Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-02 / 48. szám
1988. december 2. JOSEF KADLEC: SZABAD FÖLDMŰVES A sakktáblán már csak néhány figura maradt. A játék kiegyenlített volt, pozícióját tekintve a világos kissé jobban állt. A világqs köbábukát Koranda egykori középiskolai tanár vezette, aki most már nyugállományban volt, a sötétekkel František, egykori diákja játszott. Már sok esztendő eltelt azóta, hogy a professzor a katedránál tilt, vagy idegesen föl-alá járkált az osztályban, és František a padban kuporgott lehorgasztott fejjel, hogy elkerülje a tanár figyelő tekintetét. A tanár azóta megőszült, s mintha kiszáradt volna, most már nem keltett félelmet, mint egykor. Már teljesen ártalmatlannak, harcképtelennek látszott, a hangja elvesztette élességét, meglágyult és megfakult. František viszont megférfiasodott. Mérnök lett, megnősült, nevelte a kislányát, egészen tűrhetően élt. A tanárával szembeni egykori szégyenérzete azonban továbbra is megmaradt. Isten tudja, miért, mindig elbizonytalanodott, zavarba jött előtte, mintha nem volna tiszta a lelkiismerete. Ha bármikor összetalálkoztak, František tiszteletteljesen köszöntötte, mint iskolai éveiben, a tanár barátságosan biccentett, és ráemelte rövidlátó szemét, nyilván nem tudott visszaemlékezni a nevére — és ez volt minden. A sakk-klubban találkoztak Időnként. Egy alkalomul, amikor éppen kevés ember volt a klubban, František megemberelte magát, és felkérte a tanárt, aki magányosan üldögélt a fal mellett, és újságot olvasott, hogy nem volna-e kedve játszani vele egy partit. A tanár erős szemüvegén át kémlelő pillantást vetett rá, és halkan megszólalt: * — Miért ne? Mindketten nagy szenvedéllyel kezdtek a játékhoz. Szinte alig beszéltek, hogy el ne terelődjön a figyelmük. A sakkparti elejét emlékezetből játszották. František csupán akkor ingott meg, amikor a tanár meglepte egy váratlan lépéssel, s arra kényszerítette. hogy elgondolkodjék. Abban a pillanatban ‘elbizonytalanodott, mint régen az iskolában, amikor felel tét és közben kiderült, hogy nem készült fel kellőképpen. Elhamarkodott ellenakciója nem lehetett a legjobb, mert a tanár elégedetlenül csóválta a fejét és kíméletlenül rászólt: — Ha nem csal az emlékezetem, maga az osztályban elég szórakozott volt... bizonytalan, s nem koncentrál túl ragyogóan. Ezt a lépését vonja vissza, emert elveszíti a királynőjén František elsápjadt, a homlokán apró verejtékcseppek jelenlek meg hiszen azt képzelte, hogy-6 fogja irányítani a játék menetét, most meg egyszeriben szorult helyzetben találta magát. Szórakozottan kavargatta kihűlt kávéját. A csésze oldalához koccanó kiskanál enyhén tompa hangot adott. — A türelmetlenség rossz tanácsadó — mondta nagy léleknyugalommal a tanár. — Csak egyetlen lehetősége van. lecserélni a futárt. František nem szívesen fogadott szót, kényszeredetten cserélte csak ki a futárt, elveszítve ezzel esélyét a jól előkészített támadás folytatására. Egyszersmind átfutott az agyán, hogy a megváltozott körülmények között már nincs is kedve a játékhoz. Olyasfélét érzett, mintha ez a játszma már nem is az övé volna, hanem valaki más ülne a helyén, aki szolgát módon tologatja ide-oda a figurákat, minden remény nélkül a győzelemre. Mindazonáltal folytatta a játékot, összeszorította a fogát, hogy ne csökkenjen még jobban a tanára szemében, hogy Illendően végigjátssza a megkezdett partit. — Nem vagyok formában — mondta szomorúan a következő lépésnél, beismerve önmaga előtt a kishitűségét. — Nincs szerencsém. Sem a játékban, sem az életben ... — A sakk igazságos játék — javította ki öt elgondolkodva a tanár. —■ A sakkjátékban nem lehet a szerencsére hagyatkozni. De éppúgy az életben sem ... Különös helyzet alakult kt: a nemrég megkezdett akadozó beszélgetés egyszerre mindkét felet jobban kezdte érdekelni, mint a félbemaradt játszma. Mindenekelőtt a tanár hallgatta érdeklődve. Szeretett volna többet megtudni egykori diákjáról, ámde kérdezősködni nem Illett. Nem akarta zavarni játékostársát a gondolkodásban ... — Döntetlent javaslok — motyogja kis idő múlva František fojtott hangon. — Még úgyis játszunk majd — mondta a tanár, nem hátrált meg, noha nagyvonalúan elfogadhatta volna az ajánlatot. — Tarthatunk szünetet... Így tehát ahelyett, hogy folytatták volna a játékot, amely már úgyis a vége felé közeledett, a beszélgetés mellett döntöttek, mely máshová, a fekete-fehér mezőktől az emberi érdekek kusza szövevényéhez vezette őket. Alighanem szükség volt rá, hogy a játék feszültségét egy időre a szabad eszmecsere váltsa föl. — Csakhamar negyvenéves leszek, és fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek — ismerte be őszintén František, és maga is elcsodálkozott rajta, hogy minden köntörfalazás nélkül beleavat fa legszemélyesebb titkaiba egykori tanárát. ,— Noha lelkiismeretesen megteszek mindent azért, hogy előrejussak a szakmámban, mások mégis megelőznek, még ha nincsenek is olyan személyi adottságaik és feltételeik, mint nekem .., — Honnét tudja ezt? — szakította félbe óvatosan a sakkpartnere. — Az azonnal látható. A műszaki szakmában hamar kiderül, hogy ki mire képes ... — Gondolja? — jegyezte meg bizalmatlanul a tanár. — Először magának kellene megmutatnia milyen tudással és emberi értékekkel bír... — A többiek kerülő úton érik el, amit akarnak — Az olyanokat maga csak a tudásával ütheti kt a nyeregből — emlékeztette rá a tanár. — De mit ' tehetek, ha az efféle versengésben fabatkát sem ér a tudásom? — Az a maga htbáfa. Senki másé, csakis a magáé. Senkire se hivatkozzon, ne próbálja magát kibeszélni. Önmagában keresse a hibát. A tanár szigorú volt és hajthatatlan, akár csak a gimnáziumi években. Előttük a kisasztalon mozdulatlanul állt a sakktábla, be kellett fejezni a félbemaradt fátsztnát. A figurák türelmesen várakoztak a táblán, várva, mikor döntenek a riválisok, hogy folytatják a játszámát, és figyelmet szentelnek nekik. — Az életben, akárcsak a sakkban, számtalan változat lehetséges. Persze a változatok a belső törvényszerűségek függvényét — elmélkedett fennhangon a tanár, mintha szavait az előző beszélgetés koronájának szánta volna. — És még valamit: a törvényszerűségek ismerete lehetővé teszi, hogy elkerüljük a hibákat, kijelöljük lehetőségeik határait, azt a területet, amelyre figyelmünket összpontosítani kell. — Talán befejezhetnénk a függőben levő játszmát — javasolta František. A tanár rászegezte félénk tekintetét, és minden teketóriázás nélkül döntött: — Tudja mit? Maradjunk az ajánlott döntetlenben. Amikor aztán František hazatért, és otthon megkérdezték, hogy kivel játszott aznap este, semmi egyébről nem beszélt, csak az egykori tanárával való találkozásáról. — Jól sakkozik — mondta František. — De különben éppolyan makacs és beképzelt, mint volt... Más szemszögből nézi az életei. Senkinek sem hajlandó engedni... Az éjjel František rosszul aludt, minduntalan ellenfele sápadt és a feszült gondolkodástól kissé eltorzult arcát látta maga előtt. A kisasztalon egy csomó sötét és világos sakkfigura hevert, javarészt a harcból kiiktatónak, némelyek azonban egy ideiq egy lépést sem tehettek a fekete-fehér sakktáblán a befejezetlen játszma során. Fordította: Kövesdi János SZÜRET ’88 Emlékeznek még a régi szüretek* re? Illetve nem is voltak azok olyan nagyon régiek. Én mindenesetre még gyerekként éltem át őket, és egyszerűen — ünnepnapok voltak a számomra. A sárguló határ még melen* gető őszi napsütéssel fogadta az emberedet, akik vidámok voltak ilyenkor, átrikkantgattak egymásnak a szomszéd szőlőbe: hogy haladtok? Szépen van rajta? Nem dézsmálták meg a seregélyek? Nagy nap volt ez, valóságos szertartás: szüretelünk! A fél falu a szőlőhegyen volt, hiszen egy-egy szép, napsütéses őszt napot nem volt szabad elmulasztani. Reggel szinte percnyi pontossággal egyszer* re indultunk, hiszen a falusi ember munkatempóját szigorú törvények szabták meg, s úgy dél körül is nagyjából egyidőtájt végeztünk. Így aztán olyan volt az egész, mintha egyetlen óriási család lettünk volna, amely egyszerre kerekedik fel, együtt dől* gozik és munka után, beszélgetvediskurálva-anekdotázva együtt Indul haza. Mondom, én így emlékszem a szüretekre — mígnem vagy huszonöt évvel később, történetesen az idén újra részt nem vehettem egyen. Most is kinn volt a fél falu a szőlőhegyen. Igaz, már a szövetkezet szőtóhegyén, de hát halad a világ. Mert abból — mármint a szövetkezet sző- Hőjéből — kaptak, akik kértek egy, két, három .vagy akárhány sort; év* közben néhányszor bekapálták, leka* csolták, bebújtatták a kordon mögé, aztán mehettek szüretelni. Csakúgy, mint régen. Utána pedig — leadni a termést a felvásárlónak. Amivel egy* ben véget is ért a dolog múltidézőért idilli jellege, és kezdődött a modern szüret, annó 1988 második, prózaibb felvonása. Mondom, a legtöbben eladták a tér* | mést. Méghozzá ott helyben, mert a felvásárló is kiköltözött a szőlőhegy* re. Egyszál mérleggel — „mázsával", hogy érthetőbb legyen. Talán ez volt az oka az egésznek, talán az, hogy mint régen, megint mindenki pont ma szüretelt — elég az hozzá', hogy a mosolygós arcú szüretelőkből per* cek alatt egymást gyanakodva mére* gető, a sorban egymás elörecsossza* nását árgus szemmel ellenőrző ve* , télytársak lettek. Mert ugyebár a hd* romnegyed négyzetméter felületű mázsára egyszerre legfeljebb egy put* tony, vagy két zsák fért. És tessék kiszámítani, mennyi idő alatt lehet így lemérni, odaszállítani, majd a magas pótkocsikba felöntögetnl egy* millió méiermázsa szőlőt. És minden* ki sietett, mindenki még ma akart végezni, hogy holnap ne kelljen újra kijönnie. Hogy hosszúra ne nyújtsam: az új* kori szüretnek majdnem tömegvere* kedés lett a vége. Ahogy közeledett az este, úgy lett mindenki egyre idegesebb, türelmetlenebb és ingerültebb: a felvásárló határozott tilalma ellenére is megnyitották a „második frontot', jobbról, aztán már az Isten sem tudott rendet teremteni, és eldönteni, ki jött korábban, ki van a soron. A szóváltások egyre élesebbek lettek, itt-ott már öklök ts emelkedtek a magasba, és minden jel arra mutatott, hogy ez a békés, nagy család itten, amely reggel még csupa derű; csupa mosoly volt, hamarosan egymás torkának esik. Hogy végül is hogyan végződött az egész, nem tudtam meg. Mert utólag bevallom, talán nem veszik érte a fejemet: amikor két lomha traktor között nyílt egy kis rés, ügyesen befurakodtam a Skodámmal, és percek alatt lemértük, majd feldobáltuk a pótkocsira azt a néhány zsák olaszrizlinget. Aztán már csak — el in* nen, minél hamarabb. Hazafelé zöty* kölődve pedig egy nagyot sóhajtani; hálistennek, ez az átok szüret Is mögöttünk van. \vassí dec. 2. Komárom (Komárno): Végállomás 19.30 dec. 4. Zselíz [Želiezovce]: Végállomás 19.00 dec. 6. Bátorkeszl (Vojnlce): Koldus és királyfi 11.00 dec, 7. Hurbanovo: Gőzfürdő 19.00 dec. 8. Somorja (Šamorín): Gőzfürdő 19.00 dec. 9. Komárom: Koldus és királyfi 10.00 dec. 11. Gabčíkovo: Végállomás 19.00 dec. Madách bérlet: Mielőtt csillag lettem 16. Komárom: (bemutató) 19.30 dec. 18. Gúta (Kolárovo): Gőzfürdő 19.00 dec. 21. Muzsla (Mužla): Végállomás 19.00 dec. 22. Felsőszeli (Horné Saliby): Koldus és királyfi 11.00 A színház a műsorváltozás fogát fenntartja! (Fotó: -v ) (Fotó: —as) „Otar házának özvegye” Az Európa és a Madách Könyvkiadó közös gondozásában az író születésének 150. évfordulója alkalmából jelent meg Ilja Csavcsavadze grúz író „Az özvegy“ című kisregénye. Cselekménye a számunkra egzotikusnak számító Grúziában játszódik a lobbágyok felszabadulását kövtő időszakban. A regényt olvasva az az első benyomásunk, hogy egy rendkívül érdekes, szép és romantikus legendát olvasunk egy tragikus klteljesedésü szerelemről. Csavcsavadze stílusa csupa llraiság, sejtelem, romantika, és csak a legnagyobb írókra jellemző meseszövéssel a könyv utolsó soráig úgy képes göngyölíteni a csélekmény fonalát, hogy mindvégig ébren tartja érdeklődésünket. Bár lírai hangvételű szerelmi történetet olvasunk, mégis oly sok a fordulatos, váratlan epizód, mint a legsikeresebb kalandregényekben. Minden líraisága és romantlzmusa ellenére azonban realisztikus motívumokban is bővelkedik a regény, amely megrajzolja egy grúz falu életét, annak minden ellentmodásával, miközben érdeklődésünk fényszórójába állítja a két főhőst: „Otaarant kvrivi“-t, azaz Otar házának özvegyét és fiát, Georgijt. „Otaraant kvrivinek kö van a szíve helyén“ — a falubeliek így vélekedtek Otar özvegyéről, s a regényt olvasva már-már el ts hinnénk, hogy ez így van, a későbbiek során azonban tapasztaljuk, hogy bizony téves ez a megállapítás. Csavcsavadze remek lellemformáló készségének köszönhetően Otar özvegyéről teljesen plasztikus képet kapunk, annak ellenére. hogy több tényező hatására meg kell állapítanunk: nem mindennapi egyéniség ez az asszony. A régi grúz szokás szerint férje halálakor Ígéretet tett, hogy egyetlen fiukat, Grigorljt annak rend|e-módja szerint felneveli, s szinte mániákus igyekezettel törekedett ennek az ígéretének valóra váltására. Az emberek morózus, furcsa, s valóban szívtelen asszonynak tartották az özvegyet, és úgy vélték, hogy ez a zárkózott életet élő, egy újabb házasságot kategorikusan visszautasító asszony nem Is tud talán szeretni. Am az anya minden szeretetét egyetlen fia, Gregorij számára tartogatta. Az író remekül megrajzolja Gregorlj alakját Is. annak ellenére, hogy Gregorll a regény rendkívül bonyolult jellemű hőse. Apja halála után ráhárulnak mindazok a teendők, melyeket apla látott el, s Gregorlj de- I rekasan helytáll. Ott él anyja bűvj körében, úgy véli, szabadon cselekszik, de lényegében anyja óhajainak és akaratának volt engedelmes végrehajtója. Amikor eljött a nősülés ideje, anyja kiszemelt a számára egy lányt, aki szép Is volt, tisztességes is, és a családjára sem lehetett panasz. Am Gregoril — anyja bánatára — semminemű érdeklődést nem mutatott a lány iránt. A fiú egyre szomorúbb és komorabb lett, nyilvánvalóvá vált, hogy valami emészti őt. Csavcsavadze megrázóan ábrázolja a fiú és anyja gyötrődését, hiszen az anya is gyötrődött, mégpedig azért, mert nem is sejtette, mi az. ami miatt a fia emészti magát. Nemsokára fény derül a fiú különös viselkedésének okára: először csak az erdőbe megy el anyja házából, majd végleg elmegy — titkolt szerelme után. Ezen a ponton válik a könyv romantikus legendává, de talán — a történéseket tekintve — inkább balladává Csavcsavadze e kisregényében a jellemábrázolás mestereként mutatkozik be. Hiszen a regény elolvasása után az a benyomásunk, hogy két rendkívül bonyolult, összetett és zárkózott jellemet kellett megformálnia, s ezt az igen nehéz feladatot mesteri módon oldotta meg. Nyilvánvaló, hogy szereti regényének hőseit, nemcsak Otar özvegyét és fiát, Georgijt, hanem a későbbiek folyamán a cselekménybe bekapcsolódó további szereplőket is, akik Georgij tettein keresztül válnak szeretetreméltóakká. Csavcsavadze a grúz irodalom legjobbjainak példáját követve alakította ki egyszerűnek, népiesnek tűnő stílusát, amely nélkülözi a felesleges díszítőelemeket és talán egyszerre hat romantikusnak és realistának. Ennek magyarázatát talán abban keli keresnünk, hogy művében a lírai elemek váltakoznak a va- Ióságmotlvumokkal, s ezek hűséges tolmácsolása hol a llraiságot, hol a valóságlátást követeli meg. Meg kell említenünk a regény egzotikumát is, amelyről bevezetőben már szóltunk. Az író Cablianinak nevezi azt a grúz falut, ahol a regény cselekménye kibontakozik. A falu — mint annyi más grúz falu abban az időben — ismerkedik a szabad élettel, de görcsösen ragaszkodik hagyományaihoz, szokásaihoz, tehát mindahhoz, ami ezt a falut tipikus grúz faluvá teszi. Itt szigorúak az erkölcsök, az emberek segítőkészek és barátságosak, a férfiak tudnak jó barátok lenni, de jó vadászok, és ha kell, jó harcosok Is. Érzik, hogy a jobbágyság felszabadítása csak az első lépés a szabadság felé, ezért ezt a kis falut is, Grúzia napsugaras ege alatt, a várakozás, a feszültség, de valamiféle nagvnagv derűlátás is jellemzi. Ebbe a miliőbe remekül építette bele az iró végkifejletében balladikus hangvételű csodaszép szerelmi történetét, mely némileg az Ezeregyéjszaka meséinek titokzatos hangulatát idézi. Hogy a kedves történet minden nyelvi szépségét, a stílus gördül ékenységét is teljes mértékben élvezhetjük, azt elsősorban a művet fordító Bernét Györgynek köszönhetjük, aki igen jól visszaadja Csavcsavadze egyéni stílusának minden rezzenetét, minden szépségét. SÁGI TÓTH TIBOR Jegyzet Könyvespolc %
