Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-29 / 30. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1988. július Ž9. Ha a tűzerőt, ä bombák számát meg a koszt minőségét leszámítjuk, a hadsereg számára a mozgékonyság az egyik legfontosabb követelmény. A csatákat в legritkább esetben vívják előre előkészített terepen, s a csapatok mozgása sem általában a kiépített úthálózaton történik. Egy szó mint száz: egy hadsereg ütőképessége még ma, az interkontinentális rakéták korában is nagyban függ attól, milyen gyorsan képes nagyobb létszámú egységeket, erős haditechnikát (a hozzátartozó anyagi-műszaki bázissal együtt) eljuttatni az egyik helyről a másikra. S éppen ezt hivatottak biztosítani azok az egységek, amelyeket még a nem is olyan távoli múltban utászoknak, hidászoknak stb. neveztek s amelyek mai neve — legalábbis a mi néphadseregünkben — gyűjtőfogalommal műszaki egységek. Egy ilyen egység gyakorlatát volt alkalmunk megtekinteni a közelmúltban, mégpedig egy rendkívül igényes harci feladat teljesítése közben: pontonhldat létesíteni hazánk legnagyobb folyóján, a Dunán. A gyakorlat helyszíne az Izsa (Iža) és Pat (Patince) közötti folyószakasz volt; egyéb konkrét adatok — az egység neve és állomáshelye, a vezénylő parancsnokok nevel, stb. — közlésétől eltekintünk. эфе A folyó árterének fűzesei között kanyargó földút szinte izzik a rekkenő hőségben; a forró levegő mozdulatlan, s valami bágyadt csend uralja a tájat. Egytonhíd építése ■— főleg egy ekkora folyón, mint a Duna — ugyanis nincs időnormához ljötve, mint a hadászati műveletek többsége. „Békeidőbeli“ gyakorlat esetén, mint ez a mostani, teikntettel kell lennünk a hajóforgalomra, háborús körülmények között pedig aknaszedés, a parti állások kiépítése kéne, hogy megelőzze az akciót. szerre tompa moraj töri meg, amely egyre erősödik, s hátratekintve már látjuk is a khaki-színű teherautók hosszú sorát. Mögöttük uszályként húzódik a hatalmas porfelleg, s ahogy közelednek, úgy válik az alaktalan moraj a kétszázötven lóerős Tatra motorok szinte megfogható dübörgésévé. A kocsik rakománya szokatlan: a két. masszív acéltömb leginkább egy gigantikus tengeri kagyló héjára emlékeztet. A motorzaj így, közvetlen közelről már szinte elviselhetetlen, amikor — nyilván egy rádión elhangzott parancsra — egyszerre torpan meg a karaván. A motorok egy pillanatra megpihennek az „alapjáraton“, de alig néhány másodperc múlva ismét szinte egyszerre bőgnek fel; a gépkocsivezetők hátramenetbe kapcsolnak és kis ívben fordulva, eddigi menetirányukra merőlegesen lassan tolatni kezdenek soktonnás terhükkel, a lejtős parton állandó fékkészenlétben, a folyó irányába. — A hídverés első szakaszát láttuk — mondja kísérőnk, egy főhadnagy, a gyakorlat egyik irányítója. — A hídelemeket szállító gépjárművek elfoglalták a kijelölt álláshelyet, közvetlenül a folyó partján. A hídelemek száma egyébként hetvenhét, ebből kettő az úgynevezett parti elem; negyvenegyet a Jobb, harminchatot pedig a bal parton szerelnek össze. A jobb parton egyébként a Magyar Néphadsereg egységei dolgoznak, míg nálunk a mieinken kívül egy szovjet hidászegység is részt vesz a gyakorlatban. Most a hídelemek vízrebocsátása, majd összeszerelése következik, ezt nézzük meg együtt. , * A folyópart több száz méteres hossúságában egyszerre csak elhal a motorzaj, majd nyomban utána Innen is, onnan is éles, fülsértő csikorgás hallatszik. Már látjuk is, honnan ered: a hátsó kerekükkel csaknem a folyóban álló teherautók platója megemelkedik, s hatalmas, masszív acélterhük lassan csúszni kezd róla lefelé. Óriási csobbanással zuhan a vízbe, méteres hullámokat kavarva, aztán szelíden lebegve ott marad, mint egy játékhajó; ekkor azonban már izmos kezek tucatjai ragadják meg. A hornyokra, bakokra és kampókra másodpercek alatt felkerülnek az odavaló drótkötelek, sodronyok és rögzítők, aztán megfeszülnek az Izmok, és a vaskolosszusok lassan úszni kezdenek egymás felé. A katonák, akik térdig vízben gázolva vontatják őket, most bizonyára áldják Archimédesz törvényét, hiszen a szánazföldön még csak megmozdítani sem tudnák a több tonnás acéltömeget. Kettesével-hármasával kapcsolják össze őket, amíg össze nem áll két, nagyjából egyenlő hosszúságú, most már valóban hidra emlékeztető rész. Most következik ennek a „partmenti" munkafázisnak a legnehezebb szakasza: e két, egyenként több mint száz méter hosszú darabnak a precíz összeillesztése. A megfelelő füleknek, horgoknak centiméternyi pontossággal kell egymásba csúszniuk: itt már motorcsónakok segítségére Is szükség van, hiszen nemcsak a sok-sok tonnás tömeggel, hanem az ár erejével Is meg kell küzdeni. Milliméterről milliméterre közeledik egymás felé a két hatalmas test; a levegőben vezényszavak röpködnek, amelyek nyomán csáklyák tucatjai végzik el nyomban a szükséges iránymódosítást. Aztán egy óriási csattanás, amelyet követően karok erdeje lendül a magasba; alig öt—hat méterre a parttól, vele csaknem párhuzamosan immár egyetlen darab, kétszázegynéháhy méter hosszúságú, nyílegyenes hidszakasz lebeg a vízen. эфе Miközben mindezt közvetlen közelről figyeltük. Időnként átkandítottunk a túlsó partra is, ahol nagyjából ugyanilyen tempóban folyt a „magyar“ hidrész összeállítása. Vártuk a folytatást, egyben a gyakorlat legnehezebb mozzanatát: a két rész összekapcsolását egyetlen, összefüggő pontonhíddá, a Duna kellős közepén, a folyó fő sodrában. Ehelyett azonban — legalábbis látszólag — nem történt semmi. — Majd mindjárt fog — mondta a kísérőnk, és egy közeledő, hatalmas porfelleget húzó teherautó felé mutatott. — Ennek már itt kellett volna lennie, de néhány perc késésnek Ilyenkor nincs jelentősége. A pon-A teherautó annak a rögzítőrendszernek az elemeit hozta, amelyekkel a hidat szilárdan kikötik a parthoz. Mire a parancsnok az utolsó szavakat kimondta, a 148-as Tatra már a parthoz tolatott, közvetlenül a pontonhíd végénél. Hét—nyolc katona ugrik le róla, villámgyorsan lenyitják a leponyvázott rakterűiét hátsó falát, s különböző ládákat, horgonyokat, drótköteleket pakolnak le a parti fövenyre. Aztán máris munkához látnak: megragadják a sodronyok egyik végére erősített. közel mázsányi súlyú parti rögzítőket, a kijelölt helyre vonszolják, majd hat nyílása közül beillesztik az egyikbe az első, alul hegyes, felül \,kalapos“, méternél hosszabb acélrudat. Két oldalán feláll egy-egy katona, felgyűri az ingujját, kézbeveszi az ötkilős, hosszú nyelű kalapácsot, aztán „felező“ ritmusban verik be a földbe a rudat, amely egy-egy ütésre kb. két-három centiméterrel hatol mélyebbre. Két rúd beverése után már szükséges a váltás: a legényekről szakad a veríték. Kétoldalt két-két ilyen rögzítőelemet kell kitéphetetlenül a földhöz szegezniük, ami huszonnégy vasrúd beverését jelenti; férfimunka ez a javából. Az utolsóknál már a „friss“ váltás embereinek a kezében is bágyadtan emelkedik a kalapács, s lezuhanva nem is mindig találja el a rúd fejét... Aztán már az utolsóból is csak a tömzsi fej látszik ki a földből, s a katonák végre letehetik — pontosabban: kiejthetik a kezükből — a kalapácsot. * Most már valóban minden készen áll ahhoz, hogy a zümmögő motorral készenlétben várakozó motorcsónakok a folyó közepe felé kezdjék vontatni a két hídrészt, mint egy gigantikus kapu két szárnyát. Am sem a jobb, sém a bal parton nem történik egyelőre semmi; a váratlan csend és nyugalom szinte furcsa az eddigi állandó „csatazaj“ után. — A Budapestről Bécsbe tartó Rakéta szárnyashajót várjuk — adja meg a magyarázatot kísérőnk. — Tizenegy óra húsz körül kell áthaladnia ezen a szakaszon, vagyis mintegy tíz perc múlva. Ami a teherforgalmat illeti, azt a gyakorlat idejére leállítjuk; a záróvonal a híd „alatt“ kettő, fölötte pedig három kilométerre van, természetesen a folyásirányt véve »lapul. Amíg a hajó megérkezik, elmondom még azt, hogy az összekapcsolt híd teljes hossza 517,25 méter; ha tekintetbe vesszük, hogy a Duna szélessége ezen a helyen 511,5 méter, be látható, hogy maximális pontossággal kell dolgoznunk Alaposan megnehezíti a munkát, hogy a folyó sodra itt síkvidékhez képest nagyon is erős: 1,7 méter másod percenként, ami gyors tempójú gyaloglásnak felel meg A híd teherbírása 60 tonna, ami azt jelenti, hogy teher gépkocsik mintegy ötvenméteres köztávolsággal kelhet nek rajta, de még a T 72-es harckocsikból is rá mehet egyszerre kettő. Amint megszámolhatják, össze sen 29 motorcsónak segít az összeillesztésénél, amelyek azonban továbbra is a hídhoz maradnak kapcsolva, s tolőerejükkel semlegesítik az áramlás erejét. A híd szétszerelése ugyanúgy történik, mint az összeillesztése, csak természetesen fordított sorrendben: előbb a közepén kapcsolják szét, aztán a két darabot fokozatosan elemeire bontják a part mentén. Éles sípszó harsant a parton, és minden szem a vízre szegeződött: a távolban felbukkant a szárnyashajó. Karcsú teste egyre kivehetőbbé vált, amint még az ár ellen is mintegy hatvanöt-hetven kilométer óránkénti sebességgel hasította a hullámokat; amikor elhaladt előttünk, még a „Sirály“ nevet is el tudtuk olvasni az oldalán. Hamarosan eltűnt a folyó kanyarulatában, és a parton máris mozgolódás támadt. Vezényszavak harsantak, a híd személyzete elfoglalta a kijelölt helyét, a motorcsónakok faránál habzani kezdett a víz. A kétszáz méter hosszú, öt méter széles 'acélsav felső vége hatalmas ívben lassan távolodni kezdett a parttól, a folyó közepe felé; jól láthattuk, hogy pontosan egyidőben „mozdult meg" a másik rész Is a túlsó oldalon. Impozáns volt a látvány: valóban mintha egy órjási kapu két szárnya készült volna bezáródni a Duna kellős közepén! A részleteket a parttól sajnos nem követhettük, Így csak annyit láttunk, hogy — tőlünk majdnem negyed kilométernyire — összeér a két szárny. Az összekapcsolás végleges befejezését jelző zászló azonban még sokáig nem emelkedett a magasba: hol az egyik, hol a másik motorcsónak kapott parancsot a tolóerö növelésére vagy éppenséggel csökkentésére, hogy a partról már nem érzékelhető finom korrekciókat elvégezzék, s a híd közepén olyan volt a nyüzsgés, mint egy hangyabolyban. Aztán végre felemelkedett a zászló, a katonák szétfutottak a híd két szélén levő őrhelyeikre — s hazánkat ettől a perctől kezdve, ha átmenetileg is, de eggyel több híd kötötte össze a Magyar Népköztársasággal. .* — Nem akarnak átmenni, körülnézni egy kicsit? — kérdezte a főhadnagy. — Ne féljenek, nem számít bele az évente kétszeri látogatásba — tette még hozzá mosolyogva. Néhányan kaptunk is a ritka alkalmon, hogy ha csak jelképesen is, de útlevél és vámvizsgálat nélkül egy másik ország földjére léphetünk. Az oda— vissza több mint egy kilométeres séta során arról is meggyőződhettünk, hogy a hídelemek mindenütt tökéletesen illeszkednek, s a hatalmas alkotmány, a motorcsónakok összehangolt munkájának köszönhetően gyakorlatilag mozdulatlanul áll. Mintha csak pilléreken nyugodna, pedig tulajdonképpen úszik, s egyedüli rögzítési pontjai a két hídfőnél vannak ... Mire visszaértünk, már felállították a parton az úgynevezett „szemafőrt“, amellyel jelzik a járműveknek, rámehetnek-e a hídra, vagy túlterhelés lépne-e fel. Már csak egyetlen, mondhatni formai dolog van hátra: a teherpróba. A hídelemeket szállító Tatra tehergépkocsik egyike leereszkedik a parton és lassan rágördül a hídra, amelynek az eleje megmerül egy kissé a hirtelen terheléstől, de nyomban vissza is huppan, mint amikor megnyomunk egy gumilabdát a fürdőkádban. A sofőr bátrabban a gázra lép, s a gépkocsi a híd közepénél már ötven kilométer körüli sebességgel halad. Amikor átér, szinte rögtön fölhangzik' a túlsó partról érkezett rádíójelentés: „A hfd átkelésre alkalmas!“ VASS GYULA-... ............'-V J 1Щ Elfoglalják álláshelyeiket a hídelemeket szállító tehergépkocsik A két „parti rész“ összekapcsolásának pillanata Ä fizikailag legigényesebb munkaszakasz: a ríigzítőelemek „lecövakelése“ / < . ' —ц Még néhány pillanat, és magasba lendül a zászló: kész a híd! Teherprúbára indul az első gépkocsi IA szerző felvételei]
