Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)

1988-10-14 / 41. szám

1988. október 14. Azon a napon Vácha Osztfínsze­rűen félt. Tudta, hogy egy nap kénytelen lesz beülni az autó­ba, és a fiatalokkal bekocsizní a vá­rosba. Azt akarták, hogy hagyja ott a földet, ürítse ki a házat, és költöz­zön végleg hozzájuk. Persze azért el­járnak maid Üeröicébe. A 'hétből két napot megint otthon tölthet... Fog­gal-körömmel védekezett. Végül is ab­ban maradtak, hogy elmegy Brnóba körülnézni. ■ Egy hétre, ha majd ideje lesz rá. Körülnéz, s lehet, hogy meg­tetszik neki a város, mondta a fia. Lehet, hogy éppen most majd ked­vet kap a városi élethez, mondta a menye. De Vácha tudta, amit tudott, föl ismerte önmagái, nem változott meg. Azóta, hogy szegény felesége lehuny­ta a szemét, semmit sem változott, az volt, aminek egész Cerőice ismer­te — csudabogár, egy kicsit bolond, konok, de ugyanakor kemény ember. Jó néhány éve, hogy megboldogult felesége ott fekszik a čerčicei te­mető alacsony falai közt. Akkortájt idegenek járták a falva­kat, hogy meggyőzzék a földművese­ket a szövetkezet előnyeiről. Furcsa idő volt az. Ma már mindenki nevet­ve gondol rá vissza: milyen ostobák voltunk, csakhogy nem könnyű ám előre okosnak lenni, épp az a bök­kenő. Vácha más. Vácha megfogadta hal­dokló feleségének, hogy ő a földjü­ket nem adja. Felesége csak nézett rá azzal a világos, nefelejcsszínű szemével, amelyért annyi lány körül őt választotta, s kiaszott kezét az 6 kérges paraszt tenyerében nyugtatta. — Te nem tartasz velük, ugye, Tonda — kbnybrgöll. — Ígérd meg, hogy nem tartasz velük. Megígérte. Es nem tartott velük. Az egykori zsellérek már rég mind au­tón jártak, és nevetetk rajta, az os­tobán, nevettek a szakállán, az egy szál kancáján, a két tehénkéjén, a kecskéjén, a folyó fölött és a szövet­kezett rétek mellett fekvő nndráq­­szíjföldjeifi, de Vácha nem adta be a derekát. Szavát adta megboldogult feleségének, s azt meg is tartotta, mert Máiia a mindene volt. Sosem tudott gyengéd lenni hozzá, kimutat­ni. iránta való szeretető!, de... Mária fiával ajándékozta meg. Hát kellett annál több? Vácha‘ sok gyötrelmet szerzett konokságával Toníknak, a fiának. Nem akarták fölvenni a főis­kolára, a tanfelügyelő minden utat eltorlaszolt elölte, ám Tonik nem ad­ta fel a harcot. Átrágta magát a ká­sahegyen. dolgozott, s közben főis­kolára is járt, elvégezte — és ma Valaki. Brnában háza van, tisztessé­ges munkahelye... Mindezt Vácha ezerszer átgondol­­ia. De mit tehetett? Nem szökhetett meg a faluból, ahol ö maga, az apia, meg a nagyapja született... Megbol­dogult felesépe ott fekszik a szérű­kön tál, a temetőben, hát hogy jár­hatna 6 haza a faluba vasárnapra, hogyan állhatna oda a feieséqe sír­jához? Nem mondhatná csak úgy: kényszerítettek, mit tehettem volna, meg aztán már bele is fáradtam az egészbe, mások nyugdíjba mentek, társasutazásokra járnak ... Ezért félt attól az egy héttói ts, melyet majd Brnában kell töltenie. Lelke mélyén árulásnak tartotta ezt az utazást. Annak ellenére, hogy sze­rette volna már látni a Tonik házát, hogy hogyan van berendezve, milyen a kert... Eddiq csak egyszer járt ott. akkor még épülőfélben volt a ház, a falak malterszaqot árasztot­tak, és sok helyen még kiállt belőlük a, tégla. Csakhogy miután visszatért Brnáhál, és az autóbuszról leszállva a háza felé tartott, megállította őt Tonöa, a szomszédaszony, és a kezé­be nyomott egy levelet. Beidézték a járást hivatalba a löld miatt. Az 0 és a Máiia földje miatt. Hétfőn reggel ott állt a templom­kert, és a számára túlságosan bonyo­lult menetrendet tanulmányozta. So­sem volt rá szüksége, az autóbusz naponta háromszor járt be a városba meg vissza, a többi járatra ügyet se vetett. Megállt mellette a fiatal Dolák. — Hova ilyen ünneplősen, Vácha bácsi? Ünneplősen, ünneplősen. Hát igen. A fekete öltönye volt rajta, melyben templomba járt, a csíkos inge, és felkötött egy régi nyakkendőt. Rit­kán látták így, többnyire csak kék munkaruhát és gumicsizmát hor­dott ... Talán ezért mondta Dolák, hogy „ünneplősen". — Hová készül? Elviszem. Valószínűleg tudta, hogy a járásra megy, alighanem tudta azt már az egész falu. Ha nem is mondott senki­nek semmit, náluk semmi sem maradt titokban. Dolák a járási székhelyen dolgozott, így hát a járási nemzett bizottság előtt tette le Váchát, és szerencsés ügyintézést kívánt neki. Vácha sokáig bolyongott a végte­len folyosókon, gyűrögetve markában a kalapját és törölgetve verejtékező homlokát, végül egy klcicomázott leányzó megmutatta, melyik ajtón kell belépnie. Az előadó maga sem volt a legfiatalabb, vaskos, arca piros­pozsgás, a hangja barátságos. Csak­hogy Vácha sehogyse értette a sza­vait — Erise meg, Vácha úr, nem a inaga néhány ár földjéről van itt szó. Attól a maguk szövetkezete nem lesz gazdagabb. Es azt sem akarjuk, hogy most majd agyondolgozza magát a szövetkezetben. Meg kell végre pihen­nie, hisz eleget gürcölt életében. Ma egészen más időket élünk, hisz lát­hatja, nézzen csak körül: korszerű gépek, nagyüzemi termelés, hol van­nak már azok a nadrágszijföldek, amiken valamikor dolgoztunk, de ma­ga még... — legyintett. — Nos, hát hogy döntött? Víjícha nem felelt. Egy pillanatig úgy tűnt fel nekt, hogy az előadó okos dolgokat mond nekt, de később megint az volt az érzése, hogy be­csapja. Biztos becsapja. Nem, ő Vá­cha, mégsem teheti, hogy... A meggyőzés már több mint egy Órája folyt. Vácha Izzadt. Az előadó, akinek arcán vékony erecskékben folyt a verették, kezdett méregbe jönni. Dühítette ennek a fura öreg­embernek a megátalkodott konoksá­­да, hiszen folytonosan hallgathatja miatta az osztályvezető szemrehányá­sait. Vácha és még öt másik bolond kedvéért bonyolult nyilvántartást ve­zettek, mindenféle jelentéseket és in­doklásokat írtak... Vácha már nem tudta, mit mond­jon. Letérdelt az előadó előtt, és úgy könyörgött, mint még soha senkinek. Hogy hagyják meg a földjét, az iste­nért. Neki muszáj a maga útját jár­nia. ezt senki más meg nem értheti, csak 6, csak ő egyedül Elbúsulva tért akkor haza. Győzött, de egyszersmind el Is vesztette a csatát. Örökre. Tudta ezt. Am kötötte őt a földje, kötötte a faluja, nem cselekedhetett másként. Még ha őrültség volt ts, amit tett. SZABAD FÖLDMŰVES Innen eredt a félelme. Ösztönsze­­rűen félt attól a naptól, amikor majd beül a fiatalokkal az autóba. Egy hét csak egy hét, azt kibírja valahogy, csakhát mi lesz ... Aannakidején a já. rást székhelyre is autóval ment. És mi lett az eredménye? Nos itt van­nak, eljöttek érte. Tonöa, a szomszéd­­asszony, vállalja egy hétre a gazda­ságot. Van mit visszafizetnie. Vácha minden tavasszal felszántotta a kert­iét, aztán segített neki a krumplit betakarítani, lekaszálja a füvet a há­za előtti réten. Vácha egész úton hallgatott. Csak akkor szólalt meg, ha a menye vagy a fia kérdezett valamit. • 'Azután ide-oda járkált a lakásban. Simogatta a csempét a fürdőszobá­ban, és egymás után tízszer is le­húzta a vizet, megnyomva a különle­ges kis gombot; és elbűvölten nézte az ablakon át a száz meg száz ház­tetőt. Látni akarta a folyót, amelyen a faluból jövet átmentek. Tonik úgy döntött, hogy kedden estefelé kiruc­cannak a folyóhoz. Szép, napos idő volt. Gyalog indul­tak el a Svratka partján, kerülgetve a földhányásokat, melyek mögött már épültek a majdani autópálya sávjai. Az út mentén nyúlánk komócsin te­kingetett fölfelé, ecsetpázsit kellette magát. Vácha a Svratka piszkos vi­zét nézte, és azon gondolkodott, ho­gyan lehetséges az, hogy odahaza még csak most öltöztek rózsaszínbe az almafák, itt pedig mór pirosodni kezd a cseresznye. Le lehajolt egy­­egy marék földért, morzsolgatia a te­nyerében, s közben szakértőn bólo­gatott, maid a rögöket önkéntelenül leszórta a földre. Sokáig álldogáltak a hatalmas zsilipnél. A Svratka fel volt duzzad­va. a zsilip zúgott, dübörgőit, a víz szilajon zúdult alá a mélybe, s oda­lent mintha millió szilánkra tört vol­na. Vácha felemelte a fejét. A fák kö­zött egy fura alkotmányt pillantott meg, amely valami boszorkányszög formájú talapzaton állt. — Mi a csuda az? — kérdezte Tó­niktől. — Betonhíd. 'Az autópálya fölött vezet majd, hogy a szövetkezeti ta­gok kijuthassanak a földekre meg az üvegházakhoz. Az autópályán nem járhatnak. Aztán felmentek a folyó tdetglenes hídjára, és onnan néztek körül. Átel­­lenben kis félsziget terült el, melynek hegyes csücskét minden oldalról nyaldosta a víz, majd csendes cso­bogással sietett tovább. — Édesapám, itt folyik össze a Svratka a Svltavával. Vácha legalább tízszer végigjáratta szemét a vizen. De ebben a pillanat­ban szinte alig foqott fel valamit. Merőn nézett a fák közé, a Svitava bal partján két lovas közeledett felé­lük. Váchának földbe gyökerezett a lába. Az ifjú lovasok lassan ügettek a folyóparton. A lovak ütemesen ta­posták a magas füvet, a lovasok him­bálóztak a nyeregben, s a folyón tompán* át hallatszott a beszélgetésük. Tonik szólni akart: nézd, apa, lo­vak, akárcsak otthon... De nem szólt. Észrevette apja figyelő tekin­tetét, Nem volt most ez a tekintet sem dacos, sem kemény, csak elmé­lyült és súlyos. Súlyos, akár a keze, mely tehetetlenül csüngött le a két oldalán. A lovasok átkocogtak a hídon, és a folyó túlsó partján, az árral szem­ben indultak visszafelé. Nemsokára eltűntek az égerfák között. — Lehet, hogy átgázolnak a fo­lyón — mondta csendesen Tonik. — A zúgó alatt sekély a víz. Mondania sem kellett volna. Az el­ső lovas már fel is tűnt a Svratka medrében. Begázolt a víz közepére, egészen a kis homokzátonyig, s ott megvárta a társát. A pej kanca kirú­gott a mellső lábával, mintha a víz erejét próbálta volna, aztán megállt, meghajtotta karcsú nyakát, és inni kezdett. Ezt a koszos vizet issza, gondolta Tonik. Milyen szép, karcsú pef kanca, mondta magában Vácha. A nap vörös tűzgolyóként égett a láthatáron, a folyómeder közepén két hátasló állt, pofáját a sötét vízbe merítve. A hídon, amely a két folyó összefolyását tűi évelte át a már egyesült folyót, két férfi állt moz­dulatlanul, apa és fia, s a lovakban gyönyörködtek. Mikor este hazamentek, és Vácha nyugovóra tért a sárga padlásszo­­bácskában, valami különös kékes sö­tétség lebegett a város fölött. Vácha nem tudott elaludni. Egyre a lova járt az eszében. Azon tűnődött, meny­nyire hasonlít ahhoz a két szép ló­hoz, amit láttak. Az 0 lova is pef, de öreg, nehéz járású, agyonhafszolt. Akárcsak én, futott át Vácha agyán. Nem illünk Ide, ehhez a külö­nös folyóhoz, melynek partját sűrűn benőtte a csalán, a zsilip fölött hal­mokban hevert a korhadó rönk és gally, s a víz tükrén olaj csillog. A patakban, amely a mi kertünk alatt csobog, álmos a hangja. De a vize fó szagú. Éppoly jó szagú, mint a me­ző és a \Tét, mint a kertben a fák. Miről álmodnak az öreq lovak? Az 6 pej lova? Illatos fűről, zabról, tisz­ta vízről, esti úsztatásról? Egy álom­ról bizonyosan tudott Vácha. De hall­gatott. Amikor reggel Tonik felesége föl­ment a padlásszobába, hogy reggeliz­ni hívja az apósát, üresen találta az ágyát. Sem a ruhája, sem a kalapja nem volt sehol, sem pedig a kopott aktatáska. Vácha egész éjfél utazott. Vasútál­lomásokon várakozott, az utolsó tíz kilométert gyalog tette meg. Amikor a völgyben végre megpillantotta Cer­­ficát, a nap már jó magasan állt az égen. A völgyből virágba borult al­mafák illata csapta meg az orrát, eléje tárult a rétek üde zöldje, a pa­tak partján ezrével sárgállott a gyer­mekláncfű. Otthon volt. Leereszkedett a lejtőn az útra, és meggyorsította lépteit. A falu végén találkozott a szom­szédos tanyáról váló gyerekekkel. A lánykák illedelmesen köszöntötték, az tskolatáskás fiúk nem szóltak sem­mit. Csak miután megelőzték Váchát, s már elég messze jártak, kezdtek kiabálni: A vén Vácha egymagába ' Bolondgomba szárát rágja. Nem haragudott a gyerekekre. Sőt ma még tetszett is a sértő rigmus. Még szaporábban szedte a lábát. A legénykék azt hitték őket akarja utolérni, így hát futásnak eredtek. Vácha ügyet sem vetett rájuk. Ami­kor az első házaknál betéri a faluba, még el is mosolyodott. Először az­óta, hogy elment otthonról. Kövesdi János fordítása * (Mai cseh elbeszéld) 7 Aliit a kulissza eltakart... Annakidején magam is meggyőződ­tem róla, hogy Vajka (Vojka nad Du­najom) és Doborgaz (Dobrohošť) kö­zött igen szép a Duna. Gyönyörű holtágak csöndesében, ha a kristály­­tiszta vízbe tekintett az ember, egész mesebirodalmak tárultak a szeme elé... Ennek persze ma már a fele sem igaz ... Mégis, a meséknek ezek­ről. a víz alatti, rejtett tálairól hoz­hatta magával Csóka Tibor azt a vá­gyat, hogy egyszer a víz feletti „cso­davilágba“ is bepillanthasson.., Édesapja, aki a Vendel névre hallga­tott, Vajkén volt jegyző. Itt született Csóka Tibor 1919. június 29-én. Mire kisiskolás lett, a család So­­moŕjára [Šamorín) költözött. A pol­gári iskolát is itt fejezte be. 1934-J ben. (A polgári iskola akkoriban — mostani szóhasználattal élve — az „alapiskola felső tagozata“ volt. Aki itt végzett, az tovább tanulhatott. Aki „a másik ágon“ felezte be az ál­talános iskolát — tehát az ötödik év­folyamból nem lépett át a polgáriba —, az nem tanulhatott tovább abban az iskolarendszerben.) Ezután két­éves kereskedelmi iskola következett Bratislavában, majd az érsekújvári (Nové Zámky) felső kereskedelmi is­kola, ahol 1942-ben érettségizett. Az igazság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy az 1936-tól 40-ig terjedő idő­szak már ‘ nem tanulással, hanem munkával telt el: egyebek közt a Já­rási Hitelszövetkezet pénztárosa volt. 1942 és 1945 között katona és hadi­fogoly. (Ezeket a foglalatosságokat persze nem Csóka Tibornak találták ki.) Amikor a háború befejeztével meg­indult az új élet, az Állami Takarék­pénztár somor]al fiókjánál helyezke­dett el, s itt dolgozott egészen 1953-ig. (Közben alaposan kivette ré­szét a szövetkezetesítés! programból.) Az akkori somorjai járás falvait láto­gatva valószínűleg újra felrémlettek benne a gyermekkori meseképek, s olykor-olykor be-belopóztak a szá­mok birodalmába Is — amelvek ek­kor már csaknem teljesen birtokuk­ba vették Csóka Tibor életét. A Magyar Területi Színház 1953. május 15-én fogadta taglal sorába, 1957-ig a szervezési osztályon dol­gozott, s ekkor lett az igazgató gaz­dasági helyettese. (Ez a funkció az idők folyamán többször megváltozott mind tartalmát, mind elnevezését te­kintve.) 1953 és 1980 közölt — ki­sebb megszakításokkal — a Matesz pártalapszervezetének vezetőségi tag­ja — és több esetben elnöke — volt. (A Csemadok első tagjai közé tarto­zik.) Az ő nevéhez, illetve tevékeny­ségéhez fűződik a színház „tájolási lehetőségeinek“ megszervezése s a „tájolási szisztéma“ kialakítása. Má­sok mellett az ő érdeme is, hogy 1969-ben megalakult a Matesz máso­dik társulata, a kassai (Košice) Thá­­lia Színpad. Felesége is a színháznál dolgozott, na'gyobbik lánya. Edit ma is a Thália Színház tagja. Csóka Tibor 1979. december 31-én vonult nyug­díjba. Pontos, alapos, rendszeretö ember­nek ismerte mindenki. Örökösen nyu­godtnak, kiegyensúlyozottnak látszott — pedig egy-egy színjáték bemutatá­sához ..minden összeg kevésnek bi­zonyult“ — szinte minden esetben. A döntéseiben körütekíntő és maga­biztos volt — mintha nem is egy iro­dai székben, hanem egy halom pénz tetején ült volna. Ha a gyártás újabb költségvetésért fordult hozzá, ez volt az első válasza: „Azt nem lehet “ Mikor aztán kellőképpen elriasztotta a tárgyalópartnereit, szép csendesen ..hagyta magát meggyőzni“. Egyszer az egv'k színésznőnek, ak! vehemen­sen követelte tőle a „látványosabb propagációt“, azt tnnácsolfa: „Tudja, mit, kedvesem? Üljön a Prior kiraka­tába .. .1“ Ma már e színésznő sem tagja a színháznak .... Csóka Tibor nyugdíjba vonulása' óta is dolgozik. 'Van egy hűséges M- ciklíte, amelyik nem képes elhagyni jó öreg gazdáját... Naponta lárja vele a várost — munkába menet, mun­kából lövet. Mert a munka Csóka Tibornak egyet jelent az élettel... KMECZKÖ MIHÁLY, IV. Gy. felvételei)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents