Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)

1987-12-19 / 50. szám

SZABAD FÖLDMŰVES” 1987. december 18. KÁRPÁTONTÚLI BESZÉLGETÉSEK Beregszász belvárosi sétálóut­cája mindig forgalmas. A köz­pont épületeinek egy részét felújították. Of helyet kapott a kerület pártbizottsága ős taná­csa. A főtér meghatározó épüle­te a művelődést ház, amelynek mai, modern formája nem na­gyon árulja el, hogy az egyko­ri zsinagógát alakították át a művészetek hajlékává — per­sze, jelentős bővítésekkel. Schóber Ottót, a kerületi kultűrház igazgatóját, a bereg­szászi Népszínház főrendezőjét éppen nagy munkában talál­juk: előző nap ért véget az in­ternacionalista kulturális fesz­tivál, s márts megkezdődtek az előkészületek a további mun­kákhoz. A napi programok mellett természetesen a beregszászi Népszínház a téma, amely az idén már 35 éves, és nemcsak a környéken, hanem távolabbi városokban, falvakban is Is­mert, népszerű. Évente 50—60 előadást tartanak. A Népszín­ház társulata jó kollektíva, ko­moly összetartó erő. Tevékeny­ségüket fő munkájukat köve­tően, szabadidejükben fejtik ki. De hogyan is áll Össze eqy ilyen sajátos helyzetben lévő társulat repertoárja? — Magyar, szovjet és más nemzetiségű szerzőktől egy­aránt játszunk — avat be múlt­jukba és terveikbe az Igazgató­­-rendező. — Farkas Ferenc Zeng az erdőjével nagy sikert arattunk, majd Dunajevszklj Szabad szél című művével u­­gyanúgy. Kertész Imre Csacsi­­fogat című műve „kasszadarab" volt, de vannak modern, poli­tikai töltetű darabjaink is. Nem szájbarágó, nem direkt munkáról van szó — hangsú­lyozza vendéglátónk —, hanem arról a konfliktusról, amit adott esetben a negyven évvel ezelőtti történelem alakítói és a mat fiatalok találkozásai megtestesítenek. Szintén mai társadalmi jelenségek szolgál­tatnak alapot az Ungváron al­kotó Balia László szatirikus vígjátékához, amelyet Influenza címmel több'mint százszor ját­szottak. A beregszászi Népszínház az évtizedek során valódi alkotó­hellyé vált. Vannak törzstagjat, sokan cserélődtek, de a lelke­sedés töretlen. Miközben Schóber Ottó taná­csokat ad munkatársainak, vi­dékről érkezett kultúrcsoportok vezetőinek, maga is játszik, s nemcsak saját társulatukban, hanem moszkvai filmstúdiók alkotásaiban is — hírül víve egy határ menti kisváros kol­lektívájának eredményeit, tö­rekvéseit. Hagyománnyá vált ugyanis, hogy sorban bemutatkoznak a kerület községei, azok művé­szeti együttesei. A fellépést szakértő zsűri értékeli — s a tét nem más, mint külföldi fel­lépések lehetősége. Akik a ke­rületben legjobbnak bizonyul­nak, eljuthatnak vendégszerep­lésre a szomszédos baráti or­szágokba. A zsűrinek egyéb­ként nincs könnyű dolga min­den településen, nagyobb üzem­ben működik amatőr énekkar, zenekar, táncegyüttes, irodalmi színpad. Erről meggyőződhet­tek a Töketerebesi /TrebiSovj járásból ideérkezett vendégek százat is, akiknek itt tartózko­dásuk alatt alkalmuk volt meg tekinteni több vidéki kultúrcso­­port műsorát. A Töketerebesi tárásban meg rendezett Kárpátontúli Napok keretében több helyütt sikeresen bemutatkozott a 72 tagú ének­lő- és tánccsoport, amely a be­regszászi Népszínház mellett működik. A kultűrház persze nemcsak színházból áll — bizonyság er­re galériája, amelyben helybeli alkotók munkáit állítják ki. Köztük például Horvát Annáét, aki téglagyárt munkásból lett művész: szobrai valós tapasz­talatokból táplálkozva örökítik meg a dolgozó embert. Érdekes kezdeményezés a helybeli rajz­tanárok, amatör festők nagy munkája: történelmi dokumen­tumokra és a mai tapasztalatra alapozva mutatják be Bereg­szászt. A párhuzamos képsoro­kon azt láthatjuk, milyen volt száz éve, negyven esztendeje, és milyen ma az a kedves kis­város, amely az ő otthonuk. Nehéz teljes képet nyújtani a két kerület kapcsolatáról. Nem szóltunk a Kárpátontúli Cipőipari Termelési Egyesülés és a bardejoví fás Cipőgyár gyümölcsöző kapcsolatáról, a Munkácsi Szövőgyár és a sviti Tatrasvit üzem közös munkájá­ról — és még sok másról. Ám minden között a legszebb a ba­rátság. Az embert és népet ösz­­szefogó. (Folytatjuk) ILLÉS BERTALAN „Ha ü lábakat hoznának..." (Bogoly János felvétele) (Macsicza Sándor felvétele) ^^SZFg| Az SZFSZ Rimaszombati (Rimavská Sobota) Já­rási Bizottsága a közel­múltban szakmai tanácskozást tartott a tudományos-műszaki fejlesztés Járást programjának sikeres megvalósításába való bekapcsolódásuk előkészítésé­ről. A meghívottak 35—40 szá­zaléka nem jelent meg a ple­náris ülésen; vagyis Ilyen hoz­záállás nem ad garanciát a to­vábblépésre. Pedig az újkeletű feladatok, valamint a (régi) megoldandó gondok csak ko­moly összefogás, társadalmi e­­gyüttgondolkodás útján oldha­tók meg. Nem válhatnak a Jö­vő gyakorlatává az eddig szo­kásban lévő tanácskozási for­mák: „összejöttünk, felolvastuk a beszámolókat, elmondtuk a teendőket (a lentiekre áthárít­ván a cselekvés felelősségét), házunk táját tehát már nem érheti számonkérő bírálat, s akt ezek után nem hallgat (ott) a szép, okos szóra, az magára vessen“. Értsük már meg vég­re: az emberek érdekeltségé­nek, érdeklődésének, felelős­ségtudatának, ötletadó vállal­kozószellemének folytonos fel­keltése, ébrentartása nélkül nincsen fmert nem leheti) gaz­dasági megújhodás. Folyvást a szavak és a tettek összhangjá­nak közelítéséről beszélünk, áhítozunk, de közben a fürdő­vízzel együtt minduntalan ki­öntjük a gyermeket is. Sokat gondolkodtam már azon, miért van ez így?! Amire rájöttem, mindenki számára jó ideje nyil­vánvaló: meg kell teremteni a vezetők, dolgozók személyes ér­dekeltségét és felelősségre vo­násának demokratikus (nyilvá­nos) módját. Hiába, másként nem valósíthatók meg külön­ben átgondolt és jövőigénnyel kimunkált párthatározatok. Most pedig lássuk, mi min­denről szónokoltak eme fontos tanácskozáson. ■ Gál István, az SZFSZ já­rási bizottságának titkára a CSKP XVII. kongresszusának határozataival vetette össze az eddigi teljesítményeket. A ve­zető dolgozók átfogó felelős­ségvállalásának tükrében újra elismételte az alapvető feladat­köröket. Ilyenek: a tudomá­nyos alapokon történő táp­anyagpótlás, a biotechnoló­gia, a kooperációs együttmű­ködésben rejlő lehetőségek messzemenő kihasználása. Az innovációs folyamatok kitelje­sítése és felgyorsítása. A szö­vetkezeti munkaiskola újjászer­vezése -élesztése... A továb­biakban feltárta a valós hely­zetet, miszerint a gyakorlatban lámhíresztelésektör eltérő sza­vahihetőséggel ügyködtek-mű­ködtek. A rosszul előkészített számítástechnikai program (R­­A 5130) sem hozta — s hozza — a vért eredményt. A veze­tésben és a gazdasági irányí­tásban pedig továbbra is dív­nak a régi konzervatív formák és módszerek. Az évek óta veszteglő újító-feltaláló moz­Hányódások elmarasztalóan vontatottan ha­ladnak a tudományos kutató­bázisokkal kiépítendő gazdasá­gi szerződéskötések. A terme­lési rendszerek közül (tovább­ra Is) egyedül az 1KR működő­képes, Illetve gazdaságos, ezért az idén (2 ezerről) 1800 hek­tárral növelték a területi beso­rolást. A cukorrépával (a tech­nikai, biológiai alapfeltételek biztosításának hiányában) min­dennemű próbálkozás meddő­nek bizonyult. Állandó kritika tárgya az utóbbi években át­adott öntözőberendezések rossz kihasználást foka (gyakori meg­hibásodások!). A napenergia hasznosításában sem sikerült a sokszor beharangozott és re­mélt frontáttörés, mivel a gyár­tó és forgalmazó cégek a „rek­galmat sem tudták kihúzni ab­ból a kátyúbői, ahová a mes­terségesen keltett érdekeltség- és bizalomvesztés Juttatta. Száz dolgozóra csupán 0,83 újítás jut. Míg a múlt évben a nyil­vántartásban szereplő 72 újító (202 ezer koronára becsült) hetvenegy ötletet vetett papír­ra, addig 1987 első félévében mindössze 12 újítási javaslat látott napvilágot... Továbbá? még mindig nem sikerült a szükségletekhez, a megoldandó problémákhoz „felnöveszteni“ a komplex ésszerűsítő brigádo­kat. A szociallstaverseny-moz­­galom kiszélesítésében is csu­pán (létszám) mennyiségileg számszerűsíthető eredményeket könyvelhetnek el. Ugyanakkor üdvözölendő vállalkozásként említhető a Rtmaszécst (Rimav­ská Seč), a Gömöralmágyi (Ge­merský Jablonec) és a Klenóci Egységes Földműves-szövetke­zet azon Irányú törekvése, hogy anyagi műszaki és szakmai támogatásban részesítik a körzetükben lévő alapiskolák­ban működő ifjú természetba­rátok és környezetvédő szak­köröket. Gál elvtárs végezetül után megállapította: a régi tapasz­talatok alapján kimunkált szer­vezési, Irányítási módszerek „szögreakasztandók“. Fiatal — főiskolai végzettséggel rendel­kező — szakembereknek teret­­lehetőséget nyitó-adó intézke­désekre van égető szükség. ■ Mária Uličná mérnök, a járási mezőgazdasági igazgató­ság dolgozója az 1990-ig szóló tudományos-műszaki fejlesztés programjával kapcsolatosan az energia- és nyersanyag-felhasz­nálás csökkentésének fontossá­gát, valamint az alapeszközök jobb kihasználását emelte ki. A program sikeres megvalósí­tásának garanciáját abban lát­ja, „ha a mezőgazdasági üze­mekben ezekután nemcsak egy kényszerűen kinevezett felelős ügye-feladata lesz eme -prog­ram helyi ászfeladatainak a valóra váltása“. Я Ján Švarc, az SZFSZ Szlo­vákiai Bizottságának ellenőre a kiírt tematikus feladatok és az újítási mozgalom eredményes­ségét illetően elmarasztalóan véleményezte a Rimaszombati járást. — Elmaradt a vezető dolgozók felelősségrevonása a XVII. pártkongresszus határoza­tainak végrehajtásában tapasz­talt mulasztásokért — mondot­ta, majd hozzátette: — A gaz­dasági átépítés szellemében teljesen új feltételek és politi­kát szemléletmód mellett kell folytatni az igényes feladatok teljesítését. Végezetül az SZFSZ járás! bizottsága határozatot fogadott el a járás mezőgazdasági üze­mei részére kidolgozott s jóvá­hagyott tudományos-műszaki fejlesztés programjának végre­hajtását illetően. Most eltekin­tünk a személyekre szólő fel­­adatvállalások és határidők közlésétől. Helyette a tudomá­nyos program teljesítésének menetét — folyamatos napiren­­dentartással —kritikus helyzet­­elemzések közlésével kívánjuk figyelemmel kísérni. (—ros)’ nek: a „nagymama“ megint ré­gi ételt főzött. Hát nem lehet pazarolni. Havonta a biztosítás Is kilencvenöt korona. Most még maradt vagy száz koro­nám, de jön a vasárnap, húst kell venni. Az étvágyam, az jé. Mondom, sohasem válogattam az ételben. Meg ez a jó leve­gő. Ez lenne talán a hosszú élet titka? Ki tudja? A friss levegőn valóban sokat tartóz­kodtam. Tessék elképzelni, volt húsz ár szőlőnk, és tizenkét hold föld, ökrökkel, tehenek­kel. — A férjét a háború szólí­totta magával? — Nem volt nekem férjem sohasem. Nem akartam, hogy egy olyan iszákossal kerüljek össze, mint az apám Is volt. — Az 'unokákról tetszett szólnia az előbb ... — Hja, ők a testvérem uno­kái. Már sajátjaimnak tartom őket. Vannak tizenhármán. Hús­­vétkor meg karácsonykor adok nekik egy kis pénzt, vegyenek maguknak valamit. Nekem sok­ra nem futja. Tudják azt ők nagyon jól. Megbecsülnek és tisztelnek. Szívesen járnak el hozzám. Amikor augusztusban a kilencvenkettedik születés­napomat ünnepeltük, összejöt­tünk vagy huszonötén, jól el­­szórakoztunk. De szerencsére máskor sem vagyok egyedül. Hogy kikkel élek egy udvar­ban? A testvérem lánya férj­hez ment. Szegény, fiatalon meghalt. A vő újbél megnősült, s most velük vagyok egy ud­varban. Tulajdonképpen telje­sen idegenek, mégis a legköze­­lebbiek számomra. Szorgalma­sak, kedvesek. Bevásárolnak nekem, az asszony mos és va­sal rám. Igazán örülök, hogy nem taszítottak el maguktól, nem kellett nyugdíjasházba költöznöm. Én itt születtem, ebben a házban, itt Is akarok meghalni. No meg a szomszé­dok is gyakran meglátogatnak, őket már nem ugatja meg a kutya, csak az idegent. A test­vérem családjához olyannyira hozzánőttem, hogy az egyik lá­nyát Csehországba Is elkísér­tem, tíz éven keresztül fel­ügyeltem ott három gyermeké­re, neveltem őket, hogy a szü­lők tudjanak munkába járni, pénzt keresni. Csehországon kívül máshol szinte nem is jár­tam. Csak a határban. Meg né­ha Derriéndre (Demandice) mentem el. Igaz, az már na­gyon régen volt. Nyílik az ajtó, a konyhába sovány, hetven körüli asszony lép be. Innét, a negyedik ház­ból való, tudjuk meg. Tesz egy lapáttal a tűzre, megkérdezi, nem kell e valamit segíteni. Majd egy, kissé bátortalanul helyet foglal, bizonyára cso­dálkozik azon, miért Is jöttünk el éppen Ide. Jó érezni a melegséget, ame­lyet most már nem csupán a régi sparheltnek tulajdonítunk. Felettébb örömteli látni, hogy néhol azért még megbecsülik , egymást az emberek. Elbúcsúzunk, kilépünk az őszi ■ estébe. A kutya újfent meg- I ugat. Pedig Teréz néninél ezt . nagyon ritkán teszi... SUSLA BÉLA Szelíden szitál a kora őszi köd, estébe hajlik a délután, amikor Százd (Sazdicel egyik, határba néző utcájában megál­lunk gépkocsinkkal. Menybár Teréziát keressük, a falu leg­idősebb polgárát. Csöngetünk, megzörgetjük a kaput is. — Tessék vigyázni, a kutya harapós, ne menjenek be — figyelmeztetnek egyszerre ket­ten is, a szomszéd ház elől. Majd odajönnek, bekiáltanak Teréz nénire. Az udvar hátsó részéből egy­szerű botra támaszkodva apró termetű, hajlott néni közeledik a kapuhoz, miközben többször a kutyát csititja, halk nem­­mészinnennel. A szomszédok pedig örömmel újságolják ne­ki, hogy vendégel érkeztek. — Nekem már nem kell a vendég, az lenne az igazi, ha jó lábakat hoznának — nyitja az ajtót, betessékkel. — Tud­ják, fiaim, már a kilencven­­harmadik évemet taposom... — Éppen arra vagyunk kí­váncsiak, mi az ilyen hosszú élet titka — próbálunk még egy kissé közelebb kerülni az idős nénihez. A konyha melege kellemes. Az asztalon tranzisztoros rádió, az ágy gondosan összerakva, a díványon szemüveg, mellette imakönyv. A vén sparheltben ropog a fa. — Hál 'istennek, van mivel fűteni. Hozattam télre harminc mázsa szenet, meg öt mázsa fát. Remélem, ezzel átvészelem a hideget. Sokat fizettem, de így már nyugodtabb vagyok. Hogy a fuvar is -milyen drága? A szállítók azt mondták, hogy van rá pénze az öregasszony­nak. Van, igen, ha meghúzom a gyomromon. Mert az ezer korona elfogy ám egykettőre. Eddig kilencszázötvenet kap­tam, nemrégiben emelték öt­ven koronával. Rengeteg vil­lanypénzt fizetek. Tudják, a lá­bam ... Néha egész éjjel be­kapcsolva hagyom a villany­­párnát. A . nyári időszakban több mint kétszázhatvan koro­nát ráfizettem. Hát ml lesz té­len? De tényleg Pozsonyból jöttek, hozzám? — Igen... — Fiaim, ha tudnák, meny­nyit szenvedtem én az életben. A múltkor is úgy ríttam, ami­kor itt a faluban két fiatalem­ber meghalt. Kérdeztem: miért nem én megyek el? Mit akar még velem a sors? A fiatalok­ra szükség van, de rám már nincs. A tétlenség, a tehetet­lenség. Ez borzasztó. A lábam, ha rendben lenne. Különben másra nem panaszkodhatom. Mondta is az orvosnő, hogy Teréz néni, magának olyan a belső szervezete, mint egy ti­zennyolc évesé. Az érelmesze­sedésen meg nem tudunk segí­teni. Higgyék el, kilencvenéves koromig azt se tudtam, mi az az orvos. Pedig mennyit dol­goztam. Tizenhárom éves vol­tam, amikor meghalt édes­anyám. Heten voltunk testvé­rek. Apá-m részeges volt, így nekem kellett törődnöm a csa­láddal. A tízennégyes háború­ban odaveszett két fiútestvé­rem. Egy meg Itthon halt meg fiatalon, 1Я évesen. Apámnak hiába volt iparengedélye. Amit keresett, minden pénzt elivott. Előfordult, hogy három-négy napon keresztül részegen tén­­fergett erre-arra. Ilyen ember volt ő. Én meg küszködtem. Kora reggel szeltem egy karaj kenyeret, megittam rá egy bögre bort — s indultam, neki a dologtevésnek. Nem válogat­tam, hogy mit is reggelizzek. Nem volt tea meg kakaó, mint a mai gyerekeknek. Délben egy szakajtó sült krumpli, jó hagymával. Semmire nem mondtam, amit adtak, hogy nem kell. Mindent elfogadtam. Amikor anyámék elmentek ott­honról a rétre, a mestergeren­­dáről levertük a kenyereket... Az akkor megszokott ételeket még ma is szeretem. Tegnap például krumplikása volt. Mond­ják is az „unokák“, ha Idejön-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents