Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)

1988-08-12 / 32. szám

1988. augusztus 12.

SZABAD FÜLDMGVES

7

/smerösöm felajánlotta a hétvégi házát egy hétre. „Üjlászilletsz ott, meglátod" biztatott, „az egy paradicsomi zug a természet lágy ölénl Az a csodálatos környezeti az a gyógyító csend! az az özondús levegő! Kiszellőzteted magadból a nagyváros kormát, minden városlakónak szüksége volna legalább egy ilyen hétre egy esztendőben!“

Meggyőzött. Megegyeztünk az időpontban, aztán csomagolni kezdtem, de végig valami homályos bizonytalanság érzetével. Te, idehallgass“ kérdeztem tőle, „és vezet oda végig valami rendes, kiaszfaltozott út?’ „Aszfaltozott nem“ felelte, ,Де azért gond nélkül oda lehet jutni.” „Na és üzlet, vendéglő meg ilyesmi van-e a közelben?“ firtattam. „Ott nincs", mondta, és megütközve nézett rám. „Hát nem érted, hogy ez a természet lágy ölén van? De ha annyira ragaszkodsz hozzá, alig két kilométer a falu, ott találsz üzletet ts, vendéglőt is.“ Szörnyű gyanúm támadt: „Két kilométer...? Csak nem azt ts akarod ezzel mondani, hogy ... hogy villanyáram sincs"? „Persze hogy nincs“ jelentette ki, s ekkor már nem ts próbálta leplezni megvetését. „Nem értem, mért kérdezgetsz ilyeneket. Pihenni, kikapcsolódni akarsz, nem? Akkor meg minek a vendéglő meg a villanyáram? Bepakolsz két kiló krumplit, paprikát, paradicsomot, egpár konzervet, fél kiló szalonnát, hagymát, az ebédet összeütitek a gázrezsón, vacsorára meg tábortűznél süttök szalonnát, hát kell ennél fölségesebb? Utána leöblítitek az egészet kristálytiszta forrásvízzel; ott bugyog, alig néhány méterre a ház mögött. Este pedig — kacsintott rám cinkosan — bent a szobácskábán, gyertyafény mellett. Tudod, milyen romantikus? ..."

Jó, jó, romantikus, meg minden, de azért a fene tudja — morfondíroztam magamban, de most már Inkább csak befelé. Mindegy, majdcsak lesz valahogy, hiszen ha valakt ilyen lelkendezve tud beszélni valamiről, csak nem lehet az olyan rossz. Úgyhogy eljött a nap, amikor a barátom útmutatásai szerint bekapott autóval elindultunk. A turistatérképre a térdünkön szükség volt, mert csak így tudtuk megtalálni azt a letérőt, amely az országúiról az erdőbe vezetett.

„Nem valami bizalomgerjesztő“ jegyezte meg a feleségem, miután már egy Ideje zötyögtünk a keskeny, félhomályos úton.

„Ráadásul íelfesen lónkremennek a kerékcsapágydk" tettem hozzá. ,'Amúgy is cserélni kellett volna már őket.”

Aztán végre odaértünk. Igaz, az utolsó pillanatban álltam meg, mert a kaput alig lehetett látni a fák között. A zár egy kicsit cslkorgott, de aztán fordult, s beléptünk a kertbe. A közepén állott a házacska: meg kell hagyni, takaros kis kalyiba volt. bordóra vakolt falakkal, piros cseréptetővel. Még kéménye ts volt. Beálltam a kocsival az udvarra, behordtuk a holminkat, akkurátuson elrendeztük a három helyiségben, aztán kihoztunk két kempingszéket az aprócska teraszra.

„Hát Itt lennénk" mondom a feleségemnek. „Mit szólsz hozzá?“

,.Sn nem is tudom“ felelte

S'olkodva. „Talán — AÜO!!“ visított fel hirtelen, s úgy felugrott, mint akibe gombostűt döftek. „Ott... ott..." mutatott szepegve a sarokba. Odanéztem: egy kis zöld bogár mászott a terasz rácsán. kerestem egy vékony faágat és lepiszkáltam. Az aszszony nagy nehezen visszaült: egy ideig még riadt pillantásokat vetett körbe-körbe, aztán lassacskán megnyugodott. Egy darabig csöndben üldögéltünk, aztán megint megszólalt: „Valahogy olyan sűrű ttt a levegő... Te nem érzed? Engem kimondottan zavar. Mintha reszelné a torkomat...“ „Mondasz valamit" feleltem, és elhessegettem egy tolakodó lepkét. „Arról nem is beszélve, hogy borzasztóan unalmas ez a sok zöld. Olyan — olyan fád, nem?"

„ühüm“ mormogta. „Hol a forrás? Megszomjaztam. Olyan meleg volt a kocsiban.“ Szolgálatkészen ugrottam, és kerestem egy poharat. Kimentünk a kert végébe, és tényleg ott csörgedezett a kristálytiszta víz, egy mélyedés alján. Még egy kts vályúcskát is csinált neki valaki, hogy könynyebben hozzá lehessen férni. Odatartottam a poharat, éreztem, amint a fala hüvösödik a kezemben, aztán odanyújtottam a feleségemnek.

„Tessék.“

Elvette, belekortyolt, összerázkódott. „Brrr, de hideq" mondta. Egy ideig a forrás fölött kuporogva melengette a tenyerei között, ivott még egy kortyot, aztán tűnődő arccal visszaloccsantotta a gödör alján összegyülemlett kts tavacskába. Elvettem a poharat, és tttam én is egy keveset.

„Most jut eszembe“ mondtam hirtelen, „a zöld táskában van még két üveg sör. Kicsit talán meleg lesz. de itt jól be lehet hűteni." Szavaimat tett követte, s a két világos tizenkettes hamarosan ott lubickolt a vályú alatt. Alig tudtuk kivárni, hogy legalább egy kicsit Lehűljenek, mert tényleg nagyon kínzott már bennünket a szomjúság.

Este elhatároztuk, hogy tábortüzet rakunk és szalonnát sütünk. A tűz helye már megvolt, csak kicsit meg kellett igazítani körülötte a köveket, meg közelebb gördíteni a vaskos fatörzset, amely ülőkéül szolgált. A fahasábok összerakását és vállaltam magamra, mert tavaly részt vettem egy ünnepségen, ahol szintén tábortüzet raktak, s még emlékeztem valamelyest, hogyan csinálták. Amikor úgy véltem, kész. gyufát kértem a feleségemtől.

„Talán egy darab papír segítene" mondta később, amikor a dobozban már csak négy-öt ■szál maradt. Kihozott a kocsiból egy újságot, csíkokra tépte. Egyik a másik után lobbant el, de a tűz csak nem akart meggyulladni.

„Benzin!“ csaptam a homlokomra. „Hát persze! Tábortüzet azzal szokás meggyújtani. Az ünnepélyen is így csinálták." Felugrottam, kerestem egy bádogdobozt, felnyitottam a kocsi moiorházát, és néhány perc múlva diadalmasan hoztam a csordultig teli dobozt. „Most figyeld meg!", emeltem magasba az ujjam. A doboz tartalmát az utolsó cseppig rálocsoltam a farakásra, aztán fogtam az utolsó szál gyufát, óvatosan meggyújtottam, és rádobtam. A lángok a közeli akácfa koronájáig csaptak fel, s egy emberként hőköltünk hátra a hirtelen hőhullámtól. A legfontosabb azonban az volt, hogy a tűz végre lobogott.

Feleséaem időközben csinos kis kockákra vágta a szalonnát. Kerestem két husángot, kihegyeztem, rájuk tűztünk egy-eqy szalonnadarabot, és a tűz fölé tartottuk.

„Csönögtestd a zsírját a kenyérre" tanácsoltam, ö meg ts fogadta: kiemelte a fűzből a sercegö hússzeletet, és a kenuere fölé tartotta. A következő pillanatban fáfdalmasan felszisszent, és elhajított kenyeret, botot, mindent.

„Mi történt?" tudakoltam

„A kezemre cseppent ez az átkozott zsír“ mondta dühösen, miközben elkínzntt arccal dörzsölgette közéjeiéi. Számomra ez mindenesetre iá tanulság volt, hogy óvatosabb legyek. Rendkívül vigyázva emeltem ki a salát nyársamat, s akkor láttam, hogy nincs rajta semmi: szénné égett, összekunkorodatt szalonnaszeletemet pontosan a tűz fészkében nyaldosták a lángok.

„Mindegy-, van még szalonna" mondtam eltökélten, s másik darabot tűztem a botok parázsló végére. Óvatosan tartottuk a lángok fölé, s árgus szemmel figyeltük, nehogy leessenek. Amikor úgy gondoltuk, hogy már eléggé megsült, kivettük és nagynehezen rápiszkáltuk a kenyérre.

„Neked ízlik?" kérdezte a feleségem, miután már úgy a felét elfogyasztottuk a gyanús külsejű, kormos, összezsugorodott húsdarabnak.

„Tudja a fene“ mondtam, kiköpve a bot beletört, még füstölgő végét. „Tulajdonképpen nem ts rossz, csak egy klcstt benzinszagú. De biztos ilyennek kell lenni“

Megettünk még egy szeletet, s egyhangúlag megállapodtunk abban, hogy vacsorára ennyi éppen elég. Eltapostuk a tüzet, nehogy még valami bajt okozzunk, aztán bevonultunk a házba. Találtam a kisasztalon gyertyái meg egy doboz gyufát; meggyújtottam és valami gyertyatartó után néztem. Éppen megtaláltam, amikor ágő fájdalmat éreztem a kezemen, és elejtettem a gyertyát. „Hogy az a..." tört ki belőlem, miközben szorgalmasan tiportam a szőnyeg lángot fogott rojtjait. A kezemre keményeden jókora faggyúcseppet csak ezután vakartam le. A feleségem kárörvendve figyelt a sarokból.

„Úgy kell neked. Az előbb röhögtél. amikor a kezemre csöpögött a zsír."

„Nem röhögtem."

„Igenis röhögtél.“

Nem vitatkoztam tovább, hanem a legnagyobb óvatossággal újra meggyúftonam a gyertyát, és rászórtam a gyertyatartóra. Utána végignyúliam a sezlonon, a feleségem pedig mellettem a másikon.

„Rettenetes ez a süket csönd" mondta vagy ötpercnyi haallaatás után. „Szinte ijesztő. Tönkremennének az Idegeim. ha itt kéne laknom."

„Nem tudod, ml van ma a tévében?“ kérdeztem, de észbekaptam és lemondóan legyintettem: „Különben mindegy. Itt azt sem tudom, hány óra. Otthon az utolsó buszt a hangjáról Is megismerem, s tudom, hogy tíz perc múlva megszólal a guár szirénája műszakváltáskor.“

„És hazajön a Kovács a nyolcadikról."

„Részegen. Es megint negyedóráit dörömböl az ajtón, mert a felesége nem akarja beengedni.”

„Utána fél órára beül a fürdőkádba, és teljesen kinyitja mind a két csapot.“

,fla mindegy“ — mondtam és elnyomtam egy ásítást. „Valahoay kibírjuk ezt az egy hetet. Utána hazamegyünk, és megy majd minden tovább, ahogy rendesen."

„Ühüm. Hát akkor jó éjt, szia.“

„Szia."

VASS GYULA

Gárdonyi Géza

(1863 - 1922)

Életrajzírói s 6 maga is a családot 1848-tól származtatja, illetve eredetét visszamenőleg csak addig követik. És valóban: az író élettörténete Innen kezdődik.

Apja Ziegler Sándor, a negyvenes évek derekán jómódú géplakatos volt Bécsben, de a forradalom hírére hazajött, és a saját költségén alapított kis fegyvergyárában fegyverkovács lett. Boldog volt, hogy Kossuth hadnagyának nevezhette magát. A kormányzó és Petőfi is nagyra becsülte hazafias becsületét, hasznos munkáját. A szabadságharc bukása után bujdosnia kellett, a haditörvényszék ítéletétől ál igazolólrattal menekült meg. Uradalmi alkalmazottként vállalta az állandó vándorlást, családja körében gyakorta mondogatta élete történetét, hangsúlyozva, hogy hazafiasságáért lett földönfutóvá. Ezek a gyermekkori élmények formálták, alakították a néptanító és az író Gárdonyi egyéniségét. Amikor Tisza István őt, a nép Íróját js el akarta téríteni a néptől, képviselői 'mandátumot ígérve, apja emléke tiltakozott benne: „Ha nagyméltöságod az országban mindenkit megvásárolt, a világosi fegyvergyáros f'a becsülete akkor sem eladó!“

A apa, akármilyen keveset Is keresett, jó' iskolákban — Sárospatakon, Pesten és az egri tanítóképzőben — taníttatta öt fia közül a korán értelmesnek mutatkozó Gézát, aki tanit6i működése Idején is az otthonról vitt eszméket ültette kis tanítványai szívébe, s aki előtt kitárult a magvar parasztvilág. Nemcsak a kicsinyek mestere lett — a falu legöregebbje Is tanítványává, barátjává vált.

A szegénység és a megalázott&ág, a felettesek basáskodó önkénye térítette le őt a tanítót pályától. Újságíró lett. A tudósítások és beszámolók mellett egyre gyakrabban jelentek meg verset, novellái a pesti lapokban. Magyarságtudatához, apja negyvennyolcas emlékéhez és hazaszeretetéhez — mely nála azonos volt a nép szeretetével — magyar nevet akart választani. S mivel — bár Agárdon született, 1863. augusztus 3-án tehát százhuszonöt évvel ezelőtt — a közeli Gárdonyban anyakönyvezték, Innen vette a Gárdonyi nevet, amelyet népszerűvé is tett.

Kezdetben nehezen boldogult a fővárosban, még ponyvaregények írására is rákényszerült. Kiszolgáltatottsága miatt kénytelen volt engedni a betyártőma iránti keresletnek Is, majd megírta a magyar paraszti élet paródiáját, a Göre Gábor-könyvekben. Nevét ezek tették Ismertté. Később ügy érezte, hogy a Göre-könyvekben megrágalmazta, ostobának mutatta be a népet — ezen írásait megtagadta. Pedig ez az önvád csak félig igaz — kiváló szatirikussá válhatott volna ...

Az írásaival megalapozott, jól csengő Gárdonyi név egyre népszerűbb lett, s elérkezett az az idő, amikor olyan témákhoz

nyúlhatott, amelyeket — úgy érezte — csak ő tud megírni. A lámpás c. kisregényében a 48-as hagyományokhoz való hűsége jut kifejezésre, emléket állítva édesapjának ts, akit a világosi fegyverletétel utáni álruhás bujdosása Idején mutat be. Az én falum novellasorozata négyesztendei tanítói élményeiből, emlékeiből fogant. Elbeszéléseinek parasztftgurált, tájait, kedves, idillikus módon ábrázolja, Tömörkény s Móricz tragikus hangvétele nélkül. Gyakran mondogatta: „Annyi kincset gyűjtögettem tanító koromban. hogy háromszáz évig is akadna mit írni.“ S rendületlenül alkot, egymást követik írásai.

1897-től Egerben, a vár tövében élt. mindenkitől elzérkózottan. Ottani magányában születtek meg remekművel, pályájának csúcsát jelentő alkotásai: az Egri csillagok, amely „mesés alakok mesés története“, egyéni sorsok, életutak összefonódása, a törökvilág fordulatosán, szórakoztatóan feldolgozott eseményláncolata, a népi hősiesség dicséretének, a küls& ellenség és a belsó hazaárulók gyűlöletének halhatatlan alkotása. Mindmáig az egyik legközkedveltebb Ifjúsági olvasmány, amelyet magyar író irt, A láthatatlan ember című történelmi regényében Attila hun király, „az Isten ostora“ népét, szokásait, életmódját mutatja be egy görög rabszolga megfigyelése alapján. A regény nem csupán egy szerelem története, hanem elsősorban ez ismeretlennel, az emberrel való találkozás nagy lélektani élménye. „Az embernek csak arca ismerhető, de az arc nem ő. Ö az arca mögött van. Láthatatlan.“ A Mergtt-legendában a lemondás, az önkínzás aszkézise fogta meg Gárdonyit, s alkotta meg a tatárdúlást kővető években játszódó rgényét, az Isten rabjait. Boldogok helyett azonban csak szánandó rabokat talált: kinn az életben a szenvedélyek és a pénz, a zárt kolostori világban pedig Isten rabjait...

Gárdonyi utolsó két évtizedében egyedül élt, magányos, különös életmódot választva. Kitalált egy titkosírást is fígy írta naplóját; titkosírását csak nemrég fejtették meg). A rossz családi élet, a gátlásokkal teli boldogságkeresés. félelem a női szeszélytől — ez a magába forduló Gárdonyi világa (A* öreg tekintetes, A hosszúhajú veszedelem, Szúnyoghy mlatyánkja). E pesszimizmusba hajló Gárdonyi-művek mellett Igaz. olykor sikerűit megtalálnia az élet idilljét Is (Ida regénye; Abel és Eszter).

Prózai műveken kívül szívesen irt verseket (Fflzfalevél, nyárfalevél címmel Is megjelentették). valamint színdarabokat is (A bor). Versel közűi többet megzenésítettek, főleg Dankó Pista, Lányi Géza, Radó Aladár nyúlt örömmel a dallamos Gárdonyi-költeményekhez. Mesél, gyermektörténetei, tör. ténelmi elbeszélései ugyancsak maradandó értékűek.

ötvenkilenc éves korában hunyt el; az egri vár egyik bástyáján temették el. Sírjára a maga választotta felirat került: „Csak a teste" — e lelke, emlékezete tovább él ránk hagyott műveiben.

Dr. Pénzes István

ж

к