Szabad Földműves, 1987. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1987-02-21 / 7. szám
SZABAD FÖLDMŰVES. 1987. feSruár ti. cc/ttttcsíercé ÉS MAI SZAKISAG 'A rimaszombati (Rimavská Sobota) Gömöri Múzeum ú)abb érdekes kiállítással lepte meg látogatóit: a régi céhek évszázadokra visszanyúló történetéből villantott fel néhány, hangulatos dokumentumképet. Az összemazsolázolt történetmorzsákból sütött emlékcipót amolyan szellemi étvágygerjesztőnek, s egyben éhségcsillapítónak szánta a nagy szaktekintélyként becsült B. Kovács István régész-történész. Kóstoljunk hát bele eme jelképes cipóba, és vegyünk magunkhoz néhány jalatnyt történelmet ... A céheknek mélyre visszanyúló gyökerei vannak Rimaszombatban. A helység első írásos említése 1270-ből való, II. István kalocsai érsek említi a Rimábányán lakó vendégek fhospesekj részére kiadott oklevélben. Városi rangot 1335- -ben kapott Károly RfibPrt királytól. A későbbiekben különböző földesurak fennhatósága alá tartozó városban túlnyomórészt iparosok és kereskedők éltek. Az általános települési forma ebben az időben a falu volt. Az iparos elemek a városok aljában vagy kolostorok, erődített uradalmi központok védelmében telepedtek le. Az egyházi és világi föurak, vagy az idegen telepesek révén a kereskedelmi utak kereszteződéseinél települések — városok épültek ki, amelyek az Ipar és a kereskedelem melegágyai lettek. A feudalizmus széttörte a nagy társadalmi és gazdasági kapcsolatokat, kis gazdasági egységeket teremtett: a céheket. A céhek szervezett előképe a városok védelmére alakult önkéntes társulat volt (bástyák, kapuk őrzése), és eredetét emberbaráti egyesületekből származtatják, amelyek szereletet, jóságot hirdettek. A céhszervezet alapításához a várost magisztrátus engedélye és királyt privilégium kellett. A földesúri tulajdonban lévő városokban viszont a földesűr engedélye. Az egyes céhek működését, tagjainak jogait és kötelességeit jóváhagyott működési szabályzat, az úgynevezett artikulus szabályozta. Ebben rögzítették a tagok kölcsönös viszonyát, a különböző illetékek, büntetések nagyságát, az inasok ellátását, a termékek árát. A működési szabályzatot a földesúr, a városokban a városi tanács (magisztrátus) látta el pecsétjével és aláírásával. A XVIII. század közepétől a céhek alakítását a királyi kancellária révén az uralkodó engedélyezte. A jóváhagyásért gyakorta magas illetéket kellett fizetni. Bizonyos idő eltelte utfin az inas vándorútra indult, hogy messzi országokban tökéletesítse magát a szakmában, és egyúttal nyelvet is tanuljon. Vándorút ján a választott szakma céhmestereitől kapott támogatást. Az ún. céhremek elkészítését követően befizette az előre megállapított összeget, letette az esküi és kiállították számára a mesterlevelet. Ezek után a céh teljes jogú tagjának ismerték el. Rimaszombatban az egyik legjelmdösebb és legnagyobb múltú céh az ötvösöké; 1479- -ben a kovácsokkal, szíj- és nyereggyártókkal, valamint lakatosokkal közösen tömörültek egy céhbe, majd a XVI. század második jelében ismét különváltak, céhekbe szerveződtek, s így a korábbi vegyes céh helyett négy önálló céh szoros szövetsége jött létre. Az ötvösök 1606-ban Széchy Tamástól kaptak szabadalomlevelet, amelyben megerősíti őket korábbi jogaikban. A rimaszombati ötvösség fénykora a XVII. század. A XV111. század elején megkezdődött a fokozatos hanyatlás. 1720-ban mindössze három ötvös dolgozott Rimaszombatban, a 19. század közepe táján pedig a céh már inkább csak névleg létezett. A fazekasságnak ts gazdag hagyományai voltak az egykori Gömör Kishont megye területén. A rimaszombati fazekas céh létét első ízben egy 1642- -ben kiadott oklevél bizonyítja. о CM CC T3 1 N 8 < A rimaszombati kézművesek magas fokú szakmai tudásáról és igényességéről tanúskodik egyebek közt, hogy soraikból került ki a múlt század első felének két ismert művésze; a puskamüvés fiaként született Szentpétori József (1761 —1862/, korának legismertebb ötvösművésze, valamint a lakatosmester gyermekeként indult Ferenczy István (1792—18561, a magyar nemzeti szobrászat megteremtőié. Áz iparosítás, a gyári termelés a óéhek elhalását jelentette. Fokozatosan elvesztenék ősi jogaikat, privilégiumaikat. A műszaki felfedezések, újítások, a társadalmi struktúra változása, az új szellemi áramlatok — a liberalizmus, a vállalkozás szabadsága — meggyorsította ezt a folyamatot. Franciaországban és Angliában a XVlll. században szűnt meg a céhek szervezete, Ausztria—Magyarország területén 1872-ben törölték el a céheket. 4 4 4 Utóiratképpen próbáljunk választ adni arra^ehogy milyenek a céhmesterek mai utódai? Azt hiszem, erre mindenkinek van néhány „megtapasztalt" pozitív és negatív típusalanya. Elmondom, hogy szerintem milyenek a mai szakik. Szakinak születni kell. Van egy /ó ismerősöm, a Józsi, aki gyermekkori játékait az utolsó darabig szétszedte, édesanyja nem kis szomorúságára. Néha órákig töprengett egy-egy bigyö fölött, hogy melyik rúgó. kerék, kallantyú mire való. Már tízéves korában beleivódott az olaj, a rozsdapor az ujjaiba. Ú szakinak született. Később kitanulta a villanyszerelő, a műszerész és a vízvezetékszerelő szakmát, de kiválóan ért a lakatosmunkához, a kőművesmunkához, a nyomtatott áramkörű elektronikus berendezésekhez és még sok egyébhez. Élvezet nézni, ahogy a kezébe vesz egy számára új szerkezetet. óvatosan forgatja, birizgálja. Addig nem nyugszik, amíg a titkát Tci nem ismert. Józsi ismerősöm egy „kiveszőiéiben" lévő emberfajta egyik utolsó képviselője. A tökéletességbe vetett hite megingathatatlan. A munkáját alkotásnak fogja fel. Visszasírjuk a józsi-féle szakikat. Valamikor ilye-A rimaszombati céhek pecsétjei és néhány céhtábla (Ferletyák Júlia felvételei)’ nek voltak a kézművesek, a céhmesterek. Még itt-ott fellelhetők kései utódaik, az apró, sötét műhelyekben, lomok között bütykölő öreg mesteremberek, a megszikkadt, idős ezermesterek. De az üzemekből is kikapnak lassan a régi mesterek. A helyükre újak jönnek. Fiatalok, műveltek, okosak, de valahogy mégis mások, mint a régi, öreg szakik. A tömegtermelés elsöpörte az aprólékos, bütykölő munkastílust. A fejlődéssel az is együtt jár, hogy az ember és a. munka tárgya fokozatosan eltávolodik egymástól. Szociológusok, üzemvezetők kutatják világszerte, hogyan lehetne a műszaki haladás ellenére is közelebb hozni az embert a munkához. Nemrégiben egy csodálatosan berendezett szakmunkásképző intézetben jártam. A fényesen kivilágított műhelyben vadonatúj gépeken tanulták a szakma fortélyait a srácok. Az esztergagépeken a gyerekek kesztyűben dolgoztak. Hogy ne legyen olajos, piszkos és kérges a kezük. A kérges munkáskéz ma már nem divat. Ha valaki például a diszkóban megfogja egy lány kezét, az rögtön észreveszi, hogy melóssal van dolga... A jól felszerelt szakmunkásképző intézetekben sok mindenre megtanítják a fiatalokat. Értik és tudják a szakma elméletét, és megtanulják a legalapvetőbb fogásait is. Az üzemek általában mégis lesújtó véleménnyel vannak a frissen végzettekről. Ezek az ifjú „mesterek“ alapvető dolgokat nem tudnak. S ami még szomorúbb: nem szeretik a munkájukat. Az iskolában nem ébresztették rá őket a jól végzett munka szépségére és örömére. Képleteket taultak, alapvető szakmai fogásokat, de nem szívtak igazi üzemi levegőt, nem ismerkedtek meg a munkás (céhes) hagyományokkal. Nekik a gép nem válik társsá, jó baráttá; idegen, lelketlen munkaeszköz marad. Az öreg szakik vallomása szerint az 6 fejükbe beleverték (sokszor nemcsak átvitt értelemben) a tudást, a szakmát, a munka becsületét. Nem fogadták el tőlük a lelketlenül végzett, összecsapott munkát. Így aztán nemcsak a szakmai jogásokat, hanem az igyekezetei, a szakmaszeret eteti a No végzett munka örömét is eltanulták az idősebb mesteremberektől. Nem véletlen, hogy az iparilag legfejlettebb országokban — például Svédországban és Japánban — a termelékenység növelése érdekében visszanyúltak egy-egy már elfeledett, leírt („céhes“) nevelési, munkaszervezést metódushoz. Olyan módszerek ezek, amelyek elsősorban a dolgozók egyéni leleményességére, alkotókészségére vannak alapozva. KORCSMAROS LASZLA Utca magántulajdonban Hetek óta szorgalmasan szidjuk a telet, mi, újságírók talán a legjobban. s közben arra nem is gondolunk, hogy tulajdonképpen — hálával tartozunk neki. Mert lapozzuk csak fel az újságokat^, úgy Január 12—13-tól, s látni •fogjuk, hogy a tél a számunkra valóságos szüretet jelentett. A kötelező szidáson túl apró témák, mindennapos kis megfigyelések tucatjait szolgáltatta, s szolgáltatja sainos a mai napig—valóban elég csak a szemünket vagy a fényképezőgép lencséjét kinvitni. Jómagam is belebotlottam egy-két ilyen zimnnkós témába, amelyek ezúttal nem a földön, hanem a hóban hevertek. Volt eset, amelynek csak csendes szemlélője, volt. amelyben az átélek sorstársa, s végül olyan is akadt, amelynek szenvedő alanya voltam. Az alább következő történet ezek közül való. A lakótelep, ahol lakom, nagyjából ugyanolyan betondzsungel, mint a többi. Kifli alakú utcánkat mindkét oldalról hat-néteme'etes bérházak szegélvez’k. s az út közöttük éppen csak annyira széles, ho»v a két oldalán stírfín parkoló gépkocsik között egv menetsávnyi hely marad szabadon. Kettő is tellene ugyan az utcából. de mondom, kell a hely a parkoló gépkocsiknak. Nomármost, egy átlagos tavaszi, nyárt, őszi vagy egy hómentes téli napon nagyjából fgy zajlik az é!et úgy délután négy és hat között az utcánkban: Äz emberek nagy többsége Ilyenkor érkezik haza a munkából, sokan közülük kocsival, és parkolóhelyet keresnek. Majdnem biztos, hogy az a „placc”, ahonan reggel elindultak, már foglalt, így hát araszolnak ‘tovább, amíg üres helyet nem találnak. Oda aztán elégedetten becurükkolnak, s eszükbe se jut olyasmi, hogy ott tegnap, tegnapelőtt vagy éppenséggel ma reggel valaki más parkolt. Az utca tudvalevőleg köztulajdon; ha tábla nem tiltja, mindenki ott parkol rajta, ahol akar és ahol tud. így aztán, mint egy monumentális sakkjátszmában a figurák, úgy cserélödnek-variálódnak az utcán a gépkocsik nap nap után: ma én-állok itt, balra X, jobbra Y; holnap nekem Jut X helye, Y elfoglalja Z tegnapi helyét, X-et pedig nem látni sehol. s az 6 helyén egy vidéki rendszámú Trabant áll. Aztán jön a tél, az egyik éjszakáról a másikra leesik másfél méter hó — és konzerválja ezt a máskülönben napról napra változó állapotot. Mégpedig elég hosszú időre, hiszen jól emlékszünk még, hogyan is volt ez az egész. Szél Is jött, fagy is, egyszóval együtt volt minden, ami a magánautóst rákényszerítheti arra, hogy egy időre felejtse el a kocsikázás kényelmeit. így hát olvkor csak az ablakból pillantottunk ki féltő-óvó szemmel dédelgetett bádogdobozainkra, amelyek most egyenfehérbe öltözve, vastag hópaplan alatt várták a jobb napokat. lötlek Is nemsokára. Az idő megenyhüli, a hőmérő higanyszála még éjszakára sem sülylyedt —3—4 C-fok alá. Minthogy eképpen ismét gondolni lehetett az autő23sra. az utcán itt is, ott is hőlapátokkal felfegyverzett alakok Jelentek meg, s elszántan nekiláttak pléhtáltosaik kiszabadításának. Nem volt könnyű feladat, mert a hóekék időközben két méter magas falat tornyoztak fel az út mindkét oldalán, s ebbe valóságos alagutat kellett vájni annak, aki már előzőleg öt köbméter havat volt kénytelen félredobálni az autója tetejéről. S mivel jómagam ts e bátor úttörők közé tartoztam, munKSnk eredményeképpen az utca képe jelentősen álalakult. Mindkét oldalán helyes kis boxok alakultak ki, mint a kávéházakban, s létrehozóik kétségkívül azok voltak, akik úgy döntöttek: kiszabadítják autójukat a hó fogságából. Ez eddig rendben is lett volna; a problémák később kezdődtek. Nevezetesen akkor, amikor mi, hóhányó kocsitulajdonosok, délután hazaértünk a munkából. Ёп például négy óra körül. A korábban elmondottakból talán kitűnik, hogy soha nem szoktam keresni a reggeli helyemet, sőt általában megjegyezni sem; most azonban, visszaemlékezve a tegnapi rendkívüli hóműszakra, először ösztönösen odaigylekeztem. Foglalt volt. Hát Istenem, itt megelőztek, mondtam magamban. aztán „rükvercbe” kapcsolva új hely után néztem. Találtam Is nemsokára, alig néhány méterrel feljebb; ugyanolyan kis box volt, mint amilyet én ástam ki tegnap. Szépen bemanővereztem, bezártam a kocsit, leszedtem az ablaktörlőket, ahogy ezt a szabályzat előírja, aztán, mint aki Jól végezte a dolgát, hazaballagtam. Fél óra múlva csengetnek. Már amúgy háziasán, melegítőben mentem ajtőt nyitni: egy Ismeretlen férfi állt a folyosón, meglehetősen zord 'ábrázattal. „Magáé az az ilyenésolyan színű. ermyiésennyi rendszámú autó?” — tért rögtön a tárgyra, mielőtt én még a számat kinyithattam volna. Az enyém, mondom, miért,, ml történt? „Akkor szíveskedjék onnan elmenni vele, mert az én helyemen áll.” i A® első pillanatban azt hittem. rosszul hallok. Ez nem lehet igaz. Ez az ember itt talán kölcsönkérni jött, csak nehezen tud rátérni a dologra, s ezért ilyen elterelő manőverrel kezdi. Esetleg gratulálni akar a három hét múlva esedékes születésnapomhoz, csak előtte egy kicsit rám akar ijeszteni. Akármi — de ilyesmi nem létezik. Ilyen nincs. Amint azonban újra ránéztem az emberemre, láttam, hogy nem tréfál. Meg azt is, hogy mindenre el van szánva, hogy visszaszerezze pár köbméter hó odébbdobálása révén megszerzettnek vélt birtokát: az utca egy darabkáját. Kinyitottam a számat, hogy mondok valamit közterületről, paragrafusokról, jogszabályokról, meg általáben a parkolás szabadságáról a szocializmusban — de rögtön átéreztem, hogy hiába. Erről az emberről itt előttem lerf, hogy hajthatatlan és hajlithatatlan, s hogy csakis a saját törvényeihez hallandó Igazodni. Az egyedüli, amit megtehetnék: szó nélkül becsapom az orra előtt az ajtót. Ennek következménvett azonban máris élénken láttam magam előtt: szétszabdalt, vagy legalábbis leeresztett gumiabroncsok, letépett visszapillantó tükör, pezsgősdugóval kibonthatatlanul bedugaszolt kipufogó, s mindezek hivatalos indoklásaként az ablaktörlő csonkja mögött cédu’a: disznó trónbitorló, betolakodó, idegen felségterületet megszálló, most már megnézheted magad. Nem lenne az első eset. amelyről hallottam, s valószínűleg az utolsó sem. Szégyen ide, szégyen oda, kár tagadni: kapituláltam. Lehorgasztott fejjel akasztottam le az e'őszobai fogasról a kabátomat meg a kocsikulcsot, és szótlanul indultam lefelé a lépcsőn. Az emberem természetesen utánam; úgy látszik ez a nem várt sima győzelem engedékennyé tette irányomban, mert megenyhült hangon így szólt: ha magának is elfoglalta valaki a: helyét, szúrja ki a kerekeit és kész. Ekkor már kimondottan örültem, hogy ‘ nem ellenkeztem. Másnap fogtam a hólapátot, és újból megtisztítottam az utcából egy autónyí helyet. Közben néha elszántan körülpíllantottam. nem áll-e lesben valahol egy begyújtott motorral csendesen duruzsoló autó, hogy mihelyt befejezem a munkát, orvul a helyemre álljon? Biztos. ami biztos: amíg elmentem a 'kocsimért, a hólapátot, mint egy sorompót, a box béiárata elé szereltem. Ott meredezett, mint egy élő tilalomfa, a magas hófal- oldalába döfve, s fennen hirdette minden potenciális trónbitorló, jogtipró autós kollégának: ez az én utcám, pajtás. Ide be ne merd tenni a lábad! VASS GYULA'
