Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1987-08-29 / 34. szám
1987. augusztus 29. SZABAD FÖLDMŰVES. Abban az Agyban fekszem, amelyikben azelőtt apám aludt. Mellettem a feleségem alszik, s oddbb a kislányunk. Mióta vendégként érkezem a házhoz, ez a helyünk. Apámék ilyenkor kiszorulnak a kisszobába, egy ágyban fekszenek, mint régen fiatal korukban. Virrasztók, az éj szakával, virrasztók, mert elhatároztam, végiggondolok egy súlyos életet: apdmék életét. Egy levél, igen, egy levél tart ébren. Mindjárt megérkezésünk után kezembe nyomta az apám. Először értettem, csak néztem rá, néztem sovány arcúi, csontos arcát, beesett mellkasát, néztem, menyit fogyott azóta, amióta utoljára itt jártam. De most nem ez volt a fontos. A levél. Amikor kinyitottam, kiment a szobából. Megalázó és szomorú ez a levél. El nem ért célokra, el nem érheió és már a reménytelenségbe vesző vágyakra figyelmeztet. Hogy most hatvanegy évesen, fél tüdővel, a betegeskedő feleségével vágjon neki annak a munkának, melyet egész életében nem tudott elkezdeni: építsen házatI építsen magának házat, mert az állami lakások falun megszűnnek, s nem lesz hol laknia. A félhomályban a mennyezetet nézem. Hirtelen egy emlék villan föl a múltból. Akkor még tanterem volt ez a helyiség, s talán ugyanezen a helyen állt a padom is, innen emelkedtem fel Kis Ernő tanító úr felszólítására. Talán akkor ts a menynyezetet bámultam, onnan véltem leolvasni Arany János sorail: „Ёд a napmelegtől a kopár szik sarja.. MÉSZÁROS KÁROLY: ÉJSZAKA, .RÉGI kEpEkkEl (^Krisztina lányomnak*) Megdöbbentem, hogy húsz év után is ez a kép fut eszembe, Eszembe jut, mert megint felszólítanak: mondjam el a leckét, Válaszollak egy levélre, amelyet szüleim már sohasem fognak megválaszolni. Az 6 válaszuk: életük sora. Menekülésük a szülőfaluból negyvenkettő nyarán egy lovasszekérnyt kacattal: menekülés a nyomor elöl, a Hldeghétyek, a Gróf Jánosok, a Mészáros Kálmánok elől. Menekülés a béresség, a szolgaság elöl, menekülés messzi földre, menekülés az emberektől: a tanyavilágba. Perespusztai házunkra emlékszem a legtisztábban. Talán mert a legnehezebb éveket éltük ott. A háború utáni éveket. Mindössze egy szobában laktunk, a konyha közös volt a szomszéddal. A nedves lakás, a rendszertelen étkezés engem viselt meg leginkább. Betegeskedtem, évekig nyomtam az ágyai, Buga László, akt akkor Muzslán volt körzeti orvos, másodízben mondott le az életemről. Én makacsul kitartottam. Anyám máig Is bizonygatja, hogy nem a mákos kalácstól gyógyultam meg, de én tisztán emlékszem arra a szeptemberi reggelre, amikor Annuska, a szomszédék leánya bejött a szobába, hogy megkérdezze: megyek-e iskolába. Az iskola a szomszéd tanyán — Szentgyörgyhalmán — volt. Dehogyis bírtam volna két kilométert gyalogolniI Annuska mákos kalácsot majszolt, Iszonyúan megkívántam. Akkor hetek óta nem ettem rendesen. — Mákos kalácsot ennék — súgtam anyámnak. — Honnan vegyek most mákos kalácsot, kisfiam? — szólt 0. és kétségbeesett: — Ha te most a gyenge gyomrodra mákos kalácsot eszel, menten meghalszI — Könyörögtem mégis, és ő átment a szomszédba. Hogyan gyógyultam meg tőle, amikor a gyógyszerek sem használtak, nem tudom. Anyám, máig sem hiszi, hogy ez adott volna vissza az életnek. Ёп viszont váltig állítottam, hogy az tett emberré, s ma is úgy szeretem, mint annak idején a tanyán, a régi cselédházban. De a jó tanyasi levegő is nevelt, hiszen ha épp nem voltunk betegek, kinn éltünk a szabadban. A perespusztai ház harmadik házunk volt születésem óta. Az első kettőről nincsenek emlékeim. A szülőházamat anyám mutatta meg tízéves koromban, amikor visszajöttünk arra a környékre. Ott állt a falu főterén, vályogfala mállott, kopott, mint a koldus ruhája, nádfedele ts kilyukadt itt-ott. Akkor már nem lakta senki, csak a gólyák költöztek évről évre vissza a kéményre. Amikor beköltöztünk a faluba, lebontották. Helyén üzletház épült. A háború alatt Szentgyörgyhalmán laktunk. Két házra meg egy hosszú istállóra emlékszem onnan, aztán egy furcsa repülőgépre is, amely többszőr is elszállt a házunk fölött. És emlékszem a lábatlant cementgyár gyakran felhangzó szirénázására. я • • Amikor apámék Lángpusztára költöztek, nyolcéves voltam, Nem tudtam sémit a világról, és nem szerettem iskolába Járni, Inkább a szőlőhegy vonzott. Hányszor végigrohantunk Jaksa Lacival — nemrégiben Karvánál a Dunába fulladt — a szőlőtőkék között, a meleg homokban, be a kiserdőbe, ahol csodálatosan el lehetett rejtőzni a világ elől. S amikor meguntuk a csavargást, anyám mellé ültünk a hatalmas dohányszárítóban, és elnéztük, hogyan fűzi hssszú, tőrszerü késre a zöld leveliket. Tudtam, hogy apám dohány gazda a helyt állami birtokon, s naponta már kora reggel kimegy anyámmal a földekre dohányt törnt. Mire mi felkeltünk a lovas kocsi már megrakottan döcög át a pusztán, a dohány szárit ók felé. Anyám megjön, de reggelizés helyett iskolába készít bennünket. Nem emlékszem akkori arcára, csak azt tudom, hogy megcsókolt, nagy barna szemével rám nézett, és így szólt: Jó legyél, ktsfiaml De barátommal általában csak a hínárral benőtt kts patakig jutunk, ott lekerül hátunkról a táska, békákat fogunk, fűzfasípot csinálunk, és versenyben fújjuk délig. Lángpusztai otthonunk annyival volt főbb a perespusztainál, hogy a szobához konyha !s tartozott. Lakásunk egy hosszú cseládház legvégében volt, háttal a pusztának, a szőlőhegy felé nézett. Ha kitekintettem az ablakon, két nagy stlógödröt láttam, mellette ott állt a szecskavágó, amellyel ml gyerekek cserebogarakat daráltunk délutánonként. A barátom bátyja itt vesztette el középső ujja felét: a cserebogarakkal együtt buzgóságunkban azt ts ledaráltuk. Hátrább szérű volt. A két szál-7 makazal minden évben újraszületett; mögöttük szántóföld, aztán szőlősorok és erdő. Amikor elköltöztünk a pusztáról, sírtam, sírt Laci is, oly mély volt a fájdalmunk, hogy el sem búcsúztunk egymástól. Kövecsespusztán volt a legjobb házunk és a legrosszabb szomszédunk. Az állami gazdaság új, földszintes épülete két családnak szolgált lakásul. Mindenkinek jutott két szoba, konyha, folyosó, pince, veranda. Szomszédunk durva, kegyetlen ember volt, velünk egykorú gyermekeit is úgy nevelte. Mindig hajba kaptunk valamin velük, s a szüléink között ts állandó volt a veszekedés. Talán azért ts laktunk csak két évig ebben a lakásban. De másért ts. Messzire esett a falu. A legközelebbi Iskola öt kilométerre volt: a szülőfalumban, Felbáron. Ide jártunk a reggeli autóbusszal, és az órák végeztével kint fagyoskodtunk a délutáni autóbuszindulásig. Akkor ritkábbak voltak a járatok. Hogy miért nem az iskolában vártuk az autóbusz indulását? Nem tudom. Talán mert senki sem mondta, hogy ott várjuk. Mindtg holtfáradtan értünk haza. Anyám nem győzött gyógyitgatnt bennünket. Öcsémmel együtt súlyos, fertőző bőrbetegségbe estünk. Hónapokig nem járhattunk iskolába, öcsém csaknem egy évig. Hogy mégsem kellett ismételnem, osztályfőnökömnek, Kohut Piroskának köszönhetem, aki minden tantárgyból külön levizsgáztatott, Öcsém rosszabbul járt, ismételnie kellett. Ekkor határozták el apámék, hogy beköltözünk a faluba. TAnyagilag jól állhattunk, hiszen minden évben öltünk disznót, és apámnak az állami gazdaságban rendes havi fizetése volt. 1956 őszén, amikor Budapestről baljós hírek érkeztek, szekérre raktuk a holminkat, és elindultunk a falu felé. Véget ért a tizenöt évi tanyasi élet; apám fiatalos erővel kezdett neki házunk — első saját tulajdonunk rendbe szedéséhez. Ez a ház nem volt valami takaros: hosszú, vályogfalú, nádfedeles. A falu főterén állt. Mindenki megvetően nézte, de apám könnyen és olcsón jutott hozzá. A tulajdonos, Boharecz, ez a maszek dohányárus más vidékre költözött, és sürgősen eladta a házát. Apám azzal a szándékkal vette meg a régi, kiszolgált épületet, hogy helyére később úfat épít. A szomszéd telken a szülőházam málladozott, lakatlanul — és lakhatatlanul —, lebontásra várva. A kertek alatt az iskola lapos épülete nyúlt el. Ekkor már az általános iskola utolsó évfolyamába tártam. Idegen tájszólásom miatt osztálytársaim kicsúfoltak, s eléggé visszaestem a tanulásban. Az órákon nem mertem megszólalni, csak sunyltottam, feszengtem a padban. Különösen az ,ft“ hangot ejtettem furcsán: mélyen, elnyújtva. Még ma Is elhibázza a nyelvem, Apámék a szövetkezet telepén taposták a sarat, etették az anyadtsznókat, nevelték a malacokat. Anyámat ezekben az években többször láttam Igazán elkeseredni. Lehet, ha fájdalom érte, korábban is sírt, csendesen, félrehúzódva, most azonban hangosan, panaszosan. Elúszott a megtakarított pénz, a kis vagyon, amelyből új házat akartak építeni. A rájuk nehezedő munkát csaknem ellenszolgáltatás nélkül végezték. A szövetkezet hónapokon keresztül nem tudott fizetni. Ezekre az évekre úgy emlékszem, mint valami rossz álomra. Gimnáziumba készültem, s anyám. könnyein keresztül láttam és ítéltem meg a világot. Ítéleteim nem mindig voltak helytállóak. Apámat azokban a napokban mentőautó szállította kór^á-a telepről. Tüdővérzés. Amikor meggyógyult, újból munkába állt, de évek eteltével egyre többször kereste fel a szanatóriumokat. A harmadik vérzés után rokkanttá nyilvánították — egészen alacsony járadékkal. Nem lehetett magasabb járadéka, mert az akkori évi keresete alig haladta meg a létminimumot. Dugába dőlt a házépítés terve. Maradék pénzünket apám a ház foltozgat ásóra költötte. A vályogfalat évenként bepucoltolta, a nádfeledet többször átfonatta. Azon a nyáron vízvezetéket építettek a faluban. A főnyomócsövet a házunk mellett fektették le. A mély árkot kotrógép ásta ki, mintha Osgyík mászkált volna az utcákon dübörgésébe beleremegett a föld. Házunk nem bírta ki a hosszan tartó rengést, fala hátul megbicsaklott, és nagy porfelhőt csapva, kihányta magából a szétmálló vályogot. Késő délután lehetett, ijedten rohantunk ki a konyhából, anyánk jajveszékelt: ránk dőlt a ház, jaj, ránk dőlt a házi Sápadtan nézegettünk. Bizony, kidőlt a hátulja. Nagy kerek lyuk tátongott rajta, mint lőtt seb. Szerencsére a tűzfalat nem rántotta magával. Apánk lóhalálában rohant a telepről; neki azt mondták, összedőlt a háza, s nem tudta, élünk-e, vagy halunk. A szomszéddal aztán frissen vágott vastag fűzfa cölöpökkel dúcolták alá a mennyezetet, a gerendákat, azokban a helyiségekben, hol újabb veszély fenyegetett. A konyha közepére vastag oszlop került. Eleinte furcsállottuk, nekt-nektütköztünk fártunkban-keltünkben, de később megszoktuk. A friss fűzfa cölöp oldalán zöld hajtások fakadtak. Nem rajtunk múlott, hogy csaknem egy évig még benne laktunk. Minden éjjel vártuk, hogy ránk szakad. Apánk mindent megmozgatott, hogy segélyhez jusson, de alacsony rokkantsági Járadéka miatt nem kapott. Az állami biztosító azt állapította meg, hogy a ház elhasználódása folytán mállik széjjel, s csak egészen kis pénzösszeget juttatott a családnak. A helyi nemzett bizottság szociális osztálya sem segített. Apánk ekkor került ismét kórházba. Fél évig nyomta a szanatóriumi ág уat s к к » Fekszem, és hallgatom az éjszaka neszeit. Apámék alszanak a kisszobában, talán egymáshoz bújnak, mint régen valamelyik tanyán. Athallatszik apám fél tüdejének sípolása. Nem lett semmi a terveidből, apám, szeretném mondani neki. Nem szemrehányóan, mintegy sóhajtva az elszállt évekre. Tudom, nem ezt kellene mondanom. Küzdöttél, bizakodtál. De ez sem egészen igaz. Néha biztosan elkeseredtél, néha biztosan, földhöz csaptad a vasvillát. De azért fölneveltél bennünket. Emberek lettünk. Felnőttünk, apám. Házunk és gyerekeink vannak, belekacagnak a világba, hajuk lobog a szélben. Látod, apám? Hogy nem lett házad, ne bánd. Hogy köznapi gondjaidtól nem jutott időd magaddal törődni, ne bánd: a világ dolgait kellett megfoltoznod, helyrepofoznod. Hogy közben te is kaptál pofonokat, ez tökéletlen világunk rendje. Talán az utolsó pofon ez a levél. Mi tudjuk, nem fogod már felépíteni azt a házat, amelyről fiatalon álmodtál: nagy. magas házat, amelyben elférnénk mindannyian, minden gyereked, családostul. Nem fogod felépíteni, htába szólítanak fel nagy okosan. Ebben a magas mennyezetű egykori iskolában éled le életedből a hátralévő időt. Talán békésen, talán Ismételt felszólítások közepette, hiszen vannak még akik nem ismernek, akik nem tudják, mit vittél véghez a világban. Mi tudjuk és méltányoljuk. Köszönünk neked, és gondolatban meghajlunk előtted, Ezekben a napokban a szokottnál jóval több látogatóin van a Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeumának Banská Bystricán; augusztus 29-én ünnepeljük az sznt 43. évfordulóját. (Vass Gyula felvétele) Már négy éve, hogy a Csemadok Szímői (Zemné) Helyi Szervezetének vezetőségében felvetődött a gondolat: hozzanak létre olyan szórakoztató Jellegű kultúrrendezvényt, amely fellépési lehetőséget biztosít az aktívan tevékenykedő kultúrcsoportoknak: citerazenekaroknak, folklórcsoportoknak, népi hangszereket megszólaltatoknak, népi, modern és társastánc-csoportoknak, énekeseknek. Nemes segítőkészség vezette mindnyájukat, hiszen tudták: több csoport és együttes csupán azért nem bír szárnyra gyermekjátékokkal, az alapiskola tanulói folklórösszeállítással, valamint vegyeskórusra irt gyermekdarabokkal. Modern tánccal a kürtiek (Strekov) és a helyi szervezet csoportja mutatkozott be. Szólóénekkel a szímői Farkasné Rózsa Erzsébet, Farkas Mária, valamint az udvardi (Dvory nad 2itavou) Dobcekné, Vadkertiné, Soroksáriné és Rozsnyóné szórakoztatta a szép számú közönséget. A Huszlica Mihály vezette besenyői (Beseüov) éneklőcsoport, a Papp Mária irányította vágkirályfai (Králové nad Váhom), valamint a Kantárná Dal- és táncünnepély a Vág partján kapni, mivel nincs elég és megfelelő fellépési lehetősége, nem nyílik alkalma a bizonyításra. ök fórumot akartak nyitni. Nem versenyezni, nem megmérettetni, hanem szórakozva művelődni, nemzetiségi kultúránk ápolására megfelelő körülményeket biztosítani. Az eltelt évek arról győzték meg őket, hogy elképzelésük valós talajból fogant, az elvetett mag szárba szökött: dal- és táncünnepélyük neve — Vágparti randevú — ismerőén cseng a környéken. Volt egy másik, ugyancsak nem titkolt céljuk is: a környék Csemadok szervezeteit baráti szálakkal fűzni egymáshoz, egymást segítve-gazdagítva-támogatva végezni nem könnyű, de nemes küldetésüket: elődeink hagyatékát ápolni és továbbadni az utánunk jövőknek. Ügy látszik, a baráti szálak kedves meghittséggel fonódnak szorosra, hiszen nem egy Csemadok-szervezetet immár ismerősként, Jó barátként üdvözölhettek. Évről évre Jönnek, szórakoztatnak és — a rendezőkkel együtt hisszük, hogy közben ők is gazdagodnak. A szfmőiek az idén örömmel nyugtázták, hogy számos új csoportot, együttest és szólistát is köszönthettek idei rendezvényükön. A műsorban felléptek többek között a helyi óvodások Nagy Éva vezetésével működő Rozmaring éneklőcsoport emlékezetes műsort biztosított Ä nagykériek (Milannvce) népes csoporttal és színvonalas, kidolgozott műsorszámokkal léptek fel: a Szládecsek Ilona vezette menyecskekórus, a Szlovák Pál vezetésével működő férfikórus fellépése következetes munkáról, elkötelezett hozzáállásról tanúskodott. A besenyői citerazenekar és a Tóth György irányította vágkirályfai citerások maradandó élményt nyújtottak a műsoron megjelenteknek. Az udvardi és a kürti folklórcsoport, mint a Tavaszi szél... népdalverseny Járási fordulójának továbbjutói magabiztos előadásukkal egy időre szinte visszapergették az 'idő kerekét — gyermeki, szinte naiv őszinteséggel idézték fel nagyanyáink örökre elveszettnek hitt gyermek- s ifjúkort Játékait... A dal- és táncünnepély egyik üde színfoltja volt a Jubiláló — 60. és 70. születésnapjukat ünneplő — Csemadok-tagok nyilvános köszöntése. Végezetül elmondhatjuk: a Vágparti randevú idei rendezvényén fellépett szereplők sok-sok tapsban részesültek, a közönség pedig szellemi értékekben gazdagodott. (pénzes) *A betléri (Betliar) kastély (Fotó: —ss)
