltal kedvező változások állnak be a tüdő, a szív és a vérkeringési rendszer működésében Mindezért cserébe — magyarázza a szerző meggyőző érvekkel szemléltetve — heti 20—25 kilométert kel! lekocogni! Természetesen másfajta mozgás (sífutás, úszás kerékpározás) is célravezető Ha a mozgás mellett döntöttünk, ne feledjük. olyan mozgásnemet kell választanunk amely mellett hosszú éveken át ki tudunk tartani.

Gondoljuk el, mennyivel szebb lenne az életünk, ha a lakosság legalább egytizede a tökéletes közérzet birtokában lenne. Kevesebb lenne életünkben a depresszió, s nagyobb az önbecsülésünk, ezáltal mások megbecsülése ts

Még ma változtassunk, mert holnáp talán már késő leszl Ne feledjük az egészséget könynyebb megőrizni, mint a betegségből felgyógyulni.

Macsicza Sándor