Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)

1987-08-15 / 32. szám

1987. augusztus 15.

SZABAD FÖLDMŰVES,

7

Még nem is pitymallott, amikor elindultak. A jiú előbb bezörgéleii a lányért. Az már készen oárta. Kendőiébe burkolózva ott didergett a kapu mögött.

— Itt jagyoskodsz, kedves? — köszöntötte a legény.

— Nem akartam, hogy öregszülém is felriadton, igen korán van még.

— Bizony én Is alig hunytam le a szemem, máris kelni kellett, hogy ideiére beértünk. Jókora üt van odáig.

— Az ám — mondta a lány —, messze van a város. — És kilépve a kapun, szorosabbra kötötte felén a kendöt.

A határmenti kis faluban még élszaka volt. A kora tavasz hűvösségében forró párákat Őrzött az ablakok csukott szeme, s a zárt apók mögött meg senkt se készült a napi harcra.

A két ember megindult a sötétben. A fiú nagyot fúft, s összeverte a tenyerét.

Asgúthy Erzsébet:

gatták titközö rügyeikről a hármától. A ritkuló homályban gyönge füvek és kis virágok halványzöld kíváncsisággal dugdosták elő az avar közül izgatott orrocskáikat. Egy percre megálltak.

Fejük körül nyirkos, lila párák úsztak, és furcsa, nyugtalan illatokkal volt tele a levegő. A fiú nagyot húzott belőle. A lány is mélyen lélegzett. Hamvas és érintetlen volt körülöttük minden. Friss és tiszta lett tőle a száluk ize. Öszszenéztek. De nem szólt egyikük sem. Ólra elindultak. Most kicsit szorosabban léptek egymás mellett. Hogy a kapaszkodóhoz értek, a fiú ránézett az égre:

— Ügy vélem — mondta —, sietve jár az idő. lói ki kell lépni, hogy reggelre beérjünk.

Nekivágtak a hegyoldalnak, nem nagyon válogatva az utat. Bizony kifulladtak mind a ketten, hogy felértek a tetőre. A lány kendője hátracsüszott a

— Jól csíp még az éccakai

levegő — mondta. Aztán megkereste a lány kezét és a magáéba zárta. Így mendegéltek ketten, mint két árva gyermek. S azok is voltak.

A fiú apáti an-anyátlan háborús árva, a lány meg öreganyja nyakán élő kicsi fattyúgyerek, szerelem gyümölcse.

Nagyon árvák és nagyon szegények voltak mind a ketten. így is találkoztak össze. Két éve már, hogy együtt vállaltak munkát s rakták félre a garast a jövőhöz, amennyire tudták, s amennyire tellett. De most nagy balban voltak. Elparcellázták az űrt birtokot, s ők kikoptak a napszámból, a biztos keresetből. Ott ődöngtek munkátlan, elveszetten, mint két kósza kis eb, míg múlt vasárnap a pallér meg nem szólította őket. Nemigen értették a beszédjét — magyar vidékiek voltak —, de a társuk, kt már régebbről ott dolgozott nála, elmagyarázta a szót. Beverbuválták őket is napszámosnak, az építkezéshez. így kerültek messze túl a falujuk határán, a nekik idegen városi munkához.

Hallgatva mentek egymás mellett. Előreszántottak gondolataikkal az ismeretlen jövő Leié. Méregették magukban a közeledő napok újfajtájú terhét. Aztán megszólalt a legény.

— Mit vlszöl a kasodban, kedves?

— Az ünneplőt meg egy fél kenyeret... Kis szalonnát is tett belé öreganyám ...

A fiúnak megcsordult a nyála. Tegnap dél óta nem evett. — Hát te? — fordult felé a lány.

— Váltás tiszta ruhát... meg néhány hagymát... — felelte és meglóbálta a könnyű tarisznyát. — Kenyerem már elfogyott tegnap ... majd szerzők odabe... — tette hozzá hirtelen, nehogy úgy nézzen ki, mintha csak az evés miatt kérdezte volna.

Pedig igaz, hogy Így jutott eszébe. De kt hallott volna még olyat, ilyenkor enni. munka előtt... majd frustokra ... Meg aztán tdő se jut most ilyesmire... És megszaporázta a lépteit.

ElObb az országúton jártak, aztán letértek a laposra. Még jó darab út volt előttük az erdőig. Ogy számították, hogy virradatkor elérik. Ha már szürkül. lehet majd tárnt benne. Ogy is volt. Éppen pirkadt, mire odaértek.

Méa sötét, álmos sóhajok szálltak az erdő felöl, ásltozva nyújtózkodtak a fák, de fenn a tetőkön már víg rtkkantások és apró füttyök köszöntötték a kelő hajnalt. Neszfogó szőnyeg nyelte el járásuk zaját, mikor beléptek. Néha reccsent csak egy száraz gally, amitől rebbenve ébredt az erdő. Halk neszek kúsztak fától fához, s Itt ts, ott is felhúztak egy-egy ködfüggönyt, hogy betörhessen a nap. Árkok és gödrök fenekéről elöszürkült még a tél köpenyének néhány szakadt rongya, de a frissen mosdott bokrok már vígan rázosietésben. Nyakán szétgombolta a feszülő réklit, s a kacagó nyíláson át, hasadt ingecskéjének ráncai közül előtáncoltak kemény kis mellei. Lihegve megállt, s levette fejéről a kendőt. Hajába belekapott a friss hajnali szél, habosra borzolta, s a rózsaszínű égbolt glóriát rajzolt feje fölé.

A legény hátrafordult. Elkerekedett szemmel bámult rá... Szívének minden melege a hanglába szökött:

— De szép vagy, Rozikám — sóhajtott mélyről.

— Én-e? ... Eredj már ... —> pthegte elfúlva, és szivárványos tekintettel nézett a fiúra. Ragyogó boldogsággal állt előtte, s az erdő muzsikálni kezdett körülöttük...

Titkos áramok keringtek a levegőben, fanyar nedvektől bizseregtek az ágak. A fák levelei úgy reszkettek, mintha enyhe láz borzongatná őket. Fények cikáztak a levelek közt, és fények cikáztak a szívükben. Ereikbe átkapcsolódott az erdő lüktető vérkeringése. Megrészegedtek tőle. Egymásba veszett a tekintetük ... Fejük felett, harmatos szárnyait nekifeszítve a napnak, ujjongó rikoltással csapott magasba egy madár. Tátongó bogarak szaladtak egymásnak a lábuk alatt. Rügyek pattantak, szír-, mok nyíltak. Mindenből kicsordult a gyönyörű élet ...

A fiú úgy zárta két karjába a lányt mint ahpay kéreg öleli a ayönge testű fát...

Lefelé a hegyről könnyebb volt az út, de még mindig jó Órát eltartott, mtq k>érleic a síkra. Onnan mfir meglátták a fehéren futó országutat. Mire rátértek, olvadni kezdett а про aranya. Messziről megcsillant a város tornya, s amint foquott felé a távolság, egyre hatalmasabban nőttek előttük a kültelken épülő maqas téglafalak. Utóbb a közöttük nyüzsaő. mozgó alakok is formát öltöttek. Akkor már nagyon siettek. Az út hátralévő részét majdnem futva tették meg. Még íqy is késtek. A sor éppen indult. Már megkezdték a munkát mire odaértek.

Lihegve álltak meg. A munkavezető rájuk se nézett. Szó nélkül elment mellettük, mintha meg se jöttek volna. Nem vette számításba őket. Zúgó fejjel, ijedten meredtek utána. Mi az? ... Ok lemaradtak, mert pár percei késtek? Hát lehetséges az? ... Ilyen egyszerűen elvenni tőlük a munkát? ... Már éppen szólni akartak, mikor a pallér dühösen rájuk mordult. Aztán a szeme megakadt a lányon ... — s odadobta nekik a szerszámot.

Boldogan kaptak utána, és sietve nekiláttak a munkának. Az út fáradsága után szinte főiesett a létra fokán megpihenni. összemosolyogtak. S ahogy egymás kezének dobták a téglát, úgy tetszett, mintha nagy, piros szívekkel labdáztak volna... Iqy labdáztak reqqeltől estig, és folyt a verejtékük reggeltől estig, egész héten át.

Egy napon megállt előttük a pallér. Előbb a munkájukat kifogásolta. Aztán a beszédükbe kötött bet Hangos lett körülöttük a környék.

— Ellocsogják ezek itt az egész Időt — kiabálta. — Mit jár annyit, a szátok? Azt hiszed, tán lopjuk a pénzt a napszámra? Udvarolni jöttél Ide vagy dolgozni? — fordult a legényhez) s hogy az értetlenül nézett rá és nem jelelt, nekiesett:

— Nem hallod, hogy kérdeztelek, te ... Velem ne szemtelenkedj, mert klrepítlek. Hét végén fel Is út, le ts út.

— Hiába kiabál neki, úgyse érti — szólt oda az egyik munkás, de a pallér úgy tett, mintha nem hallaná, és tovább lármázott:

— Majd én megmutatom nektek. Azt hiszitek, ingyen élhettek az állam pénzén? Majd én megmutatom. Mától kezdve külön dolgoztok. Egyik erre, másik arra! — Azzal fölvezényelte a legényt az állványokra, a lányt meg a meszesgödrökhöz.

— Máris indulhattok! — dobta oda nekik.

Riadtan álltak szegények az tdeqen szavak záporában, aztán a lány tétován megindult.

— Hát elhacc, Rozi? — fajdúlt a legény.

— Csak ide menek .-.-.a malterhoz ... — próbálkozott vigasztaló lenni a lány, de hangjában a válás kínja feszült.

— Majd ha...

— Na, mi lesz? Gyerünk, gyerünk, ne papoljatok annyit

— fordult vissza a pallér, s egy pillantással beléjük fojtotta a szót. Aztán megindult a lány után.

Tlprottan. megalázva kapaszkodott a legény a gerendákra.

Azontúl alig látták egymást napközben. S az estéket is lefoglalta a pallér. Akkor takaríttatta Rozival a szobáját. És nem mertek lázadni ellene, mert nagyon kellett a pénz. Az étet kérlelhetetlen, nem lehettek kenyér nékül.

Vasárnap is, hogy együtt kószáltak az elkoptatott várost ligetben, a poros, satnya fák közt, erről folyt a szó.

— Árva gyerekeknek, a sorsa is árva — kesergett a legény.

Rozi vigasztalta, ahogy tudta.

— Nem tart már sokáig,

kedves... Őszre meqint otthon leszünk ..'. Mégiscsak összegyűltünk valamit addig ...

De a fiúban nehezen engedett a keserűség görcse.

Fél karjával szorosan magához ölelte a lányt, s a kezében lévő bottal végigsújtott egy naptól ájuldozó jázminbokron. Ijedten szökött róla magasba egy tarka szárnyú lepke.

— Pille ... nézzed-e, selyempille — kapott felé a lány, s gyönyörködve hunyorgott utána. amint beleveszett a tűző napba.

— Az ám — enyhült a fiú ts —, plllanaó... S hogy a lány gyönyörűségét látta, utána eredt, s kalapjával lefogta. Forró tenyerébe rejtve nyútotta felé:

— Ehun-e, pille. Nesze .«,

— De csudaszép... — ámuldozott a lány. — E tán nem is idevaló... Akárcsak a vasárnapi selyemkendő — simította puhán a szárnyát —, akárcsak a selyemkendő ... olyan az . ■ <

— Olyan ez akárcsak tel — mondta lassú hanggal a legény. aztán rásütött a szeme a lányra annyi tűzzel, hogy lángba borított volna egy erdőt. —• Pille ... Pillangó ... — játszott halkan a szóval. Addig játszott, míg kigyúlt tőle a jövő rózsásra festeti képe. — Pillangóm! PillangómI — kiáltotta boldogan, és magasba kapta a lányt.

Aznapra elfelejtenek minden szomorúságot, s megint örülni tudtak az életnek.

És tovább múltak a napok, s lassan elörevetette árnyékát az ősz. De a közeledő árnyak mintha mind a legény szívére verődtek volna, egyre sötétebbre jelhözték a homlokát. Még Rozi se tudta széjjelkergetnl őket.

Igaz, hogy nem is igen futott rá ideje, meri a pallér most már minden percét lefoglalta. Ezé? tennivaló akadt mindig körülötte, s ha eqy-eqy ellopott pillanatban a fiúhoz szökött. az tajték zott a visszafojtott dühtől.

— Mit akar már megint tőled? ... Mit pofázott neked őszszevissza? ... Te. én ezt úgy leütöm egyszer, mint eqy veszett kutyát .a» — slstergett belőle a szó.

De a lány csak nevetett:

— Hiszen egy szavát sem értem, tőlem beszélhet, amit akar, az én fülem nem fogta.

Hát ez igaz is volt, de azért a fiú mégsem nyugodott meg tőle. 1

Munka közben, amíg a kötelet húzta, mintha még a csigák is gúnyosan nyikorogták volna: '

—Hol a Rozi? Hol a Rozi? Mit csinál? — De feleletet nem adott rá senki.

Az alsó állványokról vihogó hangokat sodort hozzá a hervasztó őszi szél:

— Na, Ecsedi Mari, te is lecsúsztál.I Mást Itat már édes borral a majszter:

— Engem ugyan sohase itatottI

— Nem-e?

— Nem ám> Meg se innám, ha adna.

— Ne te, ne! De bizon még jól is esnék ebben a hűs őszidőben.

— Kivált annak, aki csak pendellyel takarózik.

— Kt pendellyel, ki mással.

— Van paplannya a pallérnak, igaz-e? Nevetésbe fúlt a többi. Harsány röhögés közt bukdácsoltak tovább a szavak.

A legény kezéből kiesett a kalapács. Hangos koppanással ugrált le a gerendákon.

Két szökéssel lent termett.

Ebben a percben lépett ki a házból a pallér. A fiú felkapott egy téglát.

— Kutya! — lihegte fojtottam — Kutya, most agyonváglaki — A pallér megfordult, s bekiáltott a házba. Rozit szólította.

A lány kilépett, s а теszesgödrök felé indult, de a pallér útját állta. Valamit mondott neki, mire az hangosan ránevetett.

Ez a nevetés szívét hasogatta a legénynek. Keze ökölbe szorult, s tüzes piros karikák kezdtek táncolni a szeme előtt.

A pallér most megindult az állványok felé, s maga után intette a lányt. Rozi elkapott egy malteros vedret, s felszaladt vele a deszkákon.

„Mi az Isten csudájának cipelte ez most oda föl a maltert?" — gondolta zúgó fejjel a legény, amint egyre följebb távolodtak előle. Feltornázott a gerendákon, s az alsó állványról nézett utánuk forró szemmel. Belülről hangosan pörölyözött a szíve, s valami halálos, őrjöngő félelem a halántékán vadul verte hozzá a visszhangot.

Már feni jártak a harmadik emelet magasságában, amikor egyszerre csak kiejtette kezéből a téglát a legény, s egy hatalmas szökéssel hirtelen előrenyúlt,

— Ml? í»» Mi ez? iss hörögte, s a szeme kimeresztve tapadt a lány fejére.

A Rozi nyakán hátracsúszoa egy vadonatúj selyemkendő fénylett. Vadonatúj, vasárnapi selyemkendő.

— Rozii — bődült el a legény. -— Rozii — ordított fékeveszetten még egyszer.

\A lány Ijedten kapta hátra a fejét.

Egy percre megingott, kezében meglódult a malteros veder, s a következő pillanatban átesett a deszkán. Kezével még a levegőbe kapott, mtntha a veder után nyúlna.

Aztán szétterjesztett karokkal hullani kezdett. Szállt... szállt ...és mint egy nagy, színes pillangó elterült puhán a szürke kövek között.

A legény értelmetlenül nézte,

Csak lassan ért agyáig a valóság, s mint villámcsapás sújtotta földre.

— En öltem meg... Én *■» zihálta szárazon égő szemekkel, s csak állt ott mozdulatlan keménységbe fagyva.

'Aztán egyszerre ráborult.

— Pillangóm!. -.. Plllangóml... sikoltott belőle a fájdalom.

Es arcán lecsordult a könny

(Fotó: —ss)

JÓZSEF ATTILA:

VIGASZ

Ne hadd el magad, öregem, bőröd ne bízd kereskedőre, ki elád felhőt az égen s a földön telket vesz belőle.

Inkább segít a kutya szőre a teríthető betegen, semhogy magát miértünk törje, akt sorsunktól Idegen.

Magának rág mind, aki rág, a fogacskák azért fogannak.

S mert éhes rongy vagy, a fqgát elkoldulhatod-e a kannak?

Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, ki fűtve lakik öt szobát, falain havas tájak vannak, meztelen nők meg almafák?

Hihetsz-e? Szagos kis dorong édes szivarja s míg ml morgunk, ő langyos vízben ül s borong, hogy óh, mi mennyire nyomorgunk! Ha pincéjébe szenet hordunk, egy pakli „balkánt“ ts kibont! Szívére veszi terhűnk, gondunk. Vállára venni nem bolond ...

Bús jószág, ne vetéld magad!

Együtt vágunk a jeges télnek.

A jégből csak a lucsok fakad, de hű társ — éhezők kísérnek.

S ha most a tyúkszemükre lépnek, hogy lábunk cipőnkbe dagad, rajtad ts múlt. Lásd, harc az élet, ne tékozold bizalmadat.

Elhagyatottság

(Fotó: — v—J

t

l