Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)

1988-09-23 / 38. szám

1988. szeptember 23. SZABAD FÖLDMŰVES 7 I Könyvetpoic] „A karfiol virága“ Д délutáni nap sárga fénnyel hin­­tette be a szobát. A bátorok bá­gyadtan szenderegtek a langy­­melegben, és puhán bóbiskoltak a bolyhos szőnyegek. Dodó a rekamlén hosszan, idegesen ásított, és bámulta az ablakra hajló fikuszleveleket. Az üveg sávokra metszette a fényt, mely átvilágította a sápadt virágot. A nyesz­­lett növényke teljesen magára vonta Dodó figyelmét. Aztán Henire gon­dolt, aki mindig pontosan háromne­gyed négykor érkezett. Vajon most miért késik? No végreI Dodó fürgén leugrott a rekamiéről, és az előszoba közepén megállt. Az ajtó szélesre nyílt, akár a belépő nő arcán a mosoly. — Oh, drága kutyuskám, ugye na­gyon unatkozol már? Ez a te rossz Henriettád elkésett. Dádá, csúnya He­­nibenit No ne duzzogj, picim, máskor majd jobban Igyekszem. Hoztam ám neked finom harapnivalót, szagold csak megI — fis Dodó orra alá du­gott egy csomag Illatos párizsit. —­­fal, de jó lesz ez a kutyuli hastnkó­­lába. Mindjárt kicsomagolom, és ham, bekapja Dodóka. CSICSAY ALAJOS: 'A Dodókának becézett lény vissza­húzódott luxusvackára, hogy megvár­ja, míg Henl feltálalja mindkettőjük uzsonnáját. — Ugye, jóllaktál egyetlen életem? — simogatta meg Heni Dodóka busa fejét. Egy tdelg szótlanul ültek egymás mellett, miközben Henrietta tűzpiros­ra festett hegyes körmeivel Dodó fe­jét kaparászta, amit az nyikkantás nélkül tűrt, sőt mondhatni, élvezettel. Aztán a nő elővette az ugrókötelet, előbb maga próbálgatta, aztán egyik végét az asztal lábához kötötte elég magasra, a másikat pedig kezébe fog­ta, s nagy lendülettel kezdte hajtant. Előbb halkan, maid egyre hevesebben mondta: — HoppI HoppI Ugrik szé­pen DodókaI Gyorsabban, gyorsabbanI — A kötél elakadt. — Egy fiatal fér­fihoz nem illik ám az elhízás. Külön­ben is veszélyes, megárthat a szív­nek — magyarázta édesen. — Foly­tassuk csak/ Magasat ugrik Dodóka, hopp. hoppI — fis Dodó szófogadóan dobálta magát. Mindent megtett, amit az asszony parancsolt neki. 4 'Amikor összekerültek, eleinte na­gyon unalmasan teltek napjaik, ám egyszer Henriettának eszébe jutott, hogy Dodót Idomítani fogja. Azzal kezdte, hogy egy kirándulás alkalmá­val, messziről szalonnadarabokat hajt­­gólt feléje, amelyeket Dodó a szárá­val ügyesen elkapott, s mint a jó ét­vágyú és jó fogú kutya, azon nyom­ban kaffogva összerágott és lenyelt. Elbűvölte vele a nőt. 'A második lépés az volt, hogy Do- • dónak két falat között ugatnia kel­lett: Vau-vau. Henrietta szerint istent jól csinálta. Ezeket a mutatványokat aztán 'jó ideig otthon, a lakásban is Ismétel­gették, míg végül az asszony bele nem unt. Henrietta ugyanis nagyon mozgékony nő volt, nekt mindig kel­tett valamit tennie, valami ötleteset, érdekeset, merőben mást, mint amit mások csinálnak, eredetibbet. Szilár­dan elhatározta, hogy Dodóból első­rendű Idomított kutyát farag. Ha si­került valami jellegzetesei produkál­nia, gyerekes boldogsággal tapsikolt, élvezettel sikongatott, és szüntelenül azt hajtogatta: — Még, Dodóka. még! — Dodónak lógott a nyelve a szörnyű fáradságtól, de a gyakorlatokat szinte végkimerülésig Ismételte. Henl hűsé­gesebb és odaadóbb társat keresve sem talált volna. Sem állatot, sem embert nem Is ismert Dodóhoz hason­lót. Nem fukarkodott hát a jutalom­mal sem Ha elborult Dodó tekintete, akkor tenyerébe vette a képét, és gü­gyögve megpuszilgatta. — Kt szereti Igazán Dodókdt, no kt szereti az 6 édes Dodókáját? Hentke. Dodóka egyetlen Henriettája — és a komor fejet két buja melle közé szo­rította, hogy Dodó majdnem megful­ladt. # Ezek a gyönyörű keblek szinte min­den férfit vonzottak. Dodó ezt érezte, sőt tudta, az ösztöne súgta meg. hogy vigyáznia kell. Henrietta szeretett ka­cérkodni, bár fennhangon hirdette, hogy megközelíthetetlen. Senki sem tudta róla, milyen szövevényes a lel­ki alkata, ml lakozik az egyszerű, de érzéki arcvonásuk mögött. Miféle szikrák pattognak a dendritek és neu­­ritek tekervényes rétegei között, mi­lyen szörnyű feszültségek halmozód­nak fel, és elektromos kisülések raj­zanak, hogy még a bőre Is belebizse­reg. Ha társaságban ült, ártatlan sze­mével elbűvölten tudott nézni. Oko­san, megnyerőén. Gyermekes látókat Dodóval durvák és elrettentöek voltak. Mégis el tudta őket fogadtatni. Rá tudta kényszerí­teni Dodót arra, amire még a legin­telligensebb kutya is képtelen lett volna. Pórázon vezetgette a szobában, s minden saroknál visszarántotta, és ráparancsolt erélyesen: — SzimatI — Es Dodó úgy lett, mint a kutyusok szoktak a parkban, minden mozdula­tot hűen imitált. A nő kacagot és kiabált: — BravóI bravól Dodó okos kutya, szép kutya, jó kutya. — Néha fölült a hátára, meglovagolta, majd lefordult róla, és magához ölelve él­vezettel hempergett vele a szőnye­gen. Naponta születtek й/abb ördögi ötletei. E játékokról egyébként senki sem tudott. — Ez a ml titkunk, pajtikám — mondta szigorúan Dodónak, miköz­ben tenyérnyi füleit marokra fogta. — faj, csak nem fáj, édesem? Puszi, puszi. Tudod, hogy én mindig jót aka­rok neked. Ne félj, veszek maid gyö­nyörű nyakörvet Is, olyat, amilyen egyetlen kutyának sincs... — De nem fejezhette be, mert Dodó közbevágott: — Nemi Nem kellI Nyakörvet nem engedek magamra tenni. — Nem? — csodálkozott Henrietta. Ez volt az első eset, hogy Dodó ellenkezni mert. Eddig még sohasem tett tlyet, és ez meglepte a nőt. Heni, mintha lehtggadt volna, mélyen el­gondolkozott. — Szóval nem. Hát ha nem, akkor nem. — Es aznap este nem vakar­­gatta Dodó fejét, nem simogatta meg hátszőrzetét, nem vette tenyerébe gyű­rött pofenyáját, puszit sem nyomott rá, és nem becézte aranyos kutyu­­kámnak. Sokáig feküdlek egymás mel­lett a heverőn szótlanul. Dodó eddig szépnek tudta az éle­tet, bár álmai néha keveredtek a va­lósággal, de az asszony játékát a vi­lágért sem rontotta volna el. Élt mel­lette, mint lárva a selyemtokban. S most hidegen borult rá az éjszaka. Szörnyű napok következtek. Dodó úgy érezte, lassan rászakad a világ. Hiába hlzelgtet, hiába törleszkedett az asszony lábaihoz, Heni rideg ma­radt és kimért. Végül szigorúan meg­kérdezte: — Kell a nyakörv vagy nem? Dodó előbb meghökkent, majd meg­­adóan bólintott. — No látodI Tudtam én, hogy szót fogadsz a te egyetlen Hentkédnek. Gyere szépen, és kapsz egy puszit. Holnap pedig megveszem neked az örvet. rA sportüzletben kedvesen szólt a kiszolgáló: — Kutyaörvet? Természe­tesen, kedves asszonyom. — Közben sóvár pillantást vetett a kívánatos nőre, szinte belepirult, és dadogni kezdett. — Sza-szabad lenne tudnom, milyen örvet óhajt nagysád? — Negyvenesét — válaszolt a nő. — Drága nagyságos asszonyom, In­kább azt mondaná meg, milyen fajta kutyára kért: puli, puml, foxi vagy valamiféle vadászeb? Bár tanácsolha­tom, a mozgékonyabb fajtát csak rit­kán tartsa kegyecskéd pórázon. — Nem kell engem oktatni, kérem! 'Az én kutyám fegyelmezett és szó­fogadó jószág, maga a mintahűség. Adjon valami nagyobb faltára valótI A kiszolgáló csodálkozva nézett, ám nem tett megjegyzést, csupán annyit mondott még, hogy a legna­gyobb kutyafajta a bernáthegyi. — Akkor adjon bernáthegyire va­lótt j Este az asszony felcsatol fa Dódóra a cifra nyakravalót. KOrülnyargalász-0 iák a lakást, különféle tornamutatvá­nyokat végeztetett vele, és cukor­káért pitiztetett. Csacska, gyerekes játékl Gyönyörű estéjük volt. Hancúroz­­tak, nevettek, s ahogy csak bírták, élvezték az életet. Dodó boldog volt, hogy ilyen hamar kiderült fölötte az ég, ám a lelke mélyén félt. Félt nap­pal és félt éjszaka. Most döbbent rá, hogy már a házasságuk elején kez­dett félni. A lelke mélyén érezte, hogy egyszer úgyis elveszíti ezt az isteni nőt, ezt a lágy gyönyörűséget, és akkor neki meq kell halnia. Ezért hagyta inkább föltenni az ingben negyvenes, durva nyakörvet is, csak ne dobja el őt az asszony. Kísérte őt mindenüvé bamba állati hűséggel, várt rá órák hosszal az utcasarkokon, s időnként hagyta magát bezárni a négy fal közé. S ha megengedte a „gazdi", hogy . véleményt nyilvánítson, szeré­nyen csak ennyit szokott mondani: u, ut S ha a nő néha durcásan el­lökte magától, fájdalmasan nyüszített a lába alatt. 'Aztán keserű megalázottságában egyszer így jajdult fel: — Ne hagyj el, Henrietta! Kár volt kimondania a bűvös mon­datot. A nőnek esze ágában sem volt megválni tőle, de ezáltal olyan adu került a kezébe, amivel Dodót még több bohóságra rábírhatta. — Vedd fel, kérlek, a nyakörvedet, íés lemegyünk a parkba sétálni — parancsolta neki egy délután. Dodó állt, mtnt a gutaütött, valamit hebegett, aztán amikor látta, hogy az asszony szeme szörnyen villan, me­gint eszébe jutott, hátha elhagyja őt. — Kérlek szépen, drága Henrietta, ne most menjünk le a parkba, hanem csak később. Este, sötétben, amikor nem látnak meg az emberek. Hiszen te mondtad, hogy ez a kettőnk titka. Mászkálok neked négykézláb, föleme­lem a lábamat minden karónál, le­­ptsilom a kerti padokat, csak ne az emberek előtt, könyörgök, ne előttükl ■— Hát így állunkl Szégyened a szerelmünket. ■— Édes egyetlen Henriettám... •— Ne közeledjI Különben Is, éppen ideje, hogy itt hagytalak — és nyúlt a telefonért. — Ne, ne! — kiabálta a férfi, és elsírta magát. A nő, mintha meglepődött volna, rövid ideig állt tanácstalanul, majd hirtelen a férfihoz lépett és átölelte: — Ne butásokdj, Dodó! Ejnye, no! Mit csinálsz, te csacsi, hiszen csak játék az egész. Nem gondoltam ko­molyan ... Csak kiváncsi voltam, hogy... Dodó hagyta, hogy a nő magához ölelje, leüljön vele a rekamiéra, és fejét az ölébe fektesse. S ahogy si­mogatta, cirógatta, Heni érezte, a te­nyere egyre nedvesebb. Női ösztönére hallgatva, felemelte a férfi fejét, és megcsókolta a) homlokát. Dodónak ugyan jólesett a dédelgetés, de mégis sírt. zokogott, mint egy megvert, véd­telen gyerek. Heni közben arra gondolt, hogy mi­lyen elviselhetetlenül unalmas az élet. Téved, aki azt gondolja, hogy va­lamiféle szakkönyvről van szó a kert­barátok számára. Malgorzata Musie­­rowicz lengyel írónő fenti címet vise­lő műve ugyanis regény, a fülszöveg megállapítása szerint „leányregény“. Ez a megállapítás azonban nem fe­jezi ki teljes mértékben a könyv mű­faját, amely nemcsak leányregény, hanem inkább családregény, s bizo­nyos vonatkozásokban társadalmi re­gény Is, hiszen századunk hetvenes éveinek végén játszódik a gondokkal, nehéz gazdasági helyzettel bajlódó, a magáratalálásért küzdő szocialista Lengyelországban. A regény cselek­ménye Poznanban játszódik le és 1978. december 31-én, Szilveszter napján indul. Úgy, mint mindenütt, a Borejko-család is szilveszterezni ké­szül. A naplószerű cselekménybonyo­lítás a család életének egy hónapjá­ba enged bepillantást. Tipikus, ked­ves lengyel család a Borejko család, s meglehetősen népes is. Az írónő remekül ábrázolja az egyes regény­hősöket. Bemutatja a filozófiai dok­torátussal rendelkező Borejko papát, aki egy nagy könyvtárban dolgozik, bújja az antik könyveket, örökösen ezekből mond latin Idézeteket, mi­közben alig vesz tudomást a körülöt­te zajló világról, a népes családról. Fedig a család meglehetősen zajos, s erről négy lánya gondoskodik, Gab­riella, a kamaszlány, Ida, a pubertás­kor küszöbén álló ábrándos kislány, a hétéves Natalia (csúfneve Nutria) és az ötéves pufók, angyalarcú szőke Patrícia. E családot összefogni, róla gondoskodni, erre van hivatva a mindig csendben dolgozó, valóban mindenről és mindenkiről gopdosko­­dó, halk szavú édesanya, Mila Eorej­­ko. Már a regényben leírt első nap. Szilveszter napjának eseményeiből is képet kapunk arról, hogy a Borejko család, s velük együtt egész Lengyel­­ország szerényen, nehéz gazdasági és társadalmi helyzetben ünnepli az óév búcsúztatását. Hiszen az élelmiszer, a kenyér, a liszt, a cukor, a híjs csak élelmiszer jegyek re vásárolható. A .le­leményes Borejko anyuka azonban mindezek ellenére minden jót készít férjének és gyermekeinek. A sors könyvében azonban úgy volt megírva, hogy a Borejko család eb­ben az évben ne szilveszterezzen vi­dáman. A nagy készülődés, sürgés­forgás közepette alig veszik észre, hogy a mama nincs jelen. Borejko anyukát súlyos fájdalmak kínozzák, hivatják e mentőszolgálatot, s a kór­­házban ahová beszállították, meg­állapítják, hogy perforált gyomorfe­kélye van. Ne ijedjen meg a kedves olvasó, hogy el akarom mondani a regény egész tartalmát, mely végig olyan fordulatos, mint a bevezető fe­jezete. Ekkor kezdődik ugyanis az igazán érdekes cselekmény, amikor a történések középpontjába a legidő­sebb Borejko lány, Gabriella kerül. A' beköszöntő új esztendő első napján a család rádöbben, hogy az anyuka nélkül megbénult a család. Ekkor kezdődik el egy kemény hónap Gab­riella számára, aki mint a legidősebb lány a családban, minden igyekezeté­vel, nagynénje segítségével megpró* bálja pótolni a mamát. Közben szá­mos viszontagságon kell keresztül­mennie, mozgósítja az egész családot, hogy eredményesen átvészeljék azt a hónapot, melyet anyukájuk a kórház­ban tölt. Gabriella — az írónő Jóvoltából —’ tipikus kamaszlány, akinek az élete eddig is tele volt problémákkal. Él­sportoló volt, akinek mindig jó telje­sítményekre kellett törekednie, de közben a kamaszszerelem hálójában is vergődik. Most pedig nyakába sza­kadt a családról való gondoskodás gondja is. Gabriella jó anyahelyettes­nek bizonyul, sütni, főzni is megta­nul, s közben szerelme is tovább bo­nyolódik, minek következtében a re­gény több síkon is rendkívül érdekes­sé és érdekfeszítővé válik, hogy az­tán happy end-del végződjék: a papa születésnapjára a mama is hazaérke­zik gyógyultan a kórházból és Janusz, Gabriella udvarlója is visszatér hűt­lenül elhagyott szerelméhez. Egyéb­ként ez a fiú nevezte el Gabriellát egy veszekedésük alkalmával „a kar­fiol virágáénak, innen tehát a re­gény különös címe. A regényt méltatva ki kell emel­ni azt az egyszerűséget, közvetlen­séget, mellyel az írónő bonyolítja a cselekményt és ábrázolja a jelleme­ket. A fentebbieken kívül igen jól megformált jellem a regény egyik negatív szereplője, Szczepanska asz­­szony, a házsártos és gonoszkodó, örökösen hallgatózó szomszédasszony, akit az események alakulása kezes báránnyá és' kedves, jó szomszéddá alakít. Az írónő jellefownáló készsé­ge tehát vitathatatlan, melynek so­rán egészen egyszerű, mégis céltuda­tos eszközöket használ, többek közt a finoman adagolt humort és komi­kumot is. Cselekménybonyolító ereje is nagyszerű, hiszen igen jól tudja nemcsak bonyolítani, a cselekményt, hanem képes pattanásig feszült hely­zeteket is teremteni, melyek aztán fordulatos és igen érdekes módon Jutnak el a kibontakozásig. Nem könnyű feladatra vállalkozik azaz író, aki a serdülő korüak és a gyermekek lelki-, élmény- és képze­letvilágát kívánja ábrázolni. Malgor­zata Musierowicznak ez kitűnően si­került. Feladata annál nehezebb volt, mert különböző korú (5, 7. 13 és 18 éves) kislányok lelkivilágát, gondol­kodásmódját cselekedeteik indítékait kellett bemutatnia. Az írónő azon­ban jó ismerője a fiataloknak, mert azt a feladatot is könnyedén oldotta meg. Stílusa, élvezetes, olvasmányos, még a legérzelmesebb - jelenetek le­írásában is kerüli a szentimentallz­­must, ilyen alkalmakkor a feszültség feloldásának hatékony eszközeként alkalmazza a humort. Kiváló mun­kát végzett a regény fordítója. Bába Mihály is, aki finoman és árnyaltan tolmácsolja a gördülékeny és nyelvi szempontból kifogástalan stílus min­den szépségét és értékét. A könyv a Móra Ferenc Ifjúsági Kiadó és a Ma­dách közös gondozásában a közel­múltban jelent meg. SÁGI TÖTH TIBOR Ml kaßffj el, Henrietta/ t t «

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents