Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-21 / 51. szám
_L 1985. december 21. .SZABAD FÖLDMŰVES. кг Felmegyek egy HANS HENNY JAHNN: lépcső köfokain, betaszítom az ajtót, és ott állok az üzletben. „Apa" mondom megremegve, és ő elöesoszog. Kicsiny ablakok sora elölt DÉDAPÄM, MA' surran végig; a tizenkét keskeny ablakmélyedést kettős oszlop és két-két pillér választja el, s egyetlen, hosszú kőpárkány egyesíti: csodálatos fal, fényből és árnyékból. „Apa" mondom, „mutasd meg nekem az óráidat“. Odavezet a polcokhoz. Dallamosan tiktakolnak az órák, mintha sok-sok szív dobogna. Előhúz néhány becses darabot, magasba emeli, az ablakpárkányra hordja őket. Ujjal körbetolja a számlapon a mutatókat, és a rejte't óramű minden újabb óránál rövid dallamot csilingel. A cstlengelés édes, akár a madárcsicsergés, de józan, akár szövege is lehetne a dalnak. Miközben ezt gondolom, az óraszekrényben parányi aranyrigót pillantok meg: verdes a szárnyával, nyitogatja a csőrét, ám amint vége a dalnak, visszaröppen a szerkezet belsejébe, rácsukódik egy kisajtó. „Még egyszer mind a tizenkét órát!" kérlelem apámat. Tagadóan rázza a fejét. Gömb alakú ismétlőórát tart a fülemhez. Felhúzza a rúgőt, s a csodálatos kis szerkezet finom csengettyüszóval adja tudtomra, hányadik órájában és percében is vagyunk a napnak. Hirtelen tompa morajlás kezdődik, harang kondul, csengő csendül, állat bőg, dob pereg, fuvola szólal. A letelt egész órát száz eleven óramű köszönti, egy percig szent áhítat lengi be a szobát, mintha angyalok suhannának keresztül rajta. Csak fokozatosan alvad csönddé, kimért tiktakolássá az idő. Lélegzet-visszafojtva figyelem. „Milyen fennkölt dolog is ez' mondja apám, „hogy minden eltelt órának megvan a maga értéke; hogy elteltével minden egyes órának közhírré tétetik a dicsősége. Hány és hány óra elteltét hallottam én már!" Félénk ámulattal pillantok a húron függő ólom- és rézsúlyos, nagy állóórákra, melyeknek ingája lassú lengéssel számlálja a másodperceket. Oly ezüstös és tiszta volt az ütésük, hogy általános fáradtság zsibong a térdemben. „Mutasd meg a legszebb órádat!' kérleltem. „Majd" feleli, „majd, ha alkonyul“. Lavos dobozt rak elém. „Olvasd le az Időt' mondja. „Doboz", mondom, és megpróbálom kinyitni. Nem megy. A doboz minden oldalról zárva van. Apám nevet. Ujjheggyel megérinti a doboz hat lapja közül az egyiket, a legsimábbikat, s mintegy belülről, azon nyomban számok ütköznek ki rajta, majd nyomuk vész újra. „Mi ez?" kérdezem álmélkodva. „Sok minden lehetséges", mondja ő halkan, „csak kevés az ártatlan lehetőség. De egy óra mindig ártatlan, még ha csodaóra is szinte. A gépek többnyire bűnösek: ez nem". Most ismét a polcok előtt lépdelünk, a polcokon mindenütt órák, szépséges foglalatban. Sárgán csillogó bronz burjánzik a számlapok körül. Márvány talapzaton gyermekpár Ámor és Pszükhé, ők tartják az aranykorongot, rajta nefelejcsfüzérek koszorúzta római számok; a zománc kobaltkékje olyan ízű, mint haldokló, szeretett leány ajka. A buja pompától máris révetegen, telhetetlenül kérdem: „Ez minden?“ „Nem, ez még nem minden.“ Áttört éggömböt tol be egy kocsin. Rézgyűrűk mutatják a bolygópályákat: víztiszta kvarckristályból esztergált golyók jelzik a csillagokat. A világgömb közepén Vénusz asszony ül, ölében mézsárgán csillogó kő: a Nap- Gyengéd és ügyes kézzel akasztja ki apám a bilincsből a billegőt, amely a másodperceket méri; kitör az időből a mesteri gépezet, a bolygók mozgásba lendülnek, keringve járják pályájukat, fogy és újra nő a Hold. Eltelik egy hónap, eltelik egy év, pz égboltozatot körbefogó, csillogó fémbe metszett gömb, fekete állataival egy álló napig forgott előttem. Szédülök. Ekkor ismét felhangzik a tompa morajlás. Kezdődik az elmúlt óra dicsérete. S vége. „Egy évig állnia kell most az órának" mondja az apám, „ezt teérted csináltam“. Elgondolkodik. Ismét rögzíti a másodperceket. A világmindenség holtan hever a kocsiján. Sírás kerülget. Értem csinál valamit. Anyámért sosem csinál semmit. Anyám nem ismeri az órákat. Fél tőlük. „Sok óra eltelt“ hallom apám hangját, bonyolult számításokkal és Nosztalgia í. Beszélgetünk anyámmal. Leginkább 6 mesél, én csak hallgatok. Arra emlékezik, hogy Ilyenkor, tél közeledtén, ki volt üttetve az olaj, a napraforgó-pogácsát megáztatva összekeverték a csépléskor külön tett, csűrbe rakott pelyvával, s milyen jól ették azt a tehénkék, s milyen jól tejeltek attól! — Én nagyon szerettem azt a pogácsát, és mégis alig ehettem belőle. — Kellett a tehénkéknek. Ott volt helyette nektek a tisztított mag. — Egy-két napig, ha tartott. — De volt olaj. Sütöttünk a kemencében lapcsánkát, ettük.— Az jó volt. Nagyon x jó. Csak a káposztás lapcsánkát nem szerettem, miként apám se. — Kákabélűek voltatok. — A káposztát máig se szeretem. — Pedig jó. Jó a káposzta, ha van. 2. — Emlékszel, amikor kenyeret sütöttem? — Nagyon is jól. Szalmával kellett befűteni a kemencét. A fűtést mindig apám végezte. Én csak segédkeztem neki. — És a vakaróra emlékszel? — Az se volt a miénk. — Amíg nagyanyám élt, nem volt a miénk. A koldusoknak osztotta szét. — Nana. Jutott belőle nektek is. — Egyszer elloptam a nagyobbik cipót. S a barátokkal megettük nagy titokban. Azt hazudtam, hogy a kutya volt a tettes. Emlékszik a Duncsira? Hírhedett kutya volt, még a zsírszódát is bezabálta, itta rá a vizet, habzott a szája tőle két napig, valóságos léggömböket lehelt az égbe, de nem döglött bele. A németek is le akarták lőni, amikor meglőgatta a tarisznyájukat negyvennégyben, nem ártott annak a puskagolyó se. A németek pisztolytáskáját is megette. Hát hogyne ette volna meg azt a jó pogácsát, amely olajsárral volt öszszegyűrva? De jó lenne most is abból a vakaróból egy darabocska. — Talán megrágnád. — Most meg. — Nincs is fogad. — Van még. — Mennyi? —A harminckettőből tizenöt. Ezek már nem fájnak; nem is fognak fájni. Velem szállnak a sírba. Ezt jövendölte egy szép cigánylány is. „A pótfogak hamarabb mennek tönkre, szép fiú, mint eme eredetiek ...“ — Vajon mit adtál neki, hogy ezt jövendölte? — Ugyan. — Szép lány volt az ... Kis idő után még hozzátettem: — A pótfogak nem méltók az emberhez. Ezt mondta. — A cigánynak mindegy. De úgy tűnik, neked is. 3. De jó lenne abból az olajos pogácsából most egy darabka. Megrágnám. Ha olyan kemény lenne, mint a vas, akkor is. Illés Bertalan az egymásba kapaszkodó fogaskerekek mesteri rajzával. „Ülj a párkányra“ mondja az apám, „ne mozdulj. Alkonyul. Az órák aludni készültek.“ A segéd sietve egy szekrénybe zárja a‘ fóliánsokat. Látom, amint apám elreteszeli az üzlet ajtaját, és hátrasiet. A segéd utánafut. Látóm, amint eltűnnek egy fölfelé vezető, szűk csigalépcsőn. Utoljára még a segéd lábát látom. Ekkor újra felhangzik a tompa morajlás, a korábbinál fenyegetőbben, csaknem vészjóslóan. Az állóórák ezüstös hangja elnémul: a fuvolaszó máris elhal, az állatbőaés iszonyodó, kurta nyüszítésbe fúl, szétreped a dobok bőre. A mélységből földrengésként tör elő egy templomi harang érces zúgása. Megmozdul előttem a nagy állványzat. Mint szélfútta vitorla, simán csúszik hátra. A szekrény, melybe a segéd a fóliánsokat zárta, elsüllyed. Most felszívja a fal a nagy állványzatot is. Az állóórák elfordítják számlaparcukat, és elbújnak, várja őket a sötétség. A helyiség kiürül. Még dobog a szívem, de moccant nem tudok már. Most mintha por szitálna, majd jól láthatóan leválik valami a falakról, megnyílik a padló. A harangkongás, eltördeit villámok kötege a nyílásból tör elő, amely olyan, mint valami sötét kripta, lefeszített fedelű, hogy nyugtalan lelkű, rémisztő holtak jöhessenek fel. Mozgolódás odalent. Mozgolódás a falakon. Neszek, halk recseaés, templomkarzat nyomakszik elő. Babérakantusz- és puszpángalylyak közt lebegő, hússzínü angyalokat veszek észre. Kicsiny barokk orgona nyílik ki, túl a karzat mellvédjén. Dúsan faragott favázú, különös lugasokat látok a falak tövében. Alacsony imazsámolyok emelkedtek föl a kriptából. Emberi alakok mozognak köztük. Nem tudom, élők-e, holtak, vagy bábukat formázó óraműfigurák. Vékony cirpeaéssel megszólalnak odafönt az orgonasípok, egy korái hangjai /terülnek szét harmóniákká. Most először tudatosodik bennem, hogy gép, csodálatos szerkezet állt össze a szemem láttára. A falak möaiil hallom az órák tiktakolását. Bütykös henger mozgatja a sípfúvókük szelepeit. Bealkonyult. Egy óramű elbúcsúztatja a nappalt, méltón, kis templomot emel neki, mielőtt az az éjszaka kriptájába hanyatlanék. „Majd, ha alkonyul", mondta az apám, maid akkor mutatja meg a legszebb darabját. Most ismét recsegés-ropogás kezdődik a mesterséges tér minden eresztékében. Változás. Megnyílnak a fali sírboltok, eltűnik bennük a jelenés. Csupasz üresség a teremben. Még mindig az ablakpárkányon ülök. Eszreveszem hátul a csigalépcsőt. Fölszaladok. Átmegyek a műhelyen, az asztalokon félig kész órák: szépen csiszolt sárga fémtokok: ezekbe kerül majd a finom, eleven kis szerkezet. Fehéren csillogó tengelyek és hajszálpontosan maratott fogaskerekek ezernyi cikcakkja. Egy utcára néző ablakfülkében ott ül segédjével az apám egy asztalnál, bort iszik, kenyeret szeg, fekete olajbogyót szemelgetnek hozzá... „Mit szólsz az egész boltot betöltő órához?, kérdi az apam. A segéd válaszol helyettem: „Csinált már jobbat is, mester." „Az nem olyan biztos", vág vissza az apám. Elém tolja a poharát, kenyérrel és olajbogyóval kínál. Azt kérdem tőle: „Miért nem eszel soha együtt anyámmal és velem?" „Elszomorodnának az órák, ha magukra hagynám őket“, feleli halkan. „Mi is szomorúak vagyunk", mondom eltökélten. „Megállnának, és soha többé nem indulnának meg újra. A ti szívetek nem áll meg, nem szakad meg...“ (Barna Imre fordítása) о tu Ф N СЛ 4-* Ф в CÜ 'Ф Ф N СЛ гП о cd TU о гз о > СЛ СО s JCiUt ácson if KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Ezüst esőbe száll le a karácsony, a kályha zúg, a hóesés sűrű; a lámpafény aránylik a kalácson, a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű. Kik messze voltak, most mind összejönnek a percet édes szóval ütni el, amíg a tél a megfagyott mezőket karcolja éles, kék jégkörmivel. Fenyőszagú a lég és a sarokba ezüst tükörből bókol a rakott fa, a jó barát boros korsóihoz von. És zsong az ének áhítatba zongve ... Csak a havas pusztán, a néma csöndbe sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony. Kántálás, suprálás, füstölés. Marta Chabadová: Téli repülés (olaj) Fotó: —ss Hronovce három kisközség (Lekér, Garamdamásd és Garamvezekény) összevonásából jött létre. Az ottani karácsonyi népszokásokból gyűjtöttem össze egy csokorra valót. Az egyik volt „a pásztorok járása“. Ez abból állott, hogy a pásztorok közösen felkeresték sorban a házakat, pásztorsubában és egy köteg fűzfavesszővel a hónuk alatt. Minden állattartó gazda ebből a kötegből húzott egy szálat, és nagyon gyengén megveregette, „megsuprálta“ vele a pásztort, hogy jó legyen ezután is a nyájhoz. A pásztor a „verés“ közben nagyokat rikkantott, mintha tényleg fájt volna neki. A suprálás után a gazdának a vesszőt a szoba sarkában lévő „sarokpad“ mögé kellett állítani, és ott maradt tavaszig. Ez a pásztorjárás december 24-én délben kezdődött, és ha nagy volt a falu, sok volt az állattartó, eltarthatott éjfélig is. Az 50-es évek elején szűnt meg fokozatosan. December 24-én, vagyis Adáméva napján délig szigorú böjt volt, esetleg a férfiak hörpinthettek fel egy-egy stampedli kisüsti pálinkát. Délben az ebéd rendszerint savanyú krumpli- vagy bableves volt. Ebéd előtt azonban minden családtagnak meg kellett enni egy-egy fürtöcske szőlőt, hogy bő szőlőtermés legyen, egy-egy gerezd fokhagymát, hogy a fogaik egészségesek legyenek; egy szem diót és egy almát, hogy jövőre jó termés legyen belőle. Ezután következett csak a leves, utána pedig túrós vagy mákos „didelle“ (derelye). Az ünnepi ebédet túróslepény, mákos, diós, vagy lekváros kalács (bájgli) zárta. Adáméva napján, amikor főzték ki a derelyét, ha eladó lány volt a háznál, akkor az első darabot, amelyik feljött a víz tetejére, villára szúrta és kifutott vele az utcára. A hiedelem szerint amilyen nevű férfi jön ilyenkor elsőként vele szemben, olyan nevű lesz a leendő férje. Mielőtt azonban az ebédhez láttak volna, minden fogásból a legelső kanállal az asztal közepén lévő kis tányérkába kellett tenni egy keveset; ebből lett a „karácsonyi morzsa“. Ezt azután a gazdasszony megszárította, és a tavasszal kikelő kislibákat füstölték meg vele, hogy ne legyenek betegek. A füstölés úgy történt, hogy egy lapátkára égő parazsat vettek ki a tűzhelyből, utána felszedték a rostába a kislibákat, rászórták a parázsra a „karácsonyi morzsákat“, és a rostát a kislibákkal együtt a füst felé tartották. Adáméva napjai) még volt egy régi szokás: a kántálás. A falu összes fiúgyereke — csak a fiúk — külön-külön, vagy kisebb csoportokba verődve, házról házra járva, karácsonyi énekeket énekeltek, „kántáltak“. Ä fiúk többnyire 5—12 évesek voltak, legtöbbjüknek csupán jó és tiszta köznapi ruhája volt. Leginkább csak a saját falujukban jártak énekelni, és csak néhányan mentek át a szomszéd faluba is. Hangszereket nálunk nem használtak. Jutalmuk egy kevés pénz volt, vagy néhány szem dió, amit a nyakukba akasztott tarisznyába gyűjtöttek. Ma már ez a szokás is kihalt. Hronovcőben a háború után még néhány évig a szomszéd falu cigánygyerekei kántáltak, de ma már azok is elhagyták e szokást. Karácsony este, vacsora után a gazdasszony a földre vetette magát, és ott fetrengett öt percig, de eközben semmit ,sem volt szabad neki szólnia. A hiedelem szerint ettől a következő évben jó heverősek lesznek a kotlósai. Mielőtt felkelt volna a család az asztal mellől, a házigazda elővett egy jó nagy almát és három gyufaszálat szúrt bele. Kiálló fejüket meggyújtotta, és az almát gyorsan letette az asztal közepére. A gyufaszálak elégése után amelyik családtag felé gurul az alma, a hiedelem szerint az hal majd meg leghamarabb a családban. Az almának még egy szerepe volt karácsony estéjén. Vacsora után a családfő elővett egy almát és anynyifelé vágta, ahányan voltak a családban, és mindegyiknek adott egy szeletkét, amelyet meg kellett enni. Ez arra volt emlékeztető, hogy ha az egyik családtagot a balsors elveti valahová, a jövő karácsonyra majd arra gondoljon, hogy egy évvel ezelőtt kikkel is ette meg közösen a karácsonyi almát. Ezek a karácsonyi népszokások ma már mind megszűntek, és már csak úgy szerepelnek, mint népünk emlékei. Összegyűjtötte: Párák Endre i
