Szabad Földműves, 1987. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1987-01-31 / 4. szám
1987. január 31. SZABAD FÖLDMŰVES. 7 /erlebst ftiéý c*iA AÍhÍcJL*. január huszonhét edike van, Mária asszony ünnepel: ötvenkét esztendővel ezelőtt látta meg a napvilágot. A gondosan terített asztalon szinte érintetlen az ennivaló Csak a maceszból hiányzik egy kevés. A finom da ma szt szalvéta mellett félbehajtott könyv fekszik: a néni agyonolvasott kedvenc regénye, az Anna Frank naplója. Lassan körbehordozza a szobán a tekintetét, feláll, az ezüstszürke fűtőtesthez lép, kitekint a sokszintes városi szalagház harmadik emeleti lakásának ablakán. Szinte tel lesen kihaltak az utcák, a keresztbet'casul nuarqalászó szél vadul kavarja a havad. „Negyvennégy karácsonyán is ilyen ítéletidő tombolt“ — dünnyögl magában, — s mi már hetek áta egy fáskamrában húztuk meg maaunkat. A szél bedudált a durva deszkák között, a jókora fahasábha lom oldalába vac koltuk el magunkat. Napokon át le sem került rólunk a télikabát. Ennivalónk alig volt már, jobbára csak kenyéren, meg hóiéból olvasiott vizen éltünk. De nem csüggedtünk Apuska tartotta bennünk a hitet — Meglátjátok — vigasztalt egyre-másra —. hamarosan véget ér ez az esztelen öldök'és. Az embert nem 'ehet méltóságában a oéqtelensé gia megalázni. Hej pedig de nagyol tévedett szegény édesapám. — Nem voltam tíz esztendős se még. hát egyszerűen nem értettem, miért kell nekünk tó ideje már ilyen embertelen körülmények között élni. Csupán azért, mert zsidónak születtünk. Édesapának odahaza szerény kis füszerkereskedése volt. A városkában mindenki Ismert, tisztelt, szeretett bennünket. Mamuska a születésem áta szinte állandóan betegeskedett. A gondos ápolás sem segített rajta, holott Schwarz doktor mindent elkövetett, hogy talpraállítsa. Aztán sárga csillagot kaptunk. megbélyegeztek bennünket, mint a vásárra Induló barmot. Üzletünkbe egy hözöngós, durva, nagyszájú, dologtalan sváb ember került, s minket még a hátsó traktusból ts kiebrudalt. A fásszínbe költöztünk, de ott sem hagyott nekünk békét. Gyakorta berúgott, s ilyenkor a mi nyomorúságunkon szórakozott. Egyszer aztán részegségében ránkgyújtotta a fészert, alig tudtunk kimenekülni. ö maga a lángokba ve. szett." Fürge lábú cinege repül a balkonládára. Mohán csipegetni, habzsolni kezdi az ódákészítéit magokat, kenyérgalacslnokat. „Egyél csak kis kosztos, — biztatta a madárkát szemével Mária asszony —, mtt nem adtam volna én Is 1944 karácsony estéfén akár egyetlen falat kenyérén is.., De menekülnünk kellett az égő épületből. Az ablakokba állított karácsonyfákon ftt-ott gyertyák pislákoltak. Mi pedig hontalanok lettünk, csak rohantunk bele a vakvllágba, a sötét, hólepte éjszakába. Cirkáló rendőrjárőrbe botlottunk. Igazoltattak, s a papírlainkból hamar kiderült: már réqes-réqen a gettóban lenne a heluü-nk. Az Iskolából ts kizártak, zsidó gyereknek nem volt keresnivalófa a többiek között, írniolvasni alig tudtam fóformán. Még aznap éjfél vonatra raktak minket. Először magyar csendőrök, később pedig német katonák vigyáztak ránk. Marhavnqonokban utaztunk, édesanyám szíve nem bírta soká a Táborkép — ma jól eltársalogtunk. A megérkekezés után Ivett fejét is kopaszra nyírták. Sokáig siratta szép, hosszú, szőke hajkoronáját. Reggelire többnyire üres cikóriakávét, egy papírvékony szelet kenyeret, és körömnyi pótlekvárt kaptunk. Az ebéd káposzta, vagy répaleves volt, vacsora gyanánt pedig majd mindig korpakásával traktáltak bennünket. Sokan meghaltak vérhasban, tífuszban. Hamar el ts tetvesedtíínk. Ha megáztunk, többnyire rajtunk száradt meg a ruha. A lakóhelyiségben mindig hideg volt, hiába ültük körül esténként a dobkályhát, fogvatartóink csínján bántak a tüzelővel. A munka szabaddá tesz, hirdette ott Auschwitzban, a bejárati kapu fölött a bádogból kimetszett felirat, minket azonban állati sorban tartottak, s robotoltattak a végkimerülésig. A gázkamrák árnyékában nem bíztunk a túlélésben, örökös rettegésben éltünk. Egyszer egy szép, kellemesen fütött szobába kísértek az őrök. Az asztal mögött mosolygós, nyájas szavú, idős, fehér köpenyes férfiak ültek. A helyiség közepére tett székre ültettek. Mozdulnom nem volt szabad, miközben néhány általános kérdésre kellett válaszolnom csupán. Aztán elbocsátottak. Csak jóval később, már idehaza tudtam meg, hogy aljas kísérletnek lettem áldozata, egy függöny mögé relett, az ölemre irányított sugárműszerrel sterilizáltak. Egyre közelebbről hallatszott az ágyúszó, ám vigyázóink nem juhászkodtak meg, sőt, még ingerlékenyebbek lettek, s minden csekély vétséget kíméletlenül megtoroltak. Halálvárosban éltünk. Vége-hossza nem volt esztelen kegyetlenkedéseiknek. Január hatodikén egy szülő nőt hoztak a barakkunkba. Valami sziléziai partizánvezér felesége, terjedt el a hír azonnal. Fegyveres őr állt mellette, senkt hozzá nem érhetett, mi deszkaágyaink mélyéről néztük vajúdását. Aztán, amikor megszületett a kis fiúcska, elvették anyjától. Jött egy fehér ruhás asszony, s annak rendje és módja szerint megfürösztötte a síró-rívó csöppséget. Majd gyönyörű, vakítóan fehér, tiszta pólyába csavarta a gyermeket. A pld baba elszenderedett. Minket ekkor az épület elé vezényeltek. Irtó hideg volt, reme gtünk-vacogtunk a metsző szélben. A gyönge édesanyát a magasfeszültségű drótkerítéshez támogatták, s kutyákkal vetették körül. A babát a drótháló túloldalára vitték, s pőrére vetkőztetve, a pólya tetejére tették. Lehetett vagy húsz fok a hideg. A csecsemő éktelen sivalkodásba kezdett. Aztán egyre vékonyabb lett a hangja, majd teljesen elcsendesedett. Édesanyja csak állt, sírt, könyörgött, de nem használt a kérő szó. — Vegyétek el az életemet — rlmánicodott őrzőinek összekulcsolt kézzel —, csak a gyermeknek kegyelmezzetek. Hisz nektek Is van édesanyátok, feleségetek, családotok. Egyetlen szem nem maradt szárazon. Talán még a fák is sírtak. Csak a pribékek maradtak hajthatatlanok. Szórakoztak. — Fiam — tört fel egyszer még az új Madách Naptár Megrendelem utánvétellel az 1987. évi Madách Naptárt. Címem: Név: Utca, házszám: Irányítőszám, lakhely: Járás: Aláírás: felejteni akartam. Egy reggel szörnyű hasfájásra ébredtem. Orvoshoz mentem azonnal, az idős doktor pedig nőgyógyászhoz küldött. A szakember tüzetesen megvizsgált, majd megállaptíotia a kórleletet: a táborban bűnös kísérletnek vetettek alá, soha nem szülhetek gyereket. Komoly udvarlóm volt, nem mertem neki megmondani az igazat, hát inkább más városba költöztem. De a múlt átka itt is utolért. Egyszer bevásárolni mentem, amikor ismerős hangra lettem figyelmes. , — De hiszen ez Rudi úr — tört ki belőlem önkéntelenül a kiáltás —, az egyik legkegyetlenebb volt auschwitzi hóhérunk. Mellettem nyugatnémet turisták beszélgettek. Az egyik közöttük lévő férfira ismertem rá. Hisztériás rohamomban rárontottam, téptem, martam, karmoltam, ahol csak értem. Aztán többre nem emlékszem. Egy kórházi ágyon tértem ma* gamhoz. Hetekig Injekcióztak, senki sem akart hinni nekem. Pedig, állítom, egyik pribékün* két láttam, hallottam azon a bizonyos nyár eleji délutánon. Megint máshová költöztem. Edadtam minden ingóságomat. Reméltem, az emlékeim ts a házban maradnak, de úgy lát* szik, tévedtem. A múltját senki nem felejtheti. Most egyedül élek, rokkant•* nyugdíjas vagyok. Örülök, hogy végre valakinek klőnthettem a szívemet, csupán egyre kérem: nevek nélkül írja meg a történetemet, nem akarom, hogy az emberek siránkozzanak rajtam." Mária asszony elfordul az ablaktól. Kint továb tombol a hóvihar... ZOLCZER LÁSZLÓ A Madách Naptár az egész család olvasmánya: 272 oldalon naptár, riport, szépirodalom, ismeretterjesztő cikkek, humor, sport, gyermekrovat, autós, egészségügyi, nyelvészeti témák és sok színes és fekete-fehér kép. Ara: 25 korona. Házhoz szállítják, ha megrendeli a kiadó címén: Vydavateľstvo M A D А C H, ' Michalská 9 816 21 BRATISLAVA MEGRENDELÉS Emlékezzünk! A szerző felvételei a kismama torkából a végső kiáltás, és a magasfeszültségű árammal telített kerítésre vetette magát. Szinte azonnal szénné égett. A megfagyott gyermek pedig a krematórium égetőkemencéjébe került...“ Mária asszony elmorzsol egy könycseppet az arcán. „A halálgyár éppen január huszonhetedikén, a születésem napján szabadult fel. Több ezer, a szó szoros értelmében csonttá soványoddott férfi, nő és gyerek lélegzett fel egyszerre, s rebegett hálát, köszönetét felszabadítóiknak. Az alakulat tagjai vöröscsillagos szovjet katonák voltak. Valahogy, tehervagonok tetején kuporogva, gyalogosan, meg lovasssekéren is utazva, csak hazaértem. Házunk üresen állt, csupán a csupasz falakat találtam. Aztán teltek-múltak az évek, KAPHATÓ / * l u f megpróbáltatásokat: az ölemben fekve halt meg. Nem sokkal később egy kényszerpihenő alkalmával őreink egyszerűen kilökték őt a kocsiból. Sokáig utazgattunk, ennivalót nem kaptunk, a vizünk megbüdösödött, az ürülékszagtói, kimerültségtől, éhségtől, 'öbbször elájultam. Azért egyszer csak véget ért a vonatozás. Kutyás, fegyveres katonák •ontottak ránk, s egy hatalmas érre parancsoltak, tereltek mindannyiunkat. A lemaradóiáknak sűrűn kijutott az ökölcsapásokból, rúgásból, de csatogott a puskatus is. A vérebek iádul acsarkodtak, gazdájuk szavára, s prédára vártak, minién pillanatban attól rettegem, hogy ránk szabadulnak és elevenen széttépnek bennünket. Senki sem próbálkozott szökéssel." Az őszhajú nő arcát a hűvös ablaküveghez szorítja. Tovább emlékezik. „Eladdig nem hallottam ha- Iáit óborokról, Auschwitzról. A- puska erősen markolta a karomat. Hangtalanul sírt, borostás arcán patakokban folytak -a könnyek. Aztán elszakították tőlem. Egy hosszan kígyózó sor végére lökték. Visszafordult, utolfára még tétován rámmosolygott, búcsút intett a kezével és eltűnt a szemem elől. Kis idő múltán az egyik hatalmas kémény sűrű fekete füstöt kezdett okádni magából, s a levegőben aztdáig soha nem érzett émelyítő szag terjengett. Egy emeletes fapadokkal zsúfolt barakba kerültünk. Csupa hozzám hasonló korú fiú és leányka kuporgott a piszkos szalmával felszórt priccseken. Takarónk nem volt, egymást melegítettük. Reggelente munkára tereltek bennünket. Egy jókora gyárban dolgoztunk: puskatöltényeket kellett csiszolnunk. Kora hajnalban indultunk és este, sötétben érkeztünk „haza“. Fegyveresek vigyázták minden mozdulatunkat, léptünket. Az úton énekelnünk kel' lett. Hamar összebarátkoztam egy prágai leánnyal. Eleinte nehezen értettük meg egymást, később azonban egy magunk kitalálta keveréknyelven egész A rabokat magasfeszültségű árammal ňrizték
