Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-30 / 35. szám

1986. augusztus 30.

SZABAD FÖLDMŰVES,

7

A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZ

Érdemes művészéi

Az Érdemes Művész cím elnyerését a legnagyobb kitüntetésnek tartják a szíházlak, közöttük is elsősorban a színészek. Csaknem harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezt a — többnyire életművet koronázó — kitüntetést csehszlovákiai magyar színész — vagy a színház más művészeti tagja — Is megkapja. Az utóbbi öt évben aztán gyökeresen megváltozott a helyzet. Ma már öt érdemes művésze van a Magyar Területi Színháznak. Közülük a legfiatalabb:

Dráfi Máty

Nem volt még negyvennégy

éves, amikor ezzel a megtisztelő címmel kitüntették. Sokaknak mégis úgy tűnt fel, hogy egy „befejezett“ életművet értékelnek ezzel a „gesztussal“ a cím adományozói. I’„Eddigi pályafutásom során naqyon sok főszerepet látszottam. Valószí nűleg innen ered a közönségne'c az a benyomása, hogy már igen régóta ismer...“) Mindehhez valószínűleg az a tény ts hozzájárul, hogy akik már egyszer beszéltek vele, vagy közelebbről is megismerték, azok „nagyon komoly ember“-nek tartják Dráfi Mátyást. („Pedig ha tudnák, mennyire ki nem állhatom a komolykodó embereket!. .. Meggyőződésem szerint a t V.zott komolyság a legtöbb esetben hozzá nem értést, felületességet leplez.“)

Érsekújvárból (Nové Zámky) származik, s már ott, fiatal korában feltűnt — eredendő és eredeti — tehetségével. („Én kicsi koromtól kezdve igen szerettem látszani. Csak akik nagyon ismernek, tudiák rólam. hogy a mai napig rejtegetek a szekrényemben egy kisvasutat, csodaszép kis mozdonyokkal.“ I A színház szakemberei, vezetői az országos szavalóversenyen — amely nyolc éven át a mai jókai Napok elődje volt — figyeltek fel „gyönyörű barna hangjára“ és kulturált szövegértelmezésére. („Pedig akkor talán méa a zenét kedveltem jobban. Ha módom és időm van rá, ma is szívesen hegedülök, sőt egyenesen kedvelem az olyan szerepeket, amelyekben meqrfkathatom a húrokat — bár kevés ilyen lehetőség adódik, legutóbb lan Illek Szilveszterében volt rá módom...“) A felvételi után előbb az akkor még egy társulattal működő Magyar Terület) Színház tagja, majd a Bratislava! Szépművészeti Főiskola színházi karának diákja lett. Mint főiskolai hallgató közreműködött az Ifjú Szívek központi dal- és táncegyüttes műsoraiban és szerepelt a Csehszlovák Rádió magyar adásaiban Is. („A Szívekben szavaltam és énekeltem. Ismét valami olyat csináltam, amire azóta is csak a saját önálló műsoraimban vagy a színházon kívüli produkciókban van módom — bár az utóbbi időben zenés darabokat ts műsorára tűz a színház, s ezekben én is jól érzem magam ...")

Egy évig volt színházigazgató, ma a Művészeti Tanács

tagja. („Én nem kedvelem a gyűléseket• — játszani szeretek, játszani akarok.“) Volt magyarországi vendégszereplése, és láthatjuk csehszlovák filmekben. („A filmszínész számára nem adatik meg az a játéklehetőség, ami színházi kollégája számára szinte természetes. Engem a filmezésnek Inkább a hangulata, a „körítése vonz.“ Nemcsak szaval, a szavalók, prózamondók egész sorát készíti fel a különböző versenyekre. („Нет tudom, ildomos-e beváltanom: sokan azt hiszik rólam, hogy logopédus vagyok — beszédhibás gyerekeket hoznak nekem, hogy gyógyítsam meg, őket...“)

Egy Idő őta kényelmes magánházban lakik. („Itt zavartalanul készülhetek a szerepeimre. Végre elmélyülhetek a képek és a könyvek között.“) A közönség emlékezetében — furcsa módon — tragédiaszínészként él. („Pedig jól érzem magamat a bohócszerepekben is, sőt Svejk bőrében kimondottan elememben éreztem magam.“) Az elmúlt évadban Coriolanusként és egy idős sebészprofesszor szerepében láthattuk a színpadon. („Egy idő óta részben a „professzorkodás“ a kenyerem: én tanítom a színpadi beszédet a bratislavai Szépművészeti Főiskola magyar színinövendékeinek — persze, csak félállásban, hiszen kenyerem a színház, életem a játék.’)

Dráfi Mátyás a kollégák, a társulat — a társaság kedvence. Ahol jelen van, ott csillapíthatatlan a mókakedv. (Judom, a világ változik, de ez az egy maradjon meg — még legalább negyvennégy évlgl")

Kmeczkó Mihály

4 bban az időben sokat voltam egyedül. Reggeltől estig enyém volt a rét; a háziállatokat vigyáztam, ne menjenek a tilosba, el ne Ы- tangoljanak, vagy a ragadozók áldozataivá ne váljanak.

Magányom ellenére nem unatkoztam, ébren tartott a kíváncsiság, s jól működő fantáziám. Furkósbotom hol puskává, hol karddá változott kezemben, s ellenségeim, az ökörfarkkóró, a héjakút, a kutyatejfélék és egyéb nagyra nőtt gazok szenvedtek fegyveremtől. Ám bármennyit kaszaboltam is le belőlülk, pár napon belül kiheverték a vereséget, s mintha csak engem akartak volna bosszantani, újra büszkén virítottak...

Néha egy-egy társam is akadt, de mindig csak rövidebb időre. Ebédhordó gyerekek, meg Ambrus, a kanászbojtár, aki, ha tehette, megszökött az öreg kondás mellől, és oldalamon hajtotta végre a szuronyrohamokat.

Olykor azért nem éreztem magam* biztonságban a réten. Ha vízisiklóra bukkantam, már a puszta látástól is kivert a hideg veríték. Napokig messze elkerültem a helyet, ahol az ártalmatlan hüllő kószált. Elképzeltem, a csúszómászó a testemen tekereg, s én hiába tépem le magamról, ő az erősebb, összeroppantja a csontjaimat, s levisz magával a víz mélyére, ahol a bűnösök várják a végítételet. Hittem, csak azért menekülök meg a kígyótól, mert nincsen bűnöm. Akkor mén nem is volt.

Féltem a hím állatoktól is. A. kan mangalicától, melynek fényes agyarai fenyegetően kunkorodták rút pofája fölé, s fogai között sűrű hab dagadt. Olykor a község bikája is átátfúitatott a réten. Rémisztő naqy állat volt. Nyomában csaholó ebek nyargaltak, s ha elébe vágtak, vicsorgó foaakkal leszegett fejéhez kapdostak. Ilyenkor Ambrussal a legközelebbi fához futottunk és felkapaszkodtunk rá.

Bizonyára mindezen veszedelmek indítottak arra, hogy kunyhót építsek magamnak, ahol biztonságban lehetek. A régi és' az új kanális közötti szigetet szemeltem ki tanyám helyéül. Napokig építettem nádból, gallyakból. Robinson sem örülhetett jobban hajlékának. mint én örültem qyatra lombsátramnok. Ám nem sokára lehettem boldog, mert mire kész lett, eljött a vasárnap, s délután váratlanul idegen fiúk vették birtokukba a rétet. Lerombolták a kunyhómat, aztán futballozni kezdtek. Sem Ambrust, sem engem nem vettek maguk közé. Érthető hát, hogy gyűlölet lobbant fel bennem irántuk. Különösen Pernye, a bandavezér iránt, aki nagydarab, bunkó legény volt, s egy fejjel magasabb a többinél és jóval erősebb is. A váratlan vendégek ruháikat rakásra dobálták, s csak ingbenqatuában szaladgáltak. Irigykedve vettem észre, hogy mindegyiküknek nadrágszíja van. A legszebb Pernyéé volt, talán a villogó rézqombjai miatt. Ilyen kellene nekem is, sóhajtottam, de a gondolattól, hogy ellopjam, megrémültem. Ö, nekem ilyen nadrágszíjam soha nem lehet. Nincs nekünk pénzünk holmi cifraságra. Aztán, megáll a nadrág az én derekamon szíj nélkül is. Akkor meg minek? Mégis addig-addig sündörögtem a levetett ruhák körül, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy a Pernye nadrágján matatok.

A futballozók rám se hederítettek, mégis, mire leszedtem a szíjat, azt hittem, a szívem ktugrik a mellemből. Az elcsent övét remegő kézzel föltekertem, s a zsebembe csúsztattam. Hideg és súlyos volt, mintha alvó kígyó érintette volna a bőrömet. Lassan felálltam és elsomfordáltam. Elbújtam, ha netán keresnének, ne leljenek rám.

CSICSAY ALAJOS:

Állítólag nagy csetepatét csaptak, szegény Ambrust még meg is verték, mert rá gyanakodtak. Én úgy tettem, mintha nem tudnék semmiről. Bizonyíték nem szólt ellenem, a lopott tárgyat elrejtettem egy odvas fába, s később is csak akkor vettem elő, ha biztos voltam benne, hogy senki nem lát. Haza nem vihettem, mert ha az anyám észreveszi, agyonver miatta. Semmit sem gyűlölt jobban, mint a tolvajlást. Az volt a véleménye, hogy aki lop, abból előbb-utóbb betörő lesz, a betörőket pedig kivétel nélkül felakasztják. A mi családunkban érjen mindenkt tisztességes véget.

Szegény anyám, ha tudta volna, hogy a bűnnek hányfajta változata van, s hogy a bíróságnál még nagyobb hatalom is létezik . . .

Az ellopott nadrágszíj csak kezdetben jelentett némi örömöt; a gyomok elleni csatározásban használt bunkósbotomhoz erősítettem. Tisztnek éreztem magamat általa, de csakhamar rájöttem, mit sem ér az olyan érték, amelyet mások nem csodálhatnak meg. Pernye szíját pedig nem mutogathattam. Az odvas fa mint egy páncélszekrény őrizte.

S egy szép napon azon kaptam magam, hogy meguntam a játékot. Napok múltak el, s a szíjat elő sem kapartam az avarból. Elhatároztam, ha ismét eljönnek futballozni a fiúk, visszacsempészem a ruháik közé. Ám hiába vártam, nem jöttek. Arra is gondoltam, hogy egy este beosonok a faluba, bedobom Pernyéék udvarába és elszaladok. De hogy tudtam volna én az udvarunktól elszabadulni, mikor éppen este volt a legtöbb munka. Mit mondtam volna, hová megyek?

Sok gondot okozott nekem

az a szíj. Néha órákon át töprengtem, hogyan szabaduljak meg télé.

Egyszer aztán kapóra jött a Pernye bandájának egyik tagja. Á nagyapját jobban ismertem, mint őt. Habókos öregember volt, erősen vallásos, csák éppen templomba nem járt, mert az istentisztelet alatt szokta irtani a mácsonyát a gabonaföldeken. Közben imádkozott és fennhangon énekelt, mindig valami Mária-éneket. Ezért elnevezték őt Mise Lajosnak.

Egy napon ennek a Mise Lajosnak az unokája odajött hozzám. Izmos kamasz volt, az arcán látszott, hogy borotválkozik is. Lehtelepedett mellém a kunyhóm elé, és minden teketória nélkül így szólt:

— Add elő a nadrágszíjat, kölyökI

— Miféle nadrágszíjat? — hebegtem.

— Ne játszd az eszedi — mondta keményen.

Azelőtt én ilyen kifejezést nem hallottam, félve pislogtam rá.

— Könnyíts a telkeden, pajtásI — szólt barátságosabb hangon. — Tudod, hogy a lopás halálos bűn ...

Kezdtem tétovázni. Valóban szeretnék megszabadulni attól a vacak szíjtól, de hátha csak elveszi tőlem és Pernyének nem adja oda.

— No és ha nálad lenne, te visszaadnád a gazdájának? — kérdeztem.

— Ugye, mégiscsak bevallód, hogy te vetted el? Tudtam én akkor is, hogy te vagy a tettes, nem az Ambrus. Ennyivel is több vétek nyomja a lelkedet, hogy más szenvedett helyetted.

— Nem bántlak, ne bőgj, csak add ide a szíjat!

— Nem, mert megtartod magadnak — tiltakoztam.

— Még gyanúsítani is mersz? Te elvetemült. Megállj, megmondom az apádnak.

— Esküdj meg, hogy visszaadod PernyénekI

— Látod, mégsem vagy te olyan gonosz. — Azzal a lábait maga alá húzta, s térdelve, jobb kezének két ujját a magasba emelve így szólt: — Esküszöm az élő istenreI

— Jól van, most már elhiszem — mondtam, s odavezettem őt az odvas fához, de mielőtt feltedtem volna titkomat, még megfogadtattam vele, hogy senkinek sem mondja meg, hogyan került elő Pernye nadrágszíja.

— Pajtikám, amit neked Mise Lajos unokája ígér, azt vedd úgy, mint a szentírást.

— Ne haragudj, még azt sem tudom, hogy hívnak.

— Mint a nagyapámat, Lajosnak — s azzal sietve távozott.

Valahogy nem éreztem megkönnyebbülést. Viszont kétségtelen, hogy a szíjjal történt eset óta teljesen megváltozott az életem. Zárkózottabb lettem. Sokat ücsörögtem a kunyhóm előtt, és olyan dolgokon töprengtem, melyek azelőtt eszembe sem jutottak.

Évek múltak el, s a szíjjal történt ballépésem emléke szinte nyom nélkül a homályba merült. Csakhogy ami elmerül, az egyszer fel ts bukkanhat, akár a vízbe fúlt ember.

Már legénykoromban tartottam, bejártam a faluba, a többi fiatal közé, némelyikkel barátságot is kötöttem. Már amelyikkel lehetett, mert voltak, akik nem akartak befogadni maguk közé. Tanyánk ugyanis a másik, jóval messzebb levő falu határához tartozott. Ezért iskolába is más gyerekekkel jártam. Itt én megmaradtam örök idegennek, ök alig ismertek engem, én viszont jól ismertem mindannytukat. Nemcsak a fiúkat, hanem a lányokat is. Szép lányok laktak a faluban, ragyogó szemű, dús, fekete hajú lányok. Mind közül a legszembetűnőbb Rózsi volt, magas, karcsú és folyton mosolygó.

— Jobb, ha őt békén hagyodl — figyelmeztettek. — Rózsi a Pernye nője. Akt közeledni mer hozzá, annak Pernye összetöri a képét. Ügy félti őt, mint tehén a' borját. A lány meg csak azért is bolonddá teszi. Megígérte ugyan, hogy a felesége lesz, de közben másokkal szemez. Most éppen egy hajókormányossal.

Tudomásul vettem a dolgokat, és Rózsit elkerültem. A lelkem mélyén mégis örültem neki, hogy Pernyét cukkolják. Ügy kell a naqy pof áfának!... Gyerekkorától kezdve basáskodott mindenki felett, legalább a nője szedje őt ráncba.

Egyik este, mikor bementem a faluba, azzal fogadtak, hallottam-e a hírt.

— Milyen hírt? — kérdeztem.

— Pernye felakasztotta magát a Rózsi miatt.

— Hihetetlen!

— Pedig így van. A Rózsiék almafájára kötötte fel magát a bolond, a saját nadrágszíjával.

— Nadrágszljjal? — kérdeztem csodálkozva, és éreztem, hogy a vér kiszökik az arcomból. — Nadrágszljjal? — kérdeztem ismét, s a világ elkezdett forogni körülöttem.

— Talán nem mindegy, mivel? Tehette volna akár borjúkötéllel is. Bolond az ilyen...

'A temetésen Rózsi a koporsó felett sírdogált, talpig feketében; nem tudom, bánta-e vétkét? Nekem viszont egyre nőtt a lelkiismeret-furdalásom. Meglehet, ha otthagyom rohadni azt a vacak holmit a fa odvábán, Pernye még ma Is élne...