Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-21 / 51. szám
1985. december 21. SZABAD FÖLDMŰVES Szokatlan párbeszéd “ Taragos Gézának hívnak. 'Amikor megnősültem, egy építkezési vállalatnál dolgoztam Rozsnyón (Rožňava) mint segédmunkás. Akárhogy is igyekeztem, a fizetésemből nem nagyon tudtunk kijönni, ahogy mondani szokás. Ezért beadtam a felmondásomat, hogy olyan munkahelyet keressek, ahol az eddigieknél nagyobb anyagi megbecsülésben részesítenek. Csakhogy alaposan elszámítottam magam, mert akárhová is mentem, mikor meglátták, hogy cigányról van szó, bizony nem szívesen fogadtak. Elmentem hát a járási munkahivatalba, abban a reményben, hogy ott biztosan kapok valamilyen jó ajánlatot, hiszen dolgozni akarok, a családomat el kell tartanom, s nem szeretném, ha munkakerüléssel vádolnának. Sajnos, csak annyit mondtak, hogy majd értesítenek, ha találnak számomra megfelelő munkát. Málták a a hetek és semmi. Közben elköltöztünk a feleségem szülővárosába. Dobsinába, ahol folytattam a kilincselést — mindhiába. Részben apámmal tartattam el magam, amit retteneseten szégyelltem. Azért csak részben, mert néha sikerült alkalmi munkához jutnom. de az így összekuporgatott pénz nem volt elegendő a megélhetéshez. Később az újabb próbálkozás során ismét elutasítást kaptam az egyik üzem igazgatójától. Végül azt tanácsolták. hogy próbáljak szerencsét a Hegyi Mentőszolgálatnál. Megfogadtam a tanácsot, bár az igazat megvallva már nem nagyon hittem abban, hogy egyszer nekem is kedvez majd a szerencse. Elmentem hát a megadott nímre és ki tudja hányadszor előadtam panaszomat. „Mi adunk magának lehetőséget, vagyis munkát, csak kérdés, hogy alkalmas lesz e“ — Jelentette ki jövendő munkaadóm képviselője, majd azt kérdezte, hova valósi vagyok. A Szádellőí völgy közvetlen közelében nőttem fel és szeretek sziklákon mászni — dicsekedtem, hogy a kedvében járjak. Arra a kérdésre, hogy elbírok-e ötven kilós terhet, azt feleltem akár többet is — pedig akkor még tudomásom sem volt arról, hogy mire megy ki az egész, vagyis mi fán terem a hegyi szolgálat. Végül is próbaidőre — amit hamarosan véglegesítettek — felvettek. Ekkor 23 éves voltam. ■ Hogyan telt el az első munkanap? — igyekeztem párbeszéddé bővíteni riportalanyom eddigi monológját. — Rettenetesen elfáradtam. Egy élelmiszerekkel megtömütt, hatvan Taragos Géza (A szerző felv.) kilós hátizsákot kellett felvinnem az egyik menedékházba. Elindultam a Magas Tátra legnagyobb csúcsának irányában. Fel sem mertem nézni. A hátizsák kezdetben nem is volt olyan nehéz, csakhát amikor 500 méteres szintkülönbséget leküzdve, s mintegy 3 kilométeres utat megtéve elértem a célig, úgy éreztem, hogy az egész hegy az én hátamat nyomja. Szakadt rólam a veríték. Azon a napon még egyszer meg kellett tennem ezt az utat, természetesen a kísérőmmel együtt. Estefelé már alig vonszoltam magam, de elhatároztam, hogy lesz, ami lesz: maradok. Természetesen a jó kereseti lehetőség is vonzott. Teltek a napok, én fel-le jártam a hegyi úttalan utakon, s lassan a szervezetem is hozzászokott a nagyobb megterheléshez. Kellő edzettségre tettem szert, miközben testsúlyom 78 kilóról 62-re módosult. Néhány hét elteltével más beosztásba kerültem, a mentőszolgálatosok csoportjába. Ez sem volt könnyebb és ráadásul jóval veszélyesebbnek bizonyult. Mindezt megelőzően megfelelő képzésben részesítettek. Az oktatás során a hegymászás és az elsősegélynyújtás tudományából igyekeztem minél többet elsajátítani. ■ Milyen kollektív életformához kellett hozzáidomulni? — Hat tagú csoportunk állandó szolgálatot és készültséget tartott. Egy nap sem múlott el anélkül, hogy ne lett volna ránk szükség. Közben szigorúan tilos volt alkoholt fogyasztani. Nehezen, de ezt is megszoktam. Hamar beláttam, itt nem lehet az ember másnapos, mert leszédül a mélybe. A szolgálat miatt havonta csak egyszer-kétszer látogathattam haza. ■ Gondolom, a felesége nem volt túl boldog, ha ilyen hosszú időre nélkülöznie kellett férje társaságát. — Valóban nem örült és a hazaküldött szép fizetésemtől sem vigasztalódott. Rám lett volna szüksége, s mivel nem lehettem gyakrabban mellette — mások társaságában keresett kárpótlást. Ezért később el is váltunk egymástól. В Meddig maradt a Hegyi Mentőszolgálatnál? — Négy nagyon hosszú esztendeig. Főleg a telek „nyújtották“ végtelenné az időt. В Mennyi volt a havi fizetése? — Átlagban megvolt a hétezer „tiszta“. Ara ezt a sok pénzt a kockázatért kaptam. A fizetésem a félelem bére volt. Mert aki itt dolgozik az állandó veszélynek van kitéve. H Ezek szerint már életveszélyben is volt? — Többször is, de érdekes, hogy különösebben soha se féltem' Nem tettem magamban olyan fogadalmat, hogyha baj nélkül túlélem a veszé-E* létünk dolgos, sok esetben azonban szürkének vélt hétköznapjait éppen a karácsonyi ünnepek és a szilveszter tarkítják a leggyönyörűbb színekkel. Ilyen kor hosszabb Időn keresztül együtt van a család, gyakrabban elevenednek fel az oly sokszor háttérbe szoruló, meleg hangú családi beszélgetések, baráti összejövetelek. Mérlegelünk, értékelünk, tervezgetünk. És persze az ünnepek úgymond természetszerű velejárója a bővebb választékú családi étrend, a finomnál finomabb ínyencségek elkészítése és tálalása. Nem merülhet azonban feledésbe az a tény, hogy az ünnepek folyamán is ügyelni kell (kellene) vonalainkra — s ami ennél sokkal fontosabb: az egészséges táplálkozásra. A baromfi — egészség, vallják az orvosok, hirdetik a reklámtáblák. Gábris Mária immáron tizenkét esztendeje dolgozik a „baromfibiroda lomban“. Fölöttébb érdekesen alakult az életútja, hiszen a Nyugat szlovákiai Baromfifeldolgozó Vállalat Ivánka pri Dunajt-i üzemrészlegéhe úgyszólván véletlenszerűen került. Ma már élenjáró dolgozó, ezüstfokozatot viselő szocialistabrigád tag. — lenyleg érdekesen nyúlt életembe a sors keze. Én ugyanis merőben ellentétes jellegű munkahelyről ke rültern a baromfifeldolgozó üzembe. Nem fogja elhinni, hogy 12 évvel ezelőtt még Szencen (Senec) dolgoztam — a téglagyárban. S hogy következett be a változás? Ismerőseim és barátnőim többször hívtak, próbáljam meg, nem fogom megbánni. És valóban nekik volt Igazuk. Most naponta járok be Szénéről a munkahelyemre Az utazásra nem panaszkodom, mert tényleg gyakran közlekednek az autóbuszok Szene és Bratislava között. De tud|a, ez úgy van, hogy minden munkahelynek egyaránt vannak előnyei és hátrányai is. üzemünk dolgozóit például előnyben részesítik a hús-, illetve a tojásvásár-Téglagyárból lást illetően. S ez nem éppen kicsiség. Hiszen kéthetente járulékként 60 darab tojást kapunk (darabját hetven fillérért), míg ugyanilyen időszakonként három darab csirkét vásárolhatunk — kilójáért a bolti 30 Kčs helyett mindössze 16 koronát fizetünk. És húsvét meg karácsony alkalmával egy személyre öt csirke és 90 darab tojás Jut — szintén kedvezményes áron. Már nagyon megszoktam a munkámat, hiszen 12 év azért mégiscsak hosszú idő. Nem titkolom, nem a legtisztább munka az enyém. Annyi bizonyos, hogy nem lakkozott körmű lányoknak — asszonyoknak való kenyérkereseti lehetőség. ф Mely részlegen tevékenykedik immár több mint egy évtizede? — szakítom félbe a 46 esztendős Gábris Mária fejtegetésláncolatát. csirkék közé — A vágórészlegen állok nap mint nap a gépsorhoz. A mai vágást azonban össze sem lehet hasonlítani a körülbelül tíz évvel ezelőttivel. Ügyszőlván teljesen gépesített az üzem e részlege is. A dróthuzalokon függő csirkékhez, tyúkokhoz, pulykákhoz, mi szinte alig érünk hozzá. De jöjjön, nézze végig a folyamatot — biztat, s azonnal nyújtja is a fehér köpenyt. Készségesen vezet végig a valóban szakszerű feldolgozási folyamat egyes szakaszain. Többször megállunk, hogy részletesebben szólhasson az éppen szemlélendő munkafolyamatról. A forrázásra szolgáló hatalmas kádnál egy kissé tovább elidőzünk. Ez ugyanis kísérőm „háza tája“, második otthona. Felcsillan a szeme. Azonnal észreveszem, ez az asszony nagyon Gábris Mária (jobbról az első) a munkatársnők körében lyes helyzetet, hátat fordítok az egésznek és megyek máshova. Nem féltem, mert tudiam, hogy rám szoruló, kiszolgáltatott emberek életét kell megmentenem. Sajnos, ez nem mindig járt sikerrel. Egyik alkalommal a barátommal felkutató mentőakcióra indultunk. Egy sziklafalon kellett lemásznunk, olyan felszereléssel amelyet többszöri kérésünkre sem cseréltek ki. Nos, miközben társam engem már biztosított a sziklafalon, az őt tartó biztosítőszüg meglazult, aminek következtében lezuhant és meghalt. Sírógörcsöt kaptam, mert semmit sem tehettem a megmentéséért. Я Lényegében miért csinálta és miért hagyta ebba? — Nem teljesen önszántamból, bár szeretem a kockázatot, az olyan helyzeteket amikor könnyen átbillenhetek abba az állapotba, amelyben már nem én irányíthatom a folyamatokat. De tudtam magamra vigyázni. Szorongást, vidámságot, örömet éltem át az olyan nagy vállalkozások során, amilyeneket korábban még sohasem csináltam. Már mások is megkérdezték tőlem, hogy miért vállaltam ilyen kockázatot. Kimondhatatlanul szép érzés volt, amikor egy-egy szerencsésen végződött életmentő akció után összenéztünk az áldozatjelöltekkel, a halál torkából menekítettékkel. Olyankor gyakran sírtunk, pedig boldogok voltunk. Mert sikerült. Mert megcsináltuk. Hát többek között ezért a boldogságért volt érdemes. Meg azért is, hogy až ember olyan gyönyörű helyeken járt, ahol a természetet még nem tették tönkre. Mindennek azon a napon lett vége, amikor egy fiatal, barangolásról viszsza nem térő turista felkutatására indultunk. Egy mély szakadékban pillantottuk meg. A leereszkedés közben derült ki, hogy rövid a kötél, amelyen csüngök. Vagy 15—20 méterre lehettem a szakadék aljától, ahol sebesülten feküdt (később kiderült, hogy már halott volt) a keresett személy. Nem bírtam elviselni a helyzetből adódó tehetetlenséget, ezért leoldottam magam a kötélről — gondoltam nagy bajom nem eshet, ha a vastag hőtakaróra huppanok, — hogy áthidaljam a hiányzó távolságot. A zuhanás következtében eltörött a lábam és több mint két órán keresztül a helikopter megérkezéséig a dermesztő hidegben feküdtem. Ez idő alatt annyira összefagytam, hogy az orvosoknak csak nehezen sikerült életre kelteniük. A két hónapig tartó kórházi kezelés után már nem tértem vissza a Tátra megszeretett, de veszélyes szirtjeire. Ellenben visszatértem szülőfalumba. Barkára (Barka), ahol favágó lettem. Azóta hét hónap telt el, s elhatároztam, hogy végleg itt is maradok. Tavasszal hozzálátok a „fészekrakáshoz“, s ha szerencsém lesz, újra megnősülök. KORCSMAROS LÁSZLÓ szereti a munkáját, és valóban büszke arra, amit csinál. .Miután végigkalauzol a feldolgozó folyamat egészén, mintegy folytatja a szemle előtti gondolatmenetét: — Szerintem az a legfontosabb, hogy az ember mindenekfölött szeresse a munkáját. Az életben a boldog pillanatokon kívül természetesen nehezebb, bonyolultabb napok Is adódnak. De én mindig örömmel Indulok el otthonról a munkahelyemre, — s ez mondhatnám háttérbe szorítja a gondokkal teli hétköznapok feszültségeit, zordabb pillanatait. Hirtelen lesüti a szemét, majd kissé meghatottan így folytatja: — A férjemet nagyon korán elvesztettem. Már 17 éve vagyok özvegy. Huszonkilenc esztendős korom óta egyedül neveltem a lányomat és a fiamat. Ma már ők is boldog szülők, így egyedül maradtam otthon. Persze, gyakran meglátogatjuk egymást. Ami pedtg a karácsonyi ünnepeket illeti, tavaly én voltam vendégségben, az idén viszont nekem jut a háziasszonyi szerep. Szívesen látom őket, hiszen olyannyira szeretem az unokákat. ф Bizonyára valamilyen ételkülön legességgcl fogadja őket. — A karácsonyi ünnepek folyamán és szilveszterkor is szinte hagyománnyá vált, hogy pulykát tálalok gyermekeim és unokáim elé. Hogy beszélhetünk-e specialitásról? Én azt mondanám, nem ugyanis valamenynyien a rántott pulykamelleit szeretjük a legjobban. Az általam készített ínyencség különlegessége talán mindössze az, hogy a rántás előtt már egy nappal tejben áztatom a húst, majd a szokásos liszt, tojás és zsemlyemorzsa után ismét tojásba mártom — s csak azután helyezem a forró olajba. Az ínycsiklandó falat mellé gondolatban két, pezsgővel teli poharat társítok: jó erőt, egészséget és kitartást a jövőben is, Marika néni! S u sla Béla A kulturáltsági szint megállapífásának egyik fokmérője, hogy miként tudunk ünnepelni. mennyire tudjuk a szabadidőt kellemesen, de egyúttal okosan is hasznosítani. A karácsonyról már oly sokszor elmondtuk vagy leírtuk,hogy a szeretet és a béke ünnepe. Mivel azonban e jeles napokat általában szeretteink, rokonaink és barátaink körében töltjük, azzal is megtoldhatjuk az iménti jellemzést, hogy a karácsony a család ünnepe. Az év utolsó< hetét általában az ajándékozás, illetve az örömszerzés boldog órái teszik hangulatosabbá. Nem vagyok azonban egyedül, аки пек véleménye szerint már az ünneplésre való felkészülés során tapasztalt változások, módosítások is nagymértékben meghatározzák az ünneplés hogyanját. Változatok ünnepnapra Vegyük például csak azt, hogy a régi szép hagyománynak már vidéken is csak kevesen akadnak folytatói, s az ajándékkészítés helyett csak ajándékvásárlásról beszélhetünk. Ez a látszatra jelentéktelennek tűnő változás azonban sok mindenre kihat, Az ajándékozás öröm helyett sokszor gondot jelent, mivel az árak magasak,t nem kapunk azt, amit éppen szeretnénk, az üzletekben nagy a tömeg, hosszú a sor, s még folytathatnánk a megkezdett gondolatmenetet. Amíg az ajándékot készítettük, maga a folyamat is örömet szerzett. A vásárlás útján beszerzett ajándékhoz azonban nem tudjuk hozzáadni saját magunkat, személyiségünket. Így a drága ajándékok sokszor értéktelen használati tárgyakká devalválódnak, Az ajándékozásra érvényes a leginkább, hogy nem a drága az értékes, hanem az, amit szívből, szerétéiből és nem számításból adunk. Nem ünneprontásnak szánom e rövid írás néhány bekezdését, csak azt szeretném, ha kicsit elgondolkoznánk az ajándékozás, az örömszerzés lényegén. Valljuk be őszintén, hogy nem egy esetben hozzátartozóinknak olyan ajándékkal akarunk „kedveskedni", amilyenre nekünk fűlik a fogunk. Az sem nevezhető akár a legnagyobb jóindulattal sem ajándéknak, amikor a szükséges használati tárgyakat, ruhaneműket minősítjük ajándékká. Az olyan esetekre gondolok, amikor a feleség borotválkozás utáni arcszeszt vásárol a férjének, amit a szürke hétköznapokon is megtenne. Így lesz a szükségből erény, az arcszeszből ajándék. Ne legyünk azonban igazságtalanok a gyengébb nem képviselőivel szemben, mivel ellenpéldáért sem kell a szomszédba mennünk. A következő, sajnos, egyre 'jobban burjánzó „örömszerzési mód" az ajándékozás — kikötéssel. Ugye, nem ismeretlen az eset, amikor pusztán kényelemből még az ajándékvásárlásra szánt időt is megtakarítjuk, s végül pénzt „ajándékozunk“. Önmagában véve már ez is enyhén szólva tapintatlanság, sokan azonban még ennél sem állnak meg, hiszen azt is megszabják, hogy a megajándékozott mire költse az összeget. Ezt már nyugodtan nevezhetjük szemtelenségnek, még akkor is, ha sokan magukra ismernek e sorok olvasása közben. Az ünnepeket megelőző hetekben a tévében egy érdekes magazinműsorra lettem figyelmes, ahol különböző korú és foglalkozású emberek a karácsonyi ünnepek lényegét próbálták meghatározni. Meg kell hogy mondjam, ez csak kévésüknek sikerült. Közéjük tartozott az a fiatal nyilatkozó, akinek véleménye szerint az ünnepek lassan elveszítik meghittségüket, mivel teljesen eltárgyiasodnak, elanyagiasodnak. Szintén az említett műsorban hangzott el az egyik tanár szájából, hogy a legnagyobb ajándék, ha egymással ajándékozzuk meg egymást, ha szentelünk időt a másik meghallgatására, ha oda is figyelünk arra, amit mond, ha érdeklődést tanúsítunk az ö véleménye iránt. Rohanó világunkban legalább a karácsonyi ünnepek adta lehetőségeket használjuk ki, amikor a szülő a gyermeket nemcsak kora reggel, illetve Jcésö este látja, amikor nem kell üzletbe, munkába, gyűlésre sietni. Az ünnepek meghittségét visszaszerző általános érvényű recept nem létezik. Ha azonban megpróbáljuk tisztázni magunkban a karácsony, s egyáltalán az ünnepek szerepét, már jó úton indulhatunk el. Végül még anyagit: nem állt szándékomban valakit is kioktani, hogy miként ünnepeljen, hogyan töltse a szabadidejét. Csupán néhány — szerintem fonto/nak tartott — gondolat papírra vetésével nem akartam a tisztelt olvasó adósa maradni, BÄRDOS GYULA у г
