Szabad Földműves, 1988. január-június (39. évfolyam, 1-25. szám)

1988-05-06 / 18. szám

1988. mäius 8.

Hajnalodon. Keleten klgyúlt ez ég alja, dél jelöl friss szellő fú/dogált. Forró nap ígérkezett. A hajnalpír lassan elömlőtt az égen, a sötétség visszahúzódott, s a látóhatáron egyszer csak felbukkant a nap.

A reggeli lényben megélénkült a tágas parasztudvar. A tyúkólak előtt verebek lármáztak, civakodtak az elhullott szemen. Az eresz alatt fecskék nyttogatták szavorán a csőrüket, de légynek nyoma sem volt. A kerítés tövében nőtt papsajt harmattól csillogott.

A nagypapa enni vttt a lovaknak. Kitárta az tstátlóajtót. 'A verebek a zajra szétrebbentek, és a kerítés mögé, a bokrokba menekültek. A kakas ébresztette a tyúkokat, azok álmos kotkodársnlással tiltakoztak, s a nagy zenebonára felébredtek a disznók ts.

A nagypapa a kút felé tartott, vastag cigarettából pöfékelt, száfa főbb sarkából eregette ki a füstöt. A kótndl a vödröket a földre tette, megragadta a rudat, felhúzta a vizet, kiöntötte, majd újból merített, és a vödrök megteltek. A ctgarettavéget nagy ívben kiköpte, s cipője orrával beletolta a pocsolyába. Felszlsszent a parázs.

Az öreg megfogta a vödröket, és elindult az tstáltó felé.

Az unoka az álmot dörzsölgette a szeméből.

Dunyha hátán dunyha, párni hátán párna, csíkos dunyhahuzat, csíkos parnahéf. Az ablak előtt körtefa, a levelek között sárga gyümölcs, ídebenn gerendás mennyezet, az ajtó fölött feszület.

A fiú felszökkent, mint egy Őzgida.

Nyár a nagymamánálI

— Jó reggeltI — köszöni be a konyhába, és már nyargalt

Is tovább.

Az Istállóban két lö ropogatta az abrakot. A kanca kiscstkaja nyugtalanul dobogott a patáival. Az unoka kijött az istállóból. Körülnézett. A nagyapa a szekér mögött állt, felhúzta a Ültöt. Aztán aalami gépezetet emelt fel, és nagy üggyelbajjal feltette a szekérre.

— Nagyapa — szól csengő hangon a fiú. — Megyünk?

— Persze hogy megyünk — mondta az öreg. — Eszünk, befogjuk a lovakat, és megyünk.

Nagyapa és unokája átment az udvaron. A gyerek az öregember mögött haladt, utánozva annak imbolygó járását. Az öreg mosolygott, a gyerek komoly maradt.

leültek a lócára, és Várták a reggelit. Naaymama festett bögréket rakott az asztalra meg egész gömbölyű rozskenyeret. A kenyér lenvászon kendőbe volt takarva. A nagymama megkérdezte:

— Mondd. Ivko, Imádkoztál? toko elpirult.

Naoumama leváaott egy karéj kenyerei, és megkente vajjal. A forró tejet nagyapa öntötte szét a bögrékbe, mafd ö Is szelt a kenyérből, bicskájával apró darabokra vágta, és beleszórta a tejbe. Amikor a kenyér megdagadt, keresztel vetett,

és nekilátott az evésnek.

Az unoka titokban szintén keresztet vetett, és jóízűen beleharapott a kenyérbe.

A mezét úton lépésben haladt a szekér. Az út közepén burjánzóit a porcfű A mély kerékvágás tele volt porral. Porcfű nőtt az út mentén Is. A fiúnak eszébe jutottak a reggeli leaeltetések. Nem bírt a tehenekkel. Rávetették magukat a sűrű gyomra, nagy lakmározásba kezdtek, nem akartak továbbmenni. ö köztien egyre bosszúsabb lett, mert átlói tartott. hogy utolsónak érkezik a legelőre. De a többi pásztor tehene is torkos volt, és így útközben mindegyikük megszenvedte a mayáét.

A mayasban pacsirták énekeltek, hirtelen lebuktak g mezsgye fölé, de nyomban meredeken felszálltak, és folytatták vidám trillázásukat Az ösvényen pipacs lángolt, rikítóan sárgállott a repce, virágzott a bogáncs. A barázdában fogolyfiókák totunyink. A távoli tanyáról kutyaugatás hallatszott.

— Nagyapa, miféle masina ez? — kérdezte a fiú, és háta mögé, a szekérderékba mutatott.

— Saraboló. Hiszen emlékszel, tavaly ts együtt saraboltunk . .

— Uhüm, már tudom.

— Megsaraboljuk a szóját, de előbb megöntözzük az uborkát.

— Szóját hol vetettünk?

— A füzesen túl.

"A lovak letértek a mellékútra. Enyhe ereszkedön húzták a szekeret, amely alia fért el a keskeny úton. Az Út egyik oldalán kukorica nőtt. a másikon napraforgó: védőfalként kísérték a szekeret egészen a rétig.

A réten terebélyes fűzfák nőttek, azokon túl. a vizenyős talalú völgyben nádas zöldellt. A nádas fölött gólyák köröztek. A szélső fűznél megállt a szekér. A lovak az árnyékba húzódtak. A nagyapa lekászálódott a szekérről, a ftú leugrott. Gyalog mentek tovább. A fák sűrűiében forrás volt, a forrástól nem messze az unoka egy vödröt vett észre. A nagyapa fotga a vödröt, és vizet merített a forrásból. Aztán felkapaszkodtak a domboldalon. Mindjár' a füzek után kezdődött a szántóföld. Elején uborka nőtt, közepén dimvte, s onnan egészen végig zstnóregyenes, hosszú sorokban húzódott a szója. A nagyapa levetette az ingét, és megöntözte az uborkát. — Szakíts le egyet, ha szereted — mondta az unokájának. 'A gyerek kiválasztott egy uborkát, megmosta a vödörben, és héjastul enni kezdte. Az uborka héja édes volt, és ropogott a foga alatt.

SZABAD FOLDMOVES

«— Nagyanyád hot majd ebédet. Leszedi az uborkát, s holnap elteszi télire — mondta a nagyapa.

— Itt fogunk ebédelni? — örvendezett a fiú.

— Persze hogy itt, hiszen egész napra való munkánk van — válaszolta az öregember. — Ha korán végzünk, megállunk a csatornánál, tudod, ott, ahol tavaly ktfüstöltük a rókákat. Kaszálunk még egy kts herét.

— Nagyapa, nagyapai — vágott közbe a fiú. — Megleledkezdtünk a kaszáróll

— Ejnye! — vakarta meg a feef búbját az öreg.

Az unoka a szekérhez futott, s lám, a kasza ott volt.

A nagyapa elnevette magát.

A lovak nyugtalanul dobbantgattak, Ide-oda csapkodtak a farkukkal, hajtották magukról a bögölyöket és a legyeket. A fiú levetette a trikóját, lehúzta vászonclpöfét is. Ruháit a szekérre dobta, s a füzes felé szaladt.

IVAN HABAJ:

A füzesen túl, a völgyben a fű majdnem a válldlg ért. A tisztáson békák sütkéreztek. A fiú a nádas felé haladt, óvatosan lépkedett, lába bele-belesüppedt az Iszapos földbe. Hirtelen megdermedt. Egy nagy madár állt előtte fél lábon, csőrével a fű közé bökdösött, s közben éberen figyelte a környéket. Megfogom, gondolta a fiú. Alig tett egy lépést, a madár széttárta a szárnyát, és felrepült. A fiú elszomorodott, aztán elindult visszafelé, a domboldalra.

— Hol csavarogtál? — kérdezte a nagyapa.

— Gólyára vadásztam.

— Aztán megfogtad-e?

— Elrepült...

— No gyere, megnézzük a dinnyét — mondta a nagyapa, és átkarolta unokája vállát, mint barátok közt szokás. A fiú felélénkült. Vidáman lépkedett a barázda mentén a dinnyeföld felé. A föld közepén megálltak. Az öreg elővette fanyelű bicskáját, szemügyre vette a dinnyéket, s kiválasztotta a legérettebbet.

— Ez fő lesz — jelentette ki, és meglékelte. Aztán leültek az árnyékba, ettek.

— Mondd csak, nem akarsz paraszt lenni? — kérdezte az öreg a fiút.

— be akarok — válaszolta a fiú.

— Látod az apád, az nem akart — sóhajtotta az öregember. — Elszökött a városba — tette hozzá gúnyosan.

— Ha megnövök, paraszt leszek — szólt komolyan az unoka.

— Bárcsak gyorsan nőnél — • dünnyőgte elgondolkozva a nagyapa.

A maradék dinnyét a vadőrbe tették, vtzbe. A nagyapa felvette az ingét, a szekérhez ment, kifogta a lovakat, és a sarabolót levette a szekérről. A szürke mellső lábát megbéklyűzta, és kicsapta az állatot legelni. A pejt befogta a

saraboló elé.

Távolról a szójabokrok a krumplihoz hasonlítottak. A kora tavaszt krumplibokrokhoz. Közelről azonban a szója egészen más volt, mint a krumpli

A nagyapa a barázdában lépkedett, és maga előtt tolta a sarabolót. A megtisztított sorokban a szójabokrok magasabbaknak látszottak. A kttrtott gyom a tűző napon gyorsan elszáradt.

Az unoka a közelben futkározott, fára mászott, madárfészket keresett. Egy fészekben szarkafiókákat talált. Verdestek pihés szárnyukkal, nyttogatták kiest, sárga csőrüket, és fülsértőn csipogtak. Anyfuk rémülten körözött a fiú feje fölött. A fiú gyorsan lemászott a fáról.

A nagyapa a föld végében állt, cigarettázott.

— Eshetne már — mondta.

— Nagyapa, megpróbálhatom? — kérdezte a fiú, és a kapálógépre mutatott.

— Hát csak próbáld meg, de még nem fog menni. Keményen kell ám markolni a szárat, s te még kiest vagy, nem éred el.

A ftú odadUt a sarabolóhoz. Bizony kiest volt még/

— De tudod mit, ha kedved van, öntözd meg amott a zsenge uborkát — mondta az öregember, a fiúnak.

7

A fiú bólintott, és lassan elindult az uborka felé.

— De ne merítsd tele a vödröt! — kiáltott utána a nagyapa, és újra munkához látott.

Délben, mikor a nap éppen a folyó fölött állt, megérkezett a nagymama. Fehér kendő volt a fején, mélyen a homlokába húzva, kezében kanna, a hátán batyu, szabad kezével lepedő csomóra kötött csücskeit tartotta a mellén.

— Adjon isten! — köszönt hangosan, de nagyapa nem hallotta, mert a föld másik végében dolgozott. Nagymama megállt Ivko mellett, akt megint dinnyét majszolt, az édes lé végigcsorgott az állán.

— Nem fog ízlent az ebéd — zsörtölődött a nagymama.

Nagyapa közben befejezte a sort, kifogta a lovat, s a szekérhez vezette. Aztán megfogta a sörrel telt kannát, melyet a nagymama hozott, s beleállította a forrás vizébe, hadd hűljön. Megmosakodott, és visszament a nagymamához.

. Nagymama kibontotta a batyut, nagyapa meg az unoka enni kezdett. Amikor megették a fokhagymás levest, az unoka felugrott, és elszaladt a sörért.

— Miško írt, azt írja, hogy szombaton jönnek ■— szólalt meg a nagymama.

— Ügy — bólnitott a nagyapa.

— Egész héten itt lesznek, aztán magukkal viszik a gyereket is. Azt írja, szomorú a ház nélküle.

— Szomorú, szomorúi Hát a mi házunkban talán vidámság van?!

— Csak azért mondom, hogy tudd — mondta békítőén a nagymama, és nekilátott az uborkaszedésnek.

— Szomorú, szomorú — tsmételgtete az öregember. Aztán fogta a kannát, fedelébe az unokának öntött a sörből, maga pedig a kannából hörpölt. A sör nem ízlett a fiúnak, Inkább vizeť ivott. A nagyapa miután evett, ivott, az árnyékba húzódon pihenni.

A nap már a távott diófák koronájához hajlott. ~A szójafOldd n befejezték a munkát. Hazalndultak. Az úton meg-megzökkent a szekér, ha kőre futott, ide-oda dobálta őket. A lovak patája szétfröccsentette a vizet, lábuk fekete lett a sártól. Kts idő múlva szárazabb útszakaszra értek, mafd a mézét úton haladtak tovább.

— Sötétedésig tán még kaszálhatok Is — szólalt meg a nagyapa.

Átmentek egy keskeny hídon. Alattuk a kiszáradt vizesárok medrét akácfacserje és gyom nőtte be. Ez az árok csak akkor kapott vizet, ha a folyó különösen megduzzadt, s vize már megtöltötte az összes főcsatornát. A híd alatt betoncső vezetett át, abban vertek tanyát tavaly a rókák. Innen surrantak be a faluba tyúkhúsra, amíg magukra nem haragították az embereket. Ekkor nagyapa és Ondriš bácsi fejszét fogtak, el'mentek a hídhoz, a cső egyik végűben tüzet ratkak, a mástk végében pedig fejszével várták a rókákat. Amikor a cső megtelt füsttel, először a rókakölykök menekültek ki. ügyetlenül másztak elő, köhögtek a csípős füsttől, s amikor nagyapa zsákba dugta őket, karmaikkal a vászonba kapaszkodtak, ét keservesen nyüszítettek. Utolsónak főtt az anyjuk. Ondrtš bácsi résen volt, lesújtott a fejszével, s a róka kimúlt.

Nagyapa nekifogott a kaszálásnak. Lábát szétvetette, karfát jobbra-balra lendítette, közben meg-megállt, s a derekán lógó tokmdnyból kivette a kaszakövet, hogy megfente vele a kaszát. Aztán újból nekilendült, egyenletes tempóban végezte munkáját.

Egy-kettő, egy-kettő, hullott a lóhere, surrogott a halálos érintéstől.

Egy-kettő, egy-kettő, 6, örök időkre meggörnyedt háti

A nap a szalmakazal mögé bújt. Nagyapa letette a kaszát, a szekérről levette a vasvillát, s a lekaszált lóherét egy kupacba hányta. Egyszer csak előrehajolt, rádölt a vasvtlla nyelére, mélyet sóhajtott, térde megroggyant, és az óregember a földre zuhant.

— Nagyapa! — kiáltott fel a fiú.

!A nagyapa a friss tarlón feküdt, körmét a földbe váfta, száját összeszorltotta. Nem mozdult.

Denevér röppent át fölöttük.

— Nagyapa! — kiáltott újra a fiú.

'Az öregember felállt, a vasvlllára támaszkodva szótlanul a szekérhez támolygott. Az unoka nem várt tovább tétlenül, ’A lekaszált lóherét nagy nyalábokban felhányta a szekérre.

Mire a denevér másodszor húzott el a fejük fölött, a szekér már meg volt rakva.

Az unoka felugrott a bakra.

A távolban ktgyúltak a fények.

A diófák elmerültek a sötétedő tájban. A szél vízszagot hozott, megélénkültek a szúnyogok. A fiú megragadta a gyeplőt. Csetttnteni próbált a nyelvével, de nem sikerült. Csettlniett meg egyszer, mire a pej csodálkozva hátrafordította a fejét.

— Gyí, gyi, tét GyerünkI — kiáltott most már a fiú, éš

megsuhogtatta az ostort. ,

A lovak megindultak. *

*Az eperfa árnyékában" című ncvellá s-kötetból.

A ma mir muzeális értéknek számító ekét és annak vontatására használt gézgépet Nyíren (Nfrovce) kaptuk lencsevégre

(Keltta Gábor felvételei)