Szabad Földműves, 1988. január-június (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-04-15 / 15. szám
1988. április 15. SZABAD FÖLDMŰVES 7 Sikeres és eredményes volt a Könyvszemle Madách-napja-A „házigazdák“: Hizsnyai Zoltán, Grendel Lajos, Dobos László, Rácz Olivér, -Duba Gyula és Zalabai Zsigmoud Bratislavábar. a könyvhónap legnagyobb szabású rendezvénye a Krinyvszemle elnevezésű, általában néhány hétig tárté kiállítás. Valamennyi szlovákiai kiadó képviselteti magát rajta, természetesen a legújabb kiadványaival. illetve a teljes múlt évi termésével, s Így a látogatók néhány óra leforgása alatt egészében áttekinthetik a hazai könyvkiadás helyzetét. Nem hiányoznak természetesen az egyes kiadók különböző tájékoztató füzetei sem, van könyvvásár, ahol a kiállított könyvek bármelyike megvehető, s a látogatók figyelmét időről időre hangosanbeszélőn hívják fel egv-két érdekességre. Tartanak ezenkívül úgynevezett kiadói napokat is a rendezvény keretében; ilyenkor a szóban forgó kiadó vezetőivel, dolgozóival, néhány ott megjelent könyv szerzőiével beszélgethetnek el az érdeklődők. A Madách Könyv- és Lapkiadó évről évre szintén megrendezi a maga kiadói napját a Könyvszemlén. Rendszeres olvasóink emlékezhetnek rá, hogy többnyire mi is ott vagyunk — és arra is, hogy általában kevés jót tudtunk írni az ott lálottakról-hallottakról. A rendezvény magja tulajdonképpen egv író olvasó találkozó. s ígv érthető hogy az egész sikere azon mülik, hogy ITT ráilven élénk eszmecsere alakult ki, mennyire ismerik a résztvevők a megjelent írók műveit, van-e véleményük róla, vagy keményebben fogalmazva: érdeklik-e őket egyáltalán? Nos. bármenyire fájó de sokszor kellett látnunk hogy nemigen És ez nem is azon múlott elsősorban hogy a közönséget „szervezni“ kellett; erre szükség is van. mert nincs annyi ráérő magyar Bratistavában, hogy lrodalomszeretetböl délután egy órakor — és természetesen munkanapon — megtö'tsenek egv termet. A közönség tehát középiskolásokból áll ami az egésznek ugyanúgy válhat előnyére, mint hátrányára; a hátrány a dolog „kötelező“ mellékíze, az előny viszont a tizenhét tizennyolc éves fiatalok természetes érdeklődése, ismeretvágya, fogékonysága. Tény, hogy sokszor tette kínossá a Könyvszemle Madáchnapját a diákközönség passzivitása, vagyis a hátrányos következmények érvényesülése. Lement a megnyitó, ismertették a kiadó munkájának eredményeit, elmondták, hány könyv lelent meg, hány példányban, mennyit hoztunk be Magyarorzágról menyit vittünk mi oda — aztán átadták a szót a közönségnek. Ott is maradt, illetve elkallódott valahol félúton. A tekintetek mintegy vezényszóra a padlóra szegeződtek, és ettől kezdve már vendégeknek és vendéglátóknak az volt az egyedüli óhaja, hogy hogyan lehetne ezt az egészet minél tisztesebben, legalább valami talán kissé tovább is tartott a kelleténél egy olyan író-olvasó találkozón, amelyen hatan ülnek az asztalnál, de nyilvánvalóan egyszerű és természetes oka volt: a könyv megragadta a fiatalok figyelmét. Ugyancsak sokszor kellett maga elé húznia a mikrofont Dobos Lászlónak; őt szintén legújabb kötete, az Egyedül című elbeszélésgyűjtemény kapcsán kérdezgették. A kérdésekből ezúttal is világosan kitűnt, hogy a résztvevők nem csupán egyszerűen olvasták ezt a könyvet, hanem hatott is rájuk, el is gondolkoztak a tartalma fölött. Vonatkozik ez mindenekelőtt a kötet címadó elbeszélésére, amellyek kapcsolatban — sok egyéb mellett — az írónak arra ts választ kellett adnia, miért így fejezte be? „Hősöm vereséget szenvedett ugyan — felelte —, de nem adja fel a harcot, és másutt, az egész életét újrakezdve küzd tokel. Példa volt erre a Grendelkönyv iránt megnyilvánuló nagy érdeklődés, hiszen e műnek, mint tudjuk, itthon és külföldön is nagy visszhangja volt, az író korábbi alkotásaihoz hasonlóan. Végül — • de távolról sem utolsósorban — külön kívánunk foglalkozni egy kérdéscsoporttal, amelynek lényege ugyan már nem tisztán az irodalom, viszont jóval több annál: milyennek látják a csehszlovákiai magyar szellemiség képviselői nemzeti én-tudatunkat, anyanyelvűnk, nemzeti kultúránk, hagyományainak őrzésének fontosságát? Kivétel nélkül valamennyien véleményt mondtak. Duba Gyula például olyat, hogy a nemzetiség feladásával rendszerint együtt jár az anyanyelv feladása; azért pedig senki semmilyen formában nem kaphat kárpótlást. Rácz Olivér ehhez annyit tett hozzá, hogy szerinte akt az anyanyelvét megtagadja, az ez emberségét is képes. Hasonló gondolatokat fejtegetett Dobos László is: az anyanyelvhez hűtlennek lenni csak a hitvány emberek tudnak ... Szépen zárta le a témát Grendel Lajos, amikor utalt arra, hogy anyanyelvűnk és nemzetiségünk őrzése közös feladatunk. „Mi írók — folytatta körbemutatva a hallgatóság télé: — talán többet tehetünk érte, mint az átlagember, de csak akkor, és сэак úgy látjuk értelmét, ha magunk mögött tudunk benneteket ...“ Kérdés lett volna még bőven, de ezúttal az idő szabott korlátokat. Ez — az elmondottakon kívül — már önmagában is bizonyítja, hogy sikeres és eredményes volt az idei Könyvszemle Madách-napja. Ilyen légkörben töltött két őrá után a találkozó végső aktusát jelentő dedikáció sem tűnt, nem ts tűnhetett formalizmusnak: olyan könyvekbe kerültek be a meleg hangú ajánló sorok, amelyekről a szerzőnek és az olvasónak egyaránt volt mit mondaniuk egymásnak. VASS GYULA ZS. NAGY LAJOS: Ne rettenj! Előttem oszlop, és mögöttem az oszlopok vad erdeje. Tömérdek csoda csábít Innen, ám nem ereszt a fénylő erdő. Szétlőtt magaslat, újra bontsd ki zászlóidat a kék szeleknek! Láthassák gőgös seregek: az obsitosok nem remegnek. Fáradt vagy? Mély lélegzetet szakíts az úszó szép egekből! Magaslat, szép magaslatom, ne rettenj semmi seregektől! A kisfiú a fa mellett ücsörgött, átölelte kérges törzsét, híúz-tekintetével az emberáradatot figyelte. A fa a magasba szökött, konokul, — egyedül az egész környéken, gyökereivel hatalmasan kapaszkodva az aszfalt alatti, alig Ы- hetöen létező feketeföldbe. Karcsú derekával mintha kissé a fiú felé hajolt volna, hogy az megerőltetés nélkül átkarolhassa. Délután volt, szomorú, lombhullással bélelt délután, A kisfiú arca feszült, mozdulatlan volt. Vonásai koránál idősebbnek mutatták öt, a pókhálónyi barázdák mintha már megélt életek tapasztalatait hordozták volna. A szeme, mélyen ülő, sötét sasszem, rézzéгол látszat eredmény elkönyvelésével befejezni. Milyen jó volt az idén valami egészen mást tapasztalni! A szűnni nem akaró kérdéseket, a már kimerítettnek és befejezettnek hitt témákhoz való makacs újra- és újravisszatérést, a válaszok elhangzása után azonnal itt is. ott is magasba lendülő kezeket, a figyelő arcokat... Azzal, hogy az imént felidéztük a közelmúltbeli keserves pillanatokat, nem volt egyéb célunk, mint érzékeltetni ennek a mostani találkozónak a másságát. A „hivatalos" része ugyanúgy zajlott, mint máskor: a kiadó igazgatója, Klimits Lajos nyitotta meg, elmondva néhány gondolatot a könyv, az írott szó fontosságáról napjainkban, majd Duba Gyula vette át a szót, főszerkesztői, írói és későbbi vitavezetői minőségében. A kiadó tavalyi tevékenységéről és idei terveiről, ami beszédének fő részét képezte, ezúttal nem szólunk, hiszen lapunk márciusi számaiban bőségesen foglalkoztunk ezzel a témával. fgy csak néhány érdekességet ragadúnk ki, például azt, hogy Csehszlovákiában az első. magvar nvelven kiadott könyv Julius Fučík: Üzenet az élőknek című megrázó börtönnaplója volt; a hazai magyar írók között Egri Viktor volt az vei. A Madách Kiadónak kezdetben 28 alkalmazottja volt. ma ötven, s évente körülbelül ugyanennyi kiadványt jelentet meg átlagosan; dolgozói között ott találjuk irodalmi életünk több Jeles képviselőjét is. Ezután ismét a közönség kapta meg a szót, és kérdéseit Dobos László, Mécs József. Rácz Olivér, Grendel Lajos, Duba Gyula és Hizsnyai Zoltán várta. Nos, várakozni igazán nem kellett soká. Az első kérdéshullám Grendel Lajost árasztotta el, mégpedig zömmel legújabb novelláskötete, a Bőröndök tartalma kapcsán. Nem áll szándékunkban aprólékosan beszámolni a diskurzusról, amely stlláris, nyelvi, műfaji, filozófiai sőt metafizikai kérdéseket egyaránt érintett, mert nem ebben látjuk a lényeget. Hanem abban a spontán, eleven érdeklődésben, a résztvevők olyan aktivitásában, amelyhez hasonlót — valljuk be őszintén — ritkán láthatunk író-olvasó találkozón. Grendelnek és kötetének „vesézése“ Rácz Olivér dedikál (A szerző felvételei] néstelenül meredt előre. A fejét időnként a fa törzséhez szorította, ilyenkor a kusza repedések sokáig tükröződtek a halvány gyermekarcon, Emberek siettek a dolguk' után, közömbösen mentek el a fiú mellett. Az lankadatlan figyelemmel vizsgálta őket, tudata finom rekeszeibe halmozva a fellegtelen arc-mpszkokat. A többszáz átvizsgált arcvonás azonban holt anyagként hevert emlékezete sarkaiban, semmit nem váltva ki belőle. A fáradt késő-ősz szomorú színekbe csomagolta az utcát. A lambfukat veszteti bokrok csupasz ágai fájdalmasan markolták a hűvös levegőt. A város éppen valamelyik ünnepét készült megütni, a festett transzparensek idegesen lobogtak a kerítések sarkain. A fiú továbbra is türelmesen állt a helyén, három év számtalan délutánja tapasztalatával. A tekintetéből most már remény sugárzott; a kis fa, amellyel egyidős volt, s amely már felnöttes kérget eresztett, most kitartást, bátorságot öntött belé. Arcvonásai egyszerre csak a felismerhetetlenségig megváltoztak. Egy fiatal nö vált ki a tömegből, karcsú termetű, fejedelmi tartásű nő. A fiú emlékezete megfeszült, tenyerébe izzadságcseppek futottak. 'A fiatalasszony határozott léptekkel közeledett feléje, alakja ütemesen ringott a tompa tömeg-háttér előtt. A fiú teste megfeszült, tekintete megfényesedett. Az asszony arcát nézte, vonásait firtatta rég nem érzett kínnal, szomjúsággal. Csak a végtelenségből kiemelkedő női alakot látta maga előtt, amint kibontakozva a bíborvörös háttérből, mint időtlen Vénusz-anya, felé fordítja a tkintetét. A fiú karja lesiklott a fa derekáról, lábai önkéntelenül megmozdultak... Bukdácsoló, kapkodó léptekkel, ziháló lélegzettel a nö felé futott. A karcsú alak túlvilágt jelenésként magasodott előtte, elérhetetlenül, megérinthetettnül. A fiú megtorpant, tfedség markolt a szívébe. Ojra áthüllámzott rajta a visszafojtott vágy, s mintha mázsás súlyokat emelne, nyújtotta kezét ismét az elérhetetlen-messzinek érzett, meleg színű női kéz után. Maga sem tudta hogyan, de egyszerre csak a nő keze pici tenyerében feküdt; arcát odaszorította a puha kézfejhezľ“ Ajka hangtalanul ugyanazt az egy szót ismételgette. A nö meglepetten nézett le rá. A kócos gyerekfej, mint mesebeli óriás-polip csápja tapadt a kezéhez, a kis kezek erősen, eltéphetetlenül szorították öt. Egy pillanatra megtorpant, hirtelenjében nem tudta, mitévő legyen. A kisfiú teste hirtelen megmerevedett. Belénytlallt a jelismerés: az anyai kéz bőre más volt, annak pórusain át másfajta, megnyugtató meleg áradt. A megformált, kimondani kész szó nem hagyta el az ajkát. Ijedten nézett föl az ismeretlen nőre. Az értetlen arccal tekintett le rá, a pillanat hatása alatt még mindig nem tudta, mit tegyen. Lassan, óvatosan húzta el a kezét a gyerek tenyeréből, nehezére esett megtenni az első lépést. Már messze járt, de még mindig nem mert hátranézni. Eélt, hogy újra látni fogja maga előtt azt a mélységes csalódást a kisfiú tekintetében. Magában pedig megfogadta, hogy munkából hazafelé jövet ezentúl elkerüli a nevelőotthon utcáját. Csáky Pál Akik a legtöbb kérdést kapták: Grendel Lajos és Dobos László vább...“ Többen voltak kíváncsiak Mács József Temetőkapu című regénye főhősének sorsára Is, pontosabban, hogy azt miért alakította így az író? Nos, szerinte ez — az előbbivel ellentétben — nem is végződhetett másként, mint a főhős vereségével. És így tovább: az egyre oldottabbá váló beszélgetés során a hat írő mindegyikének válaszolnia kellett legalább egy — a munkásságával vagy valamelyik művével kapcsolatos — kérdésre. Még annyit hadd tegyünk hozzá, hogy ezúttal egyfajta visszajelzésként is szolgáltak ezek a kérdések: kiolvasható volt belőlük, hogy könyvtermésünkből mi érdekli valójában az olvasók egy bizonyos rétegét, jelen esetben a középiskolás fiatalokat? Az Ilyen — alkaiomszerű, a statisztikai általánosság igénye nélküli — felmérési lehetőségek eredményeiből természetesen nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de kétségtelen, hogy olykor mégis találkoznak a szigorúbb irodalomkritikai észrevételek-Köhögünk Köhögünk. Előbb diszkréten, ki-ki magának, aztán, mert ez a kora tavaszi köhögés szinte befejezhetetlen, a szemben és oldalt köhögőre sandítva, szemünkkel jelezve, hogy tudjuk mi nagyon jól, milyen rossz az ilyen háromszólamú köhögés. Megszólal a jólöltözött fiatalasszony a sarokban: — Influenza ... Mondjuk neki, hogy ugyan már, egyszerű tavaszi meghűlés ez csak, mert megsajnáljuk: zsebkendőt szorít szegény az orrára, és még valami kölnit is szagol, nyílván ellenünk. Visszatartjuk a köhögést, egyikünk cigarettáért kaparász, de a sarokban ülő csinos nő ráförmed: — Csak nem akar rágyújtani? Már az én kezemben is ott van a cigaretta, talán csak idegnyugtatónak, hogy okom legyen a köhögéshez, de a hölgy mondja, mondja: — A szomszédunk, szegény, is így köhögött. Így kezdte. Pedig de rendes ember volt... Gyűjtatlan eldobom a cigarettát. A szemben és az oldalt ülő is zsebreteszl inkább. — Hétfőn még semmi baja nem volt... — És? — Egyik napról a másikra ment el szegény... Most már mi kérdezzük: — Influenza? — Szép és derék ember volt. Tőle erősebb a környéken aligha volt i.. Aztán mégis ... — Az orvos mit mondott? — Orvos? Nem ment az orvoshoz soha. Makkegészséges volt. Csak köhögött. Hatásos szünetet tart az aszszony. Alkalom ez nekünk, hogy felfedezzük az összes sajgást, összes fájdalmat magunkban, még azt is, ami nincs. Én enyhe hányingert is éreztem, és mintha zúgott volna a fülem. — Láza volt? — Láza? Miért lett volna láza? Váltókon csattog már a vonatkerék, e nő a sarokból leszállni készül. Ugrunk, egymást előzve emeljük le a csomagját, feladjuk a kabátját Is, mert riasztó félelem bennünk az a nagy derék ember, akinek hétfőn még semmi baja sem volt. — Hát az influenza... — Nem volt az influenzás. Csak köhögött. Egyik napról a másikra vitte el szegényt... A fiatalasszony diadalmasan ránk néz, és kivonul. Véletlenül szállt a dohányzóba... Mi rágyújtunk. Felszabadultan, boldogan, eszünkbe se jut, hogy két őrát megúsztunk köhögés nélkül. Mélyeket szippantunk a füstből, és előbb diszkréten, majd egyre hangosabban, több szólamban köhögünk. (illés) CSAK AZ IDŐ SZABOn KORIATOKAT