Szabad Földműves, 1988. január-június (39. évfolyam, 1-25. szám)

1988-05-06 / 18. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1988. május 8. Лтёд1 parasztház udvarán öreg szilvafák sejtetik az idő múlá­sát. Az esőmosta, napszítta ge­rendás gangfán macska dorombol Barkán (Bőrkai, egy gbmört kisköz­ségben vagyunk. — Van-e itt valaki? — kiáltok be­le a falusi porta csendjébe. — Már hogyne volnál — válászol egy hang belülről, s kisvártatva meg­jelenik az ajtórészben a hetvenesz tendős Sirgely Ferenc, jobb hóna alatt kopott mankóval. — Gyere beljebb — invitál a házba jóságosán a falusi suszter. — Különben, hogy van, Feri bácsi? — tudakolódzom őszinte aggódással. — Pihenek' — szusszantja zúzma­­rás komorsággal —, és s zótlanko­­doki — Tudja-e, miért jöttem? — foly­tatom rejtélyeskedve. — Biztosan sürgős talpalnivalót hoztál? — válaszol kérdéssel. — Ezúttal kíváncsiskodó kérdé­seimre kellene sarkantyút ütni, de közösségi emlékezetvállalásom is fol­­tozgatásra szorul — hozakodom elő belső megbízatásommal. Csöndes, megadó mosoly bátorko­dik az arcára. — Szóval felvállalja ezt a „mun­kát“ — akarom hallani a bizonysá­got. — Eddig még senkit sem utasítot­tam vissza — megyen bele a mókáz­­gató szójátékba, — pedig már hetek óta gyengélkedem, a kedvem is di­dergés, s hiába mondom a ,kuncsaj- . toknak“: ne hózzanak ide javítaniva­lót, mert már abba akarom hagyni az egészet. De csak be-bekopogtatnak egy szakadt táskával, egy feslett, megfejelnivaló csizmával, vagy egy kificamult sarkú cipővel. Mindenki azzal jön, hogy „csak még nekem tessék megjavítani“. Hát így vagyok én ezzel, nem tudok végleg elszakad­ni a kaptafától. Rágyújt egy cigarettára, ép kezével elfordítja az ósdi rádió gombját, le­ül az ágy szélére, a szék karfájához dönti a haflott mankót, végigsimítfa az átlát, és szomorú történetiéi kilo­­pakod’k emlékeiből a gyermekkor. — Ötéves forma lehettem, édes­­apámék az udvaron száradó búzához állítottak őrzőként. A szemtetenkedő tyúkok és madarak elhessegetése volt a dolgom. Mivel eltikkadtam a nyári forróságban, lefeküdtem hát az őr­zendő ponyvára, és elaludtam. Ekkor történi meg a bat: napszúrást kap­tam, s másnap reggelre „keresztbe“ (a jobb lábamra meg a bal kezem­re) megbénultam. Azóta, látod, így vagyok, küszködve élek. De azért so­hasem hagytam el magamat, pedig mily sokat gúnyoltak, csúfoltak a fa­lust gyerekek. Megszoktam a helyze­Íu tá fcí a, (ta jita feu ia temet, s vígkedélyű lettem. Rokkant­ságom azonban nem mentett fel a munkálkodás alól. Én is egy kielégí­tendő éhes száj voltam a családban. Dolgoznom kellett, mert élni akar­tam, Kezdetben a teheneinket vigyáz­tam a legelőn. Eelserdülvén már lo­vasfogattal jártam erdőt-mezőt. Mi­után Lajos öcsém negyvenkettőben berukkolt katonának, még több dolog szakadt rám; szántant nem tudfhatf­­tam, de boronáliam, pucoltam a 'lo­vakat, nyolc darab marhát láttam el — félkézzel, áléit lábbal; sánttkálva, csúszkálva. Vasakarattal. Arcán megtöretlen erő. — Várj, mondom tovább is. Szom­szédunkban lakott egy Lukács Ernő nevű cipészmester. A téli napokon hozzá jártam inaskodni. Néztem a tu­dományát, később már segítettem is neki, amolyan segédjévé váltam, ö tanult ember volt. Belőlem — szakis­kola nélkül és félemberként — csak javitósuszter lehetett, de az ellesett szakmai fogásoknak is örültem, mert nékem egy életre szóló megélhetést biztosított. Az ötvenes évek végéig egy korona segélyt sem kaptam. Ké­sőbb adtak havi százkilencven koro­nát, amit négyszázharmincra emeltek, véoiil 1982-től 950 korona lett a nyug­díjam. Tengődéses, de panaszmentes volt az egész életem. Mindig szűkö­sen éltem, hiszen a suszterkodás több okbői sem jelentett állandó, biztos jövedelmet. Az ötvenes évektől Rozs­nyón (Rotiíavaj nem lehetett anyagot beszerezni. Költséges és fárasztó uta­zásokat kellett tennem a távolabbi városokba, ha elfogyott a talpnakva­­lő, a fonál, a faszeg vagy a ragasztó. Volt idő. amikor csak iparengedélyre adták a bőrtalpat, viszont tőlem a falusi „kiskirályok" megtagadták a engedély kiállítását, ezért a nyers­anyagot titokban keltett összekunye­­rálnom. Aztán meg jöttek az áremel­kedések; egy eladdig 16 koronába ke­rülő bőrtalpért 36 koronái kellett fi­zetnem. A táblás bőr egyharmadáböl pedig hulladék lett. Mindezt nem le­hetett belekalkulálni ,a javítás árába. A közmondás szerint a szegény em­bert még az ág ts húzza. Így volt ez velem is. Rajtam kívül még két ci­pész működött a faluban. Azoknak néves családjuk volt, ezért készpénz­ben és azonnal kellett a fizetség. Emiatt hozzám jártak a legszegényeb­bek a javítanivalójukkal, azok, akik nem tudtak mindjárt fizetni. Közöttük olyanok is akadtak, akik' sohasem egyenlítették ki a számlájukat. De rájuk se haragudtam, mert tudtam: ahol népes a család, ott még Hálám­nál is szerényebben, pénztelenebbül (A szerző felvétele) élnek. Nekem azonban a szükségsze­rű kiadásaim mellett szerszámokat is kellett vásárolni, nem is beszélve a rengeteg kaptafáról és sámfáról. A varrógépért (1942-ben) 200 pengőt adtam egy Lada nevezetű lúcskai I Lúčka j suszter özvegyének. Ez volt minden megspórolt pénzem (akkori­ban száz pengőbe került egy jó te­hén!, de mivel csak fél kézzel tud­tam a tűvel bánni, mindenáron meg kellett vennem. — Mit örökölt a szüleitől? — Édesanyámtól — aki az utóbbi időkben négy éven át viselte a gon­domat — sok szeretetet kaptam. Édesapámtól „amerikás“ élménybe­számolókat és Amerikából hozott tár­gyakat, szerszámokat. Háromszor kelt át az Atlanti-ócenánon, hogy kilá­balhassunk nyomorúságunkból. Leg­utoljára mesébe illően" kölcsön pén­zen, vállára vetett vászontarisznyá­val tántorgott ki az udvarból, hogy egy időre újra elnyelje őt a messze­ség. Az onnan hozott pénzen szerzett egy kevéske földet, vette ezt a tel­ket, és épített rajta házat, amelyben immár 38 éve lakom. Máig őrzöm nagy időket látott utazőládáját, ebben menekítette haza a sok-sok értékes szerszámot, játékot, amiből már csak egy tévépótló diaszkóp „maradt meg ereklyeként.. Csodálatos az öreg otthonossága, békessége, szép nyugalma. Ősz haja a kert mögötti hegyoldalon nőtt ár­­valányhaj őszi bársonysuhogása. Ten­gerszem kékségében-mélységében egy sant/arú világ tükörképe: fészekmeleg­­szeretet nélkül nőtt jel, és kényszer­zubbonyt húzott rá a sori... Szalma­szál kell az embernek, ha kapaszkod­ni akar. Közös erővel gerendává hiz­laljuk ... Egy falat kenyérrel az ín­ségben, egy, ereszünk alá menekült madár énekével a fülünkben, egy aj­­tónyitásnyi ismerős beköszönéssel, egy pohárkoccintásnyi barátságért... Sok hideg nap zúzmarája olvad így le éveink feketéllő oszlopsoráról, az örök tavaszvárásban. A második világháború utáni idők­ben ütjük fel a sorskrónikát. — A békeévek kezdetén folt hátára is foltot tettünk, maradék bőrdara­­bókból raktuk össze a talpat. Az agyontoldozott lábbelit csak akkor dbbták el az emberek, ha már kiló­gott belőle a mezítelen lábuk. A csiz­maszárat még akkor sem, mert jó volt foltnak, vagy a bakancs „ünnep­lőbe öltöztetéséhez“ lábszárvédőnek a priccses nadrághoz. Ekkoriban (öt­venháromig jegyre árusították a láb­belitj „divatban“ voltak a mindkét alsó végtagra felhúzható „egylábas" csizmák. Aztán, hogy változtak a dol­gok, volt már cipő a boltban, eltűnt a mi rangunk is. Volt olyan idő, hogy a hibás cipőt inkább kidobták, mint hogy javíttatták volna. Igaz, majdnem hogy olcsóbb colt akkor a cipő, mint a suszter, főtt a nagyipar, a gépesí­tés, kinek kellett akkor a javítás? Eltűnt a suszter... Ha pedig meg­nyúlom a visszaemlékezést a har­mincas évekig, akkor azt mondha­tom. hogy cipőviselet még nem na­gyon létezett, a csizmadivat járta. Az ünnepi alkalomra szóló kemény­- szárú bokszbőrből készült. Annak idején Rozsnyón legalább félszáz csiz­madiát ismertem, termékeikkel el­árasztották a vásárokat. Hogy tárgyi alapon is bepillantást nyerjünk a szakmájába, bebocsátást nyerek a kamrából átalakított műhe­lyébe. Misztikus a homály. A hátsó sarok­ban egy melegre gerjeszthető kály­ha. Vele szemben egy öreg szekrény. Az egyfiókos, szimpla ablak alatt foglal helyei az asztal, szakmai nyel­ven „bankli", előtte a vaskaptafa, az oldalsó polcokon apró dobozokban vas- és faszögek, festékek, ragasztók, (például a ma már nem gyártott aranycsirízj. A szerszámok közül itt látom az árt, különféle fogókat, a ráspolyt, a lyukasztót, a ragasztáshoz használt víztöltéses prést, a smirgli­papírt, a kalapácsot stb. A környezet sűrítetten tipizált. Bőrszag. enyv és ragasztó Illata tölti be a műhelyt. Az alacsonyan szórt fénytől meleg és hangulatos lesz hirtelen minden. Hó­fehéren csillan az öreg suszter haja, megvillan az orra hegyére tölt szem­üveg, ahogy igazít egyet a kapta­fán ... Kell a suszter, egyre inkább kell. , Aztán a nyírfából faragott három­lábú suszterszékbe huppanva két uj­júval kicsíp egynéhány faszeget a do­bozból, fogai közé helyezi, s úgy mondja: „Most olyan idők jönnek, hogy kell a suszter." Oldalt néz, a javítanivalókra, aztán engem vizsgál, bólintok-e igazságára, s mikor meg­nyugodott, hogy nem mosolygok po­litizáló kedvén, suszterfilozófiáján — hát mondja tovább: — Azt. tartják, suszter maradjon a kaptafánál, látod, én itt maradtam, aztán csak mégis bosszankodom, meg szidom a közgazdászokat, mert az se volt jó, amikor nem volt cipő, meg az se, amikor sok volt. Ne higgyed, hogy a magam munkáját féltefttefm. De láttam, látom én ezeket a mű­anyag cipőket. Igaz, olcsók, viszont javíthatatlanok . Itt megáll, hallgat egy nagyot az igazságra. Hallgatok én is, mert már régen ismerem a mondat folytatását. Mert hozzá tartozik az is, hogy ideig­­óráiq jó a műanyag, de csak az igazi cipőt lehet javítani, s egyszer ré­gebben. mikor ezt mondta nekem, ak­kor játékos-ijedten, titoktartást kérőn szája elé tette az ujját: pszt!... A macska unottan üldögél a ke­mencepadkán — és mosokszik. A le­hajtott sütő ajtaján gyújtós szárad. Kezemet végigsimítom a fekete por kulimdsszal borított párkányrepedé­sem. Ül a suszter a százas égő gló­riájánál, és javítja a cipőket. Hetven­évesen is marad a kaptafánál... KORCSMAROS LASZLÖ Köszöntés egy házassági évfordulón zánk. Az Idén április 28-án volt a hallgatók záróvizsgája, tanonciskolái végzettséget szereztek, állattenyész­tési irányzatút. Ezt a képzést a Csl­­cséi (Cicov) Efsz-szel közösen szer­veztük, a Járási mezőgazdasági igaz­gatóság égisze alatt. így az állatte­nyésztésben dolgozók lépést tudnak tartani a kor követelményeivel, az ú] gépek megismerésével, az igényes és gondos tenyésztést kívánó állatok éle­téve) stb. — mondta Oroszné. — Még nem szóltunk a kisgyere­kes anyákról. Megoldott számukra a bölcsődei-óvodai ellátás? — Elmondhatom, hogy az utóbbi időben Javulás állt be ilyen téren — folytatta ismét Oroszné T. Klára — A közelmúltban nyílt meg az efsz sa­ját bölcsődéje, ahol húsz csöppségre ügyelnek a nővérkék, s ugyancsak szövetkezeti óvodát üzemeltetünk 55 gyermek részére. A távolabb lakók gyermekeit autóbusz hozza-viszi, no meg az egyes községek — ahol mi gazdálkodunk — állami óvodával és bölcsődével is ellátottak. A kisgyer­mekes anyák elégedettek ezzel a tá­mogatással. — Milyen a fiatalok helyzete, gon­dolva itt elsősorban a lakáskérdés­re? — Az utánpótlással nincs gondunk, a fiataljaink szívesen maradnak itt­hon — vette át a szót Vermes­­né —, mert megtalálják számítá­sukat. A lakásépítésben 10—20 ezer korona, térítésmentes, ún. stabilizá­ciós kölcsönben részesülnek, továb­bá ugyanennyi kamatmentes kölcsönt Is felvehetnek. Az építkezésnél nélkü­lözhetetlen erőgépeket, egyéb felsze­relést is olcsóbban kölcsönözhetnek. Vezetőségünk felkarolja az ifjú gár­dát, mindez káder- és szakmai foly­tatást biztosít, alapja a megújulás­nak ... A dolgozók étkeztetése már régeb­ben megoldott. Föl sem merült, mert természetes. De elmondom, hogy a 12 korona értékű ebédért mindössze 6 koronát kell fizetni, a többit a szö­vetkezet fedezi. A tagság élet- s csa­ládi jubileumairól sem feledkezik meg a szociális bizottság, amelynek elnöke Farkasné Plauter Ilona, a ker­tészeti csoport dolgozója A szövet­kezet. mint a település egyetlen nagy­üzeme, a községek kulturális szociá­lis, tömegszervezeti, va’amint a sport tevékenységet is segíti, felkarolja. Az egyes helyi nemzeti bizottságokkal igencsak jó megértésben munkálko­dik. VÄLT0ZÁS emberben, tAjban... E jellegzetes és összetett csallókö*­­zi vidéken — Bogyán (Bodza), Gel­leren (Horiare). Bogyaréten (Bodza- Lúky), Lakszakállasnn (Sokolcel, va­lamint Szilason (Brestovec) — járva az átalakulás, az építés képe köszönt a látogatóra. Mindez, Immár lassan egy emberöltő óta, a szorgalmas földművelők közös gazdálkodásából fakad. A fenti községek, falurészek (mert Bogya és Gellér egy község), vala­mint a bogyarétl tanyavilág valami­kori kis szövetkezetei már jó néhány éve — a lakszakáliasi székhelyű Csehszlovák—Magyar Barátság Egysé­ges Földműves-szövetkezetbe tömö­rülve — modern szocialista mezőgaz­dasági nagyüzemmé nőttek. A kezdeti „házasságból“ eredő ktsebb-nagyobb nézeteltérések torzsalkodások már a múlté, a szociális gondoskodás ön­magáról beszél, ahol nem az „ige“ a fontos, hanem a tett, s a szövetke­zet tagjai ezt a támaszt pedig nap mint nap élvezik .. Látogatásunk alkalmából Ráköcza Ferenc, a személyzeti osztály vezető­je, egyben a pártalapszervezét elnö­ke, valamint Vermesné Kürti Katalin és Oroszné Tóth Klára fogadott, s be­szélgetett el velünk a szövetkezet által nyújtott szociális gondoskodás­ról, ellátásról. — A több mint 4 ezér 200 hektár­nyi földterületen gazdálkodó efsz 665 aktív taggal termel, amihez 250 nyug­díjas járul (járult) — tájékoztatott Vermesné. — Ha már a nyugdíjasokról van szó, hallhatnánk bővebben is róluk? — Hogyne — válaszol Vermesné K. Katalin. — Mindenképpen ide kí­vánkozik, hogy tavaly év végén, min­den nyugdíjas 1000 korona ajándék­ban részesült, 9 személy pedig okle­velet is kapott. Az utóbb nyugdíjba vonulóknál átlagosan havonta 1800— 2100 koronával kopogtat be a postás. A „hőskorban“, azaz a régebben rlyugállományba vonultakat tartós nyugdíjkiegészítéssel támogatjuk, ami kb. 70 tagot érint; s összesen havi 1460 korona Elmondhatom, hogy (Fotó: Nagy Gyula) megbecsüljük a nyugdíjasokat. Orvo­si, étkezési, üdültetési stb. ellátásban egvformán részesülnek a fiatalabbak­­kal, sót, velük szemben még előzé­­kenyebbek vagyunk. Viszont, ha az egészségük engedi, ők is segítenek az efsz-nek, ami főleg az Idénymun­kák időszakában jön jól. — Hol tartanak az üdültetés terén, a kulturális igények kielégítésében, valamint a tagság egészségügyi ellá­tásában? — Mindjárt e legfontosabbal kez­deném — kapcsolódik a beszélgetés­be Oroszné T. Klára — azzal, hogy az üzemorvosunk naponta ügyel a hozzáfordulók egészségére. Az arra rászorulók gyógyfürdői beutalót kap­nak. Gyakran szervezünk baráti láto­gatást Sümegre (az ottani téesszel szoros kulturális, szakmai stb. együtt­működést tartunk fenn), mindkét szövetkezet tagjai számára gyümöl­csözőek ezek a kölcsönös látogatá­sok. Egyébként számos hazai és kül­földi üdülőközpontba ts eljutnak dol­gozóink. Az elmúlt évben pl. 37-en üdültek a bolgár tengerparton. A Ma­gyar Területi Színház komáromi (Ko­márno) társulatának előadásait rend­szeresen látogatjuk, ötvenen-százan Is elmegyünk egy-egy fellépésre saját autóbuszunkkal. A tagok gyermekeiről úgyszintén messzemenően gondoskodik a szövet­kezet. A szemléltetés végett néhány számadat: a múlt évben 80 pionír bel­földön — pionírtáborban —; 19 Sió­fokon és 4 Jugoszláviában töltötte a vakációját. Az idén is hasonlóan já­runk el. Falvaink ' némelyikében könyvtár várja az olvasót, a szövet­kezet is elég sok szépirodalmi és szakkönyvve! rendelkezik. — Mit tesznek n tagság politikai és szakmai továbbképzése terén? — A politikai továbbképzést lekto­raink végzik, főleg a pártoktatás ke­retén belül. Szakmai továbbképzés jelenleg az állattenyésztők részére folyik. A szakemberek a Karval (Kra­­vany nad Dunajom) Mezőgazdasági Szakközépiskolából járnak ki hoz­Az üzemi konyhára nincs panasz CSIBA GÉZA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents