Szabad Földműves, 1987. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1987-05-02 / 17. szám

1987. május 1. SZABAD FÖLDMŰVES, Egy hétfOI napon jártam a kieső vá­rosban először. Éppen zárva tartottak a múzeumok. A Műcsarnok mögött nagybajusztí, IdOs ember kaszálta a park selymes füvét. Akkurátus mozdulatokkal dol­gozott. öröm volt nézni. Krakkó veröfényben fürdőit. A me­leg napsugár sokakat az utcákra csalt. Reqgel volt még, de már bené­pesültek a parkok, a terek. Ültem a pádon. A hallnadrágos, fű­­zOs posztópapucsot vlselO, szikár ar­cú bátyó egyre sűrűbben pillogott fe­lém. Egyszer aztán félbehagyta mun­káiét, a dtszbokornak támasztotta szerszámát és odafött hozzám. ElO­ször persze lenqyelül szólt, majd — legnagyobb ámulatomra — magyarul folytatta: — Zakopane mellett születtem, egész életemen át falun éltem, csak pár hónapig vagyok városlakó. Tehe neket tartottam, birkákat neveltem, még lovam is volt. Egyszem fiam műszerész; Itt, Krakkóban tanult, az­tán megnősült és mindketten a város­ban telepedtek le. Van egy másfél éves unokám. Gyakorta meglátogat­tam őket, de néhány nap után vissza­vágóiam az asszonyhoz meg az állataim közé. Minden jő­­száqnak salát két kezemmel kaszáltam a télire való ele­­séget. Az Ősszel meghalt a feleségem. A sztvbala vitte el szegényt... Elhallgat, a távolba réved a tekintete. Valahol villa­mos csenget. — Attól kezdve — rezzen össze hirtelen — már nem volt odahaza maradásom. Eladtam az állatokat és fel­költöztem a Visztula parti metropolisba. Csak a svéd acél kaszámat hoztam ma­gammal. A fiam és a me­nyem tisztelnek, az unokám meg egyenesen Imád, én mégsem találom a helyemet a bérház falat között. Mind­untalan a szabad természet­be, a friss, fűillatú levegő­re vágyom. Nem Is tudnék madárdal nélkül élni. Hát elfároaatok a közeli parkok­ba. Ücsörgők itt-ott, meg — ha az idő engedi — munká­ra foaom szeretett szerszá­momat. Nem dicsekvésből mondom, de szép és pontos munkát végzek, a motoros fűnyíróval is felveszem a versenyt. Hóbortos vénem­bernek tartanak a környék­beliek. megmosolyognak, ta­lán még ki is nevetnek a hátam mögött. A fiam is gyakorta ptrongat. Szégyent hozok a felére, mondta .., Magyarul eqyéhként ré­­gesrégen, miskolci katonáskodásom ideién tanultam meg. Félbehaltott útikönyvemre esik a pillantása. — A — húzza ki magát —, én jól Ismerem a várost, számos Krakkóról szóló írást böngésztem át mostaná­ban. A Rasztowa utcában lakom, ha­zamegyek, átöltözöm és magmutatom magának a legnevezetesebb épülete­ket. F.lstet. Hamarosan kiöltözve, kifé­­sülködve áll ismét mellettem. — Indulhatunk is — mondja, s máris magyarázatba kezd. — A vá­rost, a leqendaayártó hajdani króni­kaírók szerint Krakus király alapí­totta. Akkortájt még ingoványos mo­csarak bűzös lápok borították a vidé­ket. Egyedül a Wawel-domb emelke­dett ki a vizenyók fogságából. Ennek egyik lókora barlangiában azonban gonosz sárkány ütött tanyát, s hosz­­szú időn át rettegésben tartotta a környék lakóit. Egyszer aztán a da­liás Krakus megvívott a félelmetes szörnnyel és csellel, fortéllyal le Is győzte a telhetetlen bendöjű rémet. A dombon palotát építtetett. Nos, egy bizonyos: a területet már a történelem előtti időkben ts lakták. Időszámításunk hetedik századában Krakkó a vislánok, a Visztula nölayét lakó lengyelek törzsének székhelye volt. Az egyre erőtetlesebben folyó ásatások százezer éves emberi tele­pülés nyomait, maradványait tárták már fel eztdátg is. A X. században több kereskedelmi útvonal közbülső állomásaként tartották számon. Ibra­him ben fakub cordobai kereskedő feljegyzései szerint az árusok három hét alatt tették meg a Prága és Krak-A Wawel látképe - ellenfényben. kó közötti távolságot. A várost érin­tő Tatárát, Posztó-út, Só út nagyban hozzájárult Krakkó korai felvirágoz­tatásához. Püspökségét 1000-ben alapították, egy ideig a cseh államhoz tartozott, a tatárok több ízben feldúlták ugyan, de a törökök már nem jutottak el a kapukig. Hányatott történelme elle­nére nagyon sok krakkói műemlék átvészelte az idők viharait. Varsó tör ténelmi magja például a második vi­lágháború során szinte teljesen meg­semmisült, Krakkó azonban szeren­csésen túlélte az esztelen világégést. Megérkeztünk a Nagy piactérre. — Nagy Kázmér — folytatja köz­ben alkalmi kalauzom a történetmon­dást — 1364-ben itt alapította meg Kőzép-Európa második legnagyobb egyetemét, a Krakkói Akadémiát. Eb­ben az időben pezsgő társadalmi élet folyt a tízezer lakosú, jómódú keres­kedővárosban. Templomok, székesegy­házak, paloták épültek: a Posztóáru­sok csarnoka, az egyetem régi épü­lete, a Mária-templom, a wawelt ka­­tedrális... Rengeteg a kíváncsi turista, körül­járjuk a hatalmas, négyzet alakú te­­ret7 A gótikus Posztócsarnok rene­szánsz kőpártázatán galambok tollász­kodnak. — Közel hét évszázada a Rynek Glówny, a Nagypiactér Krakkó köz­pontja — mondja kísérőm. — Itt állt egykor a városi mérleg, míg a piac kijelölt helyein sót, halat, zöldséget, gyümölcsöt, lábasjószágot árultak a kofák. Persze nem csupán kereske­delmi tevékenység zajlott d téren; a . • nagy ünnepségeket, fontos összejöve­teleket a krakkóiak ugyancsak ezen a kétszázszor kétszáz méteres terüle­ten tartottak. Egészen a 17. század elejéiq Krakkó volt a lengyel főváros. A Rynek Glówny díszhelyén fogadták a királyok a város polgárainak hódo­latát. s Lengyelország feldarabolása után, 1794-ben a Főtéren fogadott esküje után kezdte meg harcát hazá­ja függetlenségéért legendás szabad­sághősünk, Tadeusz Kóšciuszko. A tér azóta is nagygyűlések, tavasszal pe­dig easkarás diákünnepségek, füve­­náliák színhelye. A Posztócsarnokban szinte lépni sem lehet a sok turistától. Apró, cse­csebecséket, lábbelit, ruhaneműt áru­sító boltocskák sorakoznak a lengyel városok címerével díszített boltíves helységekben. Az emeleten, ahol 1767-ben fényes fogadási rendezett a város az utolsó lengyel király, Po­­niatowski Szaniszló tiszteletére, kép­tár található. — A Sukiennice a XIV. század kö­zepén épült. 1912 nyarán Lenin is járt a díszes falak között. Kifelé tartunk az épületből. Az egyik bejáratnál „láncra vert" kés függ. — Állítólag a szemközti Mária­­templom ékes tornyait építő két testvér egyike oltotta ki vele becs­vágyból fivére életét. A rozsdamarta gyilkot azonban az évtizedek során több ízben pótolni kellet: néhányszor ugyanis — a turistatájékoztatók sze­rint legalábbis — „kedves emlékként“ magával vitte valamelyik kíváncsi lá­togató. A Mickiewicz-emlékműnél is meg­állunk. A nagy lengyel romantikus költő szobrát a nácik elpusztították, ám a hűséges krakkóiak 1955-ben is­mét felállították az eredeti pontos mását. A sudár, gótikus Mária-templom koronával ékesített kettős tornyán megcsillan a napfény. A toronyból éppen felharsan a héjnál. — A monda szerint — kapom azonnal a készséges magyarázatot — 1241-ben a tatárok rajtaütöttek a vá­­soson. Már-már elérték a templomot is, amikor az egyik toronyőr észre­vette a lopakodó sereget, és riadót fújt. A tatár harcos nyit a azonban torkára forrasztotta a hangot. A dal­lam, amely azóta Is — igaz, jó ideje már magnetofonról — minden kerek órában felhangzik, ezért befejezetlen. A héjnál szól eredetileg éppen a ma­gyar nyelvből került a lengyelbe, s először csak a hajnalt hirdető kürtszót jelentette. Azóta általában ébresztőt, riadót jelez... Tovább ballagunk. Krakkó a világ műemlékekben leggazdagabb városai közé tartozik. Szinte minden házról tud öreg barátom valami említésre méltót mondani. — A Szürke-házban lakott Valois 111. Henrik királyunk, KoSciuszo, s az 1646-os krakkói felkelés vezérkara is. Az Oracewtcz nemesi család egyik tagja az 1768. évi várostrom alkal­mával, szorult helyzetében, lőszer­­hiány miatt fém mentegombjaival töltötte meg puskáját, s úgy lőtte a támadó ellenséget. Amott, a Boner­­házban tartotta 1605-ben esküvőiét Dimitrij orosz trónkövetelő a sando­­mierzi vajda lányával. A Wierzynek­­ház pedig — bök ujjával előre — nagy királyi találkozó színhelye volt. A szájhagyomány szerint a módos patrícius család 1364-ben vendégül látta Nagy Kázmér lengyel, IV. Ká­roly cseh, Péter ciprusi, Valdemér dán és Nagy Lajos magyar királyt. A Hertman-ház földszinti Des-régi­­ségboltjának zárókövein Nagy Káz­mér és nővére, Erzsébet magyar ki­rályné képmása látható. A három­­emeletes Kosos-ház, mely egy juhok­kal kereskedő polgár lakhelye volt, nevét a bejárat fölött elhelyezett kos­fejről kapta. A Krzysztofory-palotában lakott a középkor legendás hőse, a tudós Twardowski. — A vén furfangos eladta a lelkét az ördögnek — siet megint segítsé­gemre újdonsült barátom. — „Ha so­ha nem mégy a Pápa városába — szólt szentenciája —, örök ifjúsáaot biztosítok számodra.“ A tudós sokáig élvezte a fiatalság gyönyöreit, a po­kol fejedelme már kezdte bánni nagy­lelkű ígéretét és cselhez folyamodott. „Róma* néven kocsmát nyitott a vá­rosban, ahová persze betévedt az italbarát Twardowski is. Nem szállt alá azonban az alvilág urával annak kénköves birodalmába, sikerült ugyan­is meggyőznie az ördöaöt: elég po­kol az ő élete itt a földön is. S most íme ő ajánlott egyezséget. Elviteti magát, ha a sátánfajzat kibírja egy álló hétig a feleségével. Mondanom sem kell, hogy a poklok fejedelme a határidő lejárta előtt kereket oldott a zsémbes, házsártos némber mellől Sorra vesszük az óvárosi utcákat, tereket is. Aztán a Wawel felé indu­lunk. — A Visztula kanyarulatánál épült soktornyú Wawel évszázadokon át hercegek, királyok székhelyéül szol­gált. Az épületegyüttes első ízben 1320-ban volt koronázás színhelye. A második világégés végnapjaiban az egyre erőteljesebben előrenuomuló szovjet csapatok elöl menekülő né­metek aláaknázták és leveaőbe sze­rették volna röpíteni, ám szerencsére erre már nem maradt idejük. Érdemes bebarangolni a jókora fe­­rületet elfoglaló „palotacsokrot“. A háromhajós székesegyházban kirá­lyok, költöfejedelmek, püspökök, herce­gek síremlékének sokaságát találjuk. Megtlletődve nézelődök, még a fényképezésről is megfeledkezem. A Zsigmond-toronyban megcsodáljuk Lengyelország legnagyobb harangját, amelyet 1520-ban öntöttek zsákmá­nyolt ágyúból. Csupán a nyelve há­romszáz kilót nyom. Ha egy eladó­sorban lévő lány ezt a nyelvet meg­érinti, mondja a Zauna, hamarosan férjhez megy. Ö hát ezért kúsznak olyan szorgalmasan a nők a szűk keskeny lépcsőfolyosókon fölfelé? ... A fegyvertár gyűjteménye 900 da­rabból áll, a királyi kincstár helyisé­gei koronázási jelvényeket, uralko­dók és pápák ékes ajándékait őrzik. A Sárkány-barlang elé értünk. A bejárati nyílás előtt müsárkány fúj­ja a lángot. Megszomjaztunk, elfáradtunk ala­posan. Vízre, sétahajóra szállunk. Jólesik a hideg málnaszörp, arcunkat hűs szellő simogatja. A Visztula mél­tóságteljesen hömpölyög alattunk... ZOLCZER LÄSZLÖ 7 Újra Jókai a Matesz színpadán A közönség legnagyobb örömére, mert „a nagy mesemondónak“ múl­hatatlan a népszerűsége. Talán ha évadonként műsorára' tűzne a Matesz egy-egy Jókai-alkotést, a nézők tá­bora akkor sem tudna betelni a nagy klasszikus bizarr alakjaival, regényes cselekményeivel, csodálatra méltó jellemeivel... A színház éppen ebból a meggon­dolásból tűzi műsorára — az utóbbi időben egyre gyakrabban — a Jókai­­-regények dramatlzációjának egyikét­­-másikát. Annak idején Az aranyembernek olyan sikere volt, hogy lel kellett újí­tani. A „rekordot“ mégis A lőcsei fe­­hér asszony tartja 77 előadással. Tizenkét évvel ezelőtt került színre és sokáig műsoron maradt A kőszívű ember fiai. A Szeretve mind a vér­padig c. művet a Matesz alapításá­nak 30. évfordulója alkalmával mu­tatta be a komáromi (Komárno) tár­sulat. A színészek különböző generációi mutatkoztak be eddig a Jókai-regé­­nyekből készült produkcióban. Azt is mondhatnám: szinte versengenek érte, hogy szerepelhessenek bennük. Nem véletlenül: egy Jókai-dramattzá­­dóban szerepelni — csaknem a biz­tos sikert jelenti... Természetesen a színészeket is jobbnál jobb alakítá­sokra inspirálják a mester teremtette regényes alakok. Nagyon sokáig em­lékezetes marad Ferenczy Anna ér­demes művész Baradleynéja A kőszí­vű ember fiaiból vagy Tóth Erzsébet Ozmondája a Szeretve mind a vérpa­dig c. alkotásból. Hogy ilyenkor a kisebb szerepekben is nagyot igye­keznek nyújtani a színészek, arra a legjobb példa talán Pőthe István ese­te, aki A kőszívű ember fiaiban nagy­szerűen alakította Baradlay Jenő, a legkisebb fiútestvér szerepét. Olyannyira nagyszerűen, hogy nem­csak a közönség és a kritika adózott elismeréssel: a színházban, a szoká­sos évad végi szavazáson a kollégák is erre az alakításra voksoltak . . Most tehát újabb Jókai-műve! je­lentkezik a Magyar Területi Színház komáromi társulata — merthogy ed­dig is ez a társulat mutatta be a Jó­­kai-alkotásokat, lévén a nagy mese­mondó Komárom szülötte. (A város­ban ma is megtalálhatók a Jókai-em­­lékek: a hely, amelyen a szülőház állott — a magyar gimnáziummal szemben: egy utcafal a kapuval an­nak a háznak a maradványa, ahol gyermekkorát töltötte az író — ez a bírósággal szemben található; az is­kola, amelynek lépcsőit naponta kop­tatta — a Jókai utcából nagyon jól látható; a telekhely — a szigetben —, ahol első regényét, a Hétköznapokat írta; vagy a Duna Menti Múzeum udvarán látható, a képekről is köz­ismert Jókai-szobor, amelyet a Jókai­­-napok alkalmával, a rendezvényso­rozat záróaktusaként koszorúznak meg a résztvevők stb.) 1987. május 8-án az ötödik Jókai­­bemutatóját tartja a Matesz, termé­szetesen Komáromban (Komárno), az új kultúrközpontban, ameiv egy­úttal a színház otthona 1« Ezúttal a szerző egyik legregénye­sebb műve kerül bemutatásra. A re­gény eredeti címe: Szegény gazda­gok. A dramatizációt a magyarorszá­gi Török Tamás készítette (6 drama­tizálta a Szeretve mind a vérpadig c. alkotást is), s végül Fácia Negra lett a színpadi alkotás címe — amely szintén Jókaitól származik. Fácia Negra ugyanis a Jókai-regénynek is meg a színpadi változatnak is a fő­szereplője. Ki ez a Fácia Negra? Egy haramia, aki fekete köpenyt és feke­te álarcot visel (innen kapta a na­vét is: fácia negra — fekete álarc), s aki rettegésben tartja a környéket. Mint később kiderül: ez az álarcos haramia nem is olyan ágrolszakadt szegénlylegény ... Az Erdélyben ját­szódó cselekmény szinte krlmlszerű­­en izgalmas. A színjátékot elsősor­ban az ifjúság számára készítette a színház, de természetesen mindenütt bemutatja, ahol erre igényt tarta­nak. A főbb szerepeket Ropog József, Varsányi Mária, Mikola Róbert és Há­zi Tánya játsszák. Az utóbbi két sze­replő még főiskolai hallgató, de már bemutatkoztak a közönségnek Pan­­csev A négy kalap c. mesejátékéban, illetve Csehov Cseresznyéskertjében. A Fácia Negra rendezője Konrád Jó­zsef érdemes művész, aki már eddig is figyelemreméltó érdemeket szer­zett a klasszikus magyar alkotások színrevitelében. A Posztócsarnok előtt mindig sok a látogató. „Aki pénzérmét dob a fémtartőba, előbb­­utóbb visszajön“. (A szerző felvételei) KMECZKfl MIHÁLY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents