Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-19 / 29. szám
6 SZABAD FÖLDMŰVES 1986. július 19. Ä magyar „rejtély“ Jgen, mi Is azzal kezdjük, amiről c nagy fuíballfesztivál első szakaszában talán a legtöbb szó esett. Egyben sajnos azt is mondhatjuk: essünk tűi mielőbb a legkellemetlenebb tárnán. Valóban rejtély volt a magyar válogatott gyászos szereplése? Mondjuk ki nyíltan: nem volt az, nem véletlenül tettük idézőjelbe a szót. Csodák nincsenek, márpedig a mai magyar labdarúgás bázisán állá válogatott eredményes szereplése egy olyan versenyen, ahol az elérhető legmagasabb trón a cél, ahol MINDENRE szükség van, ami a labdarúgásban eredményeket hozhat, ahol a barátságos mérkőzések joviális hangulatát felváltja a legnagyobb tét mindent mozgósító tudata — mondjuk ki nyílton, csoda lett volna. Vizsgáljuk csak félül az előzményeket, nem az utólagos akadékoskodás, hanem a valósabb kép megrajzolása érdekében. Egy ország beszélt diadalmenetről a magyar válogatott selejtezőbeli szereplése után. Valóban diadalmenet volt ez? A látványos, nagy sikerek fényében gyorsan elhalványulnak a szürkébb teljesítmények, főleg, ha a dolgok végső kimenetele a sikereknek ad igazat. Ám mindez nem teszi meg nem történtté a gyengébb teljesítményt; legfeljebb feledteti, s éppen ez a legveszélyesebbI A Ciprus elleni két kínos-keserves mérkőzésre gondolunk, amelyekre senki nem gondolt az Ausztria és Hollandia felett aratott diadal eufóriájában, pedig letagadhatatlan tény volt, mint ahogyan az is, hogy UGYANAZ a csapat vergődött — igen, vergődöttl — akkor is a pályán, amely könnyedén, elegáns játékkal győzte le idegenben gólokkal két összehasonlíthatatlanul nagyobb riválisát, — Hollandiát és 'Ausztriát! Az ilyen hullámzó teljesítmény pedig — tünet, szimptóma, amire időben oda kell figyelni, s főleg: amit egyetlen csapat sem engedhet meg magának, ha a legnagyobb télre menő erőpróbára készül. Ha a magyar válogatott VALŐBAN nagy csapat lett volna, Ciprust úgy kellett volna legyőznie, ahogyan — kissé elöreugorva az időben — a franciák verték■ meg őket a csoportmérkőzések során: könnyedén, megerőltetés nélkül, már-már kíméletesen... Egy klasszis csapat „standard“-jóba ennyi feltétlenül beletartozik. Mármint egy IGAZI klasszis csapatéba ... „Na és a budapesti magyar—brazil?" — tehetnék, és nyilván teszik is fel a kérdést akárhányon. Válaszoljunk a tényeknek megfelelően: ez a mérkőzés tovább torzította a képet, tovább erősítette a megalapozatlan illúziókat. Egy olyan brazil válogatott érkezett Budapestre, amely már jóval korábban megbánta elhamarkodott ígéretét, amelyben lekötött egy európai portyát, ám súlyos pénzbüntetés terhe’ mellett, ímmel-ámmal kénytelen volt végigcsinálni; a magyar válogatott esetében viszont — mindettől függetlenül — szent üggyé, nemzeti presztízskérdéssé magasodott a lényegében semmi komolyabb jelentőséggel nem bíró barátságos előkészületi '-'mérkőzés. Amelynek során a magyar fiúk kétségtelenül bizonyítottak ugyan, de azt bizonyították be, ami paradox módon, fátumként előre sejtette későbbi csúfos kudarcukat: képesek arra, hogy EGY mérkőzésen kivágják a rezet. Ismételjük: EGY mérkőzésen. Egy nem tétre menő, presztízs-jellegü mérkőzésen. Hazat környezetben, közel százezer nemzeti érzülettől fütött néző előtt. Hol van ettől a Mundlal egyhónapos, kimerítő csatasorozata, az ezernyolcszáz méteres tengerszint feletti magasság, a harmincöt fokos hőség, és mindezek tetejébe: a bár9 A hatból a negyedik... Jaremcsnk ellövi a érkezik. Szovjetunió—Magyarország 6:0. labdát a kifutó Disztl Péter mellett, hátulról Kardos későn (CSTK-felvételek) ... AVAGY MÉG EGYSZER MEXIKÓRÓL Hát igen, lassan egy hónapja már, hogy a Magyar Rádió rendszeresen jelentkező Mundial-híradójának címe csak félig érvényes. A labdarúgás nagy ünnepe immár sporttörténelem: néhány száz millió focirajongó szerte a világon ismét ..polgári“ nézőként ül esténként a tévékészülék elé, vagy éppenséggel elfelejti egy időre, hogy a televíziót egyáltalán feltalálták; vége a virrasztásoknak, az izgatott találgatásoknak, az esélyek matemaiikai vagy csoda-alapon történő latolgatásának, a kollektív és egyéni tippeléseknek, a munkahelyi késéseknek, az éjszakai tévézéstől kivörösödött szemeknek, egyszóval: ismét helyrebillent a világ rendje. A Mundialt azonban nem lehet olyan könnyen feledni. Nemcsak azért, mert négyévenként egyszer van; nemcsak azért, mert csodálatos mérkőzéseket láthattunk; még csak azért sem, mert — ugye mondanunk sem kellene? — nagy-nagy reményekkel telve vártuk a futballmaraiont... S hogy akkor mégis miért? Nos, válaszoljunk közhelyekkel, amelyek, mint általában, mnst is igazak: a labdarúgás a legnépszerűbb sportág, milliók kedvence, sőt szenvedélye, a világbajnokság pedig a foci semmi máshoz nem hasonlítható ünnepe, csúcsa, koronája. Annyira, hogy egy hónap elteltével is megér egy visszapillantást, emlékidézést, vagy nevezzük akárminek. A lényeg: a Fociról lesz szó... • A döntő. Rummenigge három argentin játékos gyűrűjében. donája között. Pelé Óta ennyit nem beszéltek és írtak világbajnokságon EGY játékosról, ennyit nem tettek a közömbösítése érdekében, vagy mondjuk egyszerűen így: ennyire nem féltek eqyetlen játékostól... Igen, Maradona fényes csillagként ragyogott a Mundial egén, sok felejthetetlen pillanatot szerzett a számunkra, s nélküle egy kisebb jutball-csodával lettünk volna szegényebbek. A legnagyobb helyzetét azonban — nem használta ki. Azt, amely nemcsak játékosként, de sportemberként is az labdarúgás Olümposzára emelhette volna őt. Amit száz- meg százmilliónyian láttak az angolok ellent mérkőzésen: száll befelé a labda, Maradona az ötös és a tizenegyes pont között felugrik a védője mellől, de kissé elszámította a labda ívét, és — kézzel küldte azt a hálóba. Nem azért marasztaljuk el, mert megtette; magyarázhatjuk ezt a túlfeszített idegek pillanatnyi rövidzárlatával egy óriási tétre menő mérkőzésen, vagy egyszerűen a vérbeli csatár gólreflexének, gólösztönének megnyilvánulásával. Ha viszont akkor, a gólt jelző sípszó és a középkezdés közötti mintegy egy-másjél percben lehiggadva, tettét megfontolva odamegy a játékvezetőhöz, rámutat magasba emelt kezére, aztán felemeli a labdát a kezdőpontról és visszahajítja az angol kapusnak — százezer ember ünnepli tombolva a stadionban, és további százmilliók a képernyők előtt, szerte a világon. E zt a sanszot hagyta ki Diego Maradona, a világ jelenlegi kétségkívül legjobb játékosa. Diadalmenete, ünneplése így is lenyűgöző volt; vajon ekkor milyen lett volna?... Bírói síp vagy videó? ’A labdarúgás hagyományai nagyon erősek, bármely más sportágénál erősebbek. Ennek Is része van abban, hogy a legszebb és a legnépszerűbb sportág. E hagyományok egyike az, hogy — a bíró szava szent. Mindig és minden körülmények között. Ha egyszer kimondta a verdiktet, az megmásíthatatlan. Nos, ennyire kézzelfoghatóan még soha nem tapasztalhattuk, hogy a futball eme ős-axiómája sürgős reformra szorul. * Emlékszünk rá valamennyien: Micheľ óriási bombája telibe találta a brazil kapu felső lécét, aztán lepattant — hová? Ma már nagyon jól tudjuk, sőt két perc múlva tudtuk: a gólvonal'~tnögé. Michel GÖLT LŐTT, létfontosságú, idegeket megnyugtató gólt, amelyet a játékvezető — NEM ADOTT MEG. Persze, tudjuk, neki ott azonnal — dönteni kell. Azt is, hogy ő is csak ember, aki tévedhet. A gólvonal mögötti labda viszont — gól, nemcsak a világbajnokságon, hanem egy járási harmadik osztályú mécsesén is, azt meg kell adni, mert az a futbal értelme, célja, lényege. A foctt erre látsszák, ezzel mérikl Maradona esetéről már szóltunk: ugyanez volt, sárga-feketében, na és persze fordított előjellel. Mindkét ■ esetben súlyos játékvezetői tévedés tör. tént, amely a mérkőzés lényegét: az eredményt hamisította meg. Na jó, de akkor hát mi a teendő? Egyszerű: a labdarúgásban is segítségül kell hívni a modern technikát. Egymilliárd ember a képmagnó háromszoros visszajátszásából győződhetett meg minden kétséget kizárólag arról, hogy Michel gólt lőtt, Maradona viszont nem. Erre éppen csak a legavatottabbnak, a legilletékesebbnek nem volt módja: a játékvezetőnek. Hát nem félelmetes paradoxon? Hát ml akadálya van annak, hogy a három pályabíró mellett egy negyedik is kövesse a mérkőzést, monitoron, s hogy, kérésére azonnal, akárhányszor, a kamerák nyújtotta valamennyi lehetséges nézőpontból visszajátszható legyen a mérkőzés bármely mozzanata? Senki nem kívánja ezzel kisebbíteni a játékvezető szerepét, még kevésbé lélektelenné tenni, „elgépesíteni“ az ítélkezést: a fekete mezes figurának ott a helye a pályán, személye elválaszthatatlan a játék atmoszférájától. A gólt azonban — meg kell adni, mert a focit, mint már mondottuk volt, erre játszszák, VASS GYULA mely korábbi mérkőzésen felcsihol, hatatlan világbajnoki atmoszféra, ahol nem az számít, ki hogyan játszott és kit vert meg akár csak egy héttel korábban, hanem az, hogy MOST ki győzi? Ahol sokkal fontosabb sürgősen feledni a korábbi győzelmeket, mint a vereségeket? S ami a leglényegesebb: hol van attól a magyar bajnokság színvonala, hogy joggal bizakodhattunk volna tisztes helytállásban egy olyan versenysorozaton, amelyen a siker alapvető jeltétele a kampányszerűen el nem érhető fizikai erőnlét, technikai felkészültség mellett a sportember erkölcsi és akarati tulajdonságainak legmagasabb szintje? A bajnokság színvonalát, az egyhangúan langyos mérkőzések unalmas sorozatát látva mindezt indokolatlan volt előlegezni a mai magyar válogatott játékosainak. Korábbi sikereik ellenére is. Mert a vílágbainokság — az világbajnokság. Semmihez nem hasonlítható, könyörtelen értékmérő erőpróba. Olyan, amelyen a mai magyar csapat nem, állhatta meg a helyét. A meccsek rangja Kezdjük néhány eredménnyel a csőportmérkőzések sorozatából: Franciaország—Kanada 1:0, Olaszország — Bulgária 1:1, Portugália—Anglia 1:0, Paraguay—Belgium 2:2. Magasan favorizált csapatok kínkeservesen kicsikart győzelmei, szerencsés döntetlenjei, meghökkentő vereségei. Azután következett a nyolcaddöntő, ahol már nem voll helye a pontszámlálgatásnak, ahol már nem lehetett döntetlenre játszani, hogy ezzbl elkerüljünk1 egy rettegett ellenfelet: ahol, ha a csapat továbbra is versenyben akart maradni, GYŐZNI KELLETT, nem volt más lehetőség! S ámulva láttuk — milyen jól jártunk vele! —, hogy a csapatok legtöbbjére rá sem lehetett ismerni. A belgák, akiknek teljesítményét eddig mindennek nevezhettük, csak meggyőzőnek nem, százhúsz perces drámai csatában ütötték el a továbbjutástól a világbajnokság egyik esélyesévé előlépett szovjet együttest; az inkább szerencsével, mint jó játékkal továbbjutott angolok egyetlen mérkőzésen annyi gólt rúgtak, mint a csoportmérkőzések során összesen; az eddig meglehetősen rapszodikusan játszó brazilok is egyszeriben felocsúdtak, s négy gólt zúdítottak a lengyel válogatott hálójába. De nem is annyira az eredmények a lényegesek, hanem — a játék. Az, hogy valamennyien láthattuk: a mérkőzések „felpörögtek“, atmoszférájuk egészerumás, fűtöttebb, feszültebb lett: a mindenáron való győzni akarás vibrált a levegőben. Persze, ez a tizenhat csapat közül csak nyolcnak sikerülhetett, a másik nyolcnak akkor is búcsúzni kellett, ha ez a magasabb követelményszint őket is érintette, őket is nagyobb teljesítményre késztette. Távoli, de kétségkívül találó hasonlattal élve ezen a szinten érvényesült először az, amit futball-viszonylatban a darwini természetes kiválasztódásnak nevezhetnénk: ahol kettő közül csak egynek van hely, ott a jobb, az erősebb, a rátermettebb kíméletlenül félre kell. hogy állítsa a gyengébbet. A labdarúgó maratón második minőségi fokozata volt ez, amelyet máris olyan ,mérkőzések fémjelezték, mint a spa‘ nyol—áán /5:1), a francia—olasz /2:0), vagy a már említett, hosszabbítás után döntést hozott belgaszovjet. Végre valóban megérintett bennünket a Mundial atmoszférája... Esélyesek tündöklése és bukása Ahogy a mérkőzések során egyre reálisabban rajzolódott ki egy-egy csapat valóságos képessége, úgy írták át folyamatosan ■ a téteket a fogadóirodákban szerte a világon. A csoportmérkőzéseket — főleg a magyarok elleni kiütéses győzelmet — követően a többszörösére ugrott a szovjet válogatott ázsiója; váratlan esélyessé léptek elő a dánok; a francia köztársasági elnök nyilvánosan kijelentette ,hogy a döntőre/i) Mexikóba utazik... Es természetesen a legtöbb esélyt továbbra is a háromszoros világbajnok Brazíliának adták nemcsak a futballbarátok, de a szakértők is. Ha tehát az első harmad — értsd; a csoportmérkőzések ■— után az elődöntő résztvevőire kellett volna tippelnünk, sorsolástól függetlenül alighanem ez lett volna a legreálisabb: Brazília — Franciaország — Dánia — Szovjetunió. Hogy hogyan alakult a valóságban, mindannyian jól tudjuk: a két legnagyobb jávoritot már a negyeddöntőben összehozta a sors, s az egyiküknek, bár fele'jthetetlen mérkőzésen, de búcsúznia kellett; a dánok nem egyszerűen kikaptak, de négy góllal kaptak ki a spanyoloktól; őket viszont egy fordulóval odébb tizenegyesekkel kiverték a jellegtelenül futballozqató belgák; s hogy a kép még cifrább legyen, az az NSZK, amely a negyeddöntővel bezárólag mindössze négy gólt lőtt, s három győzelmet aratott — egyszeriben az elődöntőben találta magát. 'Akkor, amikor csoportbeli legyőzőik, a dánok már régen otthonról voltak kénytelenk követni a világbajnokság további alakulását... Mondják; a labda gömbölyű — de ennyire? Ha a kétes értékű belga sikersorozatot, vagy a sündisznófutballt játszó NSZK döntőig kúszását — nincs rá jobb kifejezés! — meg is bocsátjuk a . futballsorsnak, nehéz megbocsátani, hogy két könynyed, elegáns, IGAZI FUTBALLT játszó csapat idő előtt volt kénytelen megvívni a Mundial igazi döntőjét. Ugye mondanunk sem kell, hogy melyik két csapatról van szó. Azokról, akikért — közvetlen érdekeltek már régen nem lévén — talán a legtöbben szurkoltunk. Vigaszként cs'ak annyit könyvelhettünk el: láttunk egy jó mérkőzést. S kissé nehéz szívvel bár, de kénytelenek voltunk átírni a legjobb négy csapat nevét:. Belgium — NSZK — Franciaország — Argentína. Argentína és Maradona Legfőbb Ideje, hogy szó essen arról, amit a sportkrónikák az első helyen említenek: az 1986-os labdarúgó világbajnokságot Argentína csapata nyerte. Felmerülhet a kérdés, mint minden világverseny után: megérdemelten? Erre csak elismételhetjük azt, amit már jó néhányszor elmondtunk: a labdarúgás trónjára csak az ülhet fel, aki erőnléttel, idegekkel, akaraterővel és _ persze játéktudással a legjobban bír végig egy közel harminc napig tartó küzdelemsorozatot. S fejet kell hajtanunk a tény előtt: ezek az argentinok voltak. Régen volt viszont — talán Pelé ideje óta először — ennyire időszerű a kérdés: valóban a csapat érdeme az aranyérem? Nem inkább egy emberé? Senkinek sem kell bizonygatni, hogy Diego Armando Maradonáról van szó. Lapozzunk vissza egy kissé a világbajnokságok krónikájában, s nyomban kiderül, hogy ha Maradonát az idei Mundial csillagának nevezzük, senki nem vádolhat a mítoszteremtés vádjával. 1982-ben az olasz Paolo Rossit ünnepelte a világ, de főleg a napfényes Itália, miután öt góllal belőtte a döntőbe az azzurik tizenegyét; 1978-ban az argentin Kempes játszott kiemelkedő formában; 1974-ben a holland Cruyff, a nyugatnémet Beckenbauer, a lengyel Lato és még ttjbben. Emlékezetes teljesítmények voltak, nem vitás — de érezzük, éreznünk kell a különbséget bármelyik felsorolt játékos és az 1986-os VB Mara-
