Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)

1988-08-26 / 34. szám

1988. augusztus 26. SZABAD FÖLDMŰVES 7 A magyar reformkor kie­melkedő alakja volt, aki műveltségével, politikai eszméinek haladó voltával, em­beri magatartásával fölülmúlta minden kortársát. A szabadság­­harcot érlelő reformkor esz­mélt 6 fogalmazta meg a leg­tömörebb formában. írói elvei, közéleti magatartása Petőfinek Is példát mutattak, s végül Pe­tőfi valósította meg azt, amit Kölcsey kezdeményezett: a nép­költészeten alapuló nemzeti Irodalmat. A sokoldalú, gazdag filozófiai műveltségű költő, esztéta, prózaíró. reformkori politikus, a kiváló országgyű­lési szónok 150 évvel ezelőtt, 1838. augusztus 24-én hunyt el. Életműve azonban él, nevét, emlékét múlhatatlanul idézi nemzeti himnuszunk. Szilágy megyében született, birtokos köznemesi családból származott. Gyermekkorában komoly megpróbáltatások ér­ték, még nem volt hatéves, amikor feketehlmlóbe esett, s fél szemére megvakult, vala­mint kihullott a haja. Hatodik születésnapját követő napon meghalt édesapja, néhány év múlva meghalt édesanyja is Tizenhárom éves korára boron gós. mélabűs zárkózott és fé­lénk fiúvá vált. aki felüdülést csupán az olvasásban talált Nemcsak a magyar és latin írókat olvasta szenvedéllyel, hanem nagyon korán megtanult franciául, németül majd görö­gül is. Diákkorában tsmerke. dett meg a nyelvújítás vezér­­egyéniségével, Kazinczy Fe­renccel. Tisztelettel és őszinte rajongással közeledett az Iro­dalmi vezérhez. Kazinczy Iro­dalmi körének Kölcsey lett az egyik’ legillusztrisabb és hama­rosan legképzettebb tagja. A Kezlnczyt és a nyelvújítást tá­madó Mondolat röplratra 6 és Szemere Pál válaszolt szokat­lanul harcias hangnemben. Vá­laszlevelük által győzött a nyelvújítás gondolata. A debreceni kollégium elvég-Kölcsey Ferenc 0790 - 1838) zése után Pesten folytatott Jogi gyakorlatot, azonban a feudá­lis jogrendszertől úgy raegcsö­­mörlött, hogy ügyvédi vizsgáját nem tette le. Anyagi okokból szatmári birtokára költözött. Megyéje követeként a refonm­­országgyűlésre is eljutott, s an­nak leghaladóbb és legnépsze­rűbb vezetői közé küzdötte ma^ gát. Politikai beszédeivel ko­rát messze megelőzve harcolt a jobbágyság helyzetének meg­változtatásáért, az úriszék el­törléséért, anyanyelvűnknek a hivatalos nyelv rangjára eme­léséért. A magyar nyelvben rejlő szónoki adottságot görög és római példákon művészi fok­ra fejlesztette. A szónoki be­szédet három Irányban Is mű­velte: politikai szónoklataiból Kossuth, akadémiai beszédeiből Eötvös is tanult; törvényszéki beszédei, melyeket nagy rész­ben saját gyönyörűségére írt, az egész jogásznemzedéknek mintául szolgáltak. Az ország­­gyűlés részére készített beszá­molója (A szatmári adózó nép állapotáról) a nemzetgazdász Kölcseyt jellemzi kitűnően. Mint demokratikus elveket valló politikust a kormány fi­gyeltette; megyéjéből újabb kö­veti utasítást nem kapott, ezért 1835 elején lemondott. Birtokán gazdálkodott, s mint jegyző mű­ködött tovább. Élete végén még elvállalta a Habsburg körök ál­tal perbe fogott Wesselényi Miklós védelmét — perirata a magyar jogi irodalom remeke. Irodalmi pályafutása a Mon­­dolatra adott Felelettel kezdő­dött. A röplap végleg eldöntőt* te a nyelvújítási vitát, s szerző­jét országszerte ismertté tette. Korának legképzettebb és leg­sokoldalúbb írója lett. Máig sincs eldöntve, hogy a költő­ként, szónokként, vagy kriti­kusként volt-e nagyobb. Iro­dalmi kritikáira szokatlanul kemény hang jellemző — Csoko­nai Vitéz Mihály, Kis János és Berzsenyi Dániel verseinek bí­rálatával ő teremtette meg az irodalmi élet irányaihoz is ál­lást foglaló, tartalmi-elvi jelle­gű, komplex módszerű magyar irodalmi kritikát. Az Élet és Literatúra című folyóirat meg­indításával lapszerkesztőként is beírta nevét az irodalomtudo­mányba. Lírája nagy részét ugyan az érzelgősség hatja át, de így Is sikerült pár könnyed dalt (Es­ti dal, Csolnakon) és humoros költeményt (Vanitatum vanitas) alkotnia, amelyeket Vörösmarty és Petőfi sem múlt felül. Szí­vében azonban egyre mélyebb és nagyobb helyet foglalt el a hazaszeretet. Tragikus érzel­mekkel átszőtt, férfias költé­szetének alaphangját a nemzet létkérdései körüli aggodalmai határozták meg: Rákos nimfá­jához, Himnusz, A szabadság­hoz, Huszt, Zrínyi második éne­ke, Rebellis vers... Részint elégikus, részint ódái szárnyalá­­sú hazafias költeményeiben a reformkor hol keserű, hol bi­zakodó hangulatát megkapó erővel fejezte ki. A Rákóczi hajh! művében a kezdeti bo­rongósságot derűlátással zárja: „S ledőlt országok ha.mva.tn Egy szép hon tárul fel, Mely lelket tölt, mely szívet ráz Neve zengéstvel.“ Unokatestvéréhez írt Parat­­nesls című erkölcsnevelő ol­vasmányának sorai ma Is idő­szerűek „Szeresd a hazát!... Ktnek szívében a haza nem él, az számüzöttnek tektnthetl magát mindenhol, a lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölthet. Szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek elen­gedhetetlen feltétele.“ A hazát csak tettekkel lehet szeretni, dolgozni, küzdeni kell érte — hangoztatja Huszt című epig­rammájában. E csodálatos tö­mörséggel megírt versének utolsó so rá nemzeti szállóige lett „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!“ Egy má­sik versének alapgondolatát az alábbi sorba sűrítette: „Minden pálya dicső, ha belőle hazád­ra derül fény.“ Emléklapra cí­mű epigrammájában ts ugyan­ezt fogalmazta meg: „Négy szócskát üzenek, vésd jól ke­beledbe, s fiadnak / Hagyd örökül, ha kihúnysz: A haza minden előtt. A polgári Magyarországot készítette elő, de úgy, hogy a dolgozó népet látta elsősorban. Nem rettegett a forradalomtól, sőt megbélyegezte azokat, akik féltek az erőszakos változtatá­soktól. Viszont rettegett a nem­­zethaláltől, amelynek víziója gyakran megjelent költészeté­ben. A szabadságharc kitörését nem érhette meg — Petőfiék forradalma előtt tíz évvel el­hunyt. Csupán 48 évet élt. Kor­társai úgy temették, mint a legnagyobb embert valamenylük között. Az általa vallott nem­zeti eszményt, a költészet és a politikai cselekvés egységét Pe­tőfi emelte magasba. Dr. PÉNZES ISTVÁN Д feleségem, a fivérem és jómagam, hátizsákkal a váltunkon bementünk az erdőbe. — Ettől a pillanattól kezdve egészséges vegetáriánus életet élünk! — jelentette kt a fele­ségem. — Áttérünk az olcsó, de tápldló étkezésre. Mit rágsz? — kérdezte tőlem hir­telen. — Szendvicset. — Milyen szendvicset, te ön­gyilkos? — Szalámlsat... — A hús, az méreqi A sza­lámival lassan ölöd meg maga­dat. Hagyd abba az evést, töb­bé hozzá se nyúljl Gyorsan zsebrevágtam a szendvicset. Ütközben az asszony mohát, csalánt meg lapulevelet szedett és azt mondta: — A növényi koszt visszaad­ja az egészségünket. Képzeljé­tek csak el, Jeleňa Karlovna a nyáron megette az egész kis­kertjét, és most az arcának egészséges természetes színe van. — Zöld — magyaráztam meg a fivéremnek. Amikor lepihentünk és a fe­leségem a katlanba szórta a csalánt, a fivérem észrevétle­nül fogta a puskát, rámkacsin­tott és így szólt: — Sétálunk egyet a iá part* ján és keresünk cukornádat... a teába. Eltávoztunk. Áttörtük magun­kat a nádason arrafelé, ahol a kacsák gágogása hallatszott. — Odanézz, ott úszik — mondta a fivérem és összehúz­ta magát. Hirtelen előbukkant a feleségem és kijelentette: JEVGENYIJ SATYKO: nyöág egyenlő egy adag sült­bordával. — No és mivel helyettesíthe­tő az almás kacsasült? — ér­­deklődött a fivérem. — Egyél a fenyőághoz né­hány tobozt is. Ebéd után megtettünk vagy húsz kilométernyi utat és es-Vígctmi ÚM’\ — Válasszatok: vagy én, vagy a kacsa. A fivérem elszontyolodott, és hogy kiengesztelje a felesége­met megevett néhány darabka cukornádat. Ebéd után — amely csalánevésből állt — azt mondta a feleségem: — A zöld diéta meggyógyít minket és ellát a szükséges kalóriáikkal, azaz pontokkal, hogy szakszerűen fejezzem kt magamat. Két-három szál te­­jesfú, az huszonegy pont. Hat­tal több, mint a fiatal bárány­ból készült saslik. Néhány fe­te, kimerültén a kalóriavesz­teségtől, kis kunyhót építet­tünk zsenge fenyőfákból. Elin­dultam füvet keresni derékalj­­nak. Mire visszaérkeztem, a fi­vérem már megette a fél kuny­hót. En nekiláttam a fűnek. A feleségem maga megevett negyven pontot — mohajasíro­­zottat nyírjarügykompóttal. Másnap a fivéremmel együtt megettük reggelire a kunyhó­maradékát. Aztán továbbindul­tunk. Az egész napot meleg étel nélkül töltöttük. A feleségem szedett gyöngyvirágokat, körül­belül 18 pont értékben. En is gyűjtöttem a pontokat — ott legelésztem a patakparton. Ké­sőbb a vadkacsákkal együtt be­lemerültem a tavirózsák tápláló gyökereiért. A fivérem felmászott egy bo­rókafenyőre, és a felét lerág­ta. Százegy pontot szedett ősz­­sze, és elindult az irtáson. Egy teljes havi ilyen pont­­kúra után visszatértünk a vá­rosba. Ekkor kezdődtek a kín­jaink. A mi városrészünkben ugyanis nagyon kevés a zöld. Nemrég az utcán baktattam, amikor a vékony fiatal Jócskák közül kiugrott a fivérem, egy kis ággal a fogai között. — Baj van ezekkel a gyógv­­kalóriákkall — mondta. — Ret­tenetesen kevés van. Az őrök kizavarnak a parkokból. Oda­haza már megettem az egész kaktuszgyűjteményt. Most sza­ladok ebédelni a kultúra és pi­henés parkjába. Gyönyörű vi­rágágyak vannak ott, és őrnek se híre, se hamva. Ránéztem a fivéremre. Egész séges, természetes színe volt az arcának. Zöld. Tettem egy ajánlatot: — Ml lenne, ha valahol jól­laknánk hússal? A fivérem tiltakozva rázta a fejét. — Félek, hogy újra rászo­kom — magyarázta. Aztán együtt odaléptünk a virágárus bódéjához, és vásá­roltunk egy-egy porció mimó­zát . , . (Sági Tóth Tibor fordítása) (V. Gy illusztrációs felvételei) VLADIMÍR HOLAN: Magamnak Mennyi alma, és fa selíol. De Itt már alma sincsen. Mennyi szerelem, s szenvedély sehol De innen már a kereszteletlen csecsemők is hiányoznak. Mindenki magának van, másnak csak pillanataink vannak. És nincs megállás... (Gál Sándor fordítása) Elég így? Nem, maszkra maszkot nem tudok! Nem tudok meghátrálni sem. Inkább a látomás maradjon néma, Inkább, ami,t elhagy a szenvedély, a szomorúság adja meg a visszatérő kétségbeesésben! Hiszen ez volt számomra mindig a valóság egyetlen megnyilatkozása. Mit akarhat még tőlem bárki is! A babér is csak akkor illatozik, ha hervadt... (Székely Magda fordítása) A HŰSÉG (MASA HAEAMOVÄ 80. SZÜLETÉSNAPJÁRA) Nyolcvan éve született Maša Haramová. Köszönteni Illene, méltatni művét, mely száza­dunk szlovák költészetének nagyjai közé emelte őt, de csak tétován keressük a szavakat. Mert patetikus frázisokkal, da­­gályos közhelyekkel, sekélyes álokoskodásokkal csak meg­bántani lehetne a költőnőt, aki csupán akkor szólalt meg, ami­kor érezte: lelke legmélyéről jövő szavakat vethet a papírra. Amikor nem tudott hallgatni. Három kis kötet: ennyi az élet­mű, mégsíncs hiányérzetünk — verseiben megtaláljuk az élet teljességét, az univerzum vég­telenségét, mindazt, amit köny­­nyü szívvel nevezünk kimond­hatatlannak, leírhatatlannak. Ismeri a varfizsigéket, amelyek segítségével elmondhatja a tit­kokat, melyeket üres szívvel, sekély lélekkel senki meg nem érthet, melyek a felszínes te­kintet elől örökre rejtve van­nak. Hafamová költészete a szív költészete. Ars poeticája: az igazság kimondása. Hisz az egyszerű, őszinte szó hatalmá­ban, a jóság s a szelídség ere­jében, az alázat méltóságában, a szeretet halhatatlanságában. Halk szavú lírája éppen ezért lehet ma is időszerű, de talán „bölcsebb“ volna időtlennek ne­vezni. Miről olvashatunk Maša Hafamová verseiben? A szere­lem szépségéről s a csalódás fájdalalmáról, a boldogság szü­letéséről és a magány kínjai­ról, a halál okozta fájó hiány­ról s a halállal Is dacoló élet­­szeretetről, a lélek sebeiről s a lét megszámlálhatatlan örömé­ről, a természet megannyi cso­dájáról. A technikai civilizáció, az elgépiesedés, a fenyegető ökológiai katasztrófa, a termé­szettől való tragikus elidegene­dés korában a költőnőt az ég­be törő hegycsúcsok ihletik meg s a sötéten ragyogó ten­gerszemek, a szivárvány s a madárdal, a suttogó erdő s a szélvésszel dacoló magányos fa, a csillag, melynek érti a szavát s az alkonyi égbolt lán­goló felhői. Verseit olvasva Baudelaire híres sora jut eszünk­be: „Templom a természet..." Áhítattal gyönyörködik e temp­lomban, megcsodálja a mohát, mely őrzi az elhunyt kedves alakját, „hogy ne hulljon szét bennem / porrá / és hamuvá.“ (Ajándék.) A „föld s a füvek csendjében“ keresi az elveszett társat, bízva abban, hogy „ha utánad megyek, I mezítláb a fűben — la föld megmondja majd, I amit a szél nem hozott el. (Mezítláb a fűben.) Ö az, aki „zöld levelekbe I nagy re­ményeket pályái", hiszen „a bá­nattal nem bír a lélek“. (Aján­dék,), ő az, aki versben siratja el a halott kis madarat, s aki a hanga gyökerébe kapaszkod­na, amikor ,д magasba emel­kedünk, / nem a rakéták erejé­vel, / csak a vér lüzével, / tisz­ta szívvel". (Tarts meg min­ket ...) MAGÁNYA A szerelem s a természet, Я halál s a magány — ezek Ha* lamová meghatározó élményei, melyeket nem véletlenül írtunk ebben a sorrendben. A szere* lem vágya, a szerelem meg* tartó emléke kíséri egész éle* tét, s a verseiben oly gyakran' megszólaló elhagyatottság és bánat érzése ellenére is teljes joggal írta egyik legszebb val* lomásában: „Az én májusom / örök / és bolyongó vágy, I szi­vem pedig madár, I mely fész­két a kőbe építi.“ (Május.) Ki ne érezhetné magáénak e soro* kát? Ki ne vágyott volna arra, amit nemes egyszerűséggel és oly megkapóan fogalmazott meg a Májusi vers-ben: ,Csá­kokból / akaruňk / templomot I építeni I és szerelemből / már­vány / oltárt.“ A szerelem ere­jével küzdött az elmúlás, a pusztulás ellen, s a szerelem adott neki erőt, hogy magányo­san is hű legyen az Ifjúság ál­maihoz, a választott eszmények­hez. Évtizedeken át a Magas- Tátrában élt, távol a nagyváro­sok zsivajától, a „modern éle­tet“ jellemző tülekedéstől és rohanástól, az irodalmi élet „pártharcaitól". Független volt az irodalmi divatoktól, a cso­portérdekektől s a hatalmassá­goktól, neve nem szerepelt kü­lönböző manlfesztumok aláírót között, távol tartotta magát a siker kútáraitól, a hírnév „ ado­mányozóitól“. Egyikre sem vá­gyott, holott mindkettő megkí­sérthette volna: első versei 17 éves korában Jelennek meg, — húszévesen már kötettel jelent­kezik: az Ajándék egy érett költőnő kimagasló aikotása, akárcsak az 1932-ben megje­lent Piros pipacs. A siker kü­szöbén Hafamová három és fél évtizedre elhallgatott: a harma­dik kötet, melyben korán el* hunyt férjének s a múlhatat* lan szerelemnek, a lélekben megőrzött ifjúságnak, a szív* ben tovább élő Májusnak állí* tott emléket, csak 19вв-Ьап lá* tott napvilágot: a Halálodat élem, ez a szavakból épített csodálatos katedrálls a szlovák líra egyik csúcsteljesítménye lett. Maša Hafamovának volt tü­relme kivárni az ihlet perceit, s tudta, mit kell kimondania. Költészete talán ezért olyan, mint a néha-néha felszínre tö­rő búvópatak, mely sötét mély­ségekben keresi az utat. Kevés­szer szólalt meg, s mégis: köl­teményeit olvasva megérint ben­nünket a végtelenség igézete. Azon kevesek közé tartozik, akikről Ivan Krasko így írt: „Megáldottak azok, akik beszéltek, s nem többet, mint amit az ünnepek lelke mondani enged.“ Nehéz elhinni: Maša Hafamo­­vá augusztus 28 án lesz nyolc* vanéves. G. Kovács László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents