Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1987-08-22 / 33. szám
1987. augusztus 22. SZABAD FÖLDMŰVES, OTA PAVEL: ti tlkeidíídnek. a Cséfalvai Kázmér: Akaraterő (homokkő) (Fotó: —ss) GAL SÄNDOR: Távolodók mennek egyre csak mennek szemükből kihullanak a tetők a temetők kifordul utánuk a csend az aftők száján kifordul ntánuk a küszöb a kapa és a sötét kapu bálvány az udvart mögöttük papsajt útifű növi be. lüktet benne zölden az üresség szive kutak mélyén meghal a forrás beléomlik pár ölnyi agyag magával rántva a kútkávát minden percben valami kettéhasad üveg deszka út tűzhely kemence s mintha minden fél-rész a távolodókkal menne mindennap kevesebb a szó kisebb a lélek s egyre Лак mennek mennek a tájak a vidékek síkságok vonulnak dombok döcögnek e folyópartok kettétörnek és száll a semleges ég az elmenőkkel az öntudatlan vétkezőkkel a nvelvük vesztett tétovákkal akik csak mennek egyre mennek akik egyre esak távolodnak önmagukbái is kitántorognak apáik szavát elfelejtik tegnapjukat rejtve rejtik néz utánuk küszöb карп néz a sötét kapubálvánv s kifordul az umlékük is a megnémnlt ajtók száján. rajtacsípnek, és kidobnak a csapatból. A padra dobáltam becses mezeimket, arra döntöttem le a lányt. Aztán rájöttem, hogy a csapat jele ugyanezt csinálja. Tulajdonképpen a télt stadionban éltem át két nagy szerelmemet. Az emberek, akik a palánk mögttt álltak, mindebből semmit sem láttak. A zihálásunkat csak mi hallottuk, a szurkolók számára csupán a hokibotok ropogása, az egymásnak ütköző testek tompa puffanása volt fontos, hőssé váltam a szemükben. A mérkőzések után, amint kijöttem a zuhanyozóból, erősebbnek éreztem magam. A csinos nőket is egyre gyakrabban vittem a mezekből rögtönzött fekhelyre, de más ágyakba is. Amikor feleségül vettem Olgát, felhagytam vele, de csak rövid időre. Mindez az életünkhöz tartozott, éjszakáink felét Idegen városokban, idegen ágyakban töltöttük. Szép élet volt. A győztes mérkőzések után nagyokat ittunk. Gyakran átkoztam magam, amikor rosszul voltam, és rókáztam a vécében, tudtam, hogy mindezzel siettetem sportpályfutásom végét. Aztán újra Ittam, de érdekes módon még mindig elég fiatalok érzem magam, ügy tűnik, még nagyon-nagyon meszsze van a vég. Megyek, Soryt már nem találom a kapunál, egy új ismeretlen portás álldogál a helyén. Otthon terített asztal vár, mellette áll a karácsonyfa. Gazdagon megrakott asztal, olyan, mint a mesebeli „terülj, terül asztalkám“. Ebéd után szunditok egyet. Olga délután négykor ébreszt, megsimogatja a hajam, így egyeztünk meg. délután nem aíhatok sokáig, szervezetemnek a mérkőzésen éberen kell működnie. Megeszem az uzsonnát, felütök egy könyvet, amely sűrű erdőkről, hűs patakokról, napsugárban fürdő rétekről és olyan emberekről szól, akik csak a munkát és a szerelmet tsmerlk. Odakinn már alkonyodik, a szomszéd szobából behallani a fiúk hangját. Olga felügyelete alatt tanulnak. Nem zavarom őket, kilépek a sötét utcára. Felhajtom a gallérom, tlrolt kalapomat a homlokomba húzom. Prágában mindig gyalog megyek a mérkőzésre, mindössze húsz percig tart az út a stadiontg, mozgásba kell hoznom a testemet, hogy bírjam a mérkőzés iramát. A téli stadion már messziről látszik, úgy ragyog, akár egy nagy fehér csillag. A fiúk az OtózOben ülnek, a pad végén az edző. Nagy hangon üdvözölnek. ЦП edző feláll, és kezet nyújt, mintha tsten tudja, milyen régen nem láttuk volna egymást. Levetkőzöm, húsz éve ugyanígy csinálom, mégis minden mozdulatnak megvan a varázsa. Mezítelen testemre húzom a kezeslábast, aztán következik az öv, a nadrág, a védők. Mellettem az ötödik hátvéd készülődik, az ifi Ludék, felőlit a tartalékost megillető mezt, már egy éve minden akalommal fölöslegesen, eay kicsit sajnálom, de nem nagyon. En ts sokáig vártam a lehetőségre. firka elmondja utolsó tanácsait: Ne beépüljétek le őket. Ebben a tekintetben ostobák vagytok. A gyengébbet mindig lebecsülitek. Talán nem is veszitek észre. Mindjárt az első pillanatokban szorongassátok meg őket. Indulásit — és még hozzáteszi: barátaim —, hogy mérsékelje az előbbi „ostobák vagytok’ kifejezést. Ismerem a módszereit, derék fiú, érti a mesterségét. A folyosón félhomály dereng, elhagytuk az épületet, kivonulunk a pályára, elvakít a fény, megsüketít a taps. A közönség csapata vagyunk, és én vagyok a csapat kapitánya. A nézőtéren a bemelegítés után elül a zaj. A játékvezető szétveti a lábát, és a pálya közepén bedobja a korongot. A kékek kaparintják meg, és támadnak. A vörös hajú Honza mellett hátrálok. Nyugodt vagyok, és ez nem jó. Jobban szeretem, ha az izmaimban, az agyamban ideges remegés, félelem viblár, amelytől aztán néhány sikeres megmozdulás után lassanként megszabadulok. Az a legkellemetlenebb, hogy valamiféle ernyedt nyugalmat érzek. Hátrálok, a szélen elhúz mellettem a fiatal Votruba. Bodlcsekkel akarom feltartóztatni, de lassú vagyok, elsuhan mellettem. Botrány... Votruba jó lövő, máris gólt üt Karéinak. Megyek a cserepadra, várom az edző szemrehányását, ezt teszi mindig, de most hallgat. Két perc múva ismét a jégen vagyok. Dől rólam a veríték, végigcsurog a hátamon, reszket a térdem, egyszeriben nehéznek érzem a lábam. Levegő után kapkodok, és hirtelen rádöbbennek, hogy azok, akiket reggel még tapasztalatlan zöldfülőeknek neveztem, már felülmúlnak. Ezt persze nem ismertem be, nem szabad beismernem, még senkt sem tudja, a játékosok bíznak bennem, a kapitányuk vagyok. Nem akaszthatom szögre a korcsolyámat, еду-két évig még hajtanom kell. Takarékoskodni akarok, hogy öreg napjaimra ne kelljen garasoskodnom. Játszanom kellI Nem tudom, miért a francia olajbogyóra, a svájci sajtokra és a holland kakaóra gondolok. Szabályosan buktatom az elhúzó Votrubát, eltorzul az arca, és elvágódik a jégen. Rendben van! Cserélnek. És aztán bekövetkezett... Hátrálok előttük, egy rossz fordulat, az egyik kék nekem jut, elvágódom, a vörös hajú Honza már nem tud menteni. Az átkozott kékek beütötték a második gólt. Megyek a cserepadra. Jifí nem szól semmit, elnéz mellettem, a fiúk sem néznek rám. Végre megértem, hogy a csapatból senkinek, az edzőnek sincs mersze bármit is a szememre vetni. Eszembe jutnak az utóbbi mérkőzéseken elkövettt hibák. Eddig a pillanatig nem gondoltam rájuk. Az eltözőben az első harmadot követő szünetben mindenki hallgat, akárcsak temetés után. firka elmondja szokásos hegyi beszédét: ■■Két góllal vezetnek. Ez még nem veszélyes. Ha összeszeditek magatokat, nem sokáig bírják az iramot. Nekem egy szót sem szól. 16 barátom. Kivonulunk a jégre. Mindjárt a (Vass Gyula felv.) harmad elején lehetőségem nyílik gólt ütni, de elvétem a kaput, s ez végzetes hiba, a lelátóról máris üvöltenek: — Mit művelsz? — Ügy játszol, mint egy alvajárót Ezek a szavak akkor is a fülembe csengenek, amikor leülök a cserepadra, sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd a saját szurkolóim ilyesmiket vágnak a fejemhez. Igen, egyesek csodáltak, és közben alig várták, hogy leköphessenek, mert a lelkűk mélyén irigyeltek, amiért többre vittem náluk. Most elérkezett a rég várt pillanat. — VÉN HÜLYÉI Nem, nem vagyok vén hülye, csak fáradt, mint a versenyló, amely pályafutásának végére ért. Reszket a térdem, remeg a kezem, testemről patakzik a veríték. A jégkorongban mindig az volt a legcsodálatosabb, hogy egy sereg barát vesz körül. Most egyszeriben egyedül érzem magam, Húsz évig játszottam, testemben felgyülemlett a fáradtság. Már nincs bátorságom folyatni, se ma, se holnapi — Ne állíts be! Nem megyek a légre! — kiáltom oda mindenki füle hallatára az edzőnek. — Rendben van, ahogy akarod. A tartalékos Ludék áll be helyettem. Kivárta, amíg magam adtam feli és ezen az estén, amely tulajdonképpen már reggel elkezdődött, amikor az Ich bin die fesche Lolla dallamára tornáztam, fenékig ürítem a keserű poharat. A csapatom egyenlít. De már nem én vagyok a kapitányuk, már nem tartozom hozzájuk, valaki más kiabál helyettem telt torokból: — Most megmutatjuk nekik, Rongygyá verjük őket. A második sorban ülök, ott, ahol Ludék egy évig várt az alkalomrai Takaró van a hátamon, s csak bámulok, valaki a vállamnál fogva ráz, uffong a harmadik gól fölött. A játék, amelyben már nem vehetek részt, elvesztette számomra értelmét. Legszívesebben elsírnám magam, de ahhoz már túl öreg vagyok. A nézők sorfala között vonulunk az öltözőbe. Egy pillantást vetek rájuk, és rádöbbenek, hogy mától fogva olyan vagyok, mint ök. Én ts ott állok, vagy ülök majd a lelátón, megcsodálom mások játékát. Beleolvadok a tömegbe, amelyben nincsenek hősök. Ebben a pillanatban harmadszor kerít hatalmába a félelem. Vetkőzöm, firka, az edző lép hozzám. ' — Pihensz egy kicsit, Mlrek, aztán minden rendben lesz. — Semmi sem lesz rendben, öreg vagyok már, és ezt te is tudod. Hallgat, nem tud mit mondani, és nem olyan kétszínű, hogy vigasztaljon. Igazi jó barát. Levetem a védőket, és közben a fiúkat figyelem. Nevetnek, kinyújtóztatják Izmos testüket. Lezuhanyozok, és attól a pillanattól kezdve jobban érzem magam, a verítékkel együtt lemostam a félelmet is. Nem haragszom senkire, csak fáradságot érzek a megtett hosszú út után. Ügy érzem, felkészültem a hétköznapokra. Felveszem a fehér inget, megkötöm a nyakkendőmet. Mint minden mérkőzés után, most is hívnak, tartsak velük. Elutasítom a meghívást, beburkolözom a kabátomba, a vastag sálamba. hogy senki se ismerjen fel. Eauedül Sorúval találkozom, kétrét görnyedve táblából az úton, mintha rám várna. Mosolyog, de mosolya olyan torzra sikerül, mint amikor részvétünket felezzük ki valakinek. — Viszlát, Mtrek. Csak annyit akartam mondani, ne vedd nagyon a szívedre. — Eszembe sincs, Sorg barátom, eay cseppet sem veszem a szivemre. Eavszer be kellett következnie, isten áldjon. Sory. Felballagok a Hlávek-hldra. Alattam zúg a folyó, s az ár felől metsző éjszakai szél fűt* \ Késön keltem, a srácok már el mentek az iskolába, csak Olgc hallja, hogy motoszkálok, i konyhában -»ogelit készít. Kinyitom az ablakot, a kertből leges levegő áramlik a rzobába. lói tesz a karácsonyfának Is, amelyet már feldíszítettünk. Szétvetett lábbal állok a puha szőnyegen, bekapcsolom a lemezjátszót, megkezdem szokásos reggeli tornánkat. Nem szeretem a németeket, de a zenéjüket imádom. Marlene Dietrich harsány dalaira végzem a gyakorlatokat, olyanokra, mint az Ich bin die fesche Lolla. Megreggelizem, és mesés Cortinámmal a borbélyhoz Indulok. Vitézslav Straka úr borotvál meg, kap tőlem egy potyajegyet a mai jégkorongmérkőzésre. Az élelmiszer-áruházba is viszek egyet Karelnek. Karel látja el a családomat a leqválogatottabb csemegékkel, svájci sajttal, holland kakaóval, francia olajbogyóval, mindennel, amit szeretek. Elmegyek az üzembe ts; a mérkőzés napján, ha délelőtt nincs edzés, mindig bekukkantok az irodába. A kapuban a portás tisztelettudóan megemelt a sapkáját. A csarnokban, a folyosókon emberekkel találkozom, a legtöbbjüket nem ismerem, de mindegyik rám mosolyog, és már messziről köszön. Nevetséges, este majd elmesélik az asszonykájuknak, hogyan és miről beszéltek velem. Belépek az irodába, ahol dolgoznom kellene. Hlvatalnoknők ülnek odabent, asztaluk telt Iratokkal, kimutatásokkal, ki sem látszanak a munkából. A kedves olvasó helyesen feltételezi: csupán az én íróasztalom üres. Benyitok a főnököm irodájába, felnéz, és jelragyog a szeme: — Üdvözöllek, Mireéko. Ma mivel leptek meg bennünket? — kérdezi leereszkedő mosollyal. - — Három góllal győzünk. A Tatran gyönge, mint a harmat. Fehér borítékot teszek az asztalára, benne két inqyenjegy. Már meg sem köszöni. Magától értetődőnek tartja. Visšzajelé szinte lábbujjhegyen osonok át az irodákon, nehogy valakit megzavarjak a munkáidban. Tudom, hogy megszólnak, htszen alig járok be. de nem érdekel ök lenn vannak, én pedig fenni A zsebembe nyúlok a Cortina slusszkulcsért, és előveszek egy marék összegyűrt bankjegyet. Hanyagul átrakom a nadrágom jobb zsebébe, szeretem az emberek előtt húzogatni az összegyúrt bankókat. De mindez csak póz, valójában szeretem a pénzt, amely lehetővé teszt számomra azt az életvitelt, amelyért mindenki irigyel. Bekapcsolom a motort, és abban a pillanatban felötlik bennem, hogy egyszer mindez véget ér. Ma először fog el a félelem, de gyorsan elhessegetem az efféle gondolatokat, hiszen a mi klubunknak még eqy ideig jó leszek. Még érek annyit, mint az a sok zöldfülű, aki a mérkőzésen azt sem tudta, hová lépjen. Két éve ugyan elhangzik eqy-egy olyan kijelentés, hogy már kiöregedtem, de a klub vezetősége és az edző eddig egy szót чет szőtt RrtőTrpWr n tnvnsrtnlntntmat, még mindig a csapat kapitánya vagyok. Ma valahogy ellágyultam. Miért éppen ma, amikor a gyöngécske Tatran ellen látszunk? Fe kell oldódnom, kimegyek a stadionba. Beülök a kocsiba, a vezetés megnyugtat, ilyenkor mindig jobban érzem magam. Könnyedén, csak az ujfaimmál tartom a kormánykereket, úgy ahogy az amerikaiak tanítottak, amikor az egyik pihenőnapon a Ntagara-vtzeséshez hajtottunk. Játszom a volánnal, elhúzok a villamosok, a járdaszigeteken álló emberek mellett, dúdolgatom az Ich bin die fesche Lollüt. Es valóban megjön a hangulatom, emberek, micsoda nagyszerű érzési A stadion kapujában Šory áll, még emlékszik Pepa Malaéek, Matéj Buckna, Modrý Bőit nagy korszakára. Az apró termetű Šory még apróbb lett. Rámosolygok. Szívesen mosolygok rá, és hangosan üdvözlöm: — Szia, Soryl Te semmtt sem öregszel. Mondd, hogy csinálod? šorynak nincs kedve beszélgetni, csak bólogat, keserűen elhúzza a száját, minden porcikája fáj, és a portáskodás nem sokat hoz a konyhára. Elhaladok a kávéhdz ajtaja és üvegablakai előtt. A palánkon fiúk és lányok ülnek, lábukon korcsolya, és cigarettáznak. Mások ezek a mai fiatalok. Egyszerűen nem értem őket. En jóval később kaptam rá az ivásra meg a nőkre. De a korcsolyázó lányok tetszenek, pimaszabbak és bátrabbak, mint az én időmben voltak, kihívóan a szemembe néznek. Csudamöd ingerelnek. Ezek a lányok nem ismernek, nem vonzza őket a hírnevem, úgy kezelnek, mint a többi férfit. Mosolygok, hallgatom a fülbemászó muzsikát, jól érzem magam, itt a stadionban érzem magam a legjobban. Gyerekkoroban, itt öltöttem fel először az áhított bolyhos mezt, amelyen a legfőbb klub jelvénye ékeskedett. Hajnalban, tanítás előtt tde jártam korcsolyázni. Gürcöltem, mint egy barom. S mint száz közül egy, bekerültem az első csapatba. A nők nyomban felfigyelték rám. A cserepad fölött ültek és buzdítottak. Különös nők voltak. Szépek, de nem túl eszesek, istenítették a durva erőt, megbámultak, amint mezben száguldozom a pályán, s közben elképzelték, ahogy meztelenül rájuk mászom. Nekem akkoriban halvány gőzöm sem volt a szerelemről. Azt sem tudtam, hová mehetek egy lánnyal. Az elsőt egy élszaka bevittem az öltözőbe. Reszkettem a félelemtől, hogy
