Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)

1987-08-15 / 32. szám

1987. augusztus li. ~ SZABAD FÖLDMŰVES, 3 A forradalom útja 1917 júliuséban már nyilvánvalóvá vált, hogy az Ideiglenes Kormány nem tudja — és nem is akarja — Oroszország békéjét és szabadságát biztosítani. Az országban kaotikus állapotok uralkodtak: az államháztar­tás a csőd szélére jutott, üzemek százait zárták be, munkások tízezrei kerültek az utcára, a hadsereg el­vesztette ütőképességét és jószerivel felbomlott. A nép éhezett, és sokszor még a hivatalosan megállapított szű­kös fejadaghoz sem jutott hozzá. július 7 én a bolsevik párt közpon­ti bizottsága bejelentette, hogy meg­kezdődtek a párt hatodik kongresz­­szusának előkészületei, lúllus 14-e és 16-a között zajlott a pétervárl bol­sevik pártszervezet II. városi konfe­renciája; július 16-án a bolsevik párt központi bizottsága megvitatta a fő­városban kialakult helyzetet, mely súlyos összecsapással fenyegetett. Az Ideiglenes Kormány politikáját fel­háborodással visszautasító munkások, katonák és haditengerészek ugyanis hatalmas tiltakozó tüntetést tervez­tek, noha számolni kellett a kar­hatalom erőszakos beavatkozásával. A bolsevikok felhívták a figyelmet erre a veszélyre, ám a munkások és a pétervárl helyőrség katonáinak egy része mégis úgy határozott, hogy az utcára vonul. Július 17-én ötszázez­res tömeg árasztotta el Pétervár ut­cáit és tereit; az emberek békét kö­veteltek s a hatalom átadását a szovjeteknek. A békés tüntetés hama­rosan véres drámává változott: kozá­kok és junkerek támadták meg a fegyvertelen felvonulókat és a tö­megbe lóttek — 400 halott és sebe­sült esett a „rendfenntartók“ áldoza­tául. A tüntetést vérbe fojtották, más­nap, Július 18-án pedig a hadsereg kormányhű alakulatai lefegyverezték a vörös gárdákat, a junkerek szét­rombolták a Pravda és a Trud szer­kesztőségét, a bolsevik párt napilap­ját betiltották, számos képviselőjét letartóztatták, Lenint illegalitásba kényszerítették. Mindez az Ideiglenes Kormány felülkerekedését s a kettős­hatalom megszűnését jelentette. A kormány — a tömegek bizalmát tel­jesen elveszítve — tisztában volt ve­le. hogy Lenin pártja továbbra Is rendkívül veszélyes ellenfél, s ennek megfelelően járt el; július 19-én el­fogatóparancsot adott ki Lenin és más bolsevik vezetők ellen, ugyanak­kor utasítást adott a párt székhe­lyének megszállására és a Péter-Pál erőd elfoglalására, melynek a hely­őrsége bolsevik érzelmű katonákból állt. július 19-én és 20-án országszer­te tüntetéseken, tiltakozó nagygyűlé­seken Ítélték el a dolgozók a kor­mány politikáját. Július 22-én Lenin elhagyta a fő­várost és titokban Razllvbe utazott; itt az illegalitás körülményei között folytatta munkáját, innen irányította a párt tevékenységét. Július 23-án a Politikai helyzet című írásában az or­szág viszonyait elemezte és megálla­pította, hogy a kettőshatalom meg­szűnésével már nincs lehetőség a bé­kés hatalomátvételre s az Ideiglenes Kormány uralmát csak a fegyveres felkelés döntheti meg; hangsúlyozta, hogy a forradalom erőinek legfőbb feladata a felkelés megszervezése. július 26-án és 27-én Pétervárott ülést tartott a bolsevik párt központi bizottsága, és Lenin nézeteivel azono­suló határozatot fogadott el a politi­kai helyzetről; a lenini Irányvonal egyre több követőre talált, s ezzel párhuzamosan nőtt az ellenállás a kormánnyal és a háborúval szemben. A hadseregben a legdrasztikusabb in­tézkedésekkel — ezek között szere­pelt a halálbüntetés visszaállítása ts, — sem tudták újra bevezetni a haj­dani vasfegyelmet, ellenkezőleg: a bolsevikok befolyása Itt is egyre na­gyobb lett. Erről tanúskodott a harc­téri egységeket, valamint Pétervár és Kronstadt munkásait képviselő kül­döttek tanácskozása is. Augusztus 4-én a munkások, katonák és parasz­tok szovjetjeinek végrehajtó bizott­ságai üléseztek Pétervárott. A tanács­kozás résztvevőinek többsége az op­portunista pártok befolyása alatt állt s támogatásáról biztosította a kor­mányt. Ez az esemény is bizonyítot­ta az erőteljes és hatékony bolsevik agitáció szükségességét. A sajtójától megfosztott párt minden tilalom és üldöztetés dacára is meg tudta jelen­tetni új lapját, a Rabocsljí szoldatot (Munkás és katona), melynek fontos szerep jutott a forradalom előkészí­tésében. Augusztus 8-a és 19-e között zajlott le Pétervárott a bolsevik párt VI. kongresszusa, mely eredményeit te­kintve mérföldkő volt a forradalom felé vezető úton s a párt történeté­nek kiemelkedő eseményeként vonult be a történelembe. A jelenlévő kül­döttek 240 ezer tagot képviseltek — a párt taglétszáma szinte napró! nap­ra rohamosan növekedett. A kong­resszus a lenini irányvonal teljes győ­zelmével végződött; a forradalom il­legalitásba kényszerült vezére távol­léte ellenére is figyelemmel kísérte a tanácskozás menetét és irányította a kongresszus munkáját. A küldöttek kinyilvánították egyetértésüket Lenin megállapításával, miszerint a kettős­hatalom megszűnése után kialakult helyzetben az Ideiglenes Kbrmánv hatalmát fegyveres erővel megdöntő felkelés szervezésére kell orientálód­ni; leszögezték, hogy a szovjetek op­portunista befolyás alá kerültek s a kormány eszközeivé váltak, ezért a „Minden hatalmat a szovjeteknek!“ jelszava — átmenetileg — elvesztet­te aktualitását. A párt legfőbb felada­tát a forradalom győzelmét meghozó felkelés előkészítésében jelölték meg; hangsúlyozták, hogy a proletariátus hatalomátvétele jelenti az egyetlen reális kiutat az ország válságos hely­zetéből. A jövő legfontosabb felada­taként az új, Igazságos társadalmi rend kialakítását, a gazdaság rend­szerének radikális megváltoztatását jelölték meg. A kongresszus megmutatta a párt növekvő erejét, igazolta politikájá­nak helyességét, mindenekelőtt pe­dig nagymértékben hozzájárult a szocialista forradalom előkészítésé­hez. G. KOVÁCS LÄSZL0 AZ USA NEOGLOBALISTA TÖREKVÉSEI E duard Sevardnadze, az SZKP KB Politikai Bizottságának tag­ja, a Szovjetunió külügyminisz­tere beszédet mondott Genfben. a le­szerelési konferencián. Felszólalása bevezető részében méltatta a genfi tárgyalások történelmi jelentőségét. „Ezekben a helyiségekben a világ sorsa szempontjából nagyon fontos dokumentumokat dolgoztak ki: az atomsorompószerződést. az atomfegy­vereknek a tengerekben és óceánok­ban való telepítését megtiltó szerző­dést, a bakteriológiai fegyverek be­tiltásáról szóló konvenciót, s azt a szerződést, amely tiltja a környezetet befolyásoló eszközök katonai vagy más célokra való kihasználását. Ezek a megállapodások jelentősek, o'ya­­nok, mint a legnagyobb határkövek a nemzetközi jogi ludat fejlődésé­ben“ mondotta, majd ránúitatott: ezek' a dokumentumuk bizonyítják, hogy elképzelhető az atomfegyverek nélküli világ, a háborúk és fegyverek nélküli korszak, amelyről Mihail Gor­bacsov beszélt 1986 januárjában. „Bár azt mondják, hogy faniáziáiás­­ról van szó, ez a világ születőben van.“ —- jelentette ki, hiszen a reyk­­javíki találkozó óta a robbanófejek száma közei kétezerrel csökkent, a Szovjetunió mindent mRgtett annak érdekében, hogy minden akadályt el­hárítson a kettős nullamegoldás alap­ján való megállapodás elérésének út­­jából. Visszavonta a Nagy-Britannia és Franciaország nukleáris erejére vo­natkozó feltételét. A közepes ható­­távolságú rakéták kérdését a hadá­szati és űrfegyverek problémájátúi elkülönítve mérlegeli, bár szíveseb­ben tárgyalnának mindezekről együt­tesen. Állást foglalt az európai köze­pes hatótávolságú és harcászati-had­műveleti rakéták teljes felszámolása mellett. S végül a kettős nullamegol­dás koncepciója elé ment, amely a Szovjetunió és az USA fegyvertárából az atomfegyverek e két osztályának teljes kizárását jelenti. Ebben az esetben a szovjet félnek sokkal több rakétát kell megsemmisítenie, mint az amerikai félnek. Az amerikai félnek — mégis — ki­fogásai vannak. Ezek közül a legfon­tosabb a Persbing — 1A rakéták kér­dése — mutatott rá beszédében a szovjet külügyminiszter. „Abból indulunk ki, hogy az Egye­sült Allamnkkal folytatunk tárgyalá­sokat, mégpedig kizárólag a szovjet és az amerikai nukleáris eszközökről. Érthetetlen számunkra, hogyan lépett be a szovjet—amerikai tárgyalásokba a Német Szövetségi Köztársaság. Mi­ért?.Mi jogon? Talán az atonisorom­­pó-szerződés szerint nem kötelezte magát, hogy nem tesz szert ilyen fegyverekre?“ — hangsúlyozta, majd kifejtette, hogy a Szovjetunió szövet­Az atomfegyverek nélküli és erőszakmentes világért ségeseit is nyugtalanítja a tény, hogy a szomszédos országban harcászati­­-hadműveleti rakéták maradnak, me­lyek nagy fenyegetést jelentenek biz­tonságukra. Ezért úgy véli a Szovjetunió, hogy a konferencia véleményt mondhatna arról, összeegyeztethető-e az említett szerződéssel az a gvakorlat, hogy a nukleáris és nem nukleáris hatalmak is rendelkezzenek atomfegyverrel. „Az amerikai kormány egyes kép­viselői és NSZK-beli partnerei azt ál­lítják. hogy a hírhedt Persliing-1A rakéták harmadik ország eszközei, s ekkor ismét felmerül a kérdés, mi­ként lehetséges, milyen jogon van harmadik ország, tehát az NSZK tu­lajdonában nukleáris fegyver? Mi úgy tudjuk, hogy erre sem jogi, sem erkölcsi alapja nincs. Ha az NSZK önkényesen megpróbálja magának ezt a jogot kisajátítani, ha valóban tör­vénytelen úton biztosította magának az atomfegyvert, az felháborodást keit az egész világon, s ez az egész világot politikai válságba sodorhatja" — emlékeztetett a második világhábo­rút követő megállapodásokra Eduard Sevardnadze. A továbbiakban kijelentette, remél­jük, hogy az NSZK nem válik a tör­ténelmi megállapodás elérésének aka­dályává. most azonban a közepes ha­tótávolságú és harcászati-hadászati rakétákról szóló megállapodástól 72 amerikai robbanófej választ el ben­nünket. Ezt követően tájékoztatta a konfe­renciát azokról a célokról, amelyek elérésére a Szovjetunió törekszik. E- zek a következők: — szerződések megkötése az Egye­sült Államokkal és nemzetközi meg­állapodások elérése az atomfegyve­rek általános és teljes felszámolásá­ról; — bármilyen fegyver világűrben telepítésének szigorú és általános ti­lalma; — olyan nemzetközi rendszer lét­rehozása, amely világméretben be­tiltja a vegyi fegyvereket és a tömeg­­pusztító fegyverek más fajtáit; — a hagyományos fegyverek csök­kentése a minimális, kizárólag a vé­delmi szükségleteknek megfelelő szintre; — a világ összes országának együtt­niiílrrirlpcx» alanián lótrpbnvni zetközi biztonság átfogó rendszerét, amelyben az ENSZ Alapokmányával összhangban hatékonyan fenntarthat­ja a békét és a biztonságot. \ E célok elérése érdekében konkrét intézkedésekre is előterjesztette a Szovjetunió javaslatait: Először: az atom- és flrfegyverek­­ről folytatott táreyalásokon résztvevő szovjet küldöttség olyan utasítást ka­pott, hogy a kettős nuliamegoldásbcl induljon ki. Megállapodás született az USA külügyminiszterével való ta­lálkozásról szeptember közepén az ENSZ-knzgyűlés tanácskozásának ke­retein belül. Másodszor: Ä genfi tárgyalásokon szerződéstervezetet terjesztett elő a stratégiai fegyverek 50 százalékos csökkentéséről, valamint a rakétael­­háritó rendszerek korlátozásáról szó­ló szerződés rendszerének megerősí­tésére vonatkozóan. Ezek kompro­misszumos javaslatok, tiszteletben tartják a másik fél álláspontját és elébe menuek a másik fél követelmé­nyeinek. Harmadszor: A szovjet fél a társ­szerzőkkel, vagyis más szocialista országokkal a genfi leszerelési kon­ferencián előterjesztette az atomfegy­ver-kísérletek általános és teljes be­tiltásáról szóló szerződés alapvető rendelkezéseit. Javasolta, hogy a fegyverek világűrbe való telepítésé­nek megakadályozására hozzák létre a nemzetközi ellenőrzés rendszerét. Negyedszer: Az ENSZ megvitatja a szocialista országok egy csoportjának arra vonatkozó javaslatát, hogy lét­rehozzák a nemzetközi béke és biz­tonság átfogó rendszerét. Az előterjesztett javaslatokat ele­mezve a szovjet külügyminiszter az ellenőrzés formáiról és módszereiről szólott, s ismételten hangsúlyozta, milyen megkülönböztetett figyelmet szentel a Szovjetunió a világűr béké­jének megőrzését szolgáló nemzetkö­zi ellenőrzési rendszer létrehozásá­nak. A vegyi fegyverek betiltásáról és készleteik felszámolásáról szólva kijelentette, hogy az óhajtott cél már karnyújtásnyira van. Végezetül arról biztosította a konferenciát, hogy a Szovjetunió továbbra is tevékenyen együtt fog működni a tárgyalások minden résztvevőjével,, hogy a régóta várt megállapodások valósággá vál-Adósságválság és apartEieidellenes küzdelem Ez a két kérdés foglalkoztatta el­sősorban az Afrikai Egységszervezet csúcstalálkozóját, amelyet az elmúlt napokban tartottak Addisz Abebában. Talán végképp elmúlnak azok az Idők, amikor a fekete földrész orszá­gai nem az őket megosztó kérdése­ken vitatkoznak, hanem azoknak a gondoknak a megoldására találnak együttes erőfeszítéssel utat és módot, amelyek mlndannylukat sújtják? Jó lenne, hiszen bármilyen jószándékú is a külső segítség, vagy a roblé­­mák rendezésének szándéka, ha ma­ga a fekete földrész nem mozdul, nem dönt és határoz, távlati érde­keikért, gazdasági stabilitásukért és általános fölemelkedésükért vajmi ke­vés tehető. A nyolcvanas évek sú­lyos válságai nyilván ebből adtak Af­rikának leckét, s ezért a felismerés, hogy a válságos helyzetből csupán közösen, összefogással kerülhetnek ki. Afrika teljes adósságállománya az idén ugyanis már meghaladta a 200 millió dollárt, ami annyit jelent, hogy a földrész exportjának mintegy 30 százalékát törlesztére fordítja. A fi­zetési nehézségek már nem csupán az elmaradottabb és szegényebb or­szágokat sútják, hanem a néhány éve még jó jövedelmet behajtó kőolajter­melőket is. Ahhoz, hogy eleget te­gyenek pénzügyi kötelezettségeiknek, a csökkenő nyersanyag- és élelmi­szerárak miatt egyre többet kellene exportálniuk, ehhez viszont újabb be­ruházásokra lenne szükségük, amit behozatal nélkül képtelehek megva­lósítani. Behozatalról viszont — ép­pen fizetési képtelenségük miatt — szó-sem lehet. A kiutat ebből a legtöbb ország az adósságterhek általános mértéklésében és egy ehhez kapcsolódó nemzetközi segélyprogramban látják. Ennek egyik része az lenne, hogy a hitelezők egy hosszabb időszakra eltekintenének a törlesztéstől és csökkentenék a ka­matokat, ezzel egyldőben kedvezmé­nyes kölcsönt adnának a földrész rá­szoruló országainak. így az előzőek­ben említett beruházásokra, felújított termelésre építve növekedhetne az exporttermelés. Ez az elgondolás azonban egyelőre a hitelezők részé­ről nem talál túl nagy támogatásra. Az ENSZ közgyűlése tavaly elfoga­dott ugyan egy akcióprogramot, de a hiányzó anyagi keretek döntő részét folyósítani hivatott nemzetközi szer­vezetek és nagybankok nem sok kész­séget mutatnak a fizetésre. A tanácskozáson sokan azt szor­galmazták, hogy a földrész országai egységfrontba tömörülve tárgyaljanak a hitelezőkkel, s így érjék el a ka­matok csökkentését, s hogy csupán exportjuk 20 százalékát fordítsák tör^ lesztésre. Ezt a javaslatot azonban a Nyugathoz leginkább kötődő orszá­gok elutasították, így az ENSZ akció­­programjának támogatása mellett csak arról született döntés, hogy szeptemberben újabb csúcsértekezle tét hívnak össze, amelyen csak az adóssághelyzettel foglalkoznak maid. A másik központi téma az Afrika déli részén kialakult helyzet, az apartheid elleni küzdelem volt. A résztvevők elítélték nemcsak a Dél­afrikai Köztársaság agresszív politi­káját, hanem az azt támogató nyu­gati hatalmakat is, elsősorban az Egyesült Államokat, s külön is elma­rasztalták az angolai ellenforradal­mi szervezetnek, az UNITA-nak nyúj­tott segélyek miatt. Namíbia kapcsán az Afrikai Egységszervezet elfogad­hatatlan feltételnek nevezte, hogy a dél-afrikaiak által törvénytelenül megszállt ország függetlenségét előíró ENSZ-határozatok végrehajtását a ku­bai csapatok angolai jelenlététől te­gyék függővé. A dél-afrikai térség válságának megoldására a tanácsko­zás azonnali, átfogó és hatékony szankciókat követelt a tőkés orszá­goktól, ugyanakkor megerősítette az afrikai államok elkötelezettségét is ebben az irányban. Ami az afrikai országokat illeti, ál­lásfoglalásuk elsősorban erkölcsi, mi­vel többségük nincs olyan anyagi helyzetben, hogy ilyen jellegű segít­séget nyújthatna a fajüldöző rezsim­mel szemben állóknak.­A Csáddal kapcsolatos kérdések régebben mindig heves vitát váltot­tak ki. Az elmúlt egy évben azonban a csádi helyzet gyökeresen megvál­tozott. A kormánycsapatok amerikai és francia segítséggel kiszorították az országból a belső ellentétektől megosztott felkelőket, és egészen a líbiai határig eljutottak. Tehát arról most nem lehet vita, ki képviselje Csádot. Annál nagyobb gonddá vált azonban a Líbia és Csád közötti el­lentétek enyhítése. Líbia szerint ugyanis a jelenlegi csádi rendszer az Imperialista érdekeket szolgálja és képviseli a térségben, s ezáltal sú­lyos veszélyt jelent a környező orszá­gok számára. Közvetítő csoportot hoztak létre, amelynek az lesz a dol­ga, hogy e két ország kapcsolatait normalizálni próbálja. E regionális kérdésekkel foglalko­zó csúcstalálkozón — a helyzet ko­molyságát jelzi — az AIDS terjedésé­nek veszélyét is megvitatták. Jelen­leg ugyanis 23 afrikai országban 3 ezer beteget tartanak nyilván, de a szakértők szerint ez csak a töredéke a valóságos számnak. Helyi vizsgá­latok alapján feltételezik, hogy több közép afrikai országban a lakosság 10—20 százaléka ís_fertőzött. Ogy döntöttek, hogy összehangol­ják az AIDS elleni Intézkedéseket, azonban ennek gyakorlati jelentősé­ge alig van, hiszen a legtöbb afrikai országnak nincs megfelelő egészség­­ügyi hálózata és nyilvántartása. E sok — gyakorlatban még alig megvalósítható — szándék és elképze­lés azonban mégis eredmény, hiszen első ízben nyilvánították ki közös akarattal, egybehangzóan. Olyan együttműködés kezdetét jelentheti te­hát, amely az egész fekete földrész holnapi sorsában döntő fordulatot hozhat. 4

Next

/
Thumbnails
Contents