Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-14 / 37. szám
1985. szeptember 14. .SZABAD FÖLDMŰVES 7 „...mert utazni élvezet“ „Pláne vonaton!” (KFT) (Ismeretlen vasutas) CivnizO.lt lény vagyok, ami manapság annyit tesz, hogy van autóm. Többnyire azzal is járok, ám olykor előadódnak esetek, amikor más járműre vagyok kénytelen fanyalodni. Hogy ilyenkor milyen megrázkódtatások érhetik a szabadsághoz, kötetlenséghez szokott homo automobiliensist, arra szolgáljon tanúbizonyságként az alábbi útinapló. A sors úgy hozta, hogy BU-ból BA-ba utaztam, a nyárt szezon kellős közepén. jA nagy titokzatoskodás egyedül azt a célt szolgálja, nehogy valaki reklámmal, netán ellenreklámmal vádolhasson.) Kiválasztottam egy szép nevű nemzetközi expresszvonat ot — mert BU-t és BA-t országhatár Is elválasztja —, előre megváltottam a jegyem, és fegyelmezett utashoz illően lóval a vonat indulásának időpontja előtt megjelentem a BU-i Egészen Közel-Keleti Pályaudvaron. Talán már említettem, hogy az évek során hozzászoktam az autó kétvagy legfeljebb négyszemélyes intimitásához. Az Egészen Közel-Keleti Pályaudvaron — augusztus derekán — azonban valami más fogadott. Peronokon. vágányokon, mozgó- és állólépcsőkön hömpölygő tömeg, újságosstandok, jegypénztárak, sörkimérések előtt tülekedő Homo Vonatutasok civilizálatlan hada. A csarnok rejtett zugaiban elhelyezett hangszórók időnként misztikus zenei motívumok kíséretében rituális jelszavakat recsegtek, melyek közül a leggyakrabban ,fl vágány mellett tessék vigyázni" és a „százhúsz percet késik“ ismétlődtek. Egyszerre csak hallom: az én szép nevű expresszoonatomról van szói Egészen pontosan arról, hogy negyvenöt percet késik. Sebaj, mondom, negyvenöt perccel tovább koptathatom újonnan vásárolt farmernadrágomat a nyolcadik peron lépcsőjén, legalább nem fog annyira újnak kinézni. Az idő meg elmegy valahogy, mert három újságot is vettem, alig hetven trifónért. (A trifon a BU-ban érvényes fizetőeszköz, s valódi nevét természetesen szintén a világért sincs szándékomban elárulni, legfeljebb annyit, hogy négyszázat kapunk belőle, ha egy napra Buba megyünk.) A géphangú kinyilatkoztatásnak azonban más visszhangja is volt, s az igazat megvallva ekkor fogtam először gyanút. Mégpedig az, hogy egy százszínű, százféleképpen felmálházott és százféle nyelven karattyoló tömeg mozdult meg a nyolcadik peron mellett, s oszlott szét a pályaudvar különböző zugaiba, miközben a levegőben az Állam-, sőt a Vtlágvasutakat ócsároló megjegyzések röpködtek Európa valamennyi Ismert nyelvén. Ekkor villant először az eszembe, hogy talán mégsem egészen egyedül leszek azon a szép nevű expresszvonaton, s hogy esetleg módosítani leszek kénytelen az utazás e fajtához kötődő elképzeléseimet: kényelmes bársonyfotel egy első osztályú fülkében, a fejtámla fölött olvasólámpa, halkan zümmög a légkondicionáló berendezés, s ha esetleg megszomjazom, szolgálatkész pincérek lesik a kívánságomat az étkezőkocsiban. Ehhez valahogyan túl sokan tolongtunk azon a bizonyos nyolcadik peronon. No, de sebaj, gondoltam: nagy a vonat, majd csak elférünk valahogy. A vonat tényleg nagy volt. Nála már csak a tolongás volt nagyobb, amint az expressz végre csikorogva lehorgonyzóit az ominózus nyolcadik peron mellett. Valahogy így nézhetett ki Egervár ostroma, ahogy most száz nemzet ezer fia, létrák helyett hátizsákokkal felszerelkezve megrohanta az ajtókat. A leszállói igyekvőket egyszerűen visszanyomták, úgyhogy azok a szemközti ajtókon, az ablakokon, esetleg a szellözönyílásokon át voltak kénytelenek elhagyni a szép nevű expresszvonatot. Jómagam, őszintén megvallva, nem voltam hajlandó részt venni az össznépi tumultusban: nagy a vonat, hajtogattam csökönyösen, ez nem autóbusz vagy villamos, itt egyszerűen KELL, hogy kényelmes ülőhelyet találjak. Elvégre BA testvérek között is megvan vagy kétszáz kilométer; az Állam-, sőt a Világvasutak sem várhatják el, hogy ilyen hosszú utat a folyosón ücsörögjük végig.. Főleg nem ilyen szép nevű expresszvonatonI Derűlátásom megalapozottnak bizonyult: valóban nem a folyosón ácsorogtam végig az utat. Két vagon közé, a harmontkaszerü átjáróba sodort a tömeg, ahol, ha bársonyfotel nem is, de légkondicionálás kétségtelenül volt, s csomagjaimnak is viszonylag biztos helyük akadt a lökhárítókon. Ami pedig a pincért és az étkezőkocsit illeti, hát istenem, majd nélkülözzük valahogy, gondoltam, és áldottam magam bölcs előrelátásomért, hogy az utolsó harminc trifonért egy üveg sört vásároltam. Légkondicionálás ide vagy amoda, a harminc trifonos sör alig húsz kilométer után elfogyott: tikkasztó volt a hőség. Bármi áron, de el kell jutnom az étkezőkocsiigl — mozgósítottam egyre aszottabb személyemet, és körülaggatva magam a csomagjaimmal nyomban meg is kezdtem az előrenyomulást. Otitársaim a harmonika belsejében — lehettek vagy húszán — megütközve néztek: hová megy az, akinek ilyen jó helye van? Hamarosan kiderült, hogy nekik volt igazuk. Akcióm ugyanis mindössze annyi eredménnyel járt, hogy kijutottam a napvilágra, ám a mosdó és a vécé — pardon, az illemhely — közötti szűk térben végleg megrekedtem, pont szemben az utóbbi ajtajával. Végigtekintettem a szép nevű expresszvonat folyosóján; alig volt zsúfoltabb, mint csúcsidőben egy villamos, ha két kocsi helyett csak egy érkezik, és előzőleg öt járat kimaradt. Végleg lemondtam az étkezőkocsiról. Pedig a folyosó mégiscsak járható volt: egy anyuka érkezett a hátizsákhegyeken keresztül, maga előtt taszigálva hétéves-forma kisfiát. „Nem megmondtam, hogy menj el még az állomáson?!" — sziszegte a megszeppent gyerek fülébe, miközben nagy nehezen odaverekedték magukat az egyezményes rövidítésű objektum ajtajáig. Hasztalan: odabent, hátizsákokkal körülbarikádozva két turista szunyókált békésen. Szó sem lehetett arról, hogy kijöjjenek: egyszerűen nem volt hová. ,jíiblrod!“ — mondta megfellebbezhetetlenül az anyuka, majd erélyesen karonragadva csemetéjét, ismét eltűnt vele a hátizsákok és kofferek dzsungelében. Rövidesen ismét mozgolódás támadt: megérkeztek a vámőrök. Arcukról patakokban folyt az izzadság, és szemmel láthatólag nagyon, de nagyon unták az egészet. Az egyikük odafordult egy jugoszláv vendégmunkáshoz, és fáradt hangon, inkább csak a rend kedvéért feltette a kérdést: van valami elvámolni valója? Emberünk, aki eddig szótlanul pislogott, egy pillanat alatt a felismerhetetlenségig megváltozott. Az égnek fordította a szemét, két kezét a melléhez szorította, aztán végtgmutatott a csomagjain, újra hadonászni kezdett, s közben öt nyelven esküdözött, hogy semmi az égvilágon; éppen a ruháját készült megtépni, amikor a vámos, aki eddig fásultan nézte, legyintett egyet és továbbment. Éppen hozzám: apatikusan vette át a személyazonossági igazolványomat a hozzácsatolt útlevél-melléklettel, gépiesen fellapozta, és beütötte a pecsétet. A személyazonosságimba, az útlevél helyett. Nem szóltam; minek? A szomjúság viszont ekkor már egyre elviselhetetlenebbül kínzóit. Alig vártam az első hosszabb megállót, ami már hazai területen, P. — helyesbítek: S. — határvárosban volt. Rögtön leszálltam, és loholni kezdtem csomagjaimmal együtt a szerelvény mellett, arrafelé, amerre az étkezőkocsit sejtettem. A szomjúság azonban, úgy látszik, kedvezőtlenül befolyásolta tájékozódási képességemet, mert tévedésből egy hálókocsiba kapaszkodtam fel. „Mi van haver, elálmosodtunk?" — kérdezte kedélyesen a kocsikalauz, kidugva fejét kis fülkéjéből. Többről van szó, mondtam, szomjas vagyok. Hol itt az étkezökocsi? Oda hiába mész, pajtás, mondja 6, már rég elfogyott mindenük. Hanem — lehalkította a hangját és közelebb hajolt — itt talán még akad valahol egy üveg sör. Persze, csak neked — kacsintott rám bizalmasan. Megértettem. Mennyi lesz? — kérdeztem. Ö, adsz egy harmincast, és el van felejtve az egész. Pgnze, koronára gondolt, mondanom sem kell. Még átvillant rajtam, hogy ötven méterrel odébb, az állomás büféjében öt korona egy korsó tizenkettes Aranyfácán, de megadtam magam a sorsomnak, és zokszó nélkül fizettem. Alighanem a legmagasabb árat, amit valaha Vasutasellátó címkével ellátott sörért fizettek. Haver, mondom a pénzt elégedetten számoló kalauznak, ezért a pénzért igazán megengedhetnéd, hogy egy kicsit leüljek a kuckódban; BU-t ól felváltva állok a jobb és a bal lábamon. Ügy látszik, eléggé megviselt látványt nyújtottam ahhoz, hogy szavaimnak hitelt adjon, mert eltöprengett egy pillanatig, aztán megkérdezte: hová utazol? BA- ba, mondom■ Nos, rendben, csapott a váltamra, fejedelmi helyed lesz odáig. Kinyitotta a raktárnak használt első hálófülke ajtaját: akár szunyókálhatsz is egyet, mondta, BA-ban majd szólok. Nem kérettem magam: elnyúltam a halomba rakott pokrócokon, és öt perc múlva már aludtam is. Még hallottam, hogy a haver beszólt: aztán, ha megint megszomjaznál, szóljál csak nyugodtan. Mit mondjak: tényleg fejedelmi helyem volt. S bár valóban szomjúsággal ébredtem, nem akartam már visszaélni a haver vendégszeretetével. A legközelebbi sört — négy korona tízért — így már a BA-i vasútállomáson ittam, frissen, kipihenten, annak örömére, hogy minden jó, ha a vége jó. De legalább a közepétől. Vess Gyula Fotó: — vess—< Alkony a malomnál TÖRÖK ELEMÉR: Szeptemberben a Tice partján Gubbaszt a réten hét aszú boglya, kongat felettük az ősz kolomp]a, verebek laknak jól csuda módon földre kőkadó napraforgókon. Rigó füttyögi tele a berket, a juhász nyugodt nyájat terelget, bokor alá ül, úgy furulyázik, a suttyó szél beledudorászik. Lila homályban rekettye borong, a nap az égen aranyló korong, madarak dala csengve vízbe hull, a galagonyán égő láz pirul. A szántásokat varjak lepik el, friss barázdában zömök nyúl figyel,' zörög a kóró, magját szétszórja, bolyhoz ökörnyál a lobogója. Az égi mezőn elpihent már a bárányfelhőknek göndörlő nyája, pihen a táj is, minden oly nyugodt, fűbe bújt a szél, aludni fog ott A nád mögött apró kis zizzenések, hallgatózva falum felé nézek, megcsillan a nyárfák arany kontya, alattuk az éj ködágyát bontja. Égbe szúrt nagy tőr a templom tornya, vér csurog róla a horizontra, a galagonya tűzlobogása belepiroslik a pusztaságba. Ügy állok partodon öreg Tice, mint ki még sokszor visszatér ide, állok országos, mély hallgatásban, zöldmoha-csendű levélhullásban. Á csend s a nyugalom szívemig ér, hazaindulok, emlékhad kísér, nyárról álmodó alvó bogarak íelrezzenek a lépteim alatt. 4 Ketten az öreg hídnál [Vass Gyula felvétele] Korán van nagyon, alig pitymalllk még. A bratislavai új autóbusz-pályaudvar ötödik peronján álmos emberkígyó tekereg. Beszélgetni senkinek nincs kedve, állunk, várunk, — csendben, szótlanul. Előttem, a nagyi óvó-féltő, tapintatos pillantásai kíséretében, szerelmespár búcsúzkodik. Simogatják, szorongatják egymás öezét. Ki tudja, hányadszor ismétlik el, újra meg újra, milyen jó is volt az együtt eltöltött két csodás hét. — Szeretlek —• leheli a leány a fiú fülébe az ősi varázsigét, s apró tenyerét félénken, sután a kezébe csúsztatja. — Ggy-e, te is engem, kedves? — Igen — gyűl kt a kérdezett aroa. — Nagyon! — Várok is rád hűséggel, becsülettel, ne félj! —jó — emígy a fiú —, én pedig most megígérem: hű leszek hozzád. És ne felejtsd, jövő ilyentájt már hosszú-hosszú leveleket Irhatok neked. — De nagyszerű is lesz akkor — sóhajt átszellemült arccal az afrofrizurás szépség, és örömében összeveri tenyerét. Jó nézni őket. Boldogok. Am hamarosan véget ér a pályaudvari idill; befut az autóbusz. Felpereim, peretem. ragadjuk csomagjainkat, bérelt helyeink felé igyekszünk. A leány fájdalmas arccal lép a kocsiba, libben könnyű kartonruhája, aztán sebesen helyet foglal az egyik ablak melletti ülésen. Könny csillan meg a szeme sarkában. — Az aranyhalakra nagyon vigyázzl — szól még ki a peronon toporgó lovagjának, aztán sorolná az Intelmeit tovább, de a szívtelen gépkocsivezető mér indítja a buszt. Hiába, menetrend is van a világon, s az nem lehet tekintettel a szerelmesekre sem. Kigördülünk a pályaudvarról, ők, míg látják egymást, integetnek. Mi tagadás, kicsit irigylem őket. A nagymama is elmorzsol néhány könnycseppet az arcán. — Hát nem aranyosak? — fordul felém. — De, de — bólogatok szorgalmasan, aztán csak megkérdezem: — Tessék mondani, hány évesek a fiatalok? — Hát — szabódik zsebkendőjét gyűrögetve az asszonyság —, a Hú hét esztendős múlt, az unokám, Karolina pedig október derekán tölti be a hatot. Tudja — teszi még hozzá —, ón is ilyen idős koromban ismerkedtem meg az urammal... Hiába, térek napirendre az eset fölött, a szívnek nagyon nehéz parancsolni. Már hat-hét éves korban is... Zolczer László
