Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-10 / 32. szám

1985. augusztus 10. SZABAD FÖLDMŰVES 7 Gyermekkorom nyarai Ä vakáció örömét megelőzte a vá­rakozás öröme: .,Acl6—elő—16—, és végül: 6... Öh, de nagy örömet érez­tünk, mikor a felirat utolsó betűjét ts levágta a nagy ollói Irány hazai Az utolsó Iskolai nap ünnepi cere­móniájára már nem is nagyon figyel­tünk. Atve'ttük bizonyítványainkat, a jegyeket ismertük már, s mindany­­nyian a vakáció lázában égtünk. Uta­zunk haza, újra látjuk szüleinket, testvéreinket és a többieket... Mi­csoda meghatódottság és őröm vár bennünket. A fogadtatás Is pontosan úgy történt, ahogy elképzeltük. Az örömkönnyek gyakran még a gyen­gébb bizonyítványt is feledtették. A lényeg az volt, bogy nem buktunk meg. Pár napi beilleszkedés után aztán csőstül zuhantunk a falusi élet for­gatagába. Dolgoztunk, segítettünk szü­léinknek, fáradságot nem ismerve. Igaz, egyrészt nem is erőltettek meg nagyon bennünket, másrészt mindent olyan lelkesedéssel csináltunk, hogy szinte nem is éreztünk fáradságot. A gazdaember és lova a napokat a földeken vagy a szőlőben töltötte. Ki­vétel volt a vasár- és ünnepnap, vagy ha komolyabb eső gátolta a munkát. A ml földünk messze volt és egyet­len nagyobb fa nem volt a közelében, ami árnyékot adott volna. Enyhülést a nagy melegben csak a földünk vé­gében lévő kút nyújtott, ahol a csősz kunyhója is volt. Ide jártak itatni, vagy vízért a dülőbeli gazdák. Bertí, a csősz negyven, körüli, jő erőben levő, büszke, bohém ember volt. Ba­rátságába fogadott és gyakran segí­tett a kukoricában, cukorrépában, vagy a lucernában dolgozni. Néha­­néha egy-egy liter borral kedvesked­tem neki. De ő sem adta alábbi A kunyhó mellett olyan halpaprikást készített asszonyával, hogy a király sem evett különbet. Erre aztán csú­szott a bori Estefelé, mikor édesapám lovaival már hazament — én később kerékpárral követtem —. Berti be­tyárnótákat énekelt. Többen Is hall­gatták. A hangulathoz már csak a pásztortűz hiányzott, de arra itt nem volt hely, mindenfelé búzatenger hul­lámzott .. ♦ ■ + A szőlőhegyek falumtól, Nagysalló­­től (Tekovské Lufíany) 8—10 kilomé­terre húzódtak. Nem voltak magasak, éppen csak körülölelték a Garam völgyét, de láncuk hosszú volt, mint maga a Garam folyó. Lelki szemeimmel ma is látom a hoszan emelkedő mély utat, amely a szőlők rengetegébe vezetett. Vadró­zsa-, galagonya- és berkenyebokrok szegélvezték. Mindenből cslpdestünk egy keveset, különösen a vadrózsa virágaiból. Odatüztük a kabátunkra, vagy a kalapunk mellé. A szőlőhegyre felérve mint zegzu­gos utcasor jelentek meg előttünk az ódon szőlőhajlokok. Körülöttük ma­guktól nőtt gyümölcsfák, ribizli-, eg­res- és málnabokrok, amelyeket zöld pázsit övezett; a kocsi itt maradt és a déli pihenőre ts itt heveredttink le. A borházban asztal, székek, padok, valamint pokrócokkal letakart faágy volt, ahol a gazda aludt, ha töDb napra kinn maradt. A présházban és közösség fKÖSA LÄSZLÖ ÜJ KÖNYVÉRŐL) Komoly feladatra vállalkozott Kósa László, a nálunk is jól ismert fiatal maeyarországi néprajztudós: Hagyo­mány és közösség című könyvében a honfoglalás korától századunk ételéig foglalta össze népi kultúránk sze’ie­­mi s anyagi örökségét. Kötete a szakmabeliek és a széles olvasókö­zönség körében egyaránt nagy érdek­lődésre tarthat számot. A forrásértékű munka művelődés­történetünk nélkülözhetetlen ada éka, a magyar népi kultúra és a társadalom kitűnő keresztmetszete. Könyvét la­pozgatva nagyszerű képet kapunk ar­ról. hogy „miképp alakult a magyar nép kapcsolata a birtokba vett tájjal, miképpen formálódtak ki a társadal­mi rétegzettségnek megfelelő érték­rendek és szokások“. A szerző ezen­kívül jő elemzést ad műveltségűnk európai helyzetéről Is. Az Ember és táj című fejezetben Kősa László elődeink természetátala­­kftó munkáját mutatja be. Fontos tudnivalókat közöl földművelésünk első szakaszáról, megismertet ben nünket a vadtalajváltó és parlagoló földhasználattal, a 13. századi nyo­másos földgazdálkodással stb. Ezután hírt ad a későbbi erdőirtásokről, az új termények — a kukorica, a bur­gonya, a napraforgó és a dohány, a paradicsom, a paprika és a zöldbab — hazai honosításáról. Majd arról olvashatunk, hogy miután az ember művelés alá vonta a tájat, nevet ts adott neki. A névadás különben fö­löttébb izgalmas velejárója a termé­szeti javak megszerzésének, hisz mindez jól tükrözi a földrajzi viszo­nyokat; a történeti móltró’ tanúsko­dik, az egykori népek emlékét őrzi, történelmi és társadalmi különböző­ségekre hívja fel a figyelmet. Sok-sok ismeretet, hasznos tudni­valókat kínál a Társadalomrajz című fejezet is. A szerzó pontosan megvi­lágítja az olyan fogalmak jelentését, mint a nemes, kisnemes, telkes job­bágy, házas és házatlan zsellér, s jól eligazítja az olvasót a parasztság örökösödési szokásaihoz is. írásaiból ezenkívül fény derül a letűnt korok uradalmi cselédeinek, szolgáinak, sommásainak s „befelé forduló“ pásztorainak ételére. Ugyanebben a fej"7e*ben találunk híradást a ren­diség emlékeiről, a betyárvilágról, á családi és rokoni kapcsolatokról stb. Megismerkedhetünk többek közt a nacvcsalád és a had mindennapjai val, a szomszédság és település ha­­gvománvaivai is Ä régi viselkedés- és magatartásformákról, az egykori Illemszabályokról ugyancsak megtud­hat egyet s mást az olvasó. A következő fejezet — A népi kul­túra történeti rétegei — a honfogla­lás kori hagyományokról, a hűbérség évszázadainak örökségéről és a pol­gári korról kínál jó áttekintést. Meg­ismerkedhetünk például elődeink esz­köztárával. Illetve munkaeszközeivel, tájékozódhatunk szókészletünk gya­rapodásának körülményeiről stb. Jö­vevényszavainkkal foglalkozva a szer­ző többek közt megjegyzi: „Koráb­ban nagy fontosságot tulajdonítottak a kutatók a jövevényszavak vizsgála­­tánap, napjainkban arra figyelmez­­te'nek. hogy a magyar nyelvben egy­­egy idegen eredetű szó nem fel'élle­­nü' jelzi az általa megnevezett foga­tom jövevény voltát, mint régebben gondolták. Ennek az elképzelésnek a jegyében változott az a magát sokáig tartő vélekedés, hogy a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében nem sokkal régebben lakó szlávoktől ta­nulták el a földművelés legtöbb ele­mét. Sokkal valószínűbb, hogy az új haza eltérő természeti viszonyai szo­rították rá őket az addig használt, de kevésbé alkalmasnak bizonyult munkaeszközök más típusra való föl­­cserélésére.“ Miről olvashatunk még Kősa László könyvében? Egyebek közt a népi kul­túra táji tagoltságáról, népi művelt­ségünk európai helyzetéről s végül a népi kultúra jelenéről és jövőjéről. Az utóbbival kapcsolatban érdemes idéznünk a szerző alábbi sorait: „Napjaink folklorizmusa igen sokfelé ágazó Vannak hagyományosnak ne­vezhető. konzervatív formái, mint például a népi kultúra színpadi be­mutatói és a népi iparművészeti te­vékenység, de vannak újszerű kezde­­mnyezések. melyek nem a passzívan szemlélő közönségre számítanak (színpadi látvány, sorozatban készült dísztárgyak megvásárlása), hanem aktív részvételt várnak tőle (tánchá­zak, öntevékeny zenekarok, pávakö­rök, kézműves szakkörök). Míg koráb­ban korszakokban a népművészet va­lamelyik ága állott az érdeklődés kö­zéppontjában és a hivatásos művé­szetekkel való kapcsolat foglalkoz­tatta az alkotókat, most sok köznapi mozzanatra is kiterjedt a figyelem. Így nem térhetünk ki a kérdés elől, vajon az örökségként fölfogott hagyomány minden részlete egyfor­mán ápolni való örökség?“ A kérdés bizonyára minket is to­vábbgondolkodásra és válaszadásra késztet. Számunkra talán az első és legfontosabb lépés az. hogy még ala­posabban megismerjük a gazdag né­pi kultúránk értékeket rejtegető, je­lent és közösséget egyaránt formál hatő hagyományait. Kősa László könvve nagy segítségünkre lehet eb­ben. (Kozmosz Könyvek, 1984) Csáky Károly volt a pince lejárata. Ha felnyitottuk a nehéz ajtót, hűvös, dohos pincei levegő áradt felénk; a gyertya fényé­ben félelmes állatként lapultak a ha­sas horoshordők. A gyerekek persze nem sokáig ma­radtak benn. Kiszaladtak és a fás, íüves területen ugrundoztak. Rigót riasztottak, nyulat kergettek. Mikor megszomjaztak, unszolni kezdték a nagyapát, hogy menjen el velük a szőlőhegyi kúthoz. Tudták, hogy a vize jobb, mint az otthonié. A kút egyébként olyan mély, hogy belenéz­ve alig látják a vize csillogását. Az is tetszik nekik, hogy a kerekes kút láncán a két vödör közül az egyik mindig üres, a másik meg tele van. A szőlőhegyen a munka valóságos ünnepnek számított. Ahogy megérkez­tünk, máris megcsapott a friss hegyi szellő. Megjelent a csősz, üdvözöltök egymást, közben megpihentettúk a hosszú gyaloglásban elfáradt végtag­jainkat. Szilvőrlummal kezdődött a nap, ezt követte egy erős szalonnás reggelt, majd a szőlő leve, hogy a felnőttek a munkát jobban bírják. Hangos volt a hegy, az emberek átkiabáltak a szom­szédokhoz: — Hallottátok-e ezt, vagy azt? Időnként újból jelentkezett a csősz: elmondta, hogy ftt vagy ott éppen az előbb űzött el egy tolvajt... Persze, ezért egy pohár bor járt. Délben, ideballátszott a szomszéd falu harangja. A gyerekek в hajlok nagy kulcsaival utánozták a hangot. A borházban főtt ebéd királyian ízlett. Estefelé, hazaindulás előtt az em­berek még összejöttek egy kis be­szélgetésre. Utána felpakoltak az in­duló kocsira. Jő kedve volt itt ml­­denklnek. A pakolásnál azért kétszer is körülnéztünk, nehogy valamit itt felejtsünk. A kocsi el nem indulha­tott, míg az öreg, rokon Jani bácsi, három nagyot nem kurjantott. Az ép­pen akkor induló kocsikról viszonoz­ták a kiáltást. Aztán bezárult a bor­ház és a két-16 elindult. A szét már az est hűvösét hozta magával. Az égen megjelentek az elsó csillagok. Hazáig beszélgettünk: mindenki el­mondta élete legszebb történeteit. Nekem ez a hűvöses szél nem a leg­jobb előjel volt. A fák levelet azt zi­zegték a fülembe, hogy lassan véget ér a vakáció. Kovács Endre Rózsaszín, fekete-fehérben Kalandftlm, vagy napjainkban ját­szódó, életsiagú tévéjáték? Ilyen vá­lasztás elé állította nemrégen a bu­dapesti és bratislavai televízió azokat a nézőket, akik mindkettő adását jó minőségben joghatják. S minthogy nyáron sokkal nehezebb összehozni egy televíziós estét, mint az év többi szakában — este nyolckor némi sze­rénységgel még akár napozni is le­het! —, a választás ilyenkor komoly, sőt felelősségteljes dolog. Ennek tu­datában ültem le én is a tévé elé, és érett megfontolás után a bratislavai 1. műsorban kezdődő Egy nap törté­nete című tévéjáték mellet döntöttem, a Budapestről sugározott Fekete ál­arc című kalandfilm kttudfahányadlk folytatásával szemben. (Amelyekből mellesleg egyetlen egyet sem láttam; mért pont most tettem volna ktvé­­telt?) Ennek ellenére azt tudom monda­ni: mélységesen megbántam válasz­tásomat. Azazhogy mégsem egészen. A mű­vészetben ugyanis van a ,j-ossz"-nak Márványba zárt álom... (Fotó: —vase—) em is tudom, hogyan történt. Talán már ott várt engem, talán csak abban a pillanat­ban érkezett, az azonban bizonyos, hogy amikor a fagylaltárusnőtől át­vettem a tölcsér fagylaltot, hátulról előrenyúlt egy kéz és fizetett helyet­tem. Nyomban tiltakozni kezdtem, de a lány, akié a kéz volt, kedvesen то- IGOR DANYILOV: solygott, kézen fo­gott, félrehúzott és sokatmondó szem­­hunyorlntds kísé­retében így szólt: — Nem találkoz­tunk mi már vala hol? Hallgattam. — Kedves, tőled kérdezem. Nem Fegya a neved véletlenül? — Nem — morogtam. — Nem va­gyok Fegya. S ha tudni akarja, ez nagyon elavult trükk az ismerkedés­re. Valami eredetibb módot is kitalál hatott volna. A lány kacagott. — Ejha, micsoda mimóza típus vagy! így kell viselkedni? így min­den lánynak elveszed a jókedvét. Szüleim tntő szavai jutottak eszem­be. — Ha továbbra ts zaklatni mer egy idegen, magányos férfit az utcán, hí­vom a rendőrségetI — Jól van, nem foglak zaklatni. Énekelnem szabná? Elővette a gitárját, melyet a háta mögé rejtve tartott és játszani kez­dett. Csak most néztem őt jobban. Karcsú lány volt, testhez simuló tri­kóban és farmernadrágban. Mintha a gondolataimban olvasott volna, abba­hagyta a gitározást és kedvesen kije­lentette: — Tetszel nekem. Imádom a csi­nos fiúkat. — Hát először is — mondtam ki­hívóan — nemcsak magának tetszem, másodszor pedig: engem az efféle bókok nem hatnak meg. Fiigedi Jenő: Rajz II. (Vass Gyula felvétele) Másnap vendéglőbe hívott. Szabód­­tam kissé az Illendőség kedvéért, de aztán elfogadtam a meghívást. A pincér megkérdezte, mit iszunk. A lány kíváncsian nézett rám. — Rendelsz valami röviditalt? —' kérdezte. 0, dehogy, — feleltem ijedten. —• Ha már innom keil valamit, hát egy kis pezsgőt kérek. A lány bólintott. — Az úrnak pezsgőt, valamilyen pikáns ételt és fagylaltot, nekem pe­dig egy dupla konyakot és egy adag sült halat. Ettünk, ittunk. Mikor cigarettára gyújtottam, mellém ült és hirtelen érztem, hogy a keze ott van a térde­men. — Hagyd ezt — kérleltem. Arcomon éreztem forró leheletét. — Családot akarok alapítani — mondta komolyan. — Veled. Elegem van már az egyedüllétből. Egészen jól keresek, el tudnálak tartani benne­teket minden nehézség nélkül. Meghatódtam. Éreztem, hogy köny­­nyék tolulnak a szemembe, ám sze­rencsére uralkodtam magamon. — Tekintsem ezt házassági alán­latnak? — kérdeztem. Vállat vont. aztán váratlanul egy csókot nyomott az arcomra. Utána nyomban újabb konyakot rendelt. — Sokat iszol — mondtam. — Ne törődj vele. Nos, elveszel? Bólintottam. Két nappal később volt az esküvőnk. Boldogan, elégedetten élünk. Lldka — ez ugyanis a feleségem neve — nagyszerű asszony. Csak két hibája van — fizetési napokon a barátnői­vel kocsmába jár, és minden szom­batot horgászással tölt... (Fordította Sági Tóth Tibor) olyan szintje, amely alatt a szó­ban forgó alkotás — legyen az könyv, film vagy tévéjáték — már kimon­dottan szórakoztató. Persze, ez már távolról sem műélvezet, hanem in­kább hihetetlenkedő fejcsóválás, meg valami teljesen elemi, krltlkátlan be­jeié hahotázás. Pontosan ezt volt az oka, hogy én sem váltottam más csa­tornára a tévéjáték első öt perce után, hanem — a kezdeti szemdör­­zsölgetést leküzdve — egyre jobban élveztem az egészet. Hogy Itt meny­nyire a helyén volt minden! Csupa letisztázott, a végletekig sarkított alaphelyzet, csupa egyértelmű, azon­nal a fekete nagy a fehér skatulyá­ba helyezhető figura, s ami mindeb­ből következik: csupa előre látható, tanmese-ízű konfliktusmegoldás, már amenyiben az ilyen művi úton kon­struált, szájbarógott helyzeteket kon­fliktusoknak lehet nevezni. Egyébként, hogy minden ilyen szé­pen egy Irány ásítva, kizárólag a fó és a szép felé folydogált, az leginkább a tévéjáték főszereplőjének, a bájos, fiatal tanítónőnek volt köszönhető. Ahogy peregtek az események,-úgy magasztosult egyre inkább hőssé a képernyőn; ami jő és üdvözítő tör­tént az ötvenöt percbe sűrített egy nap során, azt zömmel 6 egyedül vitte véghez. Oroszlánként harcolt — vagy tíz szakember ellenében — az új iskolát étkezde megépítéséért; kép­viselői mivoltában tíz perc alatt el­rendezte a körzetéhez tartozó egyik fiatal csalód lakásproblémáiét, ter­mészetesen egyenes derékkal vissza­utasítva a „köszönetként“ felkínált márkás fiaskót; betegeskedő, idős házinénijének már nem ts gondozója, de valóságos őrangyala volt, s első­sorban azért volt szükséges kórházba szállítani a nénit, hogy ,mindez kitu­dódjon; a vőlegénye szüleinél esedé­kes bemutatkozó látogatásról azért késett másfél órát, mert elhúzódott a tanácsülés; egyébként sem vesztett sokat, mert negyedórán belül a vőle­gényével egyetemben faképnél hagy­ta őket, miután kiderült róluk, hogy nem eléggé öntudatosak és haladó gondolkodásúak. A felvetett problémák többsége tu pikusan mai volt, ezt nem lehet vi­tatni. Maga a tévéjáték azonban —1 mégsem volt az. P.lsösorban azért, mert a fiatal tanítónő — öltözhetett bármily divatosan, lehetett telt a szo­bája rhenő együttesek posztereivel -— túlságosan erősen idézte meg az öt­venes évek traktoros- és martinász­­lányait. S ha személyén túltekintünk, akkor sem volt „maibb“ a kép: sok­kal bonyolultabb világban élünk ah­hoz, hogy azt ennyire sematikussá lehessen egyszerűsíteni. Ahhoz, saj­nos, túlságosan is jól ismerfük. Már­mint úgy, amilyen valójában. Vass G y nla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents