Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)

1987-12-12 / 49. szám

1987. december 11.

SZABAD FÖLDMŰVES.

7

л fiút Bydzsovszkynak hívták.

Bydzsovszky. Micsoda mérhetetlen gyűlölettel lehetett ezt a nevet kimondani! А В betű ajkakat összeszorító kényszerűsége még fel sem oldódott, az Y simaságában, már ott volt a grimaszba rándító, orrtövet megemelő DZSOV szótag, amely aztán a hosszú, kígyósziszegésű SZKY-ben halt el. BY -DZSOV-SZKY. Az egész arcot megmozgatja, mint ahogyan Bydzsovszky is megmozgatott valamit . .*

Miközben sovány, kissé hajlott testét a cigarettázóhelyiség sarkába állította, és harsány hangon vitatkozott, első látásra nyilvánvalóvá vált, hogy azok közé a fiatal katonák közé tartozik, akikre nem hat a kaszárnya zárt, fegyelmezett légköre. Odaadó figyelemmel kísért minden eseményt, és ha valamit meg lehetett kérdezni, akkor 6 meg is kérdezte. Ha nem, akkor ts. Egyfajta felsőbbrendű elégedettséggel fogadta a legellentmondásosabb s legképtelenebb parancsokat is, és a belső erő, amellyel képes Volt ezeket emberi ügyekké varázsolni, elismerést szerzett neki az egész században. Sokakat magával ragadott a kötetlensége, lehetőséget adva nekik, hogy felszabadult nevetésben éljék ki elfojtott szókimondá-HOGYA GYÖRGY:

sukat, sokakat pedig éppen 0 döbbentett rá a kérdezés jogára. Sőt! Megalkuvást nem Ümerőn kötelezővé tette a kérdezést. — De hát miért — kérdezte jó hangosan, ha egy gyűlésen le akarták pisszegni —, kérdezni csak szabad, nem? Az öngyilkos gondolatok, hazavágyó tekintetek és féltékeny ifjú férjek között 6 volt' az egyetlen magabiztos, derűs jelenség, és ez egyre elviselhetetlenebbé tette őt.

Szó nélkül végezte a legpiszkosabb munkákat is, nem találva bennük semmt kivetnivalót. — Valakinek ezt is meg kell csinálni — mondogatta, és ezzel elérte, hogy egy idő után a legbutább katonák sem találtak semmi élvezetet abban, ha megalázhatták. Erezték, hogy szomorkás mosolya egy számukra érthetetlen és megfoghatatlan világot takar, amelybe képtelenek behatolni.

Bydzsovszky sebezhetetlen volt.

Mindamellett jól értesült. Mivel kivételes tehetsége volt, hogy megmagyarázza a dolgokat s fölfedje a nehezen felismerhető összefüggéseket, bármennyire is idegenkedtek tőle társai, beszámoltak neki a legújabb eseményekről. Érdekelték az emberek; tudni akart róluk mindent, hogy senkivel szemben se kerülhessen hátrányba. így aztán tudta a századosról, hogy szenvedélyes gombász, meg hogy mit csinál azzal a rengeteg gombával, amit az öreg katonák hordtak neki öszsze és szárítottak meg az irodájában; tudta a zászlósról, és az őrmesterről, hogy a katonai konyháról hordják haza az ennivalót, s tudomása volt a század futó gondjairól ts. Az, hogy ezzel sohasem élt vissza, némi tiszteletet keltett ugyan, a többiekben, ám szívük mélyén kellemetlennek és igazságtalannak találták, hogy Bydzsovszkyról viszont senki sem tud semmit.

Nem úgy az esedékes, félévenként rendezendő éjszakai éleslövészetről. Erről már mindenki egy héttel előre értesült. A napiparancs kihirdetése után — amely a szokásos mindenre kiterjedő részletességgel tárgyaltak a ruházat, a felszerelés, a lőtérre járás kérdéseit — téblábolássol töltötték az időt mindaddig, míg meg nem jelent a százados, hogy kézbe vegye a dolgokat. Alacsony, köpcöc alakja megtestesítette a katonai főiskolát végzett fiatal tiszt határozottságát és céltudatosságát; pirospozsgás arcán az ezzel járó szellemi elkötelezettség. A katonák ösztönösen éreztek rá a követelményeire — amelyeket enélkül is egyértelművé tett — s tőlük telhetőén igyekeztek neki eleget tenni. Mi mást tehet egy szegény katona? Sokkal elviselhetőbb ugyan a század légköre, vallották, ha a százados nem tartózkodik ott; egy éjszakát éleslövészetnek azonban természetesen velejárója a felettesük, a maga öreg alezredesektől ellesett humorával. Udvariasan megnevették.

Tizennyolc Órakor Indította útnak a zászlóaljat, és mire

az tizenkilenc órakor a helyszínre ért, javában kávézott már a toronyban. Mosolyogva jött le. üdvözölte a hadnagyot, akt tőle eltérően nem katonai terepjárón, hanem a teherautók egyiként érkezett, s miután barátságosan elbeszélgettek, viszszament a toronyba, hogy jeniről szemlélje az eseményeket.

A harmincnyolc événél idősebbnek látszó agglegény hadnagy (azoknak a sikertelen embereknek a mélabúja lengte körül, akik ugyan tudták, hogy mit akarnak az élettől, mégis kénytelenek panaszkodás nélkül a lehetőségeikhez igazodni) tűltéve magát afeletti bánatán, hogy aznap egy korty töményét sem ihatott, magához intve egypár katonát, elrendelte a löszeres ládák lerakását. A lámpaoszlopok alá, hogy sötétedés után is látni lehessen, a tölténykiadásnál. Rögtön észrevette az elsőéveseken, akik még nem vettek részt ilyesfajta lövészeten a feszültséget — nemhiába hangoztatta, hogy sokkal jobban ismeri a századot, mint az a-.,, százados — miközben izgatottan faggatóztak a részletek felöl. Ismerte a szöveget. Előírás szerint minden harmadik tölténynek kellene világítania, hogy a katona fel tudja mérni, milyen messze csapódik be egy-egy lövedék a céltól; az öregebbek azonban már a gyakorlat kezdetén kilőtték valamennyit, és pusztán az emlékezetükre hagyatkozva durrogtattak a célra. Tilos a dolog, de látványnak érdekes. Nem akarva elrontani a hangulatot, a hadnagy látszatszigorral jelentette ki, hogy ilyesmit nem akar látni. A cigarettázó katonák nevetése az időközben bekapcsolt tompított fényű lámpák alatt összevegyült a lábhoz tett géppuskák és vállra vetett géppisztolyok zörejével.

Az őrmester közelített a torony felől, mintegy futárszolgálatot tartva a százados és a zászlóalj között. Elsőként a harmadik, majd a második, végül az első század lő — adta át a százados parancsát. A hadnagy szó nélkül megcsóválta a fejét, majd a torony kivilágított, ablakai felé pillantva, sorakozót rendelt a harmadik századnak. Mindenki tudta, hogy a százados időnként kedvenceket nevez kt, ezzel is növelni kívánva a századok közötti rivalizálást.

fóval elmúlt tizenegy, mire végeztek. Fegyverellenőrzés után felrakták a ládákat a teherautókra, s azok tolatva lehúzódtak a bejárathoz. A lámpák fényében porosán csillogtak az arcok.

Boldog katonák.

A századosra vártak, hogy megtartsa értékelését.

Egy arc jelent meg a hadnagy előtt. Lassan közelített lelassítva maga körül az időt ts. Burok vette körül, amely valószínűtlenné tette a nyüzsgő hátteret, és arra kényszerítette az embert, hogy rá és csakis rá figyeljen, Bydzsovszky. A hadnagy elhúzta a száját.

— Bydzsovszky, magának hol a fegyveré?'

í— Jelentem, eltűnt « vonta meg a vállát a fiú.

A hadnagy mérlegelt, ö is tudta, akárcsak Bydzsovszky, hogy itt, a lőtéren nem tűnhet el fegyver; tréfáról van csak szó. Idegesítette azonban a fiú nyugalma, s zavarták zöld szemei, amelyek eleve kizárták, hogy a hadnagy a hosszú évek gyakorlata alatt kialakított megfélemlítést módszeréhez folyamodjék. Bydzsovszkyra nem ordíthat rá, hogy takarodjon, és addig vissza se jöjjön, míg meg nem találta a fegyvert, mert Bydzsovszky képes akár SZISZ-alapon, a Szocialista Ifjúsági Szövetségben is metárgyaltatni a dolgot. Emberközi kapcsolatra törekedett hát a hadnagy, jóllehet érezte, hogy ez összeegyeztethetetlen a katonaélet fegyelmével. Bár bizonyos volt benne, hogy a fiú mindent megtett, ami csak tőle telt, megkérdezte:

— Kereste már?

— Igen. Letettem, amíg felraktuk a ládákat az autóra, s mire visszafordultam, már eltűnt.

Nem mondott 'többet. Sem azt a nyilvánvalóságot, miszerint valamelyik társa rejthette el a fegyvert, sem azt, hogy már kérte őket, adják vissza.

— Tudja, hogy a fegyverét nem teheti le akárhol — mondta a hadnagy, miközben arra gondolt, hogy egyetlen lövészet sem lehet meg valami kellemetlenség nélkül.

— Jelentem, nem akárhol tettem le.

— Ne feleseljen! — mordult rá.

A fiú elhallgatott, de a szemébe bámult a hadnagynak, s ez még jobban idegesítette a tisztet.

A toronynál mozgolódás támadt, a százados közelített.

— Menjen a századhoz, aztán beszélgetünk — küldte el a hadnagy a fiút. Sorakozót rendelt, és a kávészagú százados elé lépdelt.

Az értékelés rövid, mondhatni szokványos volt; a kitüntetések és jutalmak kilátásba helyezésével s a százados ünnepélyes búcsújával ért véget. A százados a hadnagy pillantásától kísérve száguldott haza a feleségéhez.

— A harmadik és a második század autóra, az első század marad! — adta ki a parancsot a hadnagy, majd miután magukra maradtak, keményen szegezte a felsorakozott századnak a kérdést:

— Na gyerünk, fiúk, hol a géppisztoly?

Háta mögött a zászlós és az őrmester felszisszent. Micsoda?' A katonák közül is sokan meglepve néztek össze. Most hallották először, mi történt.

— Bydzsovszky. lépjen ki!

Bydzsovszky kilépett.

— Bydzsovszkynak eltűnt a fegyvere. Nem látta valaki?

A kapunál az egyik sofőr felbúgatta a motort, aztán kikapcsolta.

— Bydzsovszkyt ezért megbüntetem..., de fegyver nélkül nem megyünk haza.

Elállt a szél is.

Hátulról egy katona szólalt meg: Az autón láttam eqy géppisztolyt... Több szólam is csatlakozott hozzá. Igen, igen, mintha tényleg ..,

— Hozzák ide! — ordított a hadnagy.

Hárman is szaladnak. Csapatmunka volt, állapítja meg magában a hadnagy, de észleli már a toronyból feléje irányuló türelmetlen tekinteteket is.

Szeretnék már eloltani a lámpákat, és nem értik mit vacakol annyit.

Lihegve hozzák a fegyvert.

— Bydzsovszky, mennyi a fegyvere száma?

— Nem tudom — makacskodik a fiú.

— Hogyhogy nem tudja?! — ordít Bydzsovszkyra a zászlós is. — Minden katona köteles ismerni a fegyvere számát! Tudja, mi jár ezért háború esetén? Mi? Miért nem válaszol?

— Nincs háború.

— Ne pofázzon! — De aztán inkább legyint csak a zászlós, és elindul a torony felé, a hadnagyra bízva a döntést. Elvégre nekem semmt közöm az egészhez.

Az őrmester a nyomában.

— Bydzsovszky — szólt nyugodtan a hadnagy, levéve válláról a táskáját. — Csináljon fekvőtámaszt. Század, oszolj!

A katonák szétrebbentek, és szoros gyűrűt vontak a két ember köré.

Bydzsovszky a földön feküdt, fekete katonacsizmákat látva maga körül, közülük csak a hadnagyé volt barna; és teste alatt élesen rajzolódott ki saját árnyéka. A föld kihűlt a tenyere alatt, bár a levegő még tartotta a nyári meleget.

Nem tudni, mire gondolt. Mosolygott.

— Bydzsovszky, most a hátára teszem, ezt a táskát, és maga csinál tíz fekvötámaszt — mondja a hadnagy, mert úgy döntött, hogy nagylelkű lesz, és nem fújja fel az ügyet. — Ha a táska nem esik le, elengedem a büntetését. — A katonák megértőén és együttérzően néztek a hadnagyra.

Bydzsovzsky teste süllyedt, emelkedett, süllyedt..- > végezte a fekvőtámaszokat. A táska a negyediknél esett le, oly kihívóan, hogy jogosnak vélt felháborodásukban a katonák szét akarták verni Bydzsovszky pofáját. Elképzelni is rossz, mi történnék, ha a feldühödött hadnagy ellenőrzést rendelne el, megtalálná az eldugott töltényeket. — Mit kötekedsz, te hülye? — kérdezték Bydzsovszkytól.

A hadnagy valóban dühös volt. Visszautasították, Bydzsovszky nem kötött kompromisszumot!

— Álljon feli — mondotta fojtottan, és karjánál fogva durván felráncigálta a fiút. — Menjen a zászlósért! Tizedes, sorakoztassa fel a századot. Indulunk,

Bydzsovszky lassan ballagott a torony felé, és nem tudta, nem tudhatta, hogy a zászlós és az őrmester már elindultak a lépcsőkön lefelé. Egymás mellett lépkedtek, és az utolsó fordulónál, ahová, már nem lehetett lelátni, megálltak, A zászlós bal kezével az őrmester lába közé nyúlt, és felfelé végiqsimítva combját, a fülébe súgta: — Már alig várom, hogy otthon legyünk.

Ekkor nyitotta rájuk az ajtót Bydzsovszky. A zászlós árulkodó, hirtelen mozdulattal rántotta vissza a kezét, egyértelművé téve a jelenetet, amelyet csak megerősítettek az őrmester kidülledt, rémült szemei. Bydzsovszky lassan fogta fel, mi történik; mikor aztán ráordltottak, hogy mi az istent akar, világossá vált a kép,

— Indulunk — mondta, és becsukva az ajtót; elindult a század felé. Számára is érthetetlen volt, de egy nemrég olvasott tanulmány jutott az eszébe, Sziszüphoszról, a legbölcsebb emberről, akit értelmetlen munkával büntettek, az istenek, és akinek nem maradt más, mint hogy mosolyt csempésszen azokba a szünetekbe, melyekben újra és újra visszament sziklájáért a völgybe. „A magaslatok felé törő küzdelem — futott Bydzsovszky eszébe a mondat — elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet."

— Kész röhej — gondolta magában, de nem röhögött, csak mosolygott,

A „zöld szamár”

(avagy: kesztyű a „réginek“?)

(Nagy Tivadar felvétele)

Kosztolányi mondta valamikor, hogy a zöld szamár bőgőse nem olyan unalmas, mint ha szürke szamár bőg. A Matesz gárdája, Miro Procházka m. v. rendezésében bizonyára ezért mázolta zöldre a jámbor jószágot.

Nataša Tanská kortárs hazai szer ző Ella meg a Bal la című műve gro teszk játék a pere sztrojka és a glasz noszty szellemében, tehát avantgarde a maga csapongásá' ban, de ahogy most tálalták — Boccaccio pajzánsága ízléstelenséggel, olaszos komédia, barokk-rokokó ruha és fejdísz, görög talár, népiespolgári kosztüm, szemeteskukák, olcsó kurtizánnak maszkok főszereplők —, az fölér a törmedvénnyel... A cél minden bizonnyal a polgárpukkasztás és a társadalmi fonákságok bírálata volt, lát hatólag erre irányult Procházka rendezése is: groteszk esz közökkel vádolja a vádolnivalőt, főképpen a dogmát, de hát e sejtés önmagában kevés. Áttételesen tükörképet tár elénk, a színpadon saját napi problémáinkkal találkozunk, egyesek, ha akarnak, magukra is ismerhetnek. A baj az, hogy nincs egység, gyakran unalmas, s bizonyos megoldások sértik a közönség jó ízlését, függetlenül attól, hogy esetleg a sznob-moderneknek tetszenek. Apropó modernség: ezt olykor szakállas trükkökkel tarkították, mint például a bakancsfózés, amelyet Chaplin már ötven évvel ezelőtt kitalált ... Miro Procházka talán egy lapáttal többet tett Tanská színművére, mint amennyit az elbírt. Persze ezzel nem akarom kétségbe vonni a rendező tehetségét, inkább máskor olyan alkotás színrevitelével kell megbízni, amelyben megmutathatja képességeit. Még megjegyzem, hogy eme fiaskó nem csupán az ő vétke, sokan mások is osztoznak rajta.

A dramaturgiai munkát Kmeczkó Mihály végezte, a fordítást ugyancsak ő csinálta. Rögvest leszögezem, hogy jó a magyarosítás. Széles nyelvskálán dolgozott, ízes és fordulatos nyelvezettel. Díszlet és jelmeztervek: Pavol Cisárik meghívott vendég. A fiatal tervezőművész teljesen eleget tett a dramaturgiai-rendezői elképzelésnek. Főleg a színpadképe vall fantáziára, erős támasza volt a darab „gondolatiságának“. Arra a bizonyos „zsákra“ saját folttal szolgált; ez ebben az esetben nem volt kevés!

A művészek mindent elkövettek, hogy elviselhetővé tegyék a diszharmonikus „alkotást“. Tóth Erzsébet és Németh Ica kettőse — Ella és Bella szerepében — esetlenségükben olykor-olykor vidítóan hatott. Tóth Erzsébet harsányabb, Németh

Ica visszafojtott eszközökkel elevenítette föl napjaink elfásult munkásnőjét, annak is inkább a z üllőt te bb fajtáját. Főként a célzásaik voltak találóak. Azt viszont, hogy a már a jó ízlés határán álló tükör jeletenekkel mit akartak kifejeni, nem tudhattuk meg. Egészségesebb lenne ezt mellőzni. Boráros Imre Robija együgyüségében és bölcselkedésében egyaránt jó volt. Burkolt odamutogatásai, megjegyzései a Nagyérdemű figyelmét pontosan terelték a társadalmunkban eluralkodó vaskos dogmákra, frázisokra. Holocsy István Tobi vadásza mintaképe a „gyenge“ férfinak: sóvárog, udvarol, s ha „nőközeibe“ jut, megfutamodik, nincs „patróna“ már.. .Mindebben a meghódított, de „le nem lőtt“ nőnek, Németh Icának is kijár az elismerés. Marcsi, azaz Mák Ildikó, valamint Karcsi — Varsányi Mari — huncut kópéságaikkal mindig derűre fakasztották a színpadot és a nézőteret egyaránt. A továbbiakban Benes Ildikóval, Pőthe Istvánnal, Lőrincz Margittal, Szentpétery Arival és Keszegh Mariannával, valamint Bartos Mária és Néveri Kató közreműködésével találkozhatunk a színpadon.

Az ősbemutató fölött a Komáromi (Komárno) Péküzem nemesécsai (Zemianska 016a) részlege vállalt védnökséget.

Végezetül annyit, hogy az illetékeseknek rá kellene ébredniük, hogy a tájoló együttes nem alkalmas a formabontásra, nem bújtathatják a kísérleti nyúl bőrébe. Ilyen kísérlet csak fiaskóval végződhet, mint azt az alábbi vélemények Is igazolják:

Egy ‘ törzslátogaté: — Nem sokat értettem belőle, kár volt eljönni, ha nem röstelltem volna, a szünetben hazamegyek«

Az egyik színművész (a társulat tagja, tehát a nevét szándékosan hallgatom el): — Mielőbb le kell venni a műsorról. Förtelmes!

No de győződjünk meg róla, áldozzunk rá egy estét, hátha másként látjuk ...

CSIBA GÉZA

í. V-,

I Antalík József: I Az elveszett paradicsom (ceru' ^a)

(Fotó: —ss)

У