Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1987-12-26 / 51. szám
8 SZABAD FÖLDMŰVES 1987. december 24. „Szeretettel várunk Téged és kedves családodat, mint a Kocsis nemzetség leszármazottjait arra az összejövetelre, amelynek célja a családi, rokoni kapcsolatok fölelevenftése és megszilárdítása.“ Ennyi állt a meghívókon. Ha csak ennyi lett volna, már az is érdeklődésre tarthatna számot. De ahogyan Kocsis Lajos megszervezte ezt a szokatlan családi találkozót szülőfalujában, Sánkfalván (Gemerská Ves), az nem csupán figyelemre, hanem követésre is méltó. Adjuk hát át a szót neki, mesélje el, hogyan és miért támadt ez a nemes ötlete: — Ennek a találkozónak a gondolata már évek óta lappangott bennem Az ötletet a lakodalmak és a temetések kínosan és fájón idegen hangulata sugallta: közeli rokonok vagyunk, és lám, mégsem ismerjük egymást. A meghívást — nagyszüleímtől eredően — az apai ág leszármazottaira korlátoztam. Apai nagyapáméknak hat gyermekük volt, közülük még hárman vannak az élők sorában, A legfiatalabb az édesapám. Kocsis Zoltán. Most hatvankét éves. Ö örökölte és lakja az ősi portét, ahová a nyáron összejöttünk, hazajöttünk . . . Csaknem ötvenen voltunk. A huszonnégy unoka, unokatestvér, negyvenegy dédunoka, két ükunoka közül, aki tudott, eljött. Azon a bizonyos hétvégén nagy izgalom uralta szüleim házát. Édesanyám és nagynéném a sütő mellé pártoltak, hogy túrós és mákos kalácsok özönével árasszák el a konyhát. Édesapámmal az udvar négyszögét varázsoltuk át szabadtéri ven dégfogadóvá. Feldíszített asztalokkal vártuk az érkezőket. Majd megnyikordult az udvari kapueska és sűrű egymásutánban bocsátotta be az egykori fészeklakók leszármazottait. Volt, akit csak névről Ismertem, másokat látásból, de olyanok is, akikkel most kellett megismerkednem, mert most találkoztunk először. Mikor már szépen együtt volt a családi kör, az ünnepi asztal mellett észrevétlenül elindult a csöndes emlékezés. A családi krónika külön-külön, bennünk őrzött lapjai egyetlen nagy könyvvé álltak össze, a nagyszülők, dédszülők életének egy-egy fontos vagy megható fejezete „Íródott át" az unokák, dédunokák tovább élő emlékezetébe. Nagybátyám és édesapám családi titkokról, eseményekről meséltek, eligazítottak bennünket a rokoni kapcsolatok szövevényében. Valahonnan egy közel hatvanéves családi fénykép is előkerült, amelyen a nagyszülők és az őket körülálló hat gyermek arcában kereshettük arcunk rokon vonásait. Különös varázsa volt ezeknek a beszélgetéseknek. Lépésről lépésre, percről percre, csökkent a térben és Időben közénk feszülő távolság, oldódott és lassan elmosódott az Idegenség. Az utcáról csodálkozó pillantások söpörtek végig derűsen beszélgető, népes vendégségünkön, amely kiadós ebéddel folytatódott. A délután ezüst csendjében a nagyszülők sírjához zarándokoltunk, hogy a halál felett győzedelmeskedő, az utódokban folytatódó életnek örüljünk, amikor rájuk emlékezünk. Alkonyaikor a szülőföld mezejére, a Túrőc-patak mellé vonultunk ki, hogy sátor alatt, tábortűz mellett virrasszuk át a szombat éjszakát. A felnőttek nagy-nagy tűzet raktak, s melegedtünk mellette. A gyerekek horgásztak, labdáztak, játszadoztak. Hajnalközepéig szőlt a nóta. Egy rövid álmot terített ránk a maradék éjszaka, aztán ott folytattuk, ahol röviddel előbb abbahagytuk. Gombázni mentünk, közösen készítettük el az ebédet. Majd még egy ölelés, kézfogás, s mindnyájan folytattuk utunkat. Ami e találkozásból bennünk, nekünk megmaradt: udvarnyi, mezőnyl élmény, halomnyt fénykép. És amt a legfontosabb, a már-már elfeledett vagy meg sem Ismert családhoz tartozás, az elődökhöz kötődés fölerősödött érzése. Én harminchárom évesen vallom: a családok érzelmi összetartó ereje alapvető veszteségeket szenved, amikor önként lemond a szülői ház viszszaváró, számontartó Jelentőségéről, tartalmáról. Mi ezt a majdnem elkövetett tévedésünket tettük jóvá, amikor Jelképesen is összehajoltunk a családi bölcsők és fejfák felett. Lejegyezte: Korc.smáros László Csillagszóró Szeretem, amikor fölsistereg, s pici villámainak színes csapkodásában felragyognak az aranygömbök, ezüstösen jénylenek a szaloncukrok papírjai. Ebben a játékos villanójényben emlékezetünk érzékeny filmjére rögzülnek az öröm, a meghatottság, a merengés és a töprengés egymást kereső pillantásai, az év közben észre sem vett ráncok árkai. Ellágyulö mosolyok és enyhe, de émelyítő füstszag. amely gyorsan elillan, hogy a fenyő gyantaillota diadalmaskodjék felette. ♦ A ház. amelybe belépünk, kívülről szinte palota. Olyan, mint a többi a falu új házsorában. Belül tágas előszobarész, felfelé vezető folyosó, körben gondozott virágok. Összesen öt szoba, mindegyiket megmutatják, miután levetettük a csizmát, s „vendénpapucsot" választottunk a civöszekrényben sorakozó legalább két tucat napucs közül. Pazar ülőgarnitúra minden szobában, a hozzáillő szekrény■ fallal, csillárral, süppedő szőnyegael. Végül az ötödik, a legnagyobb szobában leülünk. — Hol alusztok? — kérdezem a háziakat. — Jaj, mi? A manzárdban, ott is van egy kts szoba — mondják. — Es melyik a gyerekek szobája? —■ Hát... ez, itt van a színes tévé, meg a magnó, Ilyenkor — ünnepekkor — itt van a család. — És különben hol játszanak, tanulnak? — firtatom, mert a polcokon látok ugyan játékokat, de a használatnak semmi nyoma rajtuk. — Hát ott, ahol hétközben vagyunk. A mosókonyhának épült helyiségben, mert minek piszkoljuk az egész házat, az a lakókonyhánk. Hogy az hol van? Hát lent a pincében. Most én mondom, hogy „la. . és tulajdoképpen mást nem is tudok mondani. ♦ Égnek meredő haj, rágógumit kérődző szájak. Öten vannak, .koptatott farmer“ ben mind. Kiállják a bejáratot, néha hangosan jelröhögnek. A busz most félig üres. Csak a látogatóba Igyekvők utaznak. Meg az öt, tizenhat-tizenhét éves fiú. Hangosan latolgatják: „Kiszálljunk?" „Minek — úgy sincs nyitva semmi!" „Mozi?“ „UnomГ „Akkor sör?“ „Díszkőt” „Unom ...“ „Tudsz jobbat?.. ." „Akkor gyerünkГ Egymást lökdösve, kérődzőé, röhögve kiszállnak. Tényleg, ki tud jobbat? Népművelő, járást tisztségviselő, pedagógus ugyanazt panszolja: minden faluban van impozáns kultúrház, a legtöbb községben klubhelyiség is. Csakhogy: ki üzemeltesse? Drága a szén, a nafta. Ki gondoskodjon tüzelőről, ki fizesse a fűtőt, ki szavatolja az Ifjúsági klub „zavartalan" menetét? Es ezért körülményes amatőr színjtászókkal próbálni, tánccsoportot toborozni, „szervezni valamit". Egyszerűbb, ha zárva van egyik is, másik Is — ha nincs lakodalom, falura szóló ünnepség. A kocsma viszont (karácsony első napfa kivételévelf mindig nyitva van. Hát ez a helyzet. ♦ „A könyv a legszebb ajándék!“ Reklámszövegek, szellemes és ügyetlen csalogat ók hirdetik ezt meg azt a terméket, dicsérik a kozmetikumokat és a maqa szerény, de közhellyé koptatott igazságával, makacsul viszsza-visszatér a nagy alándékverseny idején okkal érvelő mondat: „A könyv a legszebb atándékt" A gyerekek, ahogyan о mat gyerekek általában, fülük, szemük azért félig a képernyőn, a szoba közepén játszanak. *— Én ts mondtam anyukámnak, hogu milyen könyvet akarok. — Közli a többiekkel a legnagyobb fiú. — Az indtá.nost, meg az Egri csillagokat, mert már olvastam és láttam ts a tévében. i — Nekem Бúvárkönyv kelt, aztán lexikon, olyan állatos meg madaras, de lehet utazásos ts, azt szeretem — a másik csillogó szemmel szinte belelelkesül a magyarázatba . — A számítógép lobbi — jelenti ki a harmadik, komoly, szemüveges. Látszik, hogy ö az osztály bölcse. Ezen elvitatkoznak ktcslt, miért jobb, miért kell a könyv is, meg a „számító“ ts, végül abban maradnak, hogy a legjobb azért a videó, mert akkor mindig nézhetnek filmet, meg amit akarnak. Ekkor megszólal a legkisebb, nincs még öt éves: — En ts kapok könyvet, mondta a nagymamámI — Te? Milyen könyvet? — méltatja egy szóra a legnagyobb. — Betétkönyvet mert az a legfobbt Sokáig csend van, csak a tévé harsogja tovább a reklámokat. H. Mészáros Erzsébet TfiNAGY ŠÄNDOR: Ünnep készül Ünnep készül, hó esik egyre, fehérebb lesz a világ holnapután keddre. Udvart, kertet betemet, betemet, mégis szeretem a havat, a telet. Korcsolya siklik, cérna-nyoma cifra, szánkó utáti fölcsapódik hókristályból szikla. Kucsmát, kesztyűt 1 viselek, viselek, mégis szeretem a havat, a telet. Boldog ünnep, hó esik egyre, fehérebb lesz a világ holnapután keddre. Messze-messze Télországban, ahol mindig hull a hó, jégablakos hóvárában éldegél a Télapó. Mindig jön-megy, sürög-forog, tesz-vesz, egész éven át, stoppolgatja, toldja-joldja kopot zsákját, puttonyát. Megtölteni még nehezebb, dolga, gondja rengeteg, mert a kerek nagy világon várja minden kisgyerek. Tétlenkedni nincs ideje, virradattól esteiig zörgő diömilliö• kát, piros almát fényesít. Cukorgyára kéményéből szlnezüstön száll a füst, majomlátta kókuszdiós csokoládét főz az üst. — Dim-dum. dim-dum — a mogyorót tört hömm jégmozsár, számolatlan cifra csizma térdig fényes díszben fill. Jégollója rojtozza a tarka selyempapirost, még aludni sincs Ideje, iengersok a dolga most. Nemsokára megtelik a csokoládécstzmaszár, szaloncukrok szirma közül füge, banán kandikál. A narancsot, piros almát zsákba teszt mind. de mind, s munka közben távcsövével a világon áttekint. így múlnak a hosszú hetek, vághatnak a gyors napok, egyszerre оsak karácsonyra fordít egy naptárlapot. Teli zsákok sorakoznak indulni kell szaporán, de lám, cseppkőbarlangjában megrokkantan áll a szán. Elkorhadt a sarog lyája, szú eszi a talpakat, hef-laj. ha most telirakja, összeroskad, leszakad. Egyet gondol, útnak Indul, szóporázza lépteti, nagy bajában, ha valaki, a hóherceg tán segít. Elért a Büoösbércet, s fenn a fégorom felett, fégcsapország léghercege jellegekkel integet. — Mit óhajtasz. Télapóka? — Szú e szt a szánomat, attól félek, a nagy úton, sok zsákommal elakad. — Már késő van, a számodra azt ajánlom Télapó, nagy utadra DONÄSZY MAGDA: Az űrhajó utasa vigyen el a legmodernebb űrhajó. Menj csak haza békességgel, mért utaznál éjen át? Reggel rakétával indulsz, nyugodalmas jóccakátt Télapóka megköszönte, visszafordult csendesen, ám a szemét egész éjjel nem hányta le percre sem. Fel-lejárt a csomagok közt boldog volt és izgatott. De nem csodát Űrhajóval eddig sosem utazott. Távcsövével az alvókat nézegette itt meg ott, s a világon a legjobban ő várta a holnapot. Amikor a hófelhökön átfénylett a napsugár, udvarába simán surrant a rakétás gépmadár. Télapóka puttonyt, zsákot berakott vagy ezret, s az űrhajó, mint a villám, 'átsuhant a táj felett. Atvillant a Bűvöshegyen, át az Öperenctán, a sok csodálnivalöban egy percig sem volt hiány. Míg távcsövén nézegetett, el is hagyták az eget, s az űrhajó földet ért a szép ezüstfenyők megett. Télapóka egyet szusszant, levett zsákot, csomagot, s a nagy csöndben öreg szívét simogatták a dalok, mert a szélben énekszó szállt; — fó Télapó, gyere márt Hátán zsákkal útnak indult. Talán éppen erre jár. Felvételünkön éppen a bratislavai gyerekek között jár a Télapó (Fotó: ČSTK) fagai Ejs;. *
