Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-27 / 52. szám

1986. december 27.

SZABAD FÖLDMŰVES,

7

Ü

KARINTHY FRIGYES:

Hogy van?

Hogy van?

0, hányszor próbáltam felelni rá, könnyedén és elfogulatlanul, behatóan, meghatva, gúnyosan, közönyösen, élesen, fenyegetően, zavartan, újszerűén eredetien, hűvösen, tréfásan, és hányszor szellemesen, mert hát az embernek egyebe sincs, mint az a kis világhírneve, hogy 6 egy eredeti ember, egy nem közönséges, egy társalgó. Tetszik látni nagyságos asszonyom, mondta a barátom, engedje meg, hogy bemutassam barátomat, a legszellemesebb ember Pesten, na most beszélj a nagyságos asszonnyal. És á nagyságos asszony várakozó mosollyal nézett rám, és így szólt:

— Hogy van?

Hogy vagyok? Én Istenem.

Tizennyolc éves koromban Descartes-ot olvastam, a lét és nemlét problémája volt a lekisebb bajom. És ha kérdezte, hogy hogy vagyok, elmélyülve mondtam:

— Hogy vagyok? Vagyok-e egyáltalában? GonűoKozom, hogy vagyok-e, tehát .vagyoK.

KésoDu, mikor megnősültem, rájöttem, nogy abból, hogy az ember gondolkoóiK, legfeljebb az következtethető. hogy felesége van — mert miből lenne feleségem, ha ő nem gondolkodna valamin, amin keresni lehet. Descartes nagy mondását azóta így látom helyesnek: A férjem gondolkodik, tehát vagyok. Magam használatára egyéb válaszokról kellett gondolkodnom. És kipróbáltam mindent: voltam elmés, gúnyos, voltam röpke, voltam fellengző.

— Köszönöm, jól — mondtam röviden.

— Na, na, szó, szó — mondtam

kedélyesen.

— Lassan, lassan — mondtam savanyúan.

— Ezer forinttal lehetne segíteni rajtam — mondtam epésen.

— Egy koronáért megmondom — mondtam gorombán.

— Nem tudom — mondtam rejtélyesen.

— Mint szegény ember gazdag városban — eszeltem ki.

Vagy:

— Most nem tudom — mondtam —, de majd megtelefonálom, mihelyt engem értesítenek.

— Visszafelé ugyanennyiért.

Vagy ijedtemben:

— Mint Krisztus a vargát — de ez nem volt jó.

Semmi sem segített. Egy nap groteszk ötletem támadt. Elhatároztam, hogy magára a kérdésre fogok felelni, ez még senkinek se jutott az eszébe. Mikor a legelső „hogy van“ eldördült, megragadtam ellenfelem kabátját, és ekként nyilatkoztam:

— Hogylétem összetevője több eredőre bontható, melyeknek némelyike még gyermekkoromra vezethető viszsza. Kedélyállapotom nyilván nemcsak a körülmények hatása alatt alakult ilyenné, hanem bizonyos diszpozíciók folytak be a hatások tompítására, illetőleg élénkítésére. Valószínűleg ennek tudható be, hogy ma oly rendkívüli benyomást gyakorolt rám nagyanyám halála, aki egy vasúti összeütközés alkalmával életét vesztette. Ezzel egyidejűleg arról is értesültem, hogy össszes pénzemet elvesztettem a tőzsdén, most pedig alig egy félórája közölte velem orvosom, hogy néhány nap múlva balodali gutaütést kapok.

Barátom udvariasan végighallgatott, s többször résztvevőén bólintott. Majd megrázta kezem, s barátságosan tette hozzá:

— Különben hogy van?

Különben, különben nagyon jól vagyok.

Akik ezek után még érdeklődnek hogylétemről, azokat tisztelettel értesítem, hogy beléptem a Hogylétellenőrző Intézetbe, mely a sóhivatallal párhuzamosan működve, állandóan figyeli a beiratkozott előfizető hogylétét egy „Tartozik“ és agy „Követel“ rovattal: egyikbe beírja a bajokat,' a másikba az örömöket, amik percről percre érik az embert, és minden félórában leszámolja az eredményt: hogylétemet. Aki ezután kérdezősködik a hogylétemről, azt a megfelelő szám alatt utasítom a Hogylétemellenőrzőbe, ahol kívánatra bárkit szívesen értesítenek hogylétemről, mert ők jobban tudják, ők már azt is tudják, hogy én csak hiszem azt, hogy most jól vagyok, mert még nem tudom, hogy éppen most indult el hazulról az az ember, aki egy félóra múlva kölcsön kéri tőlem azt az összeget, amit én kocsira szántam, hogy meglátogassam azt az urat, akitől kölcsön akarom kérni azt a csekélységet, amivel még segíteni lehetne rajtam.

Protekció

Levelet írtam éppen egy kis ügyben, elég fontos ügy nekem, de maga a dolog nem érdekes, még nem is biztos, hogy lehet-e, és ha lehet se érdekelné az olvasót — tehát csak azt akarom mondani, hogy levelet írtam, amelyben valakit arra kértem, hogy ha lehet, esetleg szóljon annak az úrnak, aki aztán megkérhetné az illetőt, hogy említsen meg engem, ha az a bizonyos dolog szóbajön, hogy ott az a bizonyos úr, akitől függ, elintézze — hiszen csak egy szavába kerül, hogy én jussak arra a bizonyos helyre, ami nekem jó volna, ha lehetne.

Iksz úr — hiszen a neve nem fontos — ekkor jött hozzám, és miután udvariasan bemutatkozott, egy levelet mutatott fel, amelyben Ipszilon űr hozzám fordul, hogy legyek szíves és vegyem pártfogásomba Iksz urat, vagyis írjak annak az úrnak, aki Iksz úr érdekében szólhatna a méltóságos úr titkárának, hogy beszéljen neki arról a dologról.

Sietnem kellett volna, de viszont Ipszilon urat nem sérthettem meg azzal, hogy Iksz úrral, akit hozzám protezsál, ne legyek előzékeny: így hát kénytelen voltam foglalkozni a dologgal, ami egy kicsit nehezen ment, mert Iksz úr érthető okokból, nem beszélhetett magáról a dologról, illetve arról, hogy tulajdonképpen miről is van szó, és neki mi kellene: az én közbenjárásomra tulajdonképpen csak azért volna szüksége, hogy

írjam annak az úrnak azt, hogy Iksz úr megbízható, derék, tehetséges ember és minden pártfogásra érdemes.

Nem egészen értettem az egészet, és eleinte szabadkoztam, hogy az én protekcióm ugyan keveset ér. hiszen én kicsi ember vagyok ahhoz — de Iksz úr biztosított, hogy inkább nagyon sokat ér és ha én azt írom róla, hogy ő egy igen talentumos és képzett férfi, hát akkor őneki nyert ügve van.

Miután a magam ügve már nagyon sürgős volt, nem vitatkoztam tovább Iksz úrral, hanem megírtam Zéta úrnak, a levelet, hogy a legnagyobb bizalommal fogadja Iksz urat, a kitűnő és elsőrangú hkszbenebögszöt [ezt a szót olvashatatlanul írtam le, mert őszintén szólva sejtelmem se volt róla, hogy Iksz úr kicsoda és micsoda, és miben olyan kitűnő és elsőrangú), és ha örök hálámra számítani akar, tegyen meg mindent Iksz úr érdekében.

Iksz úr hálálkodva elment, én pedig befejeztem és feladtam a levelet abban a bizonyos ügyben.

Néhány nap múlva levelet kaptam az illetőtől, amiben közli, hogy természetesen mindent megtesz az illető, és az én érdekemben is szól majd az Izé úrnak, aki bizonyosan méltányolni fogja kívánságomat, csak persze várni kell egy kicsit, mert előbb Izé úrnak is el kell intézni egy másik urat, akit szintén hozzá protezsáltak és akinek a protektora szintén olyan ember, hogy kérését nagyon nehéz mellőzni.

Már akkor sejtettem, hogy nincsen egészen rendben a dolog, és így nem is lepett meg néhány nap múlva a kellemetlen értesítés, hogy bizony az a bizonyos dolog, ami szerettem volna, nem sikerült, mert arra a helyre egy másik úr került. Izé úr mentegetőző levelében részletesen kifejtette, hogy a protektor, akihez engem protezsált, hogy protezsáljon a protektorhoz, nem elég hatalmas ember, hogy ne lehessen elutasítani a kérését. Protekció, nélkül pedig az ilyesmi nem megy. ezt belátom, ugye — nem akar ezzel sérteni, de hiszen én okos fiú vagyok, magam is belátom —, és hogy én ez alól legkevésbé sem lehetek kivétel.

Magam is beláttam és lemondván arról a bizonyos helyről, ahová szerettem volna bejutni, egyebet próbáltam — ehhez azonban föl kellett mennem oda, ahol az a bizonyos hely van, hogy valakivel beszéljek, aki protezsálna —, legnagyobb meglepetésemre azon a helyen, ahova én szerettem volna kerülni. Iksz urat találtam — aki legnagyobb sajnálatára kijelentette, hogy kényes és felelősségteljes állására való tekintettel nem protezsálhat engem. Egyben örömmel közölte, hogy ezt az állást az én levelemnek köszönheti és gratulált, hogy aszongya, ugye megmondta, hogy én milyen befolyásos ember vagyok.

Amiről másnap meg is győződtem, kapván egy levelet Zéta úrtól, melyben felszólít, hogy miután ő kérésemre protezsálta Iksz urat, akit nem is ismer, legyek szíves viszonzásul írni egy levelet A úrnak, hogy В űr érdekében szóljon C úrnak, hogy D úr beszéljen E úrral.

S megint elölről, mint Babits Mihály mondja.

LENCSEVÉGEN.

... az egyik legfontosabb információs tábla az idei brnói nemzetközi vásáron

.. a bratis’avai sörgyár úi terméke: a 24-es jubileumi

(Vass Gyula felvételei)

.... King Kong — rajtra készen, miután feltehetőleg palami rombolnivalót pillantott meg a fákon tűi. Odaérni azonban aligha fog, mert ő szerencsére nem az igazi: egy ringispíl közepén forog, és legfeljebb az lehet kérdéses, hogy a gverekek örömére, vagy rémületére-e?

A vonat engedelmesen simult oda a peronhoz. Utasok rafzottak ki az ajtókon, s a hatalmas emberáradat, mint tűzhányó lávája tűnt el az aluljáró cethalnyl torkában. Szokásom szerint végigjártam a szerelvényt. Megesett, hogy néhány elhagyott táskát találtam, kalapot, télikabátot, ezeket leadtam a megőrzőbe; ma nem volt semmi. Az utolsó kocsihoz érve észrevettem, hogy az ajtaját nem lehet bezárni. Megpróbáltam megjavítani, nem sikerült. Nem maradt más hátra, bejelentettem a karbantartóknál, aztán elmentem az étterembe,

harapni valamit.

Fél kilenc lehetett, mire visszaértem a szerelvényhez. Vagy százhúsz kilós, pirospozsgás arcú, ősz úr ült az utolsó kocsi lépcsőjén és tiszteletet parancsoló arccal szalonnát falatozott. Zsíros bőre fénylett a reggeli napsütésben, a szeme derűsen csillogott. Félelmetes étvágya lehetett, masszív törzsén hatalmasan ringott tripla tokája. Egész lényéből nyugalom és megelégedettség sugárzott.

Alig mertem megszólítani a fenséges látomást. Ügy éreztem magam, mintha egy olimposzi istennel találkoztam volna öszsze; csak őmagasságossága éppen halványkék szerelőruhát viselt, hozzá hatalmas bakancsot és Pepsi-Cola reklámsapkát. E csekély földi vonatkozás adta a bátorságot, hogy mégis megszólítsam.

Meglepetésemre jókedvűen, sőt kedvesen viszonozta köszönésemet, hangjában nyomát sem éreztem a feltételezett roszszallásnak, amiért egyik legintimebb foglalatosságában megzavartam. Annak illusztrálására, hogy komolyan gondolja irántam való jóindulatát, mindjárt melegében meg is invitált egy pofa szalonnára, hagymára. Jólesett a figyelmessége, de tekintve, hogy éppen reggeliről jöttem, köszönettel visszautasítottam szíves meghívását.

Csakhamar ő is befejezte a táplálkozást, zsíros bicskáját gondosan a nadrágjába törölte, aztán leereszkedően megkérdezte, mi a baj. Hosszas beszélgetésbe elegyedtünk, széles mosolyával elmagyarázta nézetét az ilyen piszlicsáré ajtójavításokról, amelyeket a léhűtő kalauzok fez én voltam) maguk is megcsinálhatnának, ha nem volnának olyan reménytelenül lusták és főleg tehetségtelenek. Ez utóbbi bizonyításaként röpke félóra elteltével áttértünk az antik irodalom és történelem

megtárgyalására. — Tudja — mondta szemérmés mosollyal — ez a hobbim... Élek-halok érte. Ha például belegondolok Thalész dolgaiba vagy Homérosz zsenialitását próbálom felmérni, elnémulok a gyönyörűségtől, higgye el nekem.

Elámultam. Mindenre fel voltam készülve, de ez azért .. 'Azzal az ösztönös csodálattal néztem rá, amivel a barbárok tekintenek a szellem kiművelt főire.

— Vagy óhajt inkább a római szellemiségről beszélni? — fordult készségesem felém, mint aki. tudja, hogy nem illő csak

l4

a saját szakterületén való jártasságát fitogtatni. Kérdésével azonban esetemben nem talált termékeny rögre, mivel számomra a' római kultúra ugyanúgy faló volt, mint a görög. Ellenben szerényen megjegyeztem, hogy mivel fél tizenkettőre jár az idő, ideje lenne nekifogni az ajtójavításnak, mert ha nekem kiesik valaki éjjel a vonatból, az nagyon kellémetlen dolog lesz.

Királyi mozdulattal intett le, s egy fejedelem nagyvonalúságával jegyezte meg, hogy a vonat indulásáig még mindig van nyolc óra időnk. Megnyugtatott, hogy az ő számára a munkaidő vége nem jelenti automatikusan a munka végét ts, különben is ez a zár készen van húsz perc alatt, majd ő megmutatja nekem, megint tanulhatok valamit. Nem mondhatom, hogy különösen megnyugtatott, de csendben maradtam.

— Különben is — folytatta —, ha alkalom nyílik rá, mint ahogy most is, én nagyon szívesen elcsevegek bárminemű értelmes dolgokról értelmes emberekkel fezzel végleg levett a lábamról), mivel, mint már mondottam is, amatőr gondolkodó lennék, s mint ilyen, nem hagyhatom kihasználatlanul az alkalmat, hogy egy olvasott és érdeklődő emberrel fez is én volnék!) eszmét cseréljek,

A dolgok ilyetén állása mellett nem mondhattam nemet, nem volt szívem megingatni benne g kalauztársadalomba vetett hitét. Ismét csak belemelegedtánk hát, ezúttal a római művészet taglalásába, s ő olyan hévvel beszélt két órán keresztül, hogy képtelen voltam elaludni mellette, pedig a két és három óra közötti időszakban igazán ritkán hagytam ki egy rövid szunyókálást.

Délunán négy körül gyanakvó pillantásokkal méregette le-leragadó szempilláimat. — Látom, elf árasztottam — jegyezte meg humánusan. — Beszéljünk valami könnyebb témáról, mondjuk a zenéről. Monteverdi a kedvencem, mit szól hozzá?. Az érzékeny hangszereléséhez, a cselló bátor használatához?, Nem szóltam hozzá semmit, a hangszereléshez sem, a csellóhoz sem. Az ajtóról már ne is beszélve.

Hat óra lett és koromsötét. Fél óra múlva indulnunk kellett, a peronon megjelentek az első utasok. A mester észbekapott, lassan összeszedegette a dolgait, szerelőtáskáját a vállára dobva indulni készült. En — bátorságom utolsó cseppjeit összeszedve — az ajtóra mutattam. A mester lesújtó pillantása volt a válasz, a csalódott emberé, aki munkáját, energiáját beleöli valakibe, s utólag jön rá: hiába.

Azért mégis megszánt. — No jó, hogy ne mondja —• szólalt meg, aztán odalépett az ajtóhoz és százhúsz kilós temperamentumával becsapta. A szerelvény teljes hosszában megrázkódott, az ajtó azonban nem respektálta a nagy igyekezetei: bántó nyikorgással nyílt ki újra. A mester dühös lett, még kétszer megismételte a műveletet, eredménytelenül.

Kárörvendően nézhettem rá, mert felhúzta a szemöldökét és nyersebben, mint eddig, odavetette: — Megoldjuk, ne tojj bei — Aztán egy jókora cetlit húzott elő a kezeslábasán lévő számtalan zseb valamelyikéből és nagy ákombákom betűkkel ráírta: „Az ajtó nem működik, tessék a kocsi másik végén lévőt használni!"

Diadalmasan nézett rám, aztán a cetlit gondosan felragasztotta az üvegre. Az ajtót pedig lezárta.

Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, táskáját a vállára vetette és fütyörészve elindult az aluljáró felé. Az elhaló füttyszó gúnyosan verődött vissza a peron tetejének rozsdás bordázatáról, Csáky Pál

4