Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1987-12-26 / 51. szám
4 SZABAD FÖLDMŰVES 1987. december 24. Früstökön áll a Nap. A szántók, a dombok hirtelen emelkedéssel nekilendülnek az égnek; mint vihar által felkorbácsolt tenger, mozdulatlanságba dermedve Őrzik az egykori vulkanikus erők medvesalji müvét. A sáros földút mentén fagyforrázott levelű bodzák, kopaszra csupaszult kökénybokrok, csenevész málnaszárak. Mint egy kikötőben, egy völgyben korszerűnek mondott juhakol horgonyoz, s mellette az erdőszélmólón pihen egy luhdszolskó. A bezárt ajtón túl az üres előszoba visszhangozza dörömbölésemre lakóla távollétét, Csavnytcký Sándor, a Gömöralmdgyl (GemerskQ Jablonec) Egységes Földműves-szövetkezet egyik legnagyobb becsben tartott juhásza minden kétséget kizáróan nyájas ember. Háromszáztizenegy anyajuh van a gondjára bízva. Gyalog indulok felkeresésére, de az akolban sem találom. Már kihajtotta a nyájat a legelőre. Körülnézek. Ameddig a szem ellát, mindenfelé hullámzó dombok. Nekivágok a dombságnak. A harmadik hullámhegyen túl végre révbe érek. Botjára támaszkodva ott áll elöltem eme tájegység — néprajzi értelemben — minden bizonnyal leggazdagabb juhásza: borotvált arccal, tiszta ingben, fején barna kalappal, suba helyeit vastag nagykabálban, nyakában sál, lábán bakancs. Körülötte legelészik a nyáj,, mellette Berci névre hallgató kutyus lapul, a hűséges hajtótárs. A bárányjegyében Sándor bácsi ékes tájszólással tudakolódzik jövetelem célja felől. Miután megbékél a helyzettel, állítólagos szűkszavúságát feladva, belekezd sorstörténetéhe. — Apámnak az apja — szlovák nemzetiségű volt — valahonnan a hegyekből jött le munkát keresni. Írástudatlan volt, a nevét sem tudta megmondani. Kérdezték tőle: honnan jött? Azt mondta Styiavnyicáról. így maradt rajta, s rajtunk, egy kts változtatással a Csavnytcký név. Nagyapám is pásztorember volt, akárcsak apám, akt már Pendelesen f Pondelok j született. Anyámat Várgedén fHodejov) ismerte meg. jómagam is szegény gyermeknek születtem. Hatévesen már bojtárkodtam. Az iskolát csak télen látogathattam, nyáron az állatok mellett volt a helyem. Tizenöt éves koromban egymagámnak száz darab juhot kellett fejnem... Ezt a szakmát fiatalon kell megszokni, mert akt később fog hozzá, az nem marad meg sokáig a bárány mellett. P.n huszonhárom éves koromig szolgáltam a nagyobb gazdák mellett, ötvennégyet Irtunk, amikor megnősültem. .. A puli váratlanul elvakkantja magát, amikor egy közeli fáról seregélycsapot riad a magasba. Felélénkül az északt szél, szitálni kezd a havasesö. Sándor bácsi hazafelé indítja a nyájat. Bevallom, eme riport szövegében köznyelven „beszéltetem“ az örök-tuhászt, hogy közérthetőbben hangozzék a mondanivalója. Pedig de szép régiesen népiesen kerekednek ki nyelve alól a szavak: egy elsüllyedt falusi parasztvilág zamatos Iaz ősi ízeket éteri tisztasággal őrzői nyelvezetének talán utolsó megszólaltatója. A továbbiakban néhány kifejezését, mondatát itt-ott idézőjel használatával, eredeti szépségében adom közre. Mintha egy Veres Péter t novellából hallanám kicsengeni a szavakat ... — Szóval ott hagytam abba, hogy kifogytam a szolgáláshól, s mivel nem volt pénzem, eladtam a iuhaimat. Ebből „csináltuk' meg" a lagztt november húszadikán, decemberben pedig már itt voll a behívóm. He}, de nekihúsultam. „No asszony, jó néző most ki“ — mond-' tam magamban. Aztán kisütöttem, hogy kérvényt írok, szegény gyerek vagyok, házat akarok építeni, adjanak hát egy év halasztást. Kérésem megszületésre talált. A menyasszonyt láncból összegyűli nyolcszáz koronával kezdtük meq az út életet. A házat tető alá tettem, majd berukkoltam katonának Liptovský Mikulásba, ott lett a két év letaposva. A feleségem kislányt szült. Amikor hazajöttem, munka után kellett néznem. Bementem a Ftlleki IFilakovoj Vasgyárba, jó erőben láttak, beállítottak az öntödébe, ahol úgy szállt, a szikra, mint az eső. Csupa lyuk lett a ruhám. A szemem féltettem nagyon. „Hát aztán mi fizetség lesz érte?" — kérdeztem a mestert. Maid meglátja a hónap végén“ — mondta gorombán. Hát nyolcszáz koronát láttam, ott is hagytam a gyárat és beálltam gyalogmunkásnak a gortval pusztára. Tíz évig mindenfélét csináltam: voltam kocsis, arató és trágyahordó. A pénz ott sem lett több, de legalább nem volt veszélyben a szemem. Aztán elszegődtem juhásznak az ajnácsköi IHajnőékaj szövetkezetbe. Sok jószágot bíztak a gondomra; naponta száz liter tejet fejtem ki kézzel. Egy Idő múlva teljesen kiszakadtam az erőmből. Éjszakánként vtzesruhával orvosolgattam a kezemet, de ez sem segített. Ráadásként gyomorfekélyes lettem. Annyira legyengültem, hogy abba kellett hagynom ezt a munkát. Sokáig jártam az orvos nyakára, de az csak azt hajtogatta, hogy nincsen semmi bajom. Így hát — mivel volt egy kis pénzünk őszszeszaporttva — sokáig privát kezeltettem magamat. 'A hideg szél fájdalmas fintorba gyűri az arcát, amelyről megtörhetetlen erő sugárzik... — Mikor felépültem, s erőre kaptam, visszatértem a juhokhoz. Az akol végében, az abrakos rekeszben húzódtunk meg a feleségemmel és a két gyermekünkkel. Télen is itt laktunk. A párás, büdös levegő miatt mindig betegek voltunk. Az asszony hazaköltözött a gyerekekkel. En még négy évtg bírtam. Ojra lebetegedtem, abba kellett hagynom a juhászkodást. Könnyebb munkával akartam próbálkozni, hát elmentem a vasúthoz... Itt abbahagyja a történetet, mert éppen egy erdőhöz érkezünk — s most ezzel kapcsolatban van mondanivalója. Féktelen egek mélységébe hull a tekintete, mikor a következő életbölcselettel folytatja: — Ennél ntncs jobb, ha az erdőben a fát nézhetem. Amikor az egyik irányból nézem őket egyenesek, de ha oldalról is rávlllantom a tekintetem, bizony mind görbe. Az emberek között is kevés az egyenes, őszinte jellemű — azt tapasztaltam „ebből az erdőgörbesegből, mondok". Az'előbb félbehagyott életút pedig így folytatódik: — Végül is két esztendőn át a Füleki Vasgyárban voltam portás. Ezalatt az idő alatt megint felerősödtem. Egyre fájt a szívem a juhászkodás után. Ügy kerültem vissza harmadszor is a bárányok közé: 1977-ben erre a pusztára. „Tíz éve nem járok haza, csak a hétvégeken egy-egy órácskára. Itt hálok, főzök magamnak, ha éhen érem magam“. Néhány éve építettek a részemre egy kőházat, de eladdig egy pléhtetős szurdokban laktam az akol mellett; a dunyha fölé ponyvát kellett hozni, hogy ne csurogjon rám az esővíz. Közben megtanultam főzni. Egy zöidsegéskertem is van itt. Minden tavaszkor száz darab csirkét szoktam vennt, ebből ötven a sasoké meg a rókáké. Mindennap húst eszem; a paprikás és a tejfeles csirkét szeretem a legjobban. Végre megérkeztünk. Fázom, az arcomat havas eső veri. A nyájat elnyeli az istálló, amelyről Sándor bácsi így panaszkodik: — Ebben a világban lett kitalálva, de nyáron füllesztö, télen pedig olyan hideg, hogy tavaly ts megfagyott benne vagy ötven kisbárány. „S ha ennyi ad az ember a‘ jószágnak, innya is kell, ezért egy hétigl havat hordtam nekik, mert elfagyott az ivóvizük“. A hideg a súlygyarapodás meg a gyapjúhozam rovására is megyen. A téli takarmányozástól Is sok függ. Amikor jó az ellátás, 5—6 kilós „bunda“ is lejön egyről, de...tavaly télen is tiszta szalmával etettem. Most Is azért kell kijárnom, fű ugyan már nincs, de borókát és málnaszárat még rágcsálhatnak. Az eqész esztendői kitevő báránynaptár miatt Sándor bácsitól ne várjunk valamiféle juhászromantikát. A juhászról élő elképzelések közül ö csak egynek felel meg: annak, hogy tud tárogatón játszani. Máskülönben kevés beszédű ember. Az év nagyobb részében odakinn és egymagában legeltet, ilyenkor legfeljebb Berci kutyájához szólhat, de hát ez meglehtősen eqyoldalú kommunikáció. Cifra subája sincs, fuhászjejfedővel sem rendelkezik. Viszont szakmájának ezernyi csendes jurfanqját bírja. Mi ts bejutunk a „házikónkba“, megaémberedett tagjainkat tüzes itallal próbáljuk életre kelteni, némi sikerrel. Sándor bácsi közben tüzet csihol a sparheltban. Csöndesség van. Leveszi kalapját. Fehér hajjal is épségben maradt meg benne a gyermeki lélek. Alakja, mozdulatai, nyelvezete a messze múltba vetnek világosságot, vagyis a foglalkozás ősiségét bizonyítják. Belehatódva a megilletödött nyugalomba hallgatom felém csörgedező kristálytiszta beszédét. — Ötvenhat éves vagyok. Szeretném itt kihúzni о nyugdíjig, de félek, hogy nem lesz hozzá erőm. Nehéz a légzésem; a büdösség meg a cigaretta nyom a sírba, „üjfenkor az embernek múlóban vannak a vígságai, pedig de szerettem mulatnyi, nótázni.“ A lángnyelvek ősi ihletésű fényében lassan ejti ki a szavakat:. — Sok emberben csalódtam, ezért sem szeretek társalogni senkivel. Mindenkiben azt a görbeséget látom, amiről már az erdőben beszéltem. „Így kínylódok la, várom a megöregedést, hogy újra együvé kerüljünk a feleségemmel la,... aztán meg majd meghalunk és a világ nélkülünk bolyong tovább .. Hirtelen újra, üres, reszkető csend vesz körül, tele suttogásokkal. A beszélgetés egy pillanatra sem akadt el a kimondhatőság homokzátonyain. Megértek minden mozdulatot, gondolatot, ahol a lélektisztító magányban a természettel együtt tanult meg élni, ahol a távoli havas dombok, mély lélegzetvétel. Mint egy könnyű ébredés, úgy tisztít meg a bárányoktól hozzánk belopódzó kolompszó. Pattog a tűz, kitavaszodik a szoba, a tárogató is előkerül, s megszólal rajta Sándor bácsi apjától tanult kedvenc nótá/a- A szöveg így szót. JAndrás jelé jár az idő/ Sűrűn tornyosul a jelhő./ Leesnek a télt havak/ Hegyet, völgyet beborítnak/ Símak-rinak a bárányok/ Mert elfogyott a takarmányok./ Majd szólok a gazdájának/, Hogy adjon szénát a juhának.l Van is olyan nyalka gazda/ Hogy ki azt mondja: verd a gaznak/. Van még avar az erdőben/ Hagy rágja ki éhségében./ Hallod-e te nyalka gazda jó volt a tej, túró nyárban?/ Ki a juhai nem teleli! A jövő nyáron nem is feji./“ Vége a napnak. Szedelózkódöm. Sándor bácsi sorskísérő bojtárlegényeként, tarisznyámban szép emlékkel indulok haza. Egy darabon még elkísér a csillagos ösvényen. Kezet rázunk, belevetem magamat az éjszakába, ö pedig messze pillant, a bolygók szép körtáncába. í-ros) (Fotó: Eitert János) A KOVÁCS, AKI RÓMÁBAN (IS) JÁRT (Macsicza Sándor felvétele) [Valamikor nagyon gyakran kopogtattak hozzá. Becsülték a munkáját, igazi mestere volt szakmájának. Halász Dezsőt Kamncsán (Kamoca) egyszerűen csak kovács Dezsőnek hívták-hívják, főképpen a gyermekek Ma már nem vállal munkákat, nyugdíjas, kevesebbet nyílik nála az ajtó. Békés, nyugodt falíisi környezetben éli feleségével hétköznapjait.) — Ezerkllencszázötvenegytől egészen 1978 végéig voltam tagja a szövetkezetnek. A belépést követően — az akkori felételekhez viszonyítva — valóban jél gazdálkodó szövetkezet volt a kamocsai. Persze azt végképp nem állíthatom, hogy a kezdet könynyűnek bizonyult. Voltak gondok, problémák, viszályok. Az embereket, a kis vagyonukat olyannyira féltőket, olykor-olykor nagyon nehéz volt meggyőzni: lépjenek be a szövetkezetbe, a kollektív gazdálkodás eredményesebb, sikeresebb lesz. De azért mégiscsak sikerült Kamocsán is. Én a kovácsmesterséget az 1932—1935-ös években tanultam ki, a nyolc elemit követően, Érsekújváron ÍN Zámky 1. Pedig mozdonyvezetőnek készültein. Jobban mondva — készítettek. A szüleim — egyszerű parasztemberek — azt szerették volna, ha ezt a hivatást .választom. Mégsem lett belőle semmi. (S 1938-ban a kovécslegényt besorolták katonának. De ő akkor nem rukkolt...) — Harmincnyolcban megkaptam a behívót, amely Vyškovba szólt. A ma^ gyár nemzetlségüeknek akkoriban magyar nyelven küldték a behívót. Készülődtem az Indulásra, s egyszer csak jelenti a rádió, hogy nem kell menni. Azután 1941-ben szólított ismét a hazafias kötelesség. Igaz, jóval közelebbre: Érsekújvárba. Onnan a zonban elkerültem Sopron mellé, Nagycenkre. Negyvennégyben jutottam ki a frontra. A háborút tulajdonképpen szintén kovácsként Jártam meg, mégpedig szerelőkocsival. Ha például kilőtték egy autó kerekét, rögvest javítani kellett. Az Alpokban elfagyott a lábam, ezért a felszabadulás előtti esztendő augusztusában hazaküldtek. De még visszatérve az Alpokhoz. Egy alkalommal rejtekhelyeket kellett ásnunk. Én voltam a „csoportvezető“, tíz embert bíztak rám. Fogtam az ásót — és elhajítottam. Nem ástam. A többiek, szerencsére, nem követték a példámat. Hát ilyen vezető voltam én — mondja mosolyogva. (Most már nem szükséges faggatni, szövi az emlékezés fonalát, igaz, kötetlenül, nem szigorú sorrendben Űjfent a gyermekkor képei vetítődnek emlékezete vásznára.) — Az októberi forradalom évének szülöttje vagyok. Hatan voltunk testvérek, jómagam a negyedik voltam a sorban. Rossz voltam az Alpokban, mint már szóba hoztam, s ugyanúgy már kiskoromban Is a csintalanabbak közé tartoztam Mond ták 1s otthon a szüleim meg a testvéreim, el kell ezt vinni hazulról De a kamocsai parasztház mindig meleg otthonul szolgált. Édesapám örök életében földművelő volt, aki Amerikát Is megjárta. (A falusi kovács pedig maszekoknál dolgozgatott, volt sofőr egy téglagyárban, ma(d a felszabadulást követően egy ideig maga is maszekoskodott, s mindezek után akadt roun ka a szövetkezetben...) — Kezdetben négyen voltunk gép javítók kovácsok Amikor az etetők hajnali négykor mentek munkába, már felkeltettek Ezt is meg kellene csinálni, meg az ts elromlott, légy szíves, hajtogatták. Annak, hogy otthon volt a műhelyem, több volt a kára, mint a haszna. Szinte sosem volt nyugtom. Állandóan jöttek, még ml a tennivaló, vagy éppem elhívtak valahová, mondjuk megpatkolni egy lovat. Tessék elhinni, nem volt időm unatkozni. A későbbi években megválasztottak műhelyvezetőnek. Hát az emberekkel nagyon nehéz dolgozni. Talán az a legnehezebb Fölég olyankor, ha egy kollektívában az egyes tagok között nagy a korkülönbség- Mert a fiatal nem akarja meghallgatnl-megértenl az Idősebbet, de tapasztalatból kijelenthetem, hogy ez fordítva Is érvényes. Sajnos. Véleményem szerint a fiatalt is meg kell hallgatni, hiszen annak is van jó, hasznosítható ötlete, elképzelése. f Halász Dezső Í978. december 31-én végleg búcsút vett a szövetkezettől, a nyugdíjhatár betöltését követően még húsz hónapot rádolgozva.) — Elég volt annyi esztendő. A napokat mostanában sem töltöm tétlenül. Szerencsére sok hobbim van. Már vagy negyven éve méhészkedem. Aki hódolója a méheknek. annak nem szükséges különösebben magyarázni, mennyi tennivaló van az apró, szorgalmas dologtevökkel. Jelenleg harminc méhcsaládom van Amikor idehaza elfáradok, elmegyek horgászni. A vízparton mindig megnyugszom, függetlenül a kapástól. A két említett vesszőparipával kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy állandóan bővítem szakmai ismereteimet Is. Könyvespolcaimon egyre gyarapszik az ilyen jellegű szakkönyvek száma. A sport pedig egy külön feiezet életemben. Most is aktívan sakkozok, csapatunk a lárási bajnokságban szerepel. Fiatalkoromban fociztam is. Mostanság már csak a hazai mérkőzésekre járok kt, egykor idegenbe Is elkísértem a csapatot. A tévében szintén megnézem a foclmecscset meg az ökölvívást. (A következő kedvtelés az utazás. Felesége beteges, általában otihon tartózkodik. De ő szívesen utazgat, járja a világot.) — Négy alkalommal voltam a Szovjetunióban, utoljára három évvel ezelőtt. Voltam Ausztriában, Olaszországban, Franciaországban, Korzikán, Máltán, Görögországban és Törökországban. Láttam Rómát és Velencét, megcsodáltam Barcelónát. Ezt a felsorolást ne tessék dicsekvésnek venni, de ha már a hobbik kerültek szóba ... Talán meg se kellene ezt írni. Útjaimon nem csupán a történelmi nevezetességeket és a városok arculatát figyelem, érdeklődve szemlélem az embereket, az emberek életvitelét, az egyes városokban zajló hétköznapokat. Engem sok minden érdekel. Az eddig látottakból azt a következtetést vonnám le, hogy az általam meglátogatott országokban-városokban nem rohan, lét-fut a nép, mint például Prágában vagy Budapesten. Valahogy nyugodtabb a tempó... (Szinte félve jegyzi meg, hogy ma színesben nézi a foclmeccset. Nemrégiben vásároltak egy SONY t, s hozzáfűzi, hogy az emberek általában irigykednek. Azt viszont bizonyára kevesen látják, hogy feleségével ketten dolgozzák be a nagy kertet, eladásra Is termesztenek gyümölcsöt, hogy tizenöt éven keresztül virágmagtermesztéssel Is foglalkoztak. hogy a kovácsmester csaknem három évtizedet helytállt a szövetkezetben. Akkor vajon miért oly nagy csoda a SONY? SUSLA BÉLA
