Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-20 / 51. szám
12 SZABAD FÖLDMŰVES, 1986. december 20. „Először egyik ujjadat, aztán a másikat. Szép tenyeredből nem marad nekem csak áhítat." A számok erejével érvelő korban élünk. Hát álljanak itt a számok is. A nők foglalkoztatottságának arányát tekintve hazánk már-már elérte világviszonylatban a felső határt. 1985-ben a nők alkotják az ország dolgozóinak 45,2 százalékát. A munkaképes korban lévő nőknek 89 százaléka dolgozik (közülük 120 ezer szülési szabadságát tölti) vagy szakmájára készül. Ha a dolgozó nőkről van szó, én arcokat látok, aszszonysorsokra gondolok. Olyan küzdelmes életekre, amelyeknek mozaikjából kirajzolódik korunk asszonyának alakja. Azé, aki megkísérli a lehetetlent. Gyermeket nevel, termelő munkát vállal és saját körülményeinek javítása, alakítása érdekében a közéleti tevékenységből is kiveszi a részét. A társadalom alapelvét ismerve, alkotmányos jogával élve kötelességének, önmegvalósítása feltételének tartja ezt. Ä népgazdaság egyes ágazatait tekintve — az ún. elnőiesesedett, nem termelő munkaterületeken kívül — a mezőgazdasági termelésben részvételük még mindig nagyarányú. Országos viszonylatban 42,1 százalék. Az SZSZK-ban még magasabb, a mezőgazdaságban dolgozók 45,2 százalékát a nők alkotják. Ha rájuk gondolok, akkor kezeket látok kertészetekben porhanyós földet morzsolgatva, kapát markolva, gyermekek haját simogatva. Majd ünnepi alkalmakkor tétován, ölbe vagy asztalterítő alá rejtve. Mert a traktor nyergét sem félő, téli iskolák, tanfolyamok padjaiban figyelő, aratáskor izzadó, szélben és esőben is helytálló asszonyok úgy érzik, kényelmetlen a terítő fehérségén a kezük, amely eltüntethetetlenül tükrözi a földet, a virágot, a kenyeret érintő munka nyomait. „A markos munka elveszi tőlem karod, szemed. Ujjad begyével bútorok fényét kényezteted.“ Á kezdeti évek nehézségeit a ma már nagymama korú nemzedékek érezték, tudták igazán. De visszapillantva az előző idők asszonysorsaira, lelkesen vállalták a változások és változtatások úttörő szerepét. Akkor még szabadszombatok, automata mosógépek, egésznapos ellátást nyújtó óvodák és napközik nélkül, sokkal szerényebb közellátás mellett. 1970—1985 között összesen 240 ezerrel nőtt számuk az ország dolgozóinak sorában, bekapcsolódásuk a munkafolyamatba rendkívül felgyorsult, mivel az elmúlt 15 évben a társadalom létrehozta az élet- és munkakörülmények javításának a nők munkavállalásához szükséges alapfeltételeit. Éppen ezeknek a feltételeknek a létrehozása tette lehetővé foglalkoztatásuk ilyen nagyarányú növekedését, mivel elsősorban a nem termelő ágazatokban, az iskolaügyben, az egészségügyi ellátásban, a szolgáltatásokban és a kereskedelemben kezdtek el dolgozni. Szakképzettségüket tekintve óriási változás állt be. Legszámottevőbb növekedés a főiskolai képesítés megszervezésében történt. Az SZSZK-ban 1973-től 1983-ig megkétszereződött a főiskolai képzettségű nők száma. Ma már 10 ezer gazdaságilag aktív nő közül 737-nek van főiskolai végzettsége. Az országos, illetve szlovákiai adatok láttán úgy tűnik, az út egyenes, simán és akadályok nélkül haladunk a kitűzött cél felé. Az elemzések — az SZSZK Munka- és Szociálisügyi Minisztériuma a szakszervezet, illetve a társadalmi szervezetek bevonásával készített felmérése szerint — azonban még jelentős aránytalanságokat mutatnak a nők munkalehetőségeit tekintve az SZSZK egyes járásaiban. Főként Dél- és Kelet-Szlovákia járásaiban — az olvasóink lakta területeken — vannak még tartalékok a munkaképes korban lévő nők foglalkoztatásában. Elsősorban azoknak nehezebb munkát találni, akik családi helyzetüknél — több gyermekről gondoskodó édesanyák, feleségek — és alacsonyabb képzettségüknél vagy egészségi állapotuknál fogva a járás távolabbi üzemeibe nem tudnak eljárni, viszont a mezőgazdaságban nem bírják a munkát. A nemzeti bizottságok feladata lesz a jövőben, hogy a helyi gazdálkodási üzemek, melléküzemágak létesítésével az ő foglalkoztatásukat is megoldják. Mert azonkívül, hogy a nők ma már ragaszkodnak az önmegvalósítás lehetőségeihez, anyagilag sem mondhatnak le a kereső munkáról. Társadalmi modellünk a kereső családra — mindkét házastárs kereső munkájára — épül. „Guggolsz kis gondjaink között: söpörsz, padlót sikálsz, vasalsz, gyerekkel bíbelődsz — egy percre meg nem állsz." A még feloldatlan — és megoldatlan — feszültségek következtében sokszor fölteszik a kérdést, szükség van-e a nők kereső munkájára. A társadalom szükségleteit tekintve tudjuk jól; igen. Különben nem öltene ilyen arányokat a nők foglalkoztatása. A nők szempontjából is igenlő a válasz, még akkor is, ha időnként elhangzik a panasz, hogy több pihenésre, kevesebb rohanásra lenne szükségük. Éppen a magasabb képzettség megszerzése jelzi az igényt, hogy élni akarnak önmegvalósításuk, képességeik kibontakoztatásának jogával a nők is, éppúgy, mint a férfiak. Az említett feszültségek oka nem ebben van, hanem az utóbbi években megdrágult, nehézkessé vált, a kis háztartások korszerű felszereltsége mögött elmaradó szolgáltatásokban, abban, hogy a háztartási munkák megosztása is lelassult, túlnyomó részben még mindig a nőkre hárul. S abban is, hogy az anyagi javak megszerzésének igényei olyan mértékben megnövekedtek, hogy a gyermekekkel való foglalkozás helyett a családok a pluszmunka, a háztájiban megtermelhető „többlet“-et vállalták. Az így elhanyagolt érzelmi nevelés, a családi egyensúly megbillenésének következményei a többszörösen fáradt anyára hullnak vissza elsősorban. ASSZONYKEZEK Feloldható-e — a feloldhatatlan? Igen, ha... az aránytévesztést kinőjük, ha értékrendünk helyreáll, ha a munkahelyek kereseti lehetőségei nem indokolják majd az említett „pluszmunkát“, ha a nagyobb és jobb teljesítményeket valóban differenciáltan jutalmazzák, ha olcsóbb és jobb szolgáltatásokkal rendelkezünk majd, ha nem nekünk kell a javítóért, szerelőért, a tisztított ruháért szaladni, hanem a szolgáltatást nyújtó üzemek hozzák utánunk ... Társadalmi érdek ez éppúgy, mint ahogy egyéni szükséglet. Hiszen a kevésbé hajszolt, kevésbé fáradt, otthoni gondokkal kevésbé terhelt nők munkájának hatékonysága lehet nagyobb, ha ezen a téren is előbbre léphetünk. A jót könnyen megszokja az ember — tartjuk —, s így igaz. Hiszen természetes, hogy van már elegendő óvodai férőhely, egésznapos ellátás a napköziben, és hogy hosszabb a szülési szabadság. De nézzünk „ökonómiailag“ szemléletesebb tényeket! „Pöröllek; nincs ehhez jogod! Törvény van rá, tudom: napi nyolc óra munka és nyolc óra nyugalom!" A nőknek ezzel az offenzív betörésével a termelésbe vajon arányosan alakult-e munkájuk anyagi elismerése, átlagos keresetük, részvételük népgazdaságunk irányításában? Nos, ezeket a kérdéseket vizsgálva nem adhatunk elégedettségre okot adó választ. Amíg hazánkban az átlagos kereset 3 ezer 114 korona, addig a nők átlagos fizetése ennek csupán 79,9 százaléka. A férfiak átlagos fizetéséhez viszonyítva pedig a nők csak ennek 68,8 százalékát érik el. (Az SZSZK-ban ugyanilyen viszonylatban 81,55, illetve 69,20 Ví-os az arány.) Az indoklások között elsősorban az szerepel, hogy a nők — a törvények szabta módon — nem dolgoznak éjszakai műszakokban, veszélyeztetett munkahelyeken, nem vállalhatnak túlórákat, ami a férfiak keresetét jelentősen megnöveli. Ugyanígy — hogy anyai, családban betöltött szerepüket el tudják látni — nem vállalnak vezető állást, szülési szabadságuk ideje, a beteg gyermekek mellett töltött napjaik szintén beleszólnak keresetük alakulásába. Nos, ez is tény. Azonban van az éremnek másik oldala is. Mégpedig abban a szemléletben, amellyel a férfiak eleve feltételezik, hogy a nő — vezető beosztásban nem állná meg a helyét. Abban, amely ingerültséggel fogadja, hogy „már megint szülni megy“, s hogy „már megint beteg a gyereke“. Gazdaságilag indokolt a folyamatos, szakmai gyakorlatot is feltételező munka iránti igény, azonban indokolatlan az a sok helyütt tapasztalható ellenérzés, amellyel a dolgozó nők munkafeltételeinek kialakítására reagálnak a férfi vezetők. Az az elenyésző arány, amit a nők a népgazdaság irányításában, vezető beosztásokban képviselnek, szintén nem fejezi ki sem képzettségük, sem rátermettségük mennyiségi és minőségi változásait. Annál inkább azt a régimódi szemléletet, amely nem az elvégzett munka szerint, hanem a „gyengébb nem“-ről vallott megkülönböztető nézetek szerint ítél. Persze, vannak ágazatok, ahol megsokszorozva jelentkeznek ezek a hiányok. Például — éppen a mezőgazdaságban, ahol ha agronőmusként. zootechnikusként, ágazatvezetőként vagy (fehér holló) szövetkezeti elnökként kell(ene) dolgoznia egy nőnek, akkor álljon mögötte erős és munkabíró nagymama, aki háztartási teendőit ellátja, mivel itt nem nyolc órára méretezett a munkaidő, s a munkahely — igencsak tág fogalom... Lesz-e valaha szolgáltatás, ami ezt pótolhatja, vagy olyan módon szervezhető a munka, hogy itt is csak nyolc órát kelljen majd dolgozni? ... Társadalmunk évente 500 millió koronát fordít a munkakörülmények javítására, számtalan rendelet szabályozza olyan feltételek létrehozását, amelyek kímélik a dolgozók — elsősorban a nők, édesanyák —r egészségét. Ennek ellenére azonban az SZSZK-ban még mindig 61 ezer 599 nő, tehát az összes dolgozó nő 5,7 százaléka, dolgozik egészségére veszélyes munkahelyen. Ide számítanak a zajártalmak, a vegyi kipárolgások, a mérgező anyagok, mint veszélyeztető tényezők. A mezőgazdaságban a növénytermesztésben a növényvédő szerek, az állattenyésztésben pedig a fertőzések és a betegségek. Jelentősen csökkent — a törvény értelmében — az éjszakai műszakokban foglalkoztatott nők száma. De még a 8. ötéves tervidőszak kezdetén is voltak olyan üzemek, amelyek kivételt kértek — termelési feladataik igényességével érvelve — ez alól a törvény alól. A kongresszusi határozatok és a népgazdaság fejlesztésének irányelvei értelmében azonban ezek is kötelesek — a nők védelmében — úgy megoldani termelési feladataikat, hogy a nőket ne kelljen beosztaniuk éjszakai munkára. 1967 óta a munkatörvénykönyv számtalan paragrafusa, s több rendelet szabályozza, hogy a nőknek a megengedettnél nagyobb súlyt ne kelljen emelniük (15 kg felett), s hogy egykerekű targoncával 50 kg-nél nagyobb súlyt ne kelljen mozgatniuk. 1970—1980 között 150 ezerről 16,7 ezerre csökkent azoknak a nőknek a száma, akiket ez érintett, azonban még ma is kivételeket kérnek olyan üzemek és ágazatok, amelyek az említett rendeletek meghozatala óta nem tudták megváltoztatni a csomagolástechnikát, s nem készültek fel a kisebb súlyok mozgatására. Ezek most feladatul kapták, hogy a munkaszervezés javításával, gépesítéssel, emelőtargoncák és új csomagolástechnika alkalmazásával mentesítsék a nőket ez alól a tartós egészségkárosodást okozó munka alól. A raktárakban, a kereskedelemben, a zöldség, a gyümölcs, a burgonya stb. forgalmazását végző nők méltán sürgethetik e munkatörvénykönyvbe foglalt feltétel megteremtését. Sokan a beteg gyermekek ellátásával, illetve otthoni teendőkre „lopott“ idővel indokolják, hogy növekszik a dolgozó nők betegállományban töltött munkanapjainak a száma. Én — eddigi, nők között végzett munkám tapasztalatai alapján — azt állítom, hogy az előzőekben ( említett, feloldatlan feszültségek, a hármas küldetés ellátásáért érzett felelősségtudat, a felfokozott munkatempó és a napjainkban tapasztalt „hajtás“ az elérhetőnek vélt anyagi javakért; mindennek az együtthatója érezteti hatását a dolgozó nők egészségi állapotán. Vegyük például a falusi asszonyokat. Hogy hány órát dolgoznak naponta? Le sem merem írni, jobb, ha mindenki saját maga utánaszámol. Ami munkakörülményeiket illeti —' bizony itt változtak a legellentmondásosabban a feltételek. Ahová betört a gépesítés, a technika —• azokra a területekre, szakaszokra a férfiak kerültek. Ahol maradt a manuális, megerőltető és emberi kezeket igénylő munka — ott még ma is asszonyok dolgoznak. A rohamléptekben átalakult ágazatokban megváltoztak az ún. szociális helyiségek is. Hideg, meleg víz, csempe, öltözők, zuhanyozók. A kertészetekben, szőlészetekben és erdőgazdaságokban pedig néhány szál deszkából tákolt bódék, s a legelemibb szükségletekhez nélkülözhetetlen helyiség is az „ősi“ körülmények között... A munka- és védőruhák: a katalógusban összesen hetven, nőknek készülőt számolhat meg az ember. Sajnos, ezek közül éppen a mezőgazdaságban dolgozó nők számára készül a legkevesebb rájuk méretezett, az ő alkatuk és fiziológiai adottságuk figyelembevételével tervezett. A két évvel ezelőtt beharangozott ruhák sorozatgyártása pedig — még mindig késik. Ezért aztán ebben a tekintetben marad a régi helyzet: télen a melegítő, szűrcsizma, gumicsizma, bakancs, tavasszal és őszszel a „montérka“ néven közkedvelt munkaruha, amit férfiak és nők egyaránt hordanak. Persze, ne legyünk igazságtalanok, nem kevés már azoknak a munkahelyeknek a száma sem, ahol — a laboratóriumokban, élelmiszer-ipari üzemeinkben — fehér köpenyben dolgozhatnak a nők. Ök már egyenesben vannak, úgy gondolom. Én most — amikor üzemek homlokára írott jelszó és követendő feladat, hogy a legfőbb érték az ember, azoknak az érdekében szólnék, akik még kék köpenyben, melegítőben, rozsdamarta és földtől kérges kézzel dolgoznak. Hogy hátukat óvó meleg, ízületeiket gyógyító üdülés és gondoskodás, kezüket puhító balzsam és erejüket kímélő eszköz kerüljön mielőbb. Mert simogatásuk puhaságát és mosolyukat éppúgy igényli a család, mint munkájukat a társadalom. Hogy ne legyen igaza a költőnek, Ratkó Józsefnek, akinek Szerelem című verséből idéztem, amikor azt állítja: „Egyszer egészen eltűnsz, dologgá változol, s majd sírhatunk utánad, ha nem leszel sehol.“ „Először egyik ujjadat, aztán egész karod. A markos munka elveszi fölfénylő homlokod" H. mészáros Erzsébet
