Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1987-09-19 / 37. szám
»SZABAD FÖLDMŰVES. 1987. szeptember 19. „Hiszek a néptánc megtisztító erejében... Beszélgetés HODEK MÄRlAVAL, a Tátika gyermektánccsoport vezet éjével it Gyermektánccsoportjainkat — mármint a szlovákiai magyar nemzetiségdeket — becslésem szerint úgy másfél kézen meg lehetne számolni Ha bácmitjől ilyen kevés van, eleve kockázatos a minősítés, hiszen a nagy S2ámok törvénye mindenütt érvényesül: sok között több, kevés között kevesebb jó akad. Ez esetben viszont mégis bátran állíthatjuk, hogy tucatnál alig több gyermektánccsoportunk között Jók, sőt nagyon jók is akadnak. S ahhoz sem férhet kétség, hogy ez utóbbi kategóriába tartozik pél dáui az ekeli (Okoüéná na Ostrove) Tátika. Számos tény bizonyítja -ezt, amelyeket rövidesen szépen sorra is veszünk, a vezetőjükkel, Hodek Mária pedagógussal folytatott beszélgetés során. Persze, ennek alapján sokan akár meg is kérdőjelezhetik az alább következők hitelét: a vezetőjük nyilatkozik, világos, hogy elfogult lesz egy kissé önmagukkal szemben. Nos, előrebocsáthatjuk, hogy ilyesmiről szó sem lesz: • a tények ugyanis tények, bárki mondja el őket, s ebben az esetben elsősorban tényekről* lesz szó. A csoport megalakulásának körülményeiről, a mindennapi munkáról, az azon túl étéit közös élményekről, a kézzelfogható (értsd: falra akasztható, vitrinbe rakható) eredményekről. Némi kitérő — magánvélemény, netán egy kis kritika — csak ott eszközöltetik majd, ahol ezt egyszerűen nem lehet megkerülni. • Kezdjük időrendben: mikor alakítottad meg a csoportot és mik voltak az előzmények? — A legfontosabb, állandó érvényű „etózmény“: mindig szerettem a néptáncot, s főiskolás koromtól kezdve több csoportot vezettem. Ezek azonban különböző okoknál fogva nem voltak hosszú életűek. Amikor Ekeire kerültem tanítani, természetes, hogy szintén elkezdtem foglalkozni a gyerekekkel. Eleinte alkalomszerűen, különböző Iskolai és falusi kulturális rendezvényekre tanítottam be egy-két táncot, s közben örömmel fedeztem fel, mennyi Itt a tehetségos, jő mozgásérzékö gyerek. Ehhez még tudni kell azt, hogy Ekeién a néphagyományok nem őrződtek meg különösképpen. s főleg a gyerekek voltak ilyen szempontból szinte tel|esen gyökértelenek. Paradox módon ez a körülmény Inkább előnyömre vált, mint hátránnyá: a „szűz talaj“ termékenynek, az Ismeretlen vonzónak bizonyult. Érdemesnek látszott tehát elkezdeni a rendszeres munkát: el Is kezdtük, 1979 szeptemberében Ezt azért említem, hogy érzékeltessem: folyamatos, törellen munkáról van szó. amelyről ma már túlzás nélkül elmondható, hogy hagyományteremtővé vált a községben Bizonyítja ezt az is, hogy a Tátikát, mint alapiskolásokból álló csoportot „kinőtt“ gyerekek úgy megszerették a néptáncot, hogy tovább folytatták: belőlük alakítottam meg a Summások nevű felnőtt tánccsoportot, amellyel szintén rendszeresen dolgozunk, s amelynek utánpótlásáért egy pillanatig sem kell aggódnunk 0 Ne haragudj, de önként adódik egy kérdés: nem lettek vnlna ugyanilyen fogékonyak a gyerekek bármi másra? Momliuk diszkótáncra? Vagy van valami külön „titka“ annak, hogy éppen a néptáncot szerették meg ennyire? — Ebből annyi kétségtelenül igaz, hogy a gyerekek tevékenysége nem mindig a céltudatosságból fakad: azt irányítani, szervezni kell, s Itt történetesen a néptánc volt az, amit „felkínáltam“ nekik Ebből azonban önmagában csak annyi következhetett volna, hogy elfogadják, pontosan annyi lelkesedéssel, ahogyan elfogadtak volna bármi mást, ahol „történik valami“. A többlet — mert azt hiszem, nem kell bizonygatni, hogy az ő esetükben többről van szó — azt hiszem, magából a néptáncból, annak ősi vonzerejéből, varázsából ered A gyerekek egyszerűen ráéreztek erre! Megérezték, hogy amikor az Idős martosl (Martovce) asszonyok természetes egyszerűséggel magyarázták nekik, majd eltáncolták előttük néptáncaikat, amelyeket maguk Is szüleiktől, nagyszülelktől tanultak — az életükből, a mindennapjaikból adnak nekik egy darabkát! Hogy az életörömnek ez a fajta megnyilvánulása — a tánc — ősi gyökerekig nyúlik vissza, š amit adni tud, semmi más, mégoly divatos szórakozási forma sem tudja megadni. Ha ez az érzés kiépül valakiben, az már egész életére a néptánc elkötelezettjévé válik, s én tudom, hogy a csoportomban — ha talán minden egyes tagot nem is „járja át“ ennyire mélyen az, amit csinálunk —, mint kollektívában, ez az érzés kitapintható, fellelhető. Hát ha van Itt valamiféle „titok“, akkor ez, semmi más. 0 igen, ilyen megvilágításban már egészen másként fest az egész. Mégis: úgy érzem, nem mondtál el mindent. Bizonyára szerénységből, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy az az érzés, amelyről az előbb beszéltél, nem jön magától. Fel kell kutatni a forrásait, építeni, formálni, erősíteni kell, s mindezt természetesen időt és fáradságot nem kímélve, sok-sok munkával. S mindezt — hadd mondjam ki helyetted — te vállaltad, te végzed, így végső soron az eredmény is neked köszönhető. Úgyhogy beszélj, kérlek, valamit a módszereidről, illetve általában arról, hogv mint vezető, mivel és hogyan járultál hozzá annak a bizunyos érzésnek a kialakításához... — Talán azzal, hogy szívvel-lőlekkel csinálom, amit csinálok. Azt hiszem, másként nem is lehet, vagy legalábbis csak így van értelme Valóban igaz, én sem mondhatok mást, hogy rengeteg időt és energiát áldozok a gyerekekre. Délelőtt a tanítójuk vagyok, délutánonként próbálunk, táncolunk, sok hétvégét is együtt töltünk, fellépéseken, versenyeken. De még ezzel sincs vége: már kétszer elvtttem például a csoport 14—15 „törzstagját“ Erdélybe, három hétre, ami, túl azon, hogy gyönyörű kirándulás volt, termesze tesen szakmailag is gazdagított bennünket. Minden évben járunk a hagyományos budapesti táncház-találkozóra, lehetőleg az egész csoporttal; azt egyszerűen nem lehet elmagyarázni, mennyit lehet itt tanulni! Rengeteg hagyományőrző csoport jön össze, még Erdélyből is, és természetesen Magyarország minden tájegységéről, és együtt táncolunk, tanulva közben egymástői... De ne csak a külföldet emlegessem: szó volt már róla, hogy Martoson voltunk, amikor az ottani táncokat tanultuk. Vittünk sátrakat, három napig táboroztunk, esténként pedig — ahogy már említettem — az idősebb emberektől tanultuk a falu jellegzetes táncait Ugyanígy voltam velük Kéménden (Kamenín) vagy Tardoskedden (Tvrdošove) is; Ide a Mátvusföldi népi táncok cfmfl könyv alapján mentem először, hogy megkeressem a könyvben szereplő Borbély Pista bácsit. Meg is találtam, aztán elvtttem a gyerekeket is; azóta ts tartjuk a kapcsolatot, még Martosra is eljött utálnunk. Egyáltalán: nincs olyan tánc a Tátika repertoárjában, amelyet a gyerekek ne láttak volna „élőben", eredeti közegükben. Ami pedig a módszereket illeti... Nos, az az igazság, hogy a táncok betanulása az ilyen korú gyermekek számára kemény munka, drill, már-már idrmiitás! Éppen ezért úgy kell csinálni, hogy minél kevésbé érezzék azt, hogy ők jazt most „tanulják"; inkább azt, hogy — először ugyan rosszul, később egyre jobban — de csinálják"! Nem moi>dom nekik: gyerekek, ma Hodek Mária megtanuljuk a dunántúli ugrőst, hanem azt, hogy gyerekek, most egy új figurát tanulunk, amelyet így és így keli lépni vagy ugrani! Isten őrizz már ilyenkor elmélettel meg koreográfiával kezdeni. Minden gyerek szabadon táncol, csak a motívumok sorrendjére 'kell ügyelni. Amikor már ez tökéletésen megy. akkor jöhet a koreográfia, vagyis a műsor összeállítása, Tulajdonképpen az egész táncházmozgalom igy kezdődöttt: spontán, szabad tánc, aztán, ha valakinek kedve volt, csinált belőle „műsort“. És még egv lényeges dolog: ml a táncokat nem .stilizáljuk, eredeti formájukban visszük a színpadra. Ebben úttörőnek ) nevezhetem magunkat a gyermektánccsoportjaink között, és azóta is ezt a vonalat követjük, azt hiszem, szép eredménnyel. 0 Valóban: a legfőbb ideje már. hogv a konkrét eredményekről is szó essék... — Mint köztudott, a gyermektánc-mozgnlomnak ugyanúgy megvannak a maga versenyfórumai, mint az amatőr művészeti mozgalom többi ágazatának. Egy nemzetiségi — adott esetben magyar — csoport előtt két lehetőség áll: a Gsemadok által kiírt, illetve az országos (szlovákiai) versenyeken való részvétel. Mi mindjárt az elejétől — 1980-től — mindkét versenysorozatba bekapcsolódtunk. Először a Népművelési Intézet álfel szervezett szlovákiai verseny járási fordulójába neveztünk be, amelyet rögtön sikerült megnyernünk. Sőt, mi több, a kerületit is! így kerültünk Trenčfnbe, az országos (szlovákiai) döntőbe, ahol díjat nyerfunk. Egy év .múlva, ugyanennek a versenysorozatnak a döntőjében mar nagydijasok lettünk, és 1983-ban szintén! Ez természetesen a^t is jelen> , . ‘ A Tátika az idei Jókai Napok alkalmával is fellépett Komáromban (Komárno I NoNo A csoport zenekara, a Nyirejityúcsku / I (A szerző felvételei] tette, hogy mindannyiszor részt vehettünk a východnál folklórfesztiválon is, sőt 1984-ben — východnál szereplésünk alapján — a strážnicel országos folklórfesztiválon is. Ez valóban a legmagasabb szintű, nemzetközileg is rangos hazai folklór-seregszemle. Nemzetközi zsűri figyelte a csoportokat; mi ezt nem is tudtuk, ezért odavoltunk a meglepetéstől — meg persze az örömtől —, amikor megtudtuk, hogy nivő-dijat kaptunk, s hogy az Intervízió tízperces műsorblokkot szeretne velünk csinálni... Ezt azonban lemondtam, mert ütközött a gombaszögi kulturális fesztivál időpontjával. Mit mondjak, megbántam: Gombaszögön megtudtam, hogy a műsorban csupán a csoportom néhány tagjára lesz szükség, statisztának: ülni a színpadon, és kavicsokat ütögetni egymáshoz. Nem vállaltam a fellépést. Szóvpjil, ez a gombaszögi ünnepség nem tartozik a legszebb emlékeim közé. 0 Borúsabbá vált a hangvétel a „hazai“ vonalon való szereplés számbavétele előtt... — Talán nem véletlen, mert hadd kezdjem a végén: ismeretes, hogy az egyetlen hazai magyar versenyfórumon, a Zselizi (Želiezovce) Országos Népművészeti Fesztiválon a legutóbb egyetlen díjat sem nyertünk. Azzal együtt, hogy összesen tíz csoport versenyzett, s a három helyezésen kívül volt egy csomó különdíj is. Akit csak egy kicsit is érdekel a mozgalom, és valamennyire ismeri is a csoportokat, az tudja, hogy ez nem volt objektív döntés. Őszinte ember vagyok, az igazságtalanság felháborít, ezért nyíltan meg is mondtam a véleményemet a zsűrinek. Később írásban is kifejtettem az Oj Ifjúság hasábjain; nem akarom most az egészet „felmelegfteni“, csak annyit ismétlek meg, ami azóta is a meggyőződésem: igazságtalan, elfogult, egyéb érdekeket és szempontokat előnyben részesítő döntés volt. De hogy a többi évek se hiányozzanak a listáról: megalakulásunk óta minden alkalommal ott voltunk ZseHzen .tehát 1981; -ben, 83-ban, 85-ben és az idén — mint bizonyára tudják, a gyermektánccsoportok versenyét kétévenként rendezik. Az eredmény: az első három alkalommal egy-egy első, második- és harmadik díj, az ideit pedig már elmondtam 0 S végezetül: a jövőbeni tervek, célok? — Tovább dolgozni. Ogy, mint eddig, úgy, hogy érezzük: jó az, amit csinálunk, gazdagabbak leszünk általa. A forrás, ahonnan az erőt meríthetjük, azt hiszem, kiapadhatatlan: a hit a néptánc nemesítő, megtisztító erejében. Beszélgetett : Vass Gyula „Fizetek, főúri“ Boráros Imre, ,a Magyar Területi Színház leles művésze a fenti címmel állított össze Seress Rezső életéről, munkásságáról pátosztól mentes, színes műsort. A Komáromi (Komárno) Városi Művelődési Központ által pártfogolt jjrodukctö önmagáért beszél. Jól járt a művelődési ház, a kultúra tőkéje is nőtt, de legtöbbet a néző kapott: szép élményben részesült, Bizonyltja ezt, hogy a bemutatón Boráros Imre. valamint a többi közreműködő: Tarlós Péter (zongora), Balogh Henrietta, Jakab Andrea, Jandás Ilona és Tóth Ildikó (tánc) telt ház előtt játszhatott, ml több. az első ismétléskor jó páran álltak ts. Tudni kell. hogy Seress Rezső Komáromból Indult, hogy majdan örökzöld slágereivel meghódítsa a világot. Sajnos, „csak" dalszerzőként hódított, mert 6 maga mindvégig kiskocsmái, majd éttermi zenész maradt, bér például Luuis Armstrong egyenesen zseninek tartotta ót. Egyik szerzeményét — a Szomorú vasárnapot — Karinthy Frigyes úgyszintén nagyra méltatta: halhatatlan giccsnek nevezte. A szülői házból cirkuszinasnak szökött, kijárta Rákosi Szid! szlnllskoláját, onnan a peremvárosi kocsmákba sodródott, majd a budapesti Kis pipa vendéglőig „vitte". Estéről estére zongorázott, mígnem a hatvanas évek végén, a „hetedik ikszéhez“ közeledve, tragikus körülmények között váratlanul meg nem halt. Boráros nemcsak a szellemes és színes előadásban, énekszámokban jeleskedett, hanem a darab rendezésében, valamint a táncok koreográfiájában Is. Hangulatteremtő volt, az elvárásnak és a műfaj követelményének megfelelően nosztalgikusan hatott, ám mindvégig mentes volt a szirupos érzelgéstől. Inkább elgondolkoztatott: az egész életmű-hagyaték szépségét, bölcsességét emelte ki. Két részre osztotta az estét, megtartva a próza-ének arányát, mindvégig ügyelve az*eleganciára, a „sarm“-ra. Többek között a Még egy éjszaka, a Szeressük egymást gyerekek, a Szomorú vasárnap, az Én úgy szeretek részeg lenni, vagy az optimista csengésű Nem az e fontos, az ember hány éves című szerzemények andalították el a közönséget, de sikere volt természetesen a magyarnótaként ismert Gyere Bodri kutyám-nak is. A táncosok — valamennyien műkedvelők — a szivüket adták a játékba Természetesen mozogtak, kerülték a primadonna-pózokat, ez kölcsönözte játékuknak a patinát; maga Seress mester is, az ő harmad-negyedosztályú kávéházaiban hasonló felkészültségű „görlökkel“ dolgozott. Igazán köszönet Illet) őket, hogy a ruha kreációjukat saját maguk, saját költségen készítették Tarics Péter — úgyszintén műkedvelő — zongorajátéka aprólékos fölkészflltségre vall. Hogy ml motiválta neves színművészünket erre az Igényes és jól sikerült fellépésre, arról úgy nyilatkozott, hogy a Nagyérdemű elvárásának kívánt eleget tenni (mindanynyiuk egész nyara ráment), s a produkcióval egyúttal a Thális szekerét is igyekezett, ha nem is mindjárt lendületbe hozni, de legalább megmozdítani a nyári „veszteglés“ után. No meg persze azért némi egészséges lokálpatriotizmus is, íiiszen ne feledjük, hogy az idősek „Rudiját“, az ifjak „Rezső bácsiját“ annak Idején itt „fertőzte meg“ a rivalda varázsa, egész életre szólóan... Ha már a nyilatkozatoknál tartunk, hadd szóljon az egyik néző: .„Érdemes volt eljönni, nem csalódtunk ..Kifejtette, hogy kell a szép ének, és hogy Ilyen és hasonló műsorokat máskor is szívesen látnának. Végezetül még annyit, hogy az estéről estére föl fölcsattanó taps bizonyára kárpótolja mind a művészt, mind pedig műkedvelő társait a feláldozott nyárért... , CSIBA GÉZA' (Nagy Tivadar felvétele] t
