Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1985-11-30 / 48. szám

1985. november 30. SZABAD FÖLDMŰVES 7 A háború KONSZTANTYIN SZIMONOV HETVEN Negyven évvel a háború után is keresett olvasmány a háborús szépirodalom. Sőt, mint­ha napjainkban reneszánszát élné. A szovjet. írók egyre ont­ják az izgalmasnál izgalmasabb háborús regényeket, megújítva a műfajt, új szempontokkal és új élményekkel gazdagítva azt. Gondoljunk csak Juri] Bonda­rev, Vaszil Bikov, Grigorij Bak­lanov és mások regényeire, a­­kik az egyszerű katonák sor­sán keresztül mutatják be a háború borzalmait. Líraion szép G. V. Aszaíjev: Katonalány regényeikből filmfeldolgozások Is készültek. Nem lehet nem odafigyelni ezekre a müvekre. A háború megismeréséhez, borzalmainak újbóli átéléséhez nem elegen­dők a történelem száraz doku­mentäre és tényközlő adatat. Csakis az egyszerű emberek sorsának és tragédiáinak ér­zelmekre ható művészi ábrázo­lása indíthajta el azt a folya­matot az emberi lélekben, a­­mely a háború legtelje$ebb el­ítéléséhez és a béke óhajtásá­hoz vezet. A második világháborút mind ez ideig a legmélyebben és a legteljesebben Konsztantyin Szimonov ábrázolta. A népsze­rű szovjet-orosz költő és író — akinek csaknem minden művét olvashatjuk magyar nyelven ts — november 28-án lett volna hetvenéves, s már hat éve ha­lott. Haditudósítóként szemta­núja volt a háborúnak. A lö­vészárkokban, csatazajban írta háborús költeményeit és tudó­sításait, amelyek révén már akkor országos hírnévre tett szert, sőt a Várj reám című versét, a hazajiságnak, az ön­­feláldozásnak és a hűségnek ezt a kis remekét, máig sza­valják a világ összes nyelvén. Háborús lírájában sikeresen egyesíti az egyes emberek vá­gyait a népek közös óhajával. Sztmonovot azonban mégsem a költészete, hanem háborús prózája emelte a világiroda­lom élvonalába. Ezek közül is az Élők és holtak című regény­­trilógiája, amelynek három könyve — az Élők és holtak, a Nem születünk katonának és Az utolsó nyár — szinte át­fogja a második világháborút, a kezdeti vesztes csatáktól a győzelmes előrenyomulásig. Ezt célozza a harmadik kötet címe is: az utolsó nyár, amikor a gyűlölt ellenség még a haza földién garázdálkodott. A trilógiát megelőzően több sikeres regényt és drámát írt, melyek közül kiemelkedik a sztálingrádi csata sorsdöntő napjait megörökítő Nappalok és éjszakák című regénye, a­­mely magyar nyelven immár a hetedik kiadását érte meg. A regényt 1943—44-ben írta, tehát nem sokkal a győztes csata után. Mint ahogy később nyilatkozta: annyira megren­dítették a sztálingrádi csata eseményei, hogy azokat előbb elbeszélő költeményben — poé­mában — akarta megörökíteni, aztán mégis regény lett belő­le. Lírai eszközökkel ábrázolja egy zászlóaljnyi katona hősies harcát a német túlerővel szem­ben. A megnyirbált kis katonai egység már hetek óta elzárva harcol három rombadőlt ház­ban: a németek minden próbál­kozása kudarcba fulladt e ro­mok előtt. A harcok során kü­lönböző emberi jellemeket is­merünk meg, s fiatal életek értelmetlen pusztulásának va­gyunk tanút. Szaburov száza­dos, a rokonszenves, energikus zászlóaljparancsnok és a kis egészségügyi nővér közt szövő­dő igazi szerelem nemcsak a­­moluan háborús kaland, hanem a szilárd emberi jellem egész­séges megnyilvánulása, a bol­dogság utáni vágy kifejeződé­se, s egyben a háború ember­telenségének mélységes elíté­lése is. Szimonov írásművészete már itt, e korai regényében is meg­nyilvánul. Nagyszerűen bonyo­lít, kitűnő a jellemábrázolása, könnyed, magával ragadó a stílusa. Ezeket az erényeket még tökéletesebbre vitte a már említett Élők és holtak című regénytrilógiájában. Több mint tíz évig írta fő­­művét Konsztantyin Szimonov, s vele nem kevesebbre vállal­kozott, mint Tolsztoj a Háború és békével, vagy Solohoo a Csendes Donnal: felmutatni az orosz ember helytállását a nagy sorsfordulóknál, „Századunkat kettémetszette a 2. világháború. En e hatalmas törés krónikása vagyok ...“ — határozta meg programját. Ilyen szempontból nem véletlen az összehasonlí­tás a két íróóriással: Szimonov tudatosan halad a nyomdokaik­ban. Eredmény: ez a hitelessé­gében ás drámaiságában egy­aránt remekbe sikerült mű, a­­melyet túlszárnyalni kevesen tudnak. A mű hitelességét a szemta­nú éleslátása adja. A regény — dokumentumértéke mellett — azonban izgalmas kérdések­re ts keresi a választ: miért érte oly váratlanul és felké­születlenül az országot a né­met támadás, hogy egészen a Volgáig kellett visszavonulni? Szimonov — helyesen — nem von párhuzamot a Kutuzov év­századdal azelőtti manőveré­vel, akt becsalogatta az ellen­séget a hátországba. Ehhez most túlságosan sok volt a ha-ÉVÉRE lőtt; taktikai szempontból nem áldozhatnak fel annyi embert. Az író inkább az 1937—38-as konstrukciós perekben keresi a választ. A regény tábornok­­főhőse, Szerpilin sorsán ke­resztül mutatja be a személyi kultusz nehéz éveit. Az addig hű és pártos katonatisztet a­­zért tartóztatják le és börtön­zik be, mert — mint a katonai főiskola tanára — egyik elő­adásában erősnek és félelme­tesnek nevezi a német had­erőt, sőt, néhány német hadve­zér hozzáértéséről is elisme­rően szól. A másik ok: a lég­kör. A megfélemlített tisztek, parancsnokok közül senki sem szólal, fel, hogy hadifelszere­lésük elavult, messze a náciké mögött kullog, noha az újsá­gok címszavakban hozzák az ellenkezőjét. Szimonov harma­dik alternatívát is felállít: a bebörtönzött vagy kivégzett ka­tonatisztek helyébe tehetség­telen törtetők kerültek, akiket még a háború válságos éveiben ts nehéz elmozdítani a helyük­ből. S még mennyi és mennyi visszássági Csoda-e a folyto­nos visszavonulás a kezdeti években, a fejvesztettség, a fé­lelem? Hogy a szovjet hadse­reg csak nehezen tudja össze­szedni magát? A több mint kétezer oldalas regényt Szincov alakja (az író alteregója) tartja egybe, aki haditudósítóként kerül a had­seregbe, majd a hős tábornok­kal együtt tör ki a bekerítés­ből. A sztálingrádi csatánál már zászlóaljparancsnok, ké­sőbb mint a tábornok segéd­tisztje vesz részt a győztes csatákban. Tanúja Szerpilin tá­bornok hősi halálának, mint ahogy tanúja sok-sok életnek és halálnak viszontagságos és hányatott regénybeli életében. A halált nem lehet megszokni, mondja egy helyütt a tábor­nok, s ő ezt mélyen átérzi, megrendültén áll minden ha­lott katona fölött. Az ember nem -születik katonának, ha­nem azzá lesz, a körülmények teszik azzá. Szimonov nem megy bele mindent felölelő csatajelene­tekbe. Ha ír is olykor közvet­len harcokról, azt jobbára a katonák szemszögéből teszi. Kedvére válogatja az idősíko­kat és a helyszíneket. Drámai összeütközéseket jelenít meg a jó és a rossz jellemek között, s nem mindig a jó győz. Néha úgy tűnik, egy helyben topog az egész, de Szimonovnak van tere, helye és van ideje. E monumentális regény nem teljesen lezárt, nem is lehet az, hiszen a harc még folytató­dik, az életeket nekünk kell továbbgondolnunk. Miután meg­ismertük a regény alakjait, ezt meg is tehetjük. A másik regénytrllógiáját — Az úgynevezett magánélet cí­műt — élete utolsó éveiben ír­ta ,s terjedelmében jóval sze­rényebb az előbbinél. A három kis könyv — Négy lépés, Húsz nap háború nélkül és Többé nem látjuk egymást — tulaj­donképpen Lopatyin haditudó­sító feljegyzéseit tartalmazza. Szimonov több művében fel­bukkan Lopatyin szerkesztő, már az 1944-ben kiadott Nap­palok és éjszakák című regé­nyében is ott van, s a későbbi kisregények gyakori hőse, úgy­mint az események szemtanúja és krónikása. Ezeket a korai kisregényeket, hosszabb elbe­széléseket, riportokat és törté­neteket gyúrta egységes törté­netté az író, és tárta magas művészi fokon a közönség elé. E két trilógia mellett Szimo­nov elbeszélései, publicisztikai írásai és naplójegyzetei sem kisebb jelentőségűek; ezekből a magyar olvasó az elmúlt években bőséges válogatást ol­vashatott. Szimonov élete végéig hűsé­gesen kitartott írói programja mellett: a háború igaz króni­kása volt. Olvasói pedig vele együtt válnak a kor és a tör­ténelem ismerőivé és értéke­lőivé. Mészáros Károly f Akiről az alábbi sorok Íródtak, olyan nemzedék tagja, amelyet nem ké­nyeztetett el a sors. Az első vi­lágháború idején született egy cselédházaspár gyermekeként, s hozzátartozóit, de őt sem kí­mélte a világégés, a későbbi gazdasági válság. A második világháború számára egyenlő volt a fronttal, nemegyszer né­zett farkasszemet a halállal. Később mint önkéntes fogott fegyvert. Hogy ennek a szebb jövőért folytatott kitartó harc­nak milyen történelmi és em­berformáié ereje volt — tanú­síthatják azt az alábbiak ... „Már a harmadik éve kato­náskodtam -egy műszaki alaku­latnál, amikor az osztagunk parancsot kapott: Sürgősen át­vonulni Olaszországból Szlová­kia területére... Az elosztás később Zvolenban volt, én a brigádommal együtt az ideig­lenes kremnicai kaszárnyába kerültem. Hogy akkor a kato­nák körében milyen volt a hangulat, ezt egyetlen mon­dattal is kiválóan jellemezni tudom: mindannyian mélysége­sen gyűlöltük a fasisztákat... A szlovák nemzeti felkelés­ről augusztus végén, szeptem­ber első napjaiban konkrét ér­tesüléseink nem voltak, a ki­­szivárgott hírek csupán arra utaltak, hogy valamiféle moz­golódás van, a németek köré­ben nagy a feszültség, itt-ott ellenállásról hallottunk. Aztán titokban — néhány tiszt javas­latára — lefegyvereztük majd elkülönítettük a kaszárnyában tartózkodó nácikat. Szeptember harmadikén sorakozót fújtak, majd Nosál főhadnagy felhí­vást intézett hozzánk: lépjen ki az, aki részt kíván venni a Vrútky felszabadításáért folyta­tandó harcban. Körülbelül öt­­venen jelentkeztünk ... Másnap már indultunk is. A Martin melletti Drážkovec községben szálltunk meg, s közvetlenül az SZNF vezérkarától kaptuk meg a harci feladatokat. Én személy szerint egy felderítő Csoport vezetője lettem ...“ Mielőtt még folytatnánk Ste­fan Miklóško elvtárs elbeszélé­sét, nézzük, hogy a szlovák nemzeti felkelés kitörésének idején milyen volt a helyzet Martin térségében. A szovjet hadvezetés már augusztus kö­zepén 5000 fős ejtőernyős par­tizánbrigádot vezényelt Szlová­­kai területére. Martinban Ve­­licsko és Golian őrnagy meg­beszélést tartott, miként szer­vezzék meg a partizánegysé­gek harcait a hegyekben, hon­nan is juthatnának ezek a cso­portok fegyverhez... A szovjet hadsereg támoga­tása mellett sok fegyver ke­rült a partizánok kezébe az egyes katonai alakulatoktól, ahonnan a katonák később ez­rével álltak át a partizánok­hoz. Augusztus végén és szep­tember elején aztán Banská Bystricához hasonlóan Ružom­berok, Martin térségében is megkezdődött a fegyveres harc. Német vonatszerelvények rob­bantak fel, a kirendelt SS-ha­­lálbrigádok kénytelenek voltak nagyobb harci egységekbe tö­mörülni, s így harcolni a he­gyes terep adottságait kivá­lóan ismerő partizánosztagok­kal szemben . Ladislav janouch: Cj Prométheusz (fa) Fotó: Vass „Tizenkét tagú brigádommal együtt Priekopa falucska mel­lé vezényeltek, ahol többször is kisebb-nagyobb összeütközé­sekre került sor közöttünk és a németek között. Az öt-tíz­­tagú osztagokkal könnyen el­bántunk, hiszen kiválóan fel voltunk szerelve. A géppiszto­lyokon kívül három nehézgép­puskánk is volt, ami a gya­korlatban annyit jelent, hogy mi is kezdeményezhettünk tá­madásokat. A brigád három gránátosa főleg akkor jutott „szóhoz“, amikor egy-egy völ­gyön, szoroson, náci teherautó­­-konvoj haladt át. A németek eleinte elég rosszul védték ezeket a teherkocsikat, így en­nek tudatában mi is bátrab­ban támadtunk. Aztán szep­tember vége felé az összeütkö­zések egyre keményebbé vál­tak. Mivel Martin a felkelés egyik jelentős székhelye volt, a fasiszták nagy erőkkel össz­pontosítottak erre a vidékre, hogy felszámolják az itteni el­lenállást, elfoglalják a várost. Priekopa mellett sorozatos tá­madások füzét fogtuk fel. So­hasem felejtem el a két partí­­zánlány esetét, akik brigá­dunkban az élelmezés, az első­segélynyújtás feladatait látták el. Amikor egy súlyos ütközet folyamán a fasiszták megsebe­sítették az első állásban levő nehézgéppuskást, az egyik lány kúszott oda hozzá, s bekötözte a sebét. Utána biztonságosabb helyre próbálta vonszolni a se­besültet, közben azonban őt is találat érte. Ekkor a másik lány kúszott oda a sebesültek­hez. Habár erős tűzzel fedez­tük őket, egy gránát mégis da­rabokra tépte a három em­bert ... Kínunkban, dühünkben — határoztunk: ketten-ketten a németek hátába kerülünk, s gránátokkal ütünk rajtuk. Tisz­tában voltunk azzal, hogy vál­lalkozásunk szinte kilátásta­lan, ám — szerencsénk volt. A németek — észlelvén zava­runkat — összetömörülve len­dültek előre, mi viszont a szik­lák mögül gránátokkal támad­tunk. Csak én magam vagy tíz gránátot vágtam közéjük... Ökölnyí kövek röpködtek a fejünk fölött, mozgott alat­tunk a talaj, fák dőltek ki... Aztán egyszeresek csönd lett... Géppuskásaink, akikről azt hittük, hogy már nem él­nek, füttyszóval jelezték: meg­menekültünk. A szót, hogy győzelem — ki sem mertük akkor mondani... örültünk, hogy élünk ... Bár hét főre zsugorodva, de a brigád to­vább létezett... Miklóško elvtárs, elmerengve az emlékek között, kis szüne­tet tartott, majd tovább foly­tatta történetét. „Ez után a szomorú, de győ­zelmes csata után a Martin melletti Révay kastélyba vo­nultunk vissza . Itt kaptuk a hírt: evakuálják Martin lakos­ságát. A visszavonulás Kremni­ca felé — keserves volt. Az utakat ellepték a menekülők, akik könnyű célpontként szol­gáltak a német vadászgépek­nek. Én ekkor — Pavel Kunik, Jozef Králik, Pavol Térén se­gítségével — új csoportot igye­keztem összekovácsolni, az el­kedvetlenedett, étien, szomjan menekülő katonaszökevények, civilek soraiból. Sajnos, idő­közben megszakadt az össze­kötetés a felkelés szervezői­vel, s így találomra Balážov és Kalište felé meneteltünk. Az út az Alacsony-Tátrán keresz­tül folytatódott, a Chabanecon keresztül. Október 27-én Lip­tovská Lužnán a németek be­kerítettek bennünket; „a hara­pófogóból“ nem volt menekülés. Vagy háromszázan estünk fog­ságba. Ružomberokban bevago­­níroztak bennünket, majd Bra­­tislaván, Bécsen, Linzen ke­resztül München felé indul­tunk. Az amerikaiak több al­kalommal is bombázták a sze­relvényt. Képzelheti: ötvenen sertésvagonban, s körülöttünk egymás után csapódnak be a bombák ... Egy lengyel terü­leten levő koncentrációs tábor­ba kerültünk. Saganban 40 ezer fogoly volt, minket elkülönít­ve, politikai foglyokként ke­zeltek. Kegyetlenül lefogytunk, s a nélkülözés ellenére kemé­nyen dolgoztattak. Vratislav mellet't, egy betonelem-gyár­­bán végeztünk — mondhatom így — rabszolgamunkát. 1945. február 11-én elindult a halál­menet. Szinte minimális éle­lemmel, hat hétig meneteltünk Göttingen felé ... Aki bírta, az ment, aki nem — az... A bi­rodalmi katonák között már­ciusban már teljes volt a káosz. Sokan közülük jobbnak látták a menekülést, gyakori volt az őrök egymás közötti lövöldözése. Szökni persze a részünkről veszélyes volt, de megpróbáltam. A cél nélküli menekülés úgy végződött, hogy egy német gazdához kerültem, aki napszámosként alkalma­zott. Szerencsém volt, mert enni is kaptam itt, meg egy kevés pénzt is, és végre tiszta ruhát vehettem. Ez akkor szá­momra magát a paradicsomot jelentette. Amikor aztán fizi­kailag is megerősödtem, meg­szöktem innen Is. Olasz, ame­rikai fogolyszökevényckkel, szocialista gondolkodásmódju­kért, németgyülöletükért üldö­zött emberekkel együtt Han­nover felé vettük utunkat. Mentünk gyalog, kerékpáron, s olyan német tiszti luxus­autón, mely vezetőjének hátá­hoz egy talált pisztolyt szegez­tünk. Amire aztán megérkez­tünk a kikötővárosba, véget ért a háború. Itt már angol katonák állomásoztak, sok szö­vetséges amerikai hajót is lát­tunk. Az angolok szabad távo­zást engedélyeztek, így július­ban Plzeň felé indultam. Az angol, majd orosz katonai te­herautókon, a visszafelé vonuló tankok hátán mindig akadt élelem, cigaretta. Aztán végre hazaérkeztem. Pihenésre alig maradt időm: októberben u­­gyanis megválasztottak a hef­­pai ideiglenes nemzeti bizott­ság titkárának. Elfogadtam: a tettek útján ugyanis nfem sza­bad megállni... ® • • Oj funkciója jó lehetőséget jelentett Miklóško elvtárs szá­mára, hogy újra bebizonyítsa elkötelezettségét. Mint a kom­munista párt tagja, tovább har­colt azokkal a kollaboráns és burzsoá elemekkel szemben, amelyek gátat kívántak vetni a szocializmus kibontakozásá­nak. Részt vett a falu szocla­­lizálódási folyamatának szer­vezésében, később elvállalta az újonnan megalakult szövetke­zet ökonómusl posztját. 1954- ben Vidinán pedagógusi állást vállal, egy szakmunkásképző iskola igazgatója lesz. Később a párt a termelés frontjára szó­lítja. A KremniCkai Gép- és Traktorállomás gazdasági igaz­gatójává léptetik elő, ahol de­rekasan küzd a hatvanas évek korántsem problémamentes me­zőgazdaságának fejlődéséért. 1973-tól a Banská Bystrica-í Vnb pénzügyi osztályát vezeti, s a járási ellenőrző bizottság elnökének tisztét is 6 tölti be. Akitől csak érdeklődtem Šte­fan Miklóško felől, mindany­­nyian szinte ugyanazt válaszol­ták: „Miklóško elvtárs mindig is kommunista módon gondol­kodott, közvetlen volt, emberi, fontos döntésekben kikérte má­sok véleményét is, sohasem hátrált meg a nehéz feladatok elől...“ A volt partizánparancsnok — aki ma már nyugdíjas, s több unoka boldog nagyapja — szá­mos katonai, párt- és állami kitüntetés tulajdonosa. Amikor beszélgetésünk befejeztével azt kérdeztem tőle, vajon mit üzen az új generáció tagjainak, a­­kik már nem ismerik a hábo­rút, a nélkülözéseket, ezt mond­ta: „Hála a felszabadító szovjet népnek, ma békében, szabad­ságban élünk. Am a béke meg­tartásáért, a szocializmus épí­téséért minden nap oda kell állni a munka frontjára, s har­colni a szebb, a még szebb jö­vőért. Hát ehhez kívánok én erőt. kitartást a ma fiataljai­nak.“ „A tettek útján nem szabad meyällnL" EGY PARTIZÄNBRIGÄD VEZETŐJÉNEK VISSZAEMLÉKEZÉSE KALITA GABOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents