Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-25 / 43. szám
1986. október 25. SZABAD FÖLDMŰVES (5.) Ez az egy darabba összeállt foncsor azonban már nem gömbölyű, hanem amőba-szerű, meghatározatlan, egyre inkább változó, szétfolyó, s ha mozgásba hozom, egy ezüst ebihal alakját veszt fel. A „száj“ felölt része fényesen, ezüstösen csillog, a „farka“ pedig tompa ólomfényű, gyakran piszkossárga színű. Ez a farok tartalmazza a Jiaqy fajsúlyú aranyszemcséket. Ha ' hirtelen felgyorsítom a tál mozgását, ez a farok leszakad az ebihal testéről, mint a gyík farka. Az edény, mozgatása közben ügyesen le-leöblitem, s a tál alatti dézsába löttyintem a higanyt kísérő fekete anyagot, s így annak mennyisége rohamosan csökken a tálban. De gyakorlott kéz kell ám hozzá, mert a fekete homokkal együtt könnyen „kiszökhet“, „kisurranhat“ a tálból az arannyal telített „fürge“ higany, a foncsor ... Bele a dézsa alján levő fekete homokba, s akkor kezdhetem elölről a munkát. Amikor a iáiban — a foncsor mellett — már altq-aliq van fekete homok, az aranyat (foncsort) „átszöktetem“ egy tányérba, és az ugyancsak „finnyás“, „válogatós“ htqanyról — csap alatt — ügyesen leöblítem a rátapadt homokszemcséket. Azért mondjuk a higanyt finnyásnak, kényesnek, válogatósnak, rátartlnak, mert csak a nemesfémet „fogadja magába“. Ezután a higanyos aranyat egy darabka tiszta és benedvesített szarvasbőrbe szöktetem át. Ha nincs megfelelő szarvasbőröm, megteszi egy darab sűrű szövésű anyag, például angin is. A szarvasbór vagy az angin pórusain, lyukacskáin csak a higany tud kiszökni, de az aranyszemcsék benne maradnak. Ha azonban az anyag ritka szövésű, vagy a szarvasbőrként vásárolt bőr csak — mondtuk — kecskebőr. kiszökik belőle — a higannyal együtt — az arany „apraja" isi... Erre tehát nagyon kell vigyáznunk. A foncsor tehát benne van a szarvasbőrben. Ennek a széleit összefogom, š közvetlenül a foncsor fölött szorosan átkötöm vékony madzaqqal. Ezután egy vizes tál fölött addlg-addig csavargatom a bőrben levő anyagot, míg annak pórusain keresztül a higany — ezer és ezer apró gömböcske alakjában — kiszökik, s a bőrben levő anyag egyre keményebb lesz. Ha így már nem tudok kipréselni belőle higanyt, az edény szélére teszem és a bicskám nyelével megütögetem. Még ilyenkor is kiszökik a bőrből néhány higanycsepp. Nagyon fontos az, hogy a zacskóban a lehető legkevesebb higany maradjon. Később azt ts elmondom, miért. S amit még tudnunk kell a higanyról: Az öreg aranyászok mindmáig kénesének neveznék a higanyt, ha az irodalmi nyelvet beszélnék. így azonban nálunk a kéneséből először kineső, majd kinyeső lett. s ezután — megváltoztatva gondolati tartalmát — „kinyeső“, vagy egyszerűen csak „nyeső“ lett belőle. Az aranyászok szerint ugyanis a higany .Jctnyesi" az idegen anyagokból az aranyat. Az aranyászok mesterszavai, kifejezései külön dolgozatot érdemelnének. Az eresztőtálban ..körbefutó“ higany láttán ezt mondjuk: — Nézzék csak, farka van a higanynakI — Farka van az aranynakI De folytatom a munka leírását. Szétnyitom a szarvasbőrt, s abból a tenyerembe pottyan egy meglehetősen nehéz (nagyságához képest nehéz!), alaktalan, tompán ezüst fényű valami... Ezt az ujjatmmal golyóvá nyomkodom. Nyomkodás közben a golyócska érdesen ropogó hangot ad, aranyász mesterszóval „roszoq“. Az érdes felületű aranyszemcsék összedörzsölése adja ezt a hangot. Olyan hang ez, amilyet a hólabda gyúrása közben hallunk, kissé halkabb, de érdesebb. Az arany kisőrgítása, beolvasztása A foncsorgolyót az aranyász most egy kis vászondarabba köti — „öltözteti", vagy ha nem, akkor „pucéron hagyja“ — és az éqetőkanálba teszi. Jó faparázson „égeti ki" (párologtatja el) belőle a higanyt, tehát „kisárgítja az aranyat“. D? miért „öltözteti“, vagy hagyja „pucéron“? Ha nem egészen biztos a dolgában, ha feltételezi, hogy nem préselte kt alaposan a higanyt a golyócskából, akkor öltöztett. Ha ugyanis a golyócskában — aránylag — sok higany maradt, az hirtelen hévül fel, szétvett a golyót a higanygőz, s az arany — vaqy annak egy része — veszendőbe megy. Az aranyászok a szabadban sárgítják ki aranyukat. Jó nagy tüzet rakok, hogy annak „bő parazsa“ legyen. Erre a parázsra helyezem az égetőkanalat, benne a golyóval, azután elmegyek a tűztél, s vigyázok arra, hogy a szél ne felém hozza a higanygőzt. Amikor látom, hogy az égetőkanálban, vagy -edényben levő arany már visszanyerte szép sárga színét (fényét még nem), tehát a higany — gőz alakjában — már elillant belőle, az égetőkanalat leveszem a parázsról. A kisárgított arany nagyjából cipó alakú, ezért az aranyászok „cipócskának“, .flranycipónak“ is nevezik. Ha két-három — laposabb — ctpócskát forró állapotban „egymásra ragasztunk“, akkor ez már „emeletes aranycipó". Ennek a kisárgított aranynak nagyon szép a felülete. Ha nem égették ki túlságosan, apró, egymáshoz tapadó gömböcskékböl áll, hasonló az aranyszínű halikrához. Ha tovább hagyom parázson, kissé megfolyik az arany, likacsos, lepényszerű lesz, s néha kész ékszer... Nemegyszer így is kel el. A véletlen nagyszerű remeke égy-egy ilyen darab, mintha kiváló ötvös keze aiól került volna ki. Valamikor sok ilyen kis remek került a falusi kocsmárosok, kereskedők és a városi ékszerészek tulajdonába. Talán nem járok messze az Igazságtól, ha azt állítom, hogy az ilyen mogyoró-, dió- és nemegyszer kisebb alma nagyságú golyók láttán születhetett meg a csallóközi és a szigetközi tündérregék aranymogyorója, aranydiója és aranyalmája ts... A mosott arany az igazi fényét csak a beolvasztása után nyert vissza. A ktsárgított aranyat egy kis tégelybe teszem, és ebben olvasztom be. Közben a cipőcska szemmel láthatólag összezsugorodik, tehát a térfogatából igen sokat, a súlyából ellenben már szinte semmit nem veszít, ha tisztán dolgoztunk, s a foncsorgolyóba nem erőszakoltunk bele „nemtelen“ idegen anyagot, például fekete homokot. A beolvasztott arany már az igazi, mindenkor és mindenhol könnyen értékesíthető nemesfém, a mesés és valóságos sárarany. Előfordul, hogy a beolvasztás után vékony salakréteg marad rajta. Ilyenkor savba mártjuk, s ez a salakréteg azon nyomban eltűnik. A sárarany megkapta igazi színét, fényét, melynek grammjáért a nemzett bankok az arany mindenkori világpiaci árát fizetik ki. Valóban, a Kárpát-medence legtisztább aranya a Dunából, vagy a Dél- Dunántúlon, a Murából és a Drávából mosott arany. Finomsága 950—970 ezrelék, ami■ megfelel a huszonhárom karátos aranynak. Ez a 950—970 ezrelék azt jelenti, hogy ezer részecskéjéből 950, illetve 970 színarany, a többi pedig — többségében — ezüst. Meg kell mondanom, hogy egyes aranyászok többször visszaéltek az emberek tudatlanságával, vagy jóhiszeműségével, ezért aztán hivatalos átvevőhelyeken is csak a félbe vagy négy darabba vágott golyócskákat vették át... Befejezésül Még száz és száz oldalt írhatnék az arany ászokról, a sok-sok mesterségbeli fogásról, „titokról“, erről az őst mesterségről, de egyelőre talán ennyi is elég lesz. Aki szereti és még jobban meg akarja ismernt a szülőföldjét, annak ennyit okvetlenül tudnia illik arról az ősi foglalkozásról, mely a Csallóközben családok százait, a Kárpát-medencében pedig ezreit éltetne, hosszú-hosszú évszázadokon, talán évezredeken keresztül. Csupán annyit tennék még hozzá, hogy a Kárpát-medence aranymosóinak semmi, de semmi közük nincs az amerikai filmek aranyásóihozI Hogy mi közöttük a különbség? Az amerikai aranyásók többsége szerencsevadász volt, s aztán vagy talált aranyat, vagy nem... Néhányon egyik napról a másikra milliomosok lettek, a túlnyomó többségük azonban nyomorult koldus maradt. A Kárpát-medencében az aranymosásnak avatott szakemberei élnek már évezredek óta, akik apáról fiúra adják tovább tapasztalataikat, mesterségbeli tudásukat. Igaz, hogy ezek az aranyászok nem gazdagodhatnak meg eqytk napról a másikra, de mindig megkeresik a mindennapi kenyerüket és ■ naponta visznek haza több-kevesebb aranyat. Ök nem keresik, hanem tudják, hol van az aranyt Itt a mese valóság és a valóság mese volt és maradt mindmáig; tapintható mese és kitapinthatatlan valóság a Duna kincse, a sárarany, melyet ma is a távoli heqyekből hoz a folyó, mint évezredekkel ezelőtt.., ,„ .. aranyat rejtő mesés éjben alszik a Csallóköz a nagy folyam ében ölében..,“ '(Vége) • A szőlőfeldolgozás két régen használatos eszköze: a mustszállftó hordókocsi (balra), és a gerendás faprés (jobbra). A felvételek a Bratislava! Borászati Múzeumban készültek. (Fotó: Vass) „Színésznek lenni a legrangosabb dolog a világon. A színjáték olyan, mint a vallás. Föláldozod magad érte, s hirtelen úgy találod, hogv nem marad időd barátokra, szerelmekre. Ezt nehezen értik meg. Nem tudsz már találkozni senkivel. Egyedül maradsz a koncentrációiddal, a képzeleteddel. Ez minden, ami maradt Színész vagy.“ (James Dean) gött, de amikor „Gabika“ kijött a színpadról egy-egy „jelenése“ után, nem mertem megszólítani: féltem, hogy tovatűnik a „látomás“ — vísszazáródik valamelyik könyv fedelei közé. Szinte megkövültén álltam és néztem „Madách Imre édesanyját“, ő pe-< dig mintha megfejtette volna félelmem okát, csak mosolygott, mosoly, gott, mosolygott... Soha sem láttam bánatosnak vagy kedvetlennek. Fáradtnak sem. („Megsúgok magának egy titkot: Amit kedvvel csinál az ember, abba soha sem fárad bele —mondja és mosolyog, mosolyog, mosolyog most is. őszinte mosolya kifogyhatatlan.) 1950-től tagja volt az Állami Faluszínház magyar tagozatának, s onnan az ötvenes évek végén került a Magyar Területi Színházhoz. („Mondták ts nekem, hogy minek mennék én Komáromba, ezzel a habitussal és temperamentummal itt császárnő lehetek, de hát tudja, az embert vonzza a változatosság, az ismeretlen, az új környezet, mert a színész csupán csak egyet szeret a megszokott dolgok közül: a népszerűséget, a sikert, a tapsot. Minden egyébnek bármikor hátat fordít, ha van képe hozzá“ —< mondja csodálatos, biztonságot és optimizmust sugárzó iróniával.) Веке Sándor 1969-ben mindent meg. tett annak érdekében, hogy Palotás Gabit az akkor alakuló Thália Színpadhoz szerződtesse. („Tudja, én már akkor elmúltam hatvanéves, és hiába udvarolt nekem Sanyika, hogy ilyen típust, ilyen színészt, mint én vagyok, nem talál többet az országban ...Ha szülővárosomba, Pozsonyba nem mehettem vissza, messzebb már nem mentem el“ — mondja édes keserű, séggel. — „Hogy ml köt mégis Komáromhoz? Itt játszottam a legszebb darabban, amit valaha is megismertem. En voltam Shakespeare Rómeó és Júliájában a Dajka. Ez a Shakespeare utánozhatatlan. Ogy megszerettem ezt a történetet, hogy azóta évente újra elolvasom. És mindig újnak• tetszik számomra. Lehetséges, hogy ez csak Komáromban történhet meg velem?“) Hallgatom szó nélkül, és csak sejtelmem van róla, mi történhet most a lelkében. Nem merek megszólalni. Félek, hogy eltűnik a varázslat — és nem tér vissza többé az egyszeri nagyasszony. Valahová a mesék birodalmába távozik tőlünk. Félek, hogyha megszólalok, ez buggyan ki a számon: „Hol volt, hol nem volt...“ Pedig még megvan: beszél, mosolyog — él a múlt. Kmeczkó Mihály SZASZI ZOLTÁN versei: Polifónia elszaladt szép öröm túl húzva minden csavar a semmi minden szög felé lök körben ül ül ül veri combját énekel két ér nyakában megfeszülve már ül-e áll-e nem tudom lehet éppen térdepel A gyöngymáz befutja már úgy tűnik nagy ő örök tűnő szép örömnek maradnak fehér örömködök körben zöld körzők számban hideg van hátamon földet hordók lépnek eloldva minden csavar és szög a semmi minden affelé lök Fadal vigadjatok fák ha jön a fejsze hajtsátok fejetek öletekbe kivánjátok-e még a szél varázsát takargatjátok-e még a madár házát hiába bevonultok fűtetlen szobákba vigadjatok fák ha jön a fejsze ereje a világgal veszejt össze s állva ér majd benneteket a halál Palotás Gabi A színésznők titokban szokták tartani születésük dátumát. A legtöbbjüknél ez egyenesen kideríthetetlen, mert harmincéves korukig „érnek“, azon túl pedig fiatalodnak... Palotás Gabi már túljutott mindkét korszakon: ma ő a csehszlovákiai magyar színjátszás élő történelme. 1987-ben tölti be nyolcvanadik életévét. („Nekem már nincs rá szükségem, hogy letagadjam az éveim számát, ellenkezőleg: büszke vagyok rá — szokta mondani némi iróniával.) Évekig a bratislavai magyar színjátszás „First Lady“-je volt. („Szép volt, jó volt — elég volt“ — mondja szüntelenül mosolyogva.) Nem találkoztam még nála optimistább emberrel. Ez az optimizmus azonban nem „programszerű“ volt, mint néhány fiatalabb pályatársánál: komediális alkata, kifogyhatatlan humora sérthetetlen pajzsként védte a tragédiáktól. Megbocsátó, tündért realizmusa szinte a komputerek gyorsaságával dolgozta fel és értékelte át az eseményeket, s a humor páncélingében elővitézlő válaszai váratlanok és meglepőek voltak. („Tudja, a színésznek a szerepén kívül semmit sem szabad komolyan vennie, de elutasítania sem illik semmit“ — mondja, miközben huncut fény táncol a szemében.) Palotás Gabi korán tudatosította, hogy a színésznek nincs magánélete — csak szerepei vannak. („Ezért nem keveredtem én önmagommal soha lelkiismereti konfliktusba“ — közli a nagyasszonyok tiszteletet parancsoló tekintélyével.) Én már „nagyasszonyként“ Ismertem meg. Ezekben a szerepekben olyan volt a színpadon, mintha a múlt század regényeiből elevenedett volna meg, s emelkedett volna reflektorfénybe ... Álltam a kulisszák mö%
