Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1986-07-05 / 27. szám

I 1986. július 5. .SZABAD FÖLDMŰVES 7 Ha a Jókai-napokről Is — mond­juk a futball-világbajnoksá­­gokhoz hasonlóan — külön­féle, az égvilágon mindent felölelő statisztikákat készítenének, egy szem­pontból biztos, hogy az idei rendez­vény vinné el a pálmát. Kétség nem férhet hozzá ugyanis, hogy ezek vol­tak a legforróbb Jókai-napok. Még­pedig a szó legigazibb értelmében, amivel nem arra akarunk célozni, hogy valami baj volt a rendezvény­sorozat atmoszférájával, hanem egy­szerűen arra, hogy — bódító, tikkasz­tó, perzselő hőség volt Komáromban (Komárno) a hat nap során. Lég­szomjjal küszködve ültük végig az előadásokat, s a szünetekben, amikor csoportosan tódultunk ki a Szakszer­vezetek Háza előtti térre, szinte visz­­szalökött bennünket a tomboló nap­sütés. A büfé forgalma elképesztően megugrott, s a különböző üdítők — beleértve a tizenkettes Aranvfácánt is — soha nem látott mértékben fogytak, messze túlhaladva a napidíj adta anyagi lehetőségeket. Alig vár­tuk a második felvonás vagy a követ­kező darab kezdetét jelentő csenge­tést, hogy odabent legalább a tűző napsugarak ellen védve legyünk. Nos. bevezetőként ennyit a körül­ményekről, és tériünk a lénvegre. Mármint arra. hogy mit láttánk jú­nius 16. és 22. között a csehszlová­kiai maever felnőtt színjátszó csopor­tok, irodalmi színpadok, kisszfnpa­­dok. bábjátszftk. valamint a vers- és prózamondók központi versenyén az idén 23. alkalommal megrendezett lékai-napokon. JÚNIUS 16., HÉTFŐ A nagyszabású seregszemle megnyi­tásának első aktusa tulajdonképpen a Mártírok Fmlékművének megkoszo­rúzása volt, amelyen hallhattuk a komáromi Réke utcai Alapiskola a­­ranvknszorús gyermekkórusét. (Csak az érdekesség kedvéért: minősítését egy napnal korábban, az érsekújvári (Nové 7ámkv) Csened Énekszó gyer­mekkórus-fesztiválon szerezte.) A tu­lajdonképpeni megnyitóra este fél nyolckor került sor a Szakszerveze­tek Házában. Ünnepi beszédet Sídé Zoltán, a Csemadok KR elnöke mon­dott. amelyben hangsúlyozta, hogy a Tókai-nanok idei évfolyamát a CSKP megalakulásának 65. évfordulója je­gyében rendezte meg a szövetség, több más intézménnyel és tőmegszer­­vezettel karöltve. Ismét gyermekkó­rusok következtek ezután, majd szín­padra lépett az első csoport: a Cso­­madnk Komáromi Helyi Szervezeté­nek színjátszói Molnár Ferenc Liliom című színművét mutatták be, Holubek László rendezésében. Sajnos, a szá­­zadeleji pesti „mutatványos“ vagány figurája egy kissé felemásra sikere­dett, bár kétségtelen, hogy Sztrecskó Rudolfban „van valami“ ebből a sze­repből, s hogy voltak pillanatok, ami­kor teljesen azonosulni tudott vele. Mindez azonban kevés volt a komo­lyabb sikerhez; a csoport mentségére szólhat viszont, hogy Indokolatlanul hosszú megnyitó ceremónia után léphettek csak színpadra, s ez főleg az első felvonásra nyomta rá a bélye­gét. A fesztlválklub ezúttal Is az egyko­ri Tiszti Pavilonban kapott helyet, s hivatalos megnyitása volt most is az első nap utolsó napirendi pontja. A száraz, szabatos megfogalmazás forró pillanatokat takar: Fiilöp Antal és társai most ts tűzbe hozták a kö­zönséget sodró dixieland-zenéjükkel. Az ő fellépésük volt ugyanis az első klubest programja, s éjfél is jócskán elmúlt már, amikor az egyre maga­sabb színvonalon játszó együttes kon­certje — s vele az első nap — véget ért. JÚNIUS 17., KEDD A Jókai-napok keretében évről évre számos egyéb kulturális rendezvény­re Is sor kerül Komáromban és kör­nyékén. Ezek egyike volt az idén a Komáromi Képzőművészeti Kör 2. tag­­kiállitása, A hő a képzőművészetben címmel; megnyitása délután volt a Csemadok Galériában. Alig néhány óra múlva aztán újra benépesült a Szakszervezetek Háza előtti . tér, és résztvevők, vendégek egyaránt elra­gadtatással tapsolhattak az ekeit (Okoliöná na Ostrove) Tátika gyer­­mek-tánccsoport bájos, amellett ma­JÚNIUS 19., CSÜTÖRTÖK volt a fesztivál legmozgalmasabb napja. Lássuk sorjában: délután két órakor gyermekműsor a művelődési ház előtti téren, amelyben többek között fellépett a Nemesócsai (Ze­mianska Olča) AI tánccsoportja és a jónevü marcelházi (Marcelova) Prii­­csök bábcsoport; négykor a komáro­mi gimnazisták újabb irodalmi ösz­­szeállítása, Vadvirágok címmel, is­mét a hangulatos Lehár Libresszóban; utána pedig, szinte „nonstop“, négy versenybemutató... A királyhelme­­ciek (Kráľ. Chlmec) Tahi László Sportol az asszony című vígjátékával jöttek a fesztiválra. A darab szöve­ge, ahogy mondani szokás, „eleven", frappáns szójátékokban bővelkedő, hogy a húszon aluli szereplőgárda, Pásztó András rendező irányítása alatt a legtöbb lényeges mondaniva­lót „kihozta“ a darabból. Különösen érzékletesre sikerült a két galacsin­­hajtó figurája, s rendkívül szuggesz­­tív volt a „militarista“ hangyajelenet. Sajnos, a mai napig túlontúl időszerű is ... Az áttételesebb, finomabb tár­sadalomrajzot célzó jelenetekben oly­kor szükségszerűen akadtak félreér­telmezésből. eredő fogyatékosságok, de ismételten hangsúlyoznunk kell: a nagyon is felnőtteknek és felnőttek­ről szóló darabol középiskolás tanu­lók játszották ... Mindent összevetve szép színházi élmény volt az „iksze­­sek ‘ produkciója, és teljesen megér­demelten nyerték vele a legjobb dra­maturgiai munkáért járó díjat. A szép szó ünnepe volt... A 23. JÓKAI-NAPOK NAPLÓJA \ gas szakmai színvonalon előadott műsorának. Utána már legfeljebb egy kávéra vagy cigarettára jutott idő, és máris vonulhattunk ismét a nagyte­rembe: a színjátszók versenyének második bemutatója következett, és­pedig H. Rarta Lajos Szaltó mortále című kétrészes komédiája, a nagy­­megyerelok (Galovo) előadásában (rendező: Bodnár Gyula). A csoport bebizonyította, hogy munkájukat min­den szempontból a folytonosság jel­lemzi, s hogy teljesítményűk immár az egyetemes hazai színházi kultúra mércéjével mérhető. A főszereplő. Varga Tibor ezúttal is igazi „front­embernek" bizonyult, akire lehet színházat építeni, mint azt két éve, a Poloska című darabban is láthattuk Talán a második felvonásban volt érezhető némi megtorpanás, ponto. sabban szólva, mintha a rendező egy kicsit visszafogta volna magát... Kár volt, mert a darab társadalmi monda­nivalója végig határozott, egyértelmű állásfoglalást követelt meg színésztől és rendezőtől egyaránt. Mindezzel együtt azonban kétség nem férhet hozzá, hogy valóban ez a csoport volt a legméltóbb a 23. Jókai-napok nagydíjára, s hogy a zsűri döntése találkozott a szakma és a közönség véleményével. A fesztiválklubban ezen az estén Pál Gábor tartott érdekes, színes elő­adást Egyesült Allamok-beli útjának élményeiről. JÚNIUS 18., SZERDA A harmadik nap délutánján két irodalmi összeállítást láthattunk. Az első címe Hegyi beszéd volt, s a Ko­máromi Magyar Tanítási Nyelvű Gim­názium tanulói adták elő, a másodi­kat pedig Békesség mindenkinek, de nekem maradjon háborúság címmel Ady Endre verseiből válogatta össze az ugyancsak komáromi Petőfi Iro­dalmi Színpad, Kiss Mihály rendezé­sében. Este a Csemadok Lévai (Levi­ce) Helyi Szervezetének színjátszói léptek a pódiumra. Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című két­részes drámájával, amelyet Üjváry László rendezett. A csoport már hosz­­szú Ideje dolgozik rendszeresen, s bátran nyúl az Igényes darabokhoz (két éve Örkény István Tóték-ját vit­te színre). Talán éppen ezért nem hoztak számottevő sikert számukra az idei Jőkai-napok sem: az ilyen művek előadása általában meghalad­ja egy műkedvelő társulat képességét és lehetőségeit . lehetőséget ad a derűs, könnyed, ol­dott színészi játékra; sajnos, éppen ezzel maradt a leginkább adós Kas­sai Béla és gárdája. Talán magán a darabon sem ártott volna itt-ott némi rendezői „kozmetikázás“, ám ennek hiánya lett volna, a kisebbik baj; tény, hogy az ilyen műveket felsza­badultabban, „vidámabban“ kell ját­szani. Ezzel távolról sem állítjuk azt, hogy rossz bemutatót láttunk, sőt! A 23. Jőkai-napok vitán felül legna­gyobb közönségsikerét aratták a hel­­meciek, a nagyterem zsúfolásig meg­telt, s legalább húszan-harmincan a nézőtér két oldaláról, állva nézték végig a darabot... S a színház ugye­bár — végső soron — a közönséget szolgálja. Szünet, maid ismét felhangzik a csengő, s a kíváncsiság, a várakozás izgalma vibrál a nézőtéren. A prog­ramfüzetben egyetlen sző: Hamlet, s alatta: a hetényi (Chotfn) Csokonai Kisszínpad előadása, rendező Kiss Péntek József. Aztán felgördült a füg­göny, és valami olyasmit láthattunk, amelyről bízvást el lehet mondani: Ilyen a korszerű színház. A rendező Tom Stoppard pamfletjére építette a darabot, amely, apró fogyatékosságai ellenére valóságos ötletparádé volt; a „fenegyerek“ Nagy Férő zenéje csak fokozta a sajátosan groteszk hatást. S még valami, ami csalhatat­lanul bizonyította, hogy valóban mo­dern színházat láttunk: a „szabadfó­rum“ másnapi megbeszélésén a szo­kásosnál is élénkebb vita alakul ki a darab kapcsán, amelyben a legkülön­bözőbb nézetek és vélemények csap­tak össze. A maga szintjén tehát — irodalom- és történelemismeretétől, szakmai hozzáértésétől függően — mindenki „talált valamit“ a heté­­nyíek produkciójában. A legavatot­tabb, a zsűri például úgy látta, hogy Kiss Péntek József érdemli a 53. ló­­kai-napok legjobb rendezőjének díját. Josef és Karel Čapek A rovarok életéből című komédiája a bemutatót követően néhány éven belül világ­siker lett századunk első évtizedei­ben. Joggal: kíméletlen görbe tükör ez a darab, amelyben sarkítva, oly­kor félelmetessé! növekedve jelennek meg nemcsak emberi gyarlóságaink, hanem egyes — sajnos, örökérvényű­nek látsző — társadalmi fonákságok is. Már önmagában az a tény tehát, hogy egy diákcsoport műsorára tűzi ezt a rendkívül mély gondolatokat hordozó művet, feltétlen dicséretet érdemel. A Kassai (Ko$ie) Schönherz Zoltán Ipari Szakközépiskola „X“ kis­­színpadáról van szó, s elmondhatjuk, Az ugyancsak kassai Pinceszínpad vitán felül a legjobb műkedvelő szín­játszó csoportjaink közé tartozik. Bi­zonyára sokan emlékszünk még Pi­roska című kabaréjukra, amely mű­fajt teremtett a csehszlovákiai ma­gyar színjátszásban. Ezúttal egy is­meretlen Irancia szerző komédiáját hozta el a fesztiválra Havasi Péter társulata, s hogy nem tudták vele megismételni a Piroska sikerét, azt mindenekelőtt — már a felkészülés­től kezdődően — több balszerencsés körülmény összejátszása okozta. A társulat az újjászervezés időszakát éli, rendezőjük hosszú ideig beteges­kedett, s végül: a Dézsa háromsze­replős, intim közeget igénylő játék, amely valóban csak „pinceszinpa­­don“, mondhatni testközelből élvez­hető igazán; a nagyterem hatalmas színpadán sokat vesztett sajátos izé­ből, hangulatából. Ha tehát azt mond­juk: volt már jobb — mert ezt kell mondanunk —, ez a Pinceszínpad esetében nem gyenge produkciót je­lent, hanem azt, hogy a csoport a most látottnál többet tud, és a jövő­ben is többet várhatunk tőle. JÚNIUS 20., PÉNTEK Ezen a napon dőlt el, hogy a meg­hívott félszáz vers- és prózamondó közül kik kerülnek a másnapi dön­tőbe, s egyben ma mutatkozott be a még hátralévő két színjátszó csoport: a komáromi gimnázium SZISZ-alap­­szervezetének irodalmi színpada, va­lamint a Csemadok Érsekújvári Helyi Szervezetének Kabarészínpada. Szól­junk először a komáromiak produk­ciójáról, akik Iliéi János Tornyos Pé­ter című diákdrámáját vitték színre, Gáspár Tibor rendezésében. A szerző egyébként komáromi születésű, itt is írta a darabot, a választás tehát két­szeresen is időszerű volt. A játék maga már kevésbé volt meggyőző: általában a szövegmondás szintjén maradt, a szereplők színpadi mozgá­sa is meglehetősen merevnek, kiérle­­letlennek hatott. A csoport mentségé­re szolgál, hogy többnyire elsősökből áll, s hogy felkészülésük során szük­ségszerűen szembe kellett nézniük minden olyan akadállyal, amely — főleg az iskolaév hajrájában — min­den diákcsoport munkáját nehezíti. Fellépésük, sőt már a puszta létük is egy újabb érv volt viszont amellett a javaslat mellett, amely éppen az idei Jókai-napokon hangzott el először szélesebb szakmai nyivánosság előtt: eljött az ideje annak, hogy küzépis­­szinjátszó együtteseink önálló fórumot kapjanak. Mint kitűnt, Vál­lalkozó is akadna az önálló diák­­szín játszó-fesztivál megrendezésére, s nem vitás, hogy a mozgalom szem­pontjából üdvös lenne, ha ezt a ja. vaslatot sikerülne megvalósítani. Kabarészínpad esetében mindig fennáll annak a veszélye, hogy a kö­zönségsikerre való törekvés előtérbe kerüi az időszerűséggel szemben. Ilyesmit láthattunk az érsekújvárt gárda esetében is: két egyfelvonáso­­suk — Nôti Károly A hoídkóros és Szőke Szakáll Vonósnégyes című bo­hózata — bizony kisé avíttnak hatott. Ez azonban mit sem von le abból á tényből, hogy zsűri és közönség egy­aránt kitűnően szórakozott, s hogy a csoportnak és rendezőjüknek. Zá­horský Elemérnek valóban csak n té­maválasztást lehet felróni: összeszo­kott közösség, könnyed, olykor szinte „örömjátékát“ láthattuk, s verseny ide, szigorú szakmai szempontok a­­moda, újfent csak azt mondhatjuk: élveztük a darabot. Amit még nem lehet kihagyni a mai nap krónikájából, az Vas Ottó önálló műsora volt, amelyet — Sár­kányom pusztulása címmel — Zs. Nagy Lajos verseiből állított össze. Az irodalmi színpadi mozgalom egyik hazai úttörője ezúttal meghívott ven­dég volt a Jókai-napokon, s azt nyúj­totta, amit az eddigi huszonkét év­folyam során megszoktunk tőle. Mm sora külön tisztelgés volt az egyik legismertebb költőnk előtt, aki az idén töltötte be 50. életévét. JÚNIUS 21., SZOMBAT Az utolsó versenynapon került sor a vers- és prózamondók versenyének döntőjére. A negyedik kategóriában a versmondók közül a kassai Gágyor Zille bizonyult a legjobbnak, míg a legjobb prózamondónak járó díjon a lévai Buchlovics Péter és az ugyan­csak kassai Jóba Hajnalka osztozott. Az ötödik — felnőtt — kategória győztese versmondásban a nagyme­gyeri Varga Tibor, prózamondásban pedig a nemesócsai Feketéné Pnsztai Irén lett. A közönség díját Dráfi Emese komáromi diáklány kapta. AMI A NAPLÖBÖL KIMARADT... Nem szólhattunk mindenről; túl gazdag volt ahhoz a 23. Jókai-napok programsorozata, hogy beleférhessen egy újságoldal nyújtotta terjedelem­be. Lényeges dolgot hallgatnánk el azonban, ha nem tennénk említést a Dunaszardahelyi JNK felnőtt bábcso­portjáról, amely egyedül képviselte a műfajt a rendezvényen; a komáro­mi Borostyán együttesről, amely meg­zenésített versekkel szerzett egy kel­lemes estét a fesztíválklubban; a gö­döllői és a zeleneői vendégegyüttes­ről, amelyek fellépése nemcsak szó­rakozást, de sok mindenben szakmai útmutatást ts jelentett színjátszó cso­portjaink számára. S végül, de nem utolsósorban a szabadfőrumről, amely kitűnő ötletnek bizonyult, s amelyen kötetlenül cserélődtek a vélemények nézők, szereplők, rendezők és zsűri­tagok között. Amely jelképesen is, kézzelfoghatóan is bizonyította: leg­rangosabb kulturális rendezvényünk — valóban felnőtté vált. JÚNIUS 22., VASÁRNAP A zárás. A búcsú a várostól, a kö­zönségtől, egymástól. És az évről év­re meghittebben csengő jelszó: A vi­szontlátásra jövőre — ugyanittl Vass Gyula (Megjegyzés: Az írást illusztráló kép­anyagot — műszaki okok miatt — a következő számunkban közöljük.) JEGYZET T»*| •» í •»# •» Tükröm, tükröm... Dőreség lenne állítani, hogy az ember netán mást lát az egyik szemével, mint a másikkal. Nyelvünk ezt na­gyon találóan érzékelteti ts, tudntllik páros testrészeink esetében nincs helye többes számnak. Márpedig nekem időnként az az érzésem, hogy egy és ugyanazt a dolgot kétféleképpen, ha úgy tetszik, „két szemmel" látom. Nos hát történt egyszer, hogy a buggyban lapuló tíz hónapos kisfiam társaságában pthentetönek éppen nem mondható bevásárlás végére pontot téve, csípőre emel­­'em a két tömött szatyorral meg a tíz kilönyi csecsemő­vel terhelt sportkocsit, és felkászálódtam a mintegy 15— 20 perces késéssel begördült trolira. Ösztönszerlien a gyerekkocsik számára kijelölt hely mögötti első ülésre esett a pillantásom. Foglalt volt. Tudomásul vettem, az­tán gondosan befékeztem a kereket, majd félkézzel tart­va egész testemmel nekifeszültem a tolókarnak, miköz­ben a másik kezemmel a kapaszkodón lógtam. Egy óvatlan pillanatban hirtelen fékezés azonban mégis kizökkentett az egyensúlyomból, és legnagyobb sajnálatomra a mögöttem ülő tyúkszemére sikerült ta­posnom. Azaz nem is volt tyúkszeme, mert szemrebbe­nés nélkül továbbra is egykedvűen és szenvtelenül né­zett ki az ablakon. Bocsánatkérésemet ignorálta, men­tegetőzésemről egyszerűen nem vett tudomást. Most már szemügyre vettem. — Vagy talán nem az volt a célja fölényesen közönyös magatartásával, hogy magára von­ja a figyelmet?! Bizony, hogy az, még pedig nem is ok nélkül. A huszonöt-harminc év körüli, határozottan jó­képű fiatalember, divatos, választékos, egyszóval töké­letes szerelésben, hanyag eleganciával, megnyerő kül­seje minden előnyének tudatában, a mindent tudó és bíró nagyképűségével élvezte az áltála minden bizony­nyal természetesnek vett és megszokott kényelmet. Abban a pillanatban nem tudtam elképzelni taszítóbb látványt. Miután barátunk a következő megállónál leszállt, megkönnyebbülten huppantam le a megüresedett helyre. Hogy megcsalt szépérzékemnek elégtételt szolgáltassak, tekintetemmel végigpásztáztam az utasokat, valami szépet, megnyugtatót keresve. Egy „szőke ciklon“ volt az, akin megakadt a szemem. Nem csoda, hiszen karcsú, nőiesen törékeny alakja, leomló szőkített fürtjei, bájos profilja, márkás öltözete jóval a szürke átlag fölé emelte öt. Ez a nő maga a tökély, bárcsak ilyen lehetnékI — szólalt meg bennem a női hiúság. Kisvártatva megállt a szerel­vény, s a szőke tünemény az ajtó felé lejtett. Bár ne tette volna. Miközben ugyanis önnön szépségétől elra­gadtatva fürkészte az utasközönségre gyakorolt hatását, egy bágyadtan ülő idős néni kilógó lábába botlott, s. jaj nagy ég, kizökkent tánclépéseinek ritmusából. Na, erre aztán minőségi pipereszerekkel árnyalt gyönyörű szeme megvillant, s legott gyilkos nyilakat lövellt a gyámol­talan öregasszonyra. Viszolygást éreztem. Olvastam valahol: „föl csak a szívével lát az ember" Lehet, hogy igaza van a szerzőnek. Gyepes Aranka Ľudmila Cvengrošová: Galambnak lenni (gipsz) (Fotó: Vass)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents