Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)

1987-08-22 / 33. szám

1987. augusztus 22. SZABAD FÖLDMŰVES, OTA PAVEL: ti tlkeidíídnek. a Cséfalvai Kázmér: Akaraterő (homokkő) (Fotó: —ss) GAL SÄNDOR: Távolodók mennek egyre csak mennek szemükből kihullanak a tetők a temetők kifordul utánuk a csend az aftők száján kifordul ntánuk a küszöb a kapa és a sötét kapu bálvány az udvart mögöttük papsajt útifű növi be. lüktet benne zölden az üresség szive kutak mélyén meghal a forrás beléomlik pár ölnyi agyag magával rántva a kútkávát minden percben valami kettéhasad üveg deszka út tűzhely kemence s mintha minden fél-rész a távolodókkal menne mindennap kevesebb a szó kisebb a lélek s egyre Лак mennek mennek a tájak a vidékek síkságok vonulnak dombok döcögnek e folyópartok kettétörnek és száll a semleges ég az elmenőkkel az öntudatlan vétkezőkkel a nvelvük vesztett tétovákkal akik csak mennek egyre mennek akik egyre esak távolodnak önmagukbái is kitántorognak apáik szavát elfelejtik tegnapjukat rejtve rejtik néz utánuk küszöb карп néz a sötét kapubálvánv s kifordul az umlékük is a megnémnlt ajtók száján. rajtacsípnek, és kidobnak a csapatból. A padra dobáltam becses mezeimket, arra döntöttem le a lányt. Aztán rájöt­tem, hogy a csapat jele ugyanezt csinálja. Tulajdonképpen a télt stadionban éltem át két nagy szerelmemet. Az emberek, akik a palánk mögttt áll­tak, mindebből semmit sem láttak. A zihálásunkat csak mi hallottuk, a szurkolók számára csupán a hokibo­tok ropogása, az egymásnak ütköző testek tompa puffanása volt fontos, hőssé váltam a szemükben. A mérkő­zések után, amint kijöttem a zuha­nyozóból, erősebbnek éreztem magam. A csinos nőket is egyre gyakrabban vittem a mezekből rögtönzött fek­helyre, de más ágyakba is. Amikor feleségül vettem Olgát, felhagytam vele, de csak rövid időre. Mindez az életünkhöz tartozott, éjszakáink felét Idegen városokban, idegen ágyakban töltöttük. Szép élet volt. A győztes mérkőzések után nagyokat ittunk. Gyakran átkoztam magam, amikor rosszul voltam, és rókáztam a vécé­ben, tudtam, hogy mindezzel siette­tem sportpályfutásom végét. Aztán újra Ittam, de érdekes módon még mindig elég fiatalok érzem magam, ügy tűnik, még nagyon-nagyon mesz­­sze van a vég. Megyek, Soryt már nem találom a kapunál, egy új is­meretlen portás álldogál a helyén. Otthon terített asztal vár, mellette áll a karácsonyfa. Gazdagon megra­kott asztal, olyan, mint a mesebeli „te­rülj, terül asztalkám“. Ebéd után szunditok egyet. Olga délután négykor ébreszt, meg­simogatja a hajam, így egyeztünk meg. délután nem aíhatok sokáig, szervezetemnek a mérkőzésen éberen kell működnie. Megeszem az uzsonnát, felütök egy könyvet, amely sűrű erdőkről, hűs patakokról, napsugárban fürdő rétekről és olyan emberekről szól, akik csak a munkát és a szerelmet tsmerlk. Odakinn már alkonyodik, a szomszéd szobából behallani a fiúk hangját. Olga felügyelete alatt tanul­nak. Nem zavarom őket, kilépek a sötét utcára. Felhajtom a gallérom, tlrolt kalapomat a homlokomba hú­zom. Prágában mindig gyalog megyek a mérkőzésre, mindössze húsz percig tart az út a stadiontg, mozgásba kell hoznom a testemet, hogy bírjam a mérkőzés iramát. A téli stadion már messziről lát­szik, úgy ragyog, akár egy nagy fe­hér csillag. A fiúk az OtózOben ülnek, a pad végén az edző. Nagy hangon üdvözöl­nek. ЦП edző feláll, és kezet nyújt, mintha tsten tudja, milyen régen nem láttuk volna egymást. Levetkőzöm, húsz éve ugyanígy csi­nálom, mégis minden mozdulatnak megvan a varázsa. Mezítelen testem­re húzom a kezeslábast, aztán követ­kezik az öv, a nadrág, a védők. Mel­lettem az ötödik hátvéd készülődik, az ifi Ludék, felőlit a tartalékost megillető mezt, már egy éve minden akalommal fölöslegesen, eay kicsit sajnálom, de nem nagyon. En ts so­káig vártam a lehetőségre. firka elmondja utolsó tanácsait: Ne beépüljétek le őket. Ebben a tekintetben ostobák vagytok. A gyen­gébbet mindig lebecsülitek. Talán nem is veszitek észre. Mindjárt az első pillanatokban szorongassátok meg őket. Indulásit — és még hoz­záteszi: barátaim —, hogy mérsékel­je az előbbi „ostobák vagytok’ ki­fejezést. Ismerem a módszereit, derék fiú, érti a mesterségét. A folyosón félhomály dereng, el­hagytuk az épületet, kivonulunk a pályára, elvakít a fény, megsüketít a taps. A közönség csapata vagyunk, és én vagyok a csapat kapitánya. A nézőtéren a bemelegítés után el­ül a zaj. A játékvezető szétveti a lá­bát, és a pálya közepén bedobja a korongot. A kékek kaparintják meg, és támadnak. A vörös hajú Honza mellett hátrá­lok. Nyugodt vagyok, és ez nem jó. Jobban szeretem, ha az izmaimban, az agyamban ideges remegés, félelem viblár, amelytől aztán néhány sike­res megmozdulás után lassanként megszabadulok. Az a legkellemetlenebb, hogy va­lamiféle ernyedt nyugalmat érzek. Hátrálok, a szélen elhúz mellettem a fiatal Votruba. Bodlcsekkel akarom feltartóztatni, de lassú vagyok, elsu­han mellettem. Botrány... Votruba jó lövő, máris gólt üt Karéinak. Megyek a cserepadra, várom az ed­ző szemrehányását, ezt teszi mindig, de most hallgat. Két perc múva ismét a jégen vagyok. Dől rólam a veríték, végigcsurog a hátamon, reszket a tér­dem, egyszeriben nehéznek érzem a lábam. Levegő után kapkodok, és hir­telen rádöbbennek, hogy azok, akiket reggel még tapasztalatlan zöldfülőek­­nek neveztem, már felülmúlnak. Ezt persze nem ismertem be, nem sza­bad beismernem, még senkt sem tud­ja, a játékosok bíznak bennem, a ka­pitányuk vagyok. Nem akaszthatom szögre a korcsolyámat, еду-két évig még hajtanom kell. Takarékoskodni akarok, hogy öreg napjaimra ne kell­jen garasoskodnom. Játszanom kellI Nem tudom, miért a francia olajbo­gyóra, a svájci sajtokra és a holland kakaóra gondolok. Szabályosan buk­tatom az elhúzó Votrubát, eltorzul az arca, és elvágódik a jégen. Rendben van! Cserélnek. És aztán bekövetke­zett... Hátrálok előttük, egy rossz fordulat, az egyik kék nekem jut, el­­vágódom, a vörös hajú Honza már nem tud menteni. Az átkozott kékek beütötték a második gólt. Megyek a cserepadra. Jifí nem szól semmit, el­néz mellettem, a fiúk sem néznek rám. Végre megértem, hogy a csa­patból senkinek, az edzőnek sincs mersze bármit is a szememre vetni. Eszembe jutnak az utóbbi mérkőzé­seken elkövettt hibák. Eddig a pilla­natig nem gondoltam rájuk. Az eltö­­zőben az első harmadot követő szü­netben mindenki hallgat, akárcsak te­metés után. firka elmondja szokásos hegyi beszédét: ■■Két góllal vezetnek. Ez még nem veszélyes. Ha összeszeditek magato­kat, nem sokáig bírják az iramot. Nekem egy szót sem szól. 16 bará­tom. Kivonulunk a jégre. Mindjárt a (Vass Gyula felv.) harmad elején lehetőségem nyílik gólt ütni, de elvétem a kaput, s ez végzetes hiba, a lelátóról máris üvöl­tenek: — Mit művelsz? — Ügy játszol, mint egy alvajárót Ezek a szavak akkor is a fülembe csengenek, amikor leülök a cserepad­ra, sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd a saját szurkolóim ilyesmiket vágnak a fejemhez. Igen, egyesek csodáltak, és közben alig várták, hogy leköphessenek, mert a lelkűk mélyén irigyeltek, amiért több­re vittem náluk. Most elérkezett a rég várt pillanat. — VÉN HÜLYÉI Nem, nem vagyok vén hülye, csak fáradt, mint a versenyló, amely pá­lyafutásának végére ért. Reszket a térdem, remeg a kezem, testemről pa­takzik a veríték. A jégkorongban mindig az volt a legcsodálatosabb, hogy egy sereg barát vesz körül. Most egyszeriben egyedül érzem magam, Húsz évig játszottam, testemben fel­gyülemlett a fáradtság. Már nincs bá­torságom folyatni, se ma, se holnapi — Ne állíts be! Nem megyek a lég­re! — kiáltom oda mindenki füle hallatára az edzőnek. — Rendben van, ahogy akarod. A tartalékos Ludék áll be helyet­tem. Kivárta, amíg magam adtam feli és ezen az estén, amely tulajdon­képpen már reggel elkezdődött, ami­kor az Ich bin die fesche Lolla dal­lamára tornáztam, fenékig ürítem a keserű poharat. A csapatom egyenlít. De már nem én vagyok a kapitányuk, már nem tartozom hozzájuk, valaki más kiabál helyettem telt torokból: — Most megmutatjuk nekik, Rongy­­gyá verjük őket. A második sorban ülök, ott, ahol Ludék egy évig várt az alkalomrai Takaró van a hátamon, s csak bámu­lok, valaki a vállamnál fogva ráz, uffong a harmadik gól fölött. A játék, amelyben már nem vehetek részt, el­vesztette számomra értelmét. Legszí­vesebben elsírnám magam, de ahhoz már túl öreg vagyok. A nézők sorfala között vonulunk az öltözőbe. Egy pillantást vetek rájuk, és rádöbbenek, hogy mától fogva olyan vagyok, mint ök. Én ts ott ál­lok, vagy ülök majd a lelátón, meg­csodálom mások játékát. Beleolvadok a tömegbe, amelyben nincsenek hő­sök. Ebben a pillanatban harmadszor kerít hatalmába a félelem. Vetkőzöm, firka, az edző lép hoz­zám. ' — Pihensz egy kicsit, Mlrek, aztán minden rendben lesz. — Semmi sem lesz rendben, öreg vagyok már, és ezt te is tudod. Hallgat, nem tud mit mondani, és nem olyan kétszínű, hogy vigasztal­jon. Igazi jó barát. Levetem a védő­ket, és közben a fiúkat figyelem. Nevetnek, kinyújtóztatják Izmos tes­tüket. Lezuhanyozok, és attól a pillanattól kezdve jobban érzem magam, a verí­tékkel együtt lemostam a félelmet is. Nem haragszom senkire, csak fá­radságot érzek a megtett hosszú út után. Ügy érzem, felkészültem a hét­köznapokra. Felveszem a fehér inget, megkötöm a nyakkendőmet. Mint minden mér­kőzés után, most is hívnak, tartsak velük. Elutasítom a meghívást, be­­burkolözom a kabátomba, a vastag sá­lamba. hogy senki se ismerjen fel. Eauedül Sorúval találkozom, kétrét görnyedve táblából az úton, mintha rám várna. Mosolyog, de mosolya olyan torzra sikerül, mint amikor részvétünket felezzük ki valakinek. — Viszlát, Mtrek. Csak annyit akartam mondani, ne vedd nagyon a szívedre. — Eszembe sincs, Sorg barátom, eay cseppet sem veszem a szivemre. Eavszer be kellett következnie, isten áldjon. Sory. Felballagok a Hlávek-hldra. Alat­tam zúg a folyó, s az ár felől metsző éjszakai szél fűt­* \ Késön keltem, a srácok már el mentek az iskolába, csak Olgc hallja, hogy motoszkálok, i konyhában -»ogelit készít. Kinyitom az ablakot, a kertből leges levegő áramlik a rzobába. lói tesz a kará­csonyfának Is, amelyet már feldíszí­tettünk. Szétvetett lábbal állok a pu­ha szőnyegen, bekapcsolom a lemez­játszót, megkezdem szokásos reggeli tornánkat. Nem szeretem a németeket, de a zenéjüket imádom. Marlene Diet­rich harsány dalaira végzem a gya­korlatokat, olyanokra, mint az Ich bin die fesche Lolla. Megreggelizem, és mesés Cortinám­­mal a borbélyhoz Indulok. Vitézslav Straka úr borotvál meg, kap tőlem egy potyajegyet a mai jégkorong­mérkőzésre. Az élelmiszer-áruházba is viszek egyet Karelnek. Karel látja el a családomat a leqválogatottabb cse­megékkel, svájci sajttal, holland ka­kaóval, francia olajbogyóval, minden­nel, amit szeretek. Elmegyek az üzem­be ts; a mérkőzés napján, ha délelőtt nincs edzés, mindig bekukkantok az irodába. A kapuban a portás tiszte­lettudóan megemelt a sapkáját. A csarnokban, a folyosókon emberekkel találkozom, a legtöbbjüket nem is­merem, de mindegyik rám mosolyog, és már messziről köszön. Nevetséges, este majd elmesélik az asszonykájuk­nak, hogyan és miről beszéltek ve­lem. Belépek az irodába, ahol dol­goznom kellene. Hlvatalnoknők ülnek odabent, asztaluk telt Iratokkal, ki­mutatásokkal, ki sem látszanak a munkából. A kedves olvasó helyesen feltételezi: csupán az én íróasztalom üres. Benyitok a főnököm irodájába, felnéz, és jelragyog a szeme: — Üdvözöllek, Mireéko. Ma mivel leptek meg bennünket? — kérdezi leereszkedő mosollyal. - — Három góllal győzünk. A Tatran gyönge, mint a harmat. Fehér borítékot teszek az asztalára, benne két inqyenjegy. Már meg sem köszöni. Magától értetődőnek tartja. Visšzajelé szinte lábbujjhegyen oso­nok át az irodákon, nehogy valakit megzavarjak a munkáidban. Tudom, hogy megszólnak, htszen alig járok be. de nem érdekel ök lenn vannak, én pedig fenni A zsebembe nyúlok a Cortina slusszkulcsért, és előveszek egy ma­rék összegyűrt bankjegyet. Hanyagul átrakom a nadrágom jobb zsebébe, szeretem az emberek előtt húzogatni az összegyúrt bankókat. De mindez csak póz, valójában szeretem a pénzt, amely lehetővé teszt számomra azt az életvitelt, amelyért mindenki iri­gyel. Bekapcsolom a motort, és abban a pillanatban felötlik bennem, hogy egyszer mindez véget ér. Ma először fog el a félelem, de gyorsan elhes­segetem az efféle gondolatokat, hi­szen a mi klubunknak még eqy ideig jó leszek. Még érek annyit, mint az a sok zöldfülű, aki a mérkőzésen azt sem tudta, hová lépjen. Két éve ugyan elhangzik eqy-egy olyan kijelentés, hogy már kiöregedtem, de a klub ve­zetősége és az edző eddig egy szót чет szőtt RrtőTrpWr n tnvnsrtnlntnt­mat, még mindig a csapat kapitánya vagyok. Ma valahogy ellágyultam. Miért ép­pen ma, amikor a gyöngécske Tatran ellen látszunk? Fe kell oldódnom, ki­megyek a stadionba. Beülök a kocsiba, a vezetés meg­nyugtat, ilyenkor mindig jobban ér­zem magam. Könnyedén, csak az uj­­faimmál tartom a kormánykereket, úgy ahogy az amerikaiak tanítottak, amikor az egyik pihenőnapon a Nta­­gara-vtzeséshez hajtottunk. Játszom a volánnal, elhúzok a villamosok, a jár­daszigeteken álló emberek mellett, dúdolgatom az Ich bin die fesche Lol­­lüt. Es valóban megjön a hangulatom, emberek, micsoda nagyszerű érzési A stadion kapujában Šory áll, még emlékszik Pepa Malaéek, Matéj Buck­­na, Modrý Bőit nagy korszakára. Az apró termetű Šory még apróbb lett. Rámosolygok. Szívesen mosolygok rá, és hangosan üdvözlöm: — Szia, Soryl Te semmtt sem öreg­szel. Mondd, hogy csinálod? šorynak nincs kedve beszélgetni, csak bólogat, keserűen elhúzza a szá­ját, minden porcikája fáj, és a por­táskodás nem sokat hoz a konyhára. Elhaladok a kávéhdz ajtaja és üveg­ablakai előtt. A palánkon fiúk és lá­nyok ülnek, lábukon korcsolya, és ci­garettáznak. Mások ezek a mai fia­talok. Egyszerűen nem értem őket. En jóval később kaptam rá az ivásra meg a nőkre. De a korcsolyázó lá­nyok tetszenek, pimaszabbak és bát­rabbak, mint az én időmben voltak, kihívóan a szemembe néznek. Csu­­damöd ingerelnek. Ezek a lányok nem ismernek, nem vonzza őket a hír­nevem, úgy kezelnek, mint a többi férfit. Mosolygok, hallgatom a fülbemászó muzsikát, jól érzem magam, itt a sta­dionban érzem magam a legjobban. Gyerekkoroban, itt öltöttem fel elő­ször az áhított bolyhos mezt, amelyen a legfőbb klub jelvénye ékeskedett. Hajnalban, tanítás előtt tde jártam korcsolyázni. Gürcöltem, mint egy ba­rom. S mint száz közül egy, bekerül­tem az első csapatba. A nők nyom­ban felfigyelték rám. A cserepad fölött ültek és buzdítot­tak. Különös nők voltak. Szépek, de nem túl eszesek, istenítették a durva erőt, megbámultak, amint mezben szá­guldozom a pályán, s közben elkép­zelték, ahogy meztelenül rájuk má­szom. Nekem akkoriban halvány gő­zöm sem volt a szerelemről. Azt sem tudtam, hová mehetek egy lánnyal. Az elsőt egy élszaka bevittem az öl­tözőbe. Reszkettem a félelemtől, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents