Szabad Földműves, 1986. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-10 / 19. szám

1966. május 10.

SZABAD FÖLDMŰVES

Adámnak nem akadt párja.

Ormótlan nagy füle volt, áttetsző, akár a vécépapír, az orra pedig bibircsókos, mint az őszibarack magja.

Zöldborsót termelt a kertjében: ócska kerékpárvázakat hordott oda, jelkutatott utánuk minden fészert, minden zsákutcát, a halastó sekély öbleit, mindenhova bekukkantott, a szemétdombokon mezgerélt, és egyre hordr ta haza az újabb meg újabb roncsokat, amelyek már régen elfelejtették, hogy valaha kerekük is volt fekete gumibelsővel, valamennyit bedorongolta a földbe, az ösvények között húzódó, felpúpozott veteményes ágyakba, aztán borsót ültetett köréjük, megöntözte, és repesett a szíve, amikor kicsíráztak, a gyönge indákat rátekerte a kopott villákra, kormányokra, sárhám/ökra, míg idővel az egész kivirágzott, a kerékpár kizöldült, mintha akkor bújt volna ki a földből, kiszökkent a talajból, és elképesztette a világot: a sárhányón levő macskaszem úgy villogott a napfényben, mint az indiai madarak félelmetes szeme. Adámnak hét kéménycső

DUSÁN DUŠEK:

lU

cľikäfi

meredezett ki a háza tetejéből, és télen valamennyi füstölgőit. A nyári hőségben rövtd nadrágot és trópusi sisakot hordott, meztelenül napozott a háza tetején, megbotránkozásra késztetve az embereket: a köldökén az égbolt nagy, szelíd királya gubbasztott, s ez olykor a seregély, máskor a sas vagy akár a galamb, máskor meg egyszerűen a fecske névre hallgatott, ha egyéb madár nem volt éppen a közelben.

Adámot valamennyien ismertük. Egy létrával loholt mindig végig az utcákon, a létráról vödör csüngött alá, benne különféle ecsetek, bozontos, sűrű szálúak, este mindig lucskosak, súlyosak, akár a nők haja közvetlenül a hajmosás után; a cinvödör mindkét oldalán még egy vödör himbálózott megsürűsödött, száraz festéktől, mind a kettő szép színes volt, tarka, akár a virágcsokor és kemény, mint a fogkő.

Ádám komoly férfiú volt. Csakis a saját tréfáin szokott nevetni, szerette a tengelicéket meg a pintyőkéket, és szerette hallgatni a harangzúgást, amely déltájban a világ két tájáról, két távoli templomból szállt feléje. Mindig nagyon sietett, csak a patak mentén lassított, és néha meg is állt a gát fölött, ahol a víz nehezen tört utat magának a nagy kövek között: akkorák voltak, mint valami levágott lófejek. Ádám negyvenéves volt, s az udvarán egy rácsos madárház állt, abban ragyogott, villogott a Teodor névre hallgató aranyfácán; Ádám emberkerülő volt, senkivel sem állt szóba — engem egyszer ellazsnakolt, mert kifosztottam egy rigófészket a magas diófa tetején.

Mindnyájan ismertük, és mindnyájan kinevettük: azokhoz a csodabogarakhoz tartozott, akik még a mákos metélthez is kenyeret rágcsálnak, és akikre nem érdemes szót vesztegetni, mert mindenki ismert őket, és mindenki mindent tud róluk. Csakhogy ezeknek az embereknek a világa számunkra láthatatlan — pedig lehet, hogy üvegfal veszi körül. Szüntelenül kóborolnak valahol, aztán hosszú időre nyomuk vész, talán a föld alá bújnak, senki sem tudja, hová, de végül újra ott ácsoragnak a borbélyüzlet vagy a mozi bejárata előtt, mintha arra várnának, nem akad-e valaki, aki talpig férfivá varázsolja őket. Ilyen volt Ádám is. Mi pedig felületesen úgy véljük, hogy okosabbak vagyunk náluk — s eszünkbe sem jut, hogy az ócska fésűknek és sörösüvegeknek ezek a kacatszedői is viselnek a testükben lelket, amely hasonlatos a vizekhez s az azok mélyén rejlő zegzugos rejtekekhez.

Adámot mindenütt úgy ismerték, mint a madarak védelmezőjét, jótevőjét, istápolóját és orvosát, gondozóját és felcserét, jóságos fivérét, szerető testvérét. Mindig akadt valaki, akinek az útjába botlott egy megsebzett csőm, kimarjult szárnyú vagy macska karmaitól felhasított, gyomrú pinty vagy rigó: forró nyári napokon, amikor az akácosban levél se rezzent, és a levegő izzóit a nap sugaraitól, íme, ott haldokolt a fűben egy tollas kis test, de mindig akadt valaki, aki az inge alá rejtette, és elvitte Ádámhoz.

i A verendája mindig tele volt kalitkákkal, amelyekben a megmentett verebek, sármányok és fecskék, a szomszédságukban tengelicék és cinegék, rigók, barázdabillegetők, s olykor galambok lábadoztak, Ádám gondoskodott róla, hogy újra megtanuljanak repülni, fel-alá futkározott velük az udvaron, gyógyítgatta őket, zsilettel, éles bicskával, borotvapengével operált, helyreillesztette vékony kis csontjaikat, bekötözte gyenge

nyakukat, aztán felmászott velük a létrára, s addig bocsátgatta őket alá a tenyeréről, míg újra megpróbálkoztak a repüléssel; ekkor berakta őket az aranyfácán mellé, hogy a nagy madárházban kipihenhessék magukat — s aztán szabadon engedte pket. Nyáron minden lobogva ég, de a nyári napok lobbannak el a leghamarabb: Ádám kalitkái egyik napról a másikra újra meg újra kiürültek, nem volt bennük kis madár, ami csipogjon, csiviteljen, apró kis kupacokat pöttyentsen el, amelyekben mindig kétféle szín keveredik — de csak az egyiknek van szaga —, egy kevés fehér meg egy kis zöld szín. Lehet, hogy sokan ezért nézték el Ádám hóbortjait, amelyek egyébként igen alkalmasak voltak arra. hogy megfosszák őket magabiztosságuktól, attól a tudattól, hogy ők élnek okosan, hogy ők vannak többen, s hogy az ä szüntelen vesződésük az, amit valódi életnek neveznek.

Ádám mázoló volt, csodabogár és madarász, de azt senki sem tudta, hogy szeretett volna léghajós meg talán tengeri búvár is lenni.

Egyszer ellátogatott hozzánk, és a jóga tudományáról eszmecseréitek az apámmal: általában senki mással nem állt szóba, de az apámmal együtt járt iskolába, amíg egy szép napon\csak úgy magától búcsút nem mondott az iskolapadnak, aztán nagyapámmal is váltott néhány szót, mart nagyapám ismerte Ádám apját, akihez Ádámnak sohasem volt szerencséje, s ezért azt agyalta ki rólg, hogy Franciaországban halt meg: kizuhant egy léggömb kosarából.

Attól a délutántól fogva, amikor sör mellett végigbeszélték az éjszakát, és Ádám a jógikról rikoltozott, akik képesek a levegőben ülve maradni, és a víz alatt is tudnak aludni, miközben szakadt róla a verejték, és az Indiáról szóló heves hadarását nyálbuborékok kísérték, már csak egyetlenegyszer láttam öt, s akkor döbbentem rá, hogy Ádám bolond, akinek egyszer még valaki kitekeri a nyakát, vagy meglesi a sötét fasorban, és kést vág belé.

Sohasem felejtem el, hogyan bámult ránk, amikor ott lubickoltunk a patakban — egy sereg ádáz kamasz, akik lebuknak a víz alá, eltűnnek a meder mélyén, hogy a következő pillanatban az utolsó leheletükkel feltörjenek a víz színére, és mély lélegzetet vegyenek, hogyan bámulta a vízcseppek tüzijátékáját, a szikrázó napfényben, s aztán újra azt figyelte, hoayan tűnünk el a víz alatt, ahol az ócska éjieliedényekben és fazekakban tapadó piócák háta-f eket éllett.

Aztán meglestem őt az otthonában, a szobájában az ablakon meg a függönyön át, amint az asztal mellett ácsorog, és a semmibe mered.

Egy félhalott pintyőkére bukkantam, és el akartam vinni neki: a pintyőke piros hasán egy vércsepp vöröslőit — elrejtőzött a fűben, a kerítés tövében, én •pedig felemeltem, egy kis mohát szedtem a tenyerembe, hogy lágyabb fészke legyen — és futottam Ádámhoz. A kapuja előtt, mint mindig, tyúkok nyüzsögtek, kíváncsi nyakukat nyújtogatták, és felkavarták az utca porát: azt hittem, Ádám nincsen otthon, zörgettem, de senki sem.' nyitott ajtót, akkor megpróbáltam a kilincset —■ és az engedett, a kapu nem volt bezárva. Beléptem a hosszú udvarra, ahol úgy ragyogott Teodor, az arany fácán, akár egy ékes hajtü: de nem tartózkodott a házában, a fészer bádogtetején ült, és titokzatosan pislogott le rám. A verendán valamennyi kalitka üres volt, a félelem és nyomasztó csend légköre fojtogatott, mély lélegzetet kellett venném, hogy kettőt léphessek, és benézzek a szobába.

Ádám az asztal mellett állt, és semmi sem hatolt a tudatáig. Az egyik kezében egy borotvapengét tartott, körülötte a földön öt-hat fejetlen kis madártest hevert, Ádám arca véres volt, s a másik kezében egy verebet vagy talán sármányt tartott, amelynek éppen akkor vágta le a fejét, s a vért nyitott szájába csorgatta.

Szerettem volna felkiáltani, de csendben maradtam, szerettem volna üvöltetni, hogy kiüvöltsem magamból a rémületet és a borzalmat, hogy a lábam magától nekiiramodjon, és kirohanjon az utcára; de csendben maradtam, és aztán egyszerre kint voltam az utcán, s a kezemben holtan pihent a pintyőke, mert rémületemben agyonszorítottam.

Erről soha senkinek nem beszéltem.

Másnap ott találták Adámot a tűzoltószertár épülete előtt: felmászott a toronyra, és ismeretlen okokból fahogyan mondani szokás) alábukott. A szeme nyitva volt,

és visszataszítóan kancsalított.

De — repült.

Most pedig a lelke repdes.

Nagyapám pedig kiköpött, és így szólt: — rA lélek — az csak egy rossz bőrzsák, amely ott függ a szögön és himbálódzik a szélben, nem egyéb, mint egy dohányzacskó meg kék füst, a télen leszúrt sertés emléke, meg olykor márványos színű disznósajté is.

(Rácz Olivér fordítása)

Andrej Volkov: A Győzelem ünnepe (olaj)

(Fotó: —ss)

PJOTR VEGIN:

\ ’ /

Mélyen szíved mögé

Mélyen szived mögé rejts egy maréknyi földet. Szív és föld között \

titkon húzódik át egy szál, melyet kudarc korlátja, csőd se tör meg, és őrizni segít lelkűnkben a hazát.

Tegyetek egy marék

földet a szívetekre:

Biblia Ararátját, kurgánt, Szapun-hegyet.. ■ Ne pusztuljanak el, óvjátok őket egyre, őrizzétek, amint ők óvnak titeket.

San Franciscó-beli barátom, a szívünkbe jó volna nyelnünk, míg nem gyűl ki az ég, neked — a nyugati, nekem — a keleti félgömböt. A földet így tudnánk netán őrizni még.

(Fodor András fordítása)

Nagyezsda

Petina:

Hazatérők

(bronz)

Hárman a pádon

Az olasz dráma — csakúgy mint az olasz színház- vagy filmművészet — mindig nagyfokú szociális érzékenységről tett tanúbizonyságot. Carlo Goldoni, a felvilágosodás idejének nagy olasz drámaírója nemhiába volt olyan közkedvelt Itáliában és Európa-szerte. Még a legkönnyedebbnek tetsző művei is a mindennapok valóságát tükrözik, hősei mindennapi gondok közt vergődő hús-vér emberek ...

Ezt a szociális érzékenységet örökítette tovább az olasz drámaírás és színművészet napjainkig. Nem egy esetben úgy, hogy miközben a néző könnyed vígjátékra számít, végül azon veszi észre magát, hogy már nem a szomszédján nevet, hanem saját magán ... Hogy becsapottnak érezheti-e ilyenkor magát az ember? Nem hinném. Az ilyen típusú drámáknak és előadásoknak éppen abban van a művészi ereje, hogy „két legyet üt egy csapásra“: látszólag könnyed-felelőtlen szórakozást nyújt, miközben alig észrevehetően, szép csendesen lerántja a leplet a mindennapok valóságáról... Olyan ez, mint a szemfényvesztés: az ember látja, mégsem veszi észre, csak amikor már vége van a produkciónak, s önfeledten tapsol az ügyes trükknek. És egyáltalán nem haragszik, hogy „becsapták“, mert a szórakozás is, a tanulság is a hasznára van s nem a kárára.

Aldo Nicolaj kortárs olasz fró mestere ennek a drámaírói fogásnak. Ö a szó szoros értelmében elbűvöli a nézőt, hogy aztán egy váratlan, ügyes fordulattal — sportnyelven szólva — „bevigye“ mesteri találatát...

Ilyen típusú színpadi művei közé tartozik a Hárman a pádon című vígjátéka is. Miről is van szó a darabban?

A játék szereplője három idős ember: két férfi és egy nő. Mint ahogy ez ilyenkor lenni szokott: mindnyájan más-más családi háttérrel rendelkeznek. Van, aki a saját gyermekei elől akar megszökni — de hova is: a nyugdíjasotthonba, a nagyvilágba, vagy talán egy másik családhoz? Van, aki éppen a nyugdíjasotthon merevnek és zártnak tűnő világa elől menekül — hova is: a családjához,

a nagyvilágba, vagy talán éppenséggel egy másik, szabadabb szellemű nyugdíjasotthonba ?

A lényeg a meneküléspróba, a kitörési kísérlet — az identitáskeresés. Hiszen mindnyájan így vagyunk: fiatalok, középkorúak és öregek, hogy nem mindig bírjuk a „hajszát“, hogy néha úgy érezzük: az örökös sürgés-forgás közepette elvesztettük a legfontosabbat: önmagunkat. Aztán görcsös kísérleteket teszünk önmagunk keresésére, s eközben mást is elvesztünk: barátainkat, szüleinket, családunkat — embertársainkat... Ott állunk „a nagy sürgés-forgásban“* pőrén, egyedül, önmagunk számára iá ismeretlenül. S ha felismerjük, hogy a perifériára sodródtunk, megkezdjük a visszatérést, az újabb menekülési próbákat. Hová is? Az embertársainkhoz — szülőkhöz, barátokhoz, családhoz —, és önmagunkhoz. No és mit találunk, ha megérkezünk? Azt, amit kerestünk? Azt?—

Az ember szíve utolsó dobbanásáig meg akarja őrizni személyiségét, s élete folyamán arra törekszik, hogy ezt a személyiséget mind jobban kiterebélyesítse.

Igen ám, csakhogy a nyugdíjasoknak egyre kevesebb eszköz áll rendelkezésükre ehhez. Társadalmi pozícióikat feladják vagy elvesztik, fizikai és lelki erejük egyre inkább megcsappan — s marad a nyugdíjasotthon, vagy ott maradnak kiszolgáltatva lelkiismeretes vagy lelkiismeretlen utódaik körében...

Mindez szomorú és lehangoló —pedig vígjátékról van. szó. Olyan bővérű vígjátékról, amelyben hároni „öreg kópé“ kíséri meg utolsó kitörési lehetőségét, amelynek „haditervét“ azon a bizonyos pádon készítették elő...

A Magyar Területi Színház kassai Thália Színpada május 15-én mutatja be ezt az érdekes olasz vígjátékot. (Az idei évadban ez már a második olasz színpadi mű, amelyet színházunk műsorára tűzött. A komáromi társulat stúdióelőadás formájában vitte színre az év elején Ugo Betti Bűntény a Kecskeszigeten című drámáját. Azt a művet nagyon kegyeibe fogadta a közönség és a mai napig szívesen megnézi. Reméljük, ezúttal sem lesz ez másként.)

A három szerepben Lengyel Ferencet, Gombos Ilonát és Gyurkovics Mihályt láthatjuk. Az előadás rendezőig és tervezőművésze dr. Miro Procházka, aki az elmúlt szezonban Ľubomír Feldek Ennivaló nagynéni című tragikomédiáját rendezte nagy szakmai sikerrel a Matesz Thália Színpadán.

KMECZKŰ MIHÄLY dramaturg