Szabad Földműves, 1987. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1987-05-09 / 18. szám

1987. május 9.

/SZABAD FÖLDMŰVES.

г Ipoly kanyarog arra szelíden, amerre a nyári hajnal ködei éppen felszakadtak. Lejjebb a sík terektől, vízfolyásnak, füzek palánkja alatt, egyetlen domb védelmében a falu. Közepében szerényke ház, szolgáló baromfiól, kút őriző gémje, s még vetemény is az elnyesett kis kertben.

Holdból hullott harmat hintette be éjjel a kertet. Valamicske sarat tapos egérszínű csizmája, amint belépkedi, a keskeny utat. Kukoricát tör, vagy öt csövet. Karalábét húz, vagy három fejet. Karján viszi a kunyhóba, két tapasztott zománcos edénybe külön belényomkodja. Csepreginé majd tüzet nyújt alájuk. Rántással, vízzel ételnek babarálja napközben. Estére, ha éhesen megérkezik, a tűzhely szélére húzva, kevéske meleg is lesz talán bennük.

Kulcsra zárja az ajtót. A mázos csuporból tegnap esti tejet iszik. A mai fejést, maga huzigálta a Riskából, kikészítette a tornác párkányára. A vénasszony majd elviszi a postáskisaszszonynak.

Még egyszer megnézi magányában az ól ajtaját. Bent észrevehetően fújtat a tehén, szintén egyedül. Csalamádét ropogtat, az is a kert végében terem. Ma itthon pihen az egy szál Riska. Este doboltatta a falu, hogy a csordának kint a helye. A katonaság statáriumot rendelt, az állatot tévedi golyó érhetné.

Két biliárdkrétával, az Hton találta nemrégiben, jelet tesz a tornác faküszöbére. Csepreginének, a részes kiszolgálónénak tudósítja ez a jel, hogy elég. ha estére főz és takarít, mert csak akkor jön haza. Nehéz takarításnak nevezhi azt a kényszere• dett kis seprűzést, de az öregasszony fájós derekának ennyi hajlongás is elég. Minek seissen hát a kelleténél jobban szegény feje?

Jól kivert, éles kapáját a karjára akasztja. Darabka kenyérrel. bontatlan pakli nyolcassal a zsebében elindul.

A felkelt nap most mutat első negyedet négy jelé. Még csak nyári folyóvízhez hasonlító melege van a párás levegőnek. Olyan a csend az utcán, mintha nem nyár, nem hajnal, hanem legigazibb munkahónap volna. Mi lelte a népeket, hogy ilyen üresnek hagyták az utcát? Sehol egy lélek, egy fia barom, de még majorság se. Csak a túlsó végen, a domb mögül csöröq valami távoli zaj. Mintha nagyon nehéz szekerek vonulnának arrafelé. Kisdaróc felé bujkál ez a lárma, az éjszakából maradt befogott szájú, húzódó zsivaj.

Megáll fél percig, pipát készít, tüzet lobbant rá. Éles kapáját átteszi másik hónaljába, továbblépked.

Az Ipoly felőli végen emeletes gőzmalom, most igen csendes, mellette új kocsma. A malom udvarában katonák ülnek, a kocsma ablakában rátekint fenő úr, a kocsmáros.

— Hová megy, Pesta?

Int is neki, maga felé szólítja.

— Tán elfogyot a sütnivalója, Pesta?

Visszafelel a fejével:

— El a hold, de nem a siitnivatóm,

Hangosan nem akar szólni, mert most már fontos és fenyegető ez az óriási csendesség, a szomszédos udvarban a heverő katonák hallgatása, a kocsmáros ijedt arcmozdulatai, szájának üres tátogása. Nemet mond fenő úrnak, szinte jókedvre deríti annak a félelme, s főképpen az, hoqy most eqy szemrebbenés alatt maga is meglátta egyedülálló szándékának vakmerőségét. Két marokra kapia a kapát. Dolgos mozdulatot tesz vele ö föld felé. így mutatja a kocsmárosnak. Elint a nem is meszszi tpolynak. túljáró annak, a földek felé

Ezalatt lenő úr már kint van a kocsmából. Piros arca, annyi rajta a haiszálflnom vörös ér, mint némely falevélen, izgalomtól reszket. Megragadja Pesta karját, betoloncolja az ivóba.

— Tudia-e maga, mi az kényszerzubbony, Pesta?

— Háthoqy tudom. Abba dugna engem lenő úr.

— Abba hát.

— Pedig olyan jól értem, hoqy mit csinálok, mint a kutya

az ugatást, az óra az ütést, a szél a fújást

— Én meg épp azt látom, hogy mit csinálok, mint a kutya az ugatást, az óra az ütést, a szél a fújást.

— Én meg épp azt látom, hogy kapával a hóna alatt nekiindult a háborúnak. Annyi emberség még van bennem, hogy nem hagyhatom.

— Felnőtt ember erre mit felelhessen?

— fa, ha így utasít vissza, akkor már nem is szaporítom

a szót.

A farács mögé megy a fiatal kocsmáros, az üvegek, a hordók a tölcsérek közé. Ott babrál. Sápadtan tekinget kifelé.

— lenti úr. ledyen szíves idejönni.

Szemben Шпек le egymással, az asztal fölé hajolnak.

— Akkor hát mért akar megakadályozni abban, hogy kimenjek?

A kocsmáros nem bír magával, az asztalt verdesi.

— Bolond ember! Az Ipoly két partián szemben állanak egymással a katonák. Most szellőztettem itt egy kicsit. Egész éjjel tele voltam vörös katonával. Tőlük tudom, hogy támadásra készülnék Hol a maga földje?

— A túlsó oldalon.

— Atyaúristenl Pesta, magának vége. Megrokkant a fejére. Mit akar ott kapálni?

— Mit? Krumplit. Azt.

— Majd mindjárt megmondom, hogy mit. De nem teszi az ablakba. .

Pestának tetszik, hogy szép piros a Jenő úr homloka. Nem érti egészen túlzó nagy ijedelmét. Eddig, ha nagy ritkán betévedi ide. nem volt valami sok szava hozzá. Igaz, hogy ő se kereste a barátságát. Annyit azonban lát már, hogy pontosan odatették a veszedelem színhelyét, ahol az ő földje van. Így,

(Fotó: —ss)

rendes módon, eszére hallgatva, csakugyan bajos lesz ma kijutnia.

A kocsmáros lázban unszolja:

— Ha nem hiszi, jöjjön fel velem a padlásra. Az ablakból szabad szemmel is jól látni. Van gukkerem is.

Felmennek hát a padlásra, kitekintenek az ablakon. Jól látni! A folyó csillogó szalagja, rajta az új vashíd, apró földtúrások innen is, amonnan is. A magányos cserfánál kezdődik az ő földje. Az idén tiszta krumplit tett az egészbe, így találta, hogy így nagyban jobban megdolgozhatja akár magában is. A krumpliföld túlsó szélénél is végighúzódik az a sárga vonal. Tegnap délután még kint járt, semmi sem volt ott. Oldalról, de távolról, másfelől néha dörgött és ropogott ugyan a fiókháború. Hanem annyira megszokták még az asszonyok is, gyerekek is, hogy alig bánták, csak görnyedve dolgoztak tovább. Most egyetlen lélek sincs kint a földeken.

— Menjen szépen haza — mondja a kocsmáros —, akinek pincéje van, most lebúvik oda.

— Maga is oda, fenő úr?

— Persze hogy igen.

— Akkor majd ürgének képzelheti magát. Nem fél-e, hogy a sötétben elveszíti emberi formáját?

— Maga is jobban teszi, ha komolyan veszi, amit mondok.

Lebotorkálnak a falépcsőn, megint a sütésben ülnek. Karjára akasztja a kapát, ajtónak indul, de megáll, s a kocsmqrosnak fordul:

— Kedves uram, ezen mi nem sokat vitatkozhassunk. Akárminő nagy szél fú, elhiszem, hogy térdig érő nagy szél, én mégiscsak úgy tudom magam, mint a szóló egyedül lengő nádszál, aki mellől learatták a nádast. Szegény feleségem fél évre, ahogy megjöttem Szibériából, meghótt. Két kicsi fiam egymás után sarlagban. Öreg szüleim már régebben. A sok haramgozás meg egyéb elharipdálta a födémét kétjelöl. Sok úgysem vót, de még kevesebb hagyódolt. Négy hód. Kerek kis négy magyar hód ... Csak annyi..

DARKÖ ISTVÄN:

— Azt én, mind jól értem, érzem, de...

— A de az, hogy élni meg muszáj. De hogyan? De minek? Mongyuk, az Isten törvényének, az parancsolja, meg az ember szíve itt belül, a tisztességes kínlódás becsülete. Ogy-e? De elég-e ahhoz, hogy nyitva tartsa az ember a szipákolóját a levegőhöz? Mert ntindig ott van: de minek, de kinek? Az üres háztájnak, a bejáró öreg Csepreginének? Egy árva tehenemnek, a hideg dunnyának, kiüresedett, málladozó, tapasztott fészkemnek?

A kocsmáros nagyon félhet, áhítatosan nézi:

— Annak hát. Annak, hogy. ilyen szépen elmondhassa. Annak, hogy eggyel többen maradjunk. Eggyel' többre osztódjon a szenvedés, hogy jobban viselhessük. Hány éves, ha meg nem

sértem, Pesta?

— Már mér sértene? Harmincöt... Annak, hogy ennyi évvel jól érezze magát az ember szóló egyedül? Hogy ne kívánkozzék már semmi után? Ne kellessen se ital, se sokszor még étel sem. Se cimbora, se semminemű pajkoskodás, se asszony bonca? Annak?!

— Annak, hogy többet nagyobb baj ne történjék. Hogy betöltse. amivégből a földön van.

— Nem sokat adok én ekkora nagy mondásokra.

Hanem a szeme már gyulladt, a környéke vörös koronggal ég, udvara van a nézésének. Kapája nyelével az ajtó küszöbét verdesi. Paposán mondogatja:

— Vagyis, hogy éppen annak. A rendeltetésnek. Amikor az asszony, gyerekek sorban itthagytak, úgy híjják, messianista lettem. Attól a szakállas vigéctöl tanultam, aki könyvekei árult, míg a csendőrök el nem vitték. Attól hallottam ilyeneket. De azóta inkább csak magamtól tudogatom... Az egyik sizik, a másik szüntelenül csak tépi magát, káromkodik, a harmadik veszekszik, verekszik, a negyedik a szerzés után veti magát. Az ötödik él, ahogy tud, a hatodik, mint a barom, csak zabái,hízik, semmit sem tesz szívesen, csak a kanalat a szájához.., Aki tudja, megöli magát... Akt egyiket sem teheti élni akar.., Mint én.

Most már a kocsmáros kérdezné kíváncsisággal: Hogyan? Mielőtt megtehetné, villan valami szörnyűségesen az úton, a kocsma előtt. Füst bömböl, tűz ordít, por üvölt. Dörrenve vág le egy gránát.

— faj — kiált a kocsmáros, és szalad le a pincébe.

— Azért mondom — mosolyog Bolyós Péter, s kapájával a vállán kiballag az ivóból. Egyenletesen megy el a kocsma előtt, a malom mellett, a falu dombjának a kanyarulatánál, az országúton, amerre vízfolyásnak visz az, el a füzek tömött sövényfala alatt. A vashídnak, a megélénkült tájéknak indul, a pattogó, ropogó vidéknek, amerre megjárta ezt az utat anynyisszor, ahányszor a nyári nap megpirkadt. Most is arra megyen, ahogyan, amiért már elcsendesült nyugodtan fújtató kebelében. Ogy lépeget, halad, jut, mint egyébkor, amikor nem pattog a tájék, nem dörög az ágyú a domb mögül, az Ipoly partján s a híd felől sem szól sebesen a gépfegyver. De most pattog, dörög, szól.

Akármennyiszer végigélte, ismeri elégségesen mindezt. Már el ts feledte. Most megint úgy veszi, ahogy a háborúban. Nem többnek, mint amit jelent, hogy esetleg itt ni, mellette jelenik meg a villanó tűz, az égő jel, a füst, a por, s akkortól vízszintesen következik rá a többi minden. Vagy amit az, hogy a láthatatlan levegőből nem kevesebb láthatatlansággal egy kemény kis acélmag az ö teste felé veszi útját, átsuhan valamelyik tagján, továbbrepül, vagy át se suhan, tovább se repül, hanem megbújik valamelyik húsában.

Ismerős akármelyik eset, nem tud félni tőlük. A nagy zajtól, a túlságos dörgéstói különösen nem, ha már nem attól, ami mögötte, benne van, belebúfva a pattogásba és dörgésbe. Nem tud tartani se a hangjától, se a magjától. Nem fél, csak attól tart mégis, hogy letapadják a szépen zöldült négy hold krumplit. s a dörrenés az ismerős gödröket oda is beássa, a katonák megtapodják, s nem lesz a bolygatásnak okozó gazdája, a kárnak megtérítője.

Egyenesen, semerre se nézve megyen. Mert hogy így lesz-e

7

vajon, mindenesetre meg kell ezt tudnia. A víz a füzek kiilül itt már kacsingat húsén rá, a lombok bólintanak, a gyenge nap barátságosan szíja ízetlen, színtelen szőtt ujjasa há-1 tát. Az első sor katona az út oldalán már észre is vette őt. Veszetten integetnek feléje. Kiáltozásukat Is hallja, de nem érti, közbül esik a szaporázott ropogás. Szilárdan megyen ennek dacára az országúton, eléri a vashidat. Rálép a szélénél, a magasodott gyalogjárón Igyekszik. Már a túlsó oldalon is meglátja a másik sor katonát, de golyószalag is egy sor zúdul feléje a gépfegyverből. A híd vasai kopognak tőle, mint a heves jégeső a házfedélen. Tanult mozdulattal, önkéntelenül vágódik hasra. Kis szünetig vár, valahogy inkább addig, amíg a lába kicsit megpihen, mert elállóit a gyalogmenésben, és visszeret is kapott egy éve a balban.

Kiáltozást hall maga mögött. Erre felugrik. Magasra tartott kézigránáttal szalad néhány katona a hídon, a kopogó jégesőben. Fel is bukik néhány, de a vizet is gázolják a többiek, a hídon is özönlenek az újak. Magasba kapják a kapát, előre integetnek vele, az élükön fut előre. Ordítva jönnek mögötte, ő is ordít, csak úgy, egy bömbölő hangot értelem nélkül, s megelőzi őket. Átfut a túlsó partra, mögötte éppen akkor dörren, csörren, bömböl a vashíd is, és belegördül a vízbe. A túlsó parton már a víz mellett fut, krumpliföldje szélénél megáll, áttekinti a zöldelö négy holdat, a környezőket is, főként a szomszédost, a Lukácsét. A katonák továbbugrálnak, ellépett kígyó testének vonaglásaként, csoportosan. Távolodnak, reménytelenül bukdácsolnak a földeken. Az ágyúk úgy ismételgetik a füstöt, a vasat, a gödröket, mint valami bemagolt léckét. Lukács földjét még most is számtalan vas túrja, tíznél is több dörrenés szaggatja, mellette a krumpliföldbe is jut kettő. Elhullt emberek nyöszörögnek a gödrök között, egy szemugrásnyira még késsel vágják egymást a katonák, füzek alól szakadatlanul szól a géppuska, a vizet még mindig fűtökben gázolják újabb csapatok. Átrohannak a krumpli} öldön, kinyílt szájjal merednek a kapával álló embere, egyik meg is löki, s egy másik csepp! emberke' eldöf feléje a levegőbe, olyan ' vicsorgással, mintha kínjában nevetne. De a kapa már megmozdúlt, már töltegeti a krumplit, elhúzza a taposások helyét, betemeti a nagyobb gödröket, gyógyít a földön, ápol, flastromot ragaszt. És ilyesfélét mond egy hang Bolyós Pestában:

Feleséged, gyermekeid, örömeid, bajaid, életed pótolója kedvedre és hited szerint az, hogy ezen a hajnalon ts megjöhetnél ideI

Maga Bolyós Pesta az egér színű csizmában, a krumpli zöld hajtásaihoz hajló derékkal, szorgos kapáló mozgása közben aligha gondolja ezt így, ilyen teljesen.

Csak görnyed szelíden a kisded kupacok fölé. Vagy öt-hat kapahúzással mindet ügyesen megtestesíti.

Csak cselekszi, igyekszi, folytatja ezt, mint a sütést a jó nap, amely megerősödve szárltgatja alig gyöngyöző hátát. S a kedves szellő, amely közben finom legyezővel kedveskedik nyugalmas homlokának.

Dolgozó mellében nincs türelmetlenség, harc, dörrenés. Valamilyen hiányosság riasztó érzései sincsenek. Gondba borult igyekezettel dolgozik, sietés nélkül és otthonosan. A kupacokat amúgy mellékesen meg is számlálgatja, egyedül a mérhetelen nagy földeken, és bosszankodva teszi rendbe a taposások, túrások, feltörések nyomait.

Mint az olvasó szemeit a. kéz, pergeti a szeme az elkészült buckákat, miközben fejében a gondolat célegyenest fordul arra, hogy végsőképpen, egészében mennyi lesz majd a krumpliföld áldása.

Egész nap, késő estig nézi őt a kíváncsi diák a kocsmáros társaságában a padlásablakból.

Szemébe beléjogadja a képet:

A távolodó csatát, az imént múlt borzalmak tágas terét.

A nyugtalanság elcsendesült kráterét, az Ipoly vizének kies síkját, a változó nap izzásában.

Az óriási égő kör közzéppontjában a földi munkába elmerült magányos, kicsiny, csodálatos emberi alakot.

A kocsmáros csillapulatlan izgalmában elmondja ezt a Bolyós Pestát mindennek.

Zsugorinak, bolondnak, lelketlennek. Megszállt, árva léleknek. Senki család semmi fejének. Szörnyű konok parasztnak.

Felemlegeti reggeli szavait is. A diák hangtalan lázban keresgéli össze az értelmüket. Egyszerre észreveszi, hogy a padlásablakból ezüstjonál húzódik ki, el a mezők felé, a kapáló Bolyós Postához. Ökörnyálnál, pókhálónál nem vastagabb ez az igen vastag fonál, de szépen csillog a napsütésben. A füléhez viszi a diák a fonalat, lm, hallja, mit beszélget szuszogva magában az az ember. A szíve verését is meghallja így, s ereinek szabályos lüktetését is.

Helyreigazítás

Lapunk ez évi 12. számában „Éltetik a pislákoló lángot“ címmel kórusunkat bemutató cikk Jelent meg. Nem vonom kétségbe a cikk szerzőjének jóindulatát, az ott közölt állítások azonban némi kiigazításra szorulnak. Ezek a következők:

A kórus nem az arany-, hanem az eztistkoszorűs

minősítés viselője.

Gombaszögön még egy alkalommal sem léptiinjt fel.

Anyagi támogatást a jnb kulturális szakosztályától két Ízben kaptunk ruhák vásárlására. Fennállásunk 10. évfordulóján a városi nemzeti bizottság utalta ki számunkra a cikkben említett 40 ezer koronát.

Nem érezzük úgy, hogy „mostoha körülmények közepette“ dolgozunk, mivel a városi vezetők elismerik munkánkat, minden jelentős eseményrre szerepelni hívnak. A cikkhez mellékelt kép Is a ruhagyár fennállásának 20. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen készült.

Utazásaink kiadásait nem a tagoknak kell „ösázepótolni“.

A tízéves évfordulón a Rimaszombati (Rimavská Sobota) járásból csak az énekkarok vezetői nem jelentek meg; hiszen a jnb, a Nőszövetség járási bizottsága, a járási népművelési központ, valamint a Csemadok jb képviselői is jelen voltak; köszöntötték és oklevelekkel jutalmazták a kórust.

Bár a cikkben található elírások némelyike kétségtelenül hízelgő számunkra, a valós kép érdekében szükségesnek tartottam a fenti helyreigazítást.

Barassó Katalin, karvezető

Lapunk szerkesztősége — főleg a cikk szerzője — ezúttal kéri a riportalany és az olvasók szíves elnézését az említett cikkben előforduló, a valóságot elferdítő fogalmazásért.

A szerk. megjegyzése

4