Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-24 / 34. szám

6 SZABAD FÖLDMŰVES 1983. áugnszíus 24, % érdekes sportái két képviselője \ Ä Honvédelmi Szövet- •• ■ég rozsnyói (Rožňava) városi a lapszer vezete mellett 1976-tól (jelen­leg huszonnyolc taggal) működik a kinológiai szakosztály. legeredmé­nyesebb tagja Szabó Ist­ván, a Rozsnyói Járási Szolgáltató Vállalat épít­kezési részlegének veze­tője. Általa mutatom be ezt az érdekes „kutya­­ldomár“-sportágat: — A kutyák gyermek­koromtól a barátaim. Kezdetben a kóbor négy­­lábúakat szelídítettem magamhoz, később már én is ebnevelő gazda lettem. De nem a házőr­zés egyszerű ugatós teendőjét bíztam rájuk, hanem intelligenciájuk­hoz méltó feladatok megoldására ösztökéltem őket. Egyszerű szárma­zású — magyarán korcs — egyedeken kezdtem el érvényesíteni állatpszi­­chológiai-pedagógiai is­mereteimet. Azután ne­mesebb, törzskönyvezett kutyakölyknk ösztöneire próbáltam meg hatni — nagyszerű eredmédnyel. Hathetes korukban adaptálom őket, s az állatovi helyett máris iskolás komolyságú leckeket adok lel nekik. Ennek köszönhetően képes vagyok a szokásos két­­három éves betanítási határidőt egy esztendőre lecsökkenteni. A betanított kutyusok tudását vizsgákon hitelesítettem; ver­senyeken veszek részt velük, majd közbiztonsági szervek ren­delkezésére bocsátom őket. Eddig már vagy egy féltucat négy­lábú detektívet adtam, a közrend megóvására. — Valamennyi nyamkereső más-más hajlamú kutyaegyéni­ség. Erikkel két nemzetközi kiállításon vettem részt; 1977-ben Budapesten, és egy évre rá Lengyelországban, ahol a mezőny közepén végeztem. A legjobb, illetve a legokosabb kutyám — annak ellenére, hogy ez a legbetegesehb — a mostani: a né­met juhász Lux. Négyéves, harmincnyolc kilót nyom, és már hat „szemesztere“ van, amiből hármat nemzetközi „kutya­egyetemen“ szerzett. Tizenegy hónapos korában nyertem vele az első versenyt, s azóta Is sikeresen szerepelünk a hazai és a külföldi erőpróbákon. Főleg a nyomkeresésben és a fegye­lemgyakorlatok végzésében csillogtatja képességeit. Legutóbb a szocialista államok Jászberényben (MNK) megrendezett ver­senyén vettünk részt, ahol az egyéni és a csoportversenyben Is az elsők lettünk. E siker jelentőségét még emeli, hogy a gyakorlatokat — előzetes felkészülés nélkül — a helyszínen bejelentett német normák szerint kellett bemutatnunk.. — Szeptemberben lesz az Európa-bajnokság Amszterdamban, 8 én immár harmadik éve tagja vagyok (Szlovákiából egye­dül) a válogatott keretnek. A trnavai országos összpontosítá­son dől majd el, hogy melyik négy kinológus képviselheti hazánkat. Nagy vágyam, hogy eljussak ide, sőt, még a világ­bajnokságon való szereplés reális reménye is fűti cselekvő­készségemet és fantáziámat. Ennek érdekében sokat és kemé­nyen dolgozunk Lux-szal, akit a család negyedik tagjának tartok ... ■j- Naponta mintegy két-három órát gyakorolunk. Korán reggel elviszem őt egy félórás lazító sétára. Reggelizés utáp — ez csak rám vonatkozik, a kutyus csak este eszik — újra velem tart, amikor a gyereket elkísérem az iskolába. Délután munkából hazafelé ismét eloldom a pórázt, s amíg átöltözöm és eszem, lakótelepi lakásunk erkélyén várakozik. S csak ez­után kezdődik (mindennap inás terepen) a komoly edzés: letaposom a nyomot, utána fegyelinezeti gyakorlatokat vég­zünk, majd az őrző-védő elemek következnek. Néhány óra múltán elindulunk „lenyomozni“ az előbb letaposott nyomot. Tíz-tizenöt méteres pórázra fogva követem a szimatja vezé­relte nyomkeresőt. Szombaton még ennél is több időt áldozok rá: jóformán csak a bevásárlási időszak alatt pihentetem. Vasárnap és csütörtökön délután pedig közös gyakorlatokat tartunk a klubtagokkal. — El kell még mondanom, hogy önerőnkből építettünk har­minchét ketrecet, meg egy akadálypályát, és van a szakosz­tálynak egy GAZ típusú gépkocsija is. Klubunk négyszer rendezett kerületi és egyszer szlovákiai bajnokságot. Anyagi támogatást senkitől sem kapok; saját kocsimmal járok a kü­lönféle versenyekre, összpontosításokra, de még a benzin árát sem térítik meg. Ráadásul .a szabadságom és a szabad­időm — tehát egyben a családom — rovására csinálom mind­ezt, pedig tulajdonképpen élsportolóként az országot repre­zentálom ... Hát nem furcsa ez egy kicsit? Azt hiszem, rö­videsen abba is fogom hagyni az egészet, hiszen mindennemű támogatás (idő, pénz, kutyaeledel stb.) hiányában nem lehet a színvonalat tartani... Apropó, színvonal. A gyakorlatozá­son kívül a kutya gazdájának az összes fellelhető szakirodal­mat be kell szereznie, s a szakfolyóiratok előfizetéséről sem mondhat le, ami szintén nem olcsó mulatság... — A versenyeken és a kiállításokon kívül még nagyon sok „kutyás“ akciót szervezünk a járásban. Nyaranta több mint húsz bemutatót tartunk a pionírtáhorokban és a természeti iskolákban. A gyermeknapi rendezvényeken ugyancsak „fel­lépünk“. Egy betanított hűséges négylábúval maximálisan nyolc évig lehet versenyszinten dolgozni. A „kiöregedett“ példányokat — mint már említettem — átveszi a rendőrség, vagy a Tátrai Hegyi Mentőszolgálat. A. lustábbakat az üzemek éjjeliőrei mellé szegődtetik. Ez is e kevésbé megbecsült és gyengén támogatott sportág jelentőségét, s nem utolsósorban társadal­milag fontos szerepét igazolja. Beszélgetett: Korcsmáros László AGalántal (Galanta) járta egyik legjobb népkönyv­tára a 2600 lakosú Deá­­klban (Diakovce) működik. Ki­tüntetések és elismerések soka­sága bizonyltja ezt, egyebek között a Példás népkönyvtár cím Is, amelyet az SZSZK Mű­velődésügyi Minisztériuma 1981- ben adományozott a könyvtár­nak, s amelynek az azóta meg­szakítás nélkül a viselője. A könyvtár vezetőjéről, Sán­dor Margitról már néhány per­ces beszélgetés után nyilván­való, hogy odaadó lelkesedés­sel végzi és őszintén szereti a munkáját. Nemcsak a szavat tanúskodnak erről, de az a meleg tekintet is, ahogy kö­rülnéz birodalmában, vagy az a gyöngéd, már-már becéző kéz­mozdulat, amellyel a kezébe vesz egy-egy könyvet. Tizen­­egy éve ez a második otthona, de azt megelőzően is könyvek között élt: a vágsellyet (Sala) könyvtár alkalmazottja volt. — Tulajdonképpen csak he­lyettesíteni jöttem idő — mond­ja. — Nem az elődöm elma­rasztalásaként mondom, de tény, hogy akkor mindössze hetvenöt volt a bejegyzett ol­vasók száma, s a könyvtár ál­lománya alig haladra. meg az ötezer kötetet. Az idén — alig fél év elteltével — ötszáz­­negyven olvasóm vae, s az év végére valószínűleg elérjük, sőt meg is haladjuk a tavalyi hétszáznegyvenct. Ami pedig a könyvek számát illeti, jelenleg 16 250-nél tartunk. Körülnézek a két egybenyíló helyiségben: könyv, könyv és könyv mindenütt. Katonás rend­ben sorakoznak a mennyeze­tig érő polcokon, szerzők és témakörök szerint csoportosít­va; bármelyik pillanatok alatt kikereshető a gondosan veze­tett katalógusok alapján. Bár igazság •ez, hogy Manyi néni­nek, vagý Manyikénak — aho­gyan a falubeliek, életkoruktól tói. A lányok nyomban birto­kukba is veszik, kiterítik a szé­les vászonszalagokat és neki­látnak az aratási jelszavak festésének; ottjártamkor éppen félidőben -tartottak a község­ben a kenyércsatával. — Elmondhatom, hogy min­den nemzedék képviselve van az olvasóim között — folytatja Manyi néni, miközben még egyszer telitölti faiuszerte hí­res, finom kávéjával a csé­széinket. — A gyerekekről már Manyi néni birodalmában — A népművelőnk, Száz Ga­bi, és az alapiskola pionírcsa­patának egyik rajvezetője, Su- Sik Ági — mutatja be őket Ma­nyi néni. — Amint látja, a könyvtár egyben „műhely“ Is Száz Gabriella népművelő függően nevezik őt — nincs is szüksége katalógusokra. Mi­helyt elhangzik a kérés, máris határozottan odalép valamelyik polchoz, és csalhatatlan bizo­nyossággal húzza elő a kere­sett könyvet. Valószínűleg csu­kott szemmel sem kéne kettő­nél többször próbálkoznia ... — Miután idejöttem, szinte észrevétlenül szerettem meg a falut és az itt élő embereket. Azt is n-aprói napra jobban éreztem, hogy ez a bizalom és vonzódás kölcsönös. A legbiz­tosabb jele ennek az volt, hogy egyre nőtt a bejegyzett olvasók száma, és egyre többen néztek be, mi újság, jöttek-e új köny­vek, vagy éppenséggel egy rö­vid tercierére. Persze én is segítettem abban, hogy az em­berek „felfedezzék“ a könyvtá­rat: szinte naponta propagál­tam a helyi liangosanbeszélő­­ben, ismertettem az újdonságo­kat, meghívtam a lakosságot az akciókra, rendezvényeinkre. E- lég az hozzá, hogy hamar el­dőlt: végleg itt ragadok ... S azóta sem mondhatok mást, mint hogy nem bántam meg... Időközben két csinos kis­lány csörtetett be, hónuk alatt piros vászoncsíkokkal, kezük­ben festékesvödörrel. Nincs mit tenni, költözködnünk kell a hosszú asztaltól, kávéstól, jegy­zetfüzetestől, fényképezőgépes­néha, amikor a szükség úgy kívánja. De Ágiról egy fonto­sabb dolog jutott az eszembe, gl is mondom tüstént: immár kilenc éve működik az alapis­kolán az olvasókör, amelyet annak idején én alapítottam, s azóta a pionírcsapat rajveze­­tói szervezik. Mintegy húsz­­huszonöt harmadikos-ötödikes gyerekről van szó, akik nem­csak a tanévben, de a szün­idő alatt Is hetente többször eljönpek a könyvtárba. Mind­egyikük választ egy könyvet, az érdekesebb részeket han­gosan felolvassák, utána egy­más szavába vágva elmesélik egy-egy mese tartalmát... Ha elunták az olvasást — gyerek­nél ez még nem szégyen —, felteszek nekik egy lemezt, vagy megkérdezem: mára mi­lyen játékot találunk ki? Ver­sengenek az ötletekkel, és sok­szor jómagam is úgy beleme­rülök, hogy éppen csak elérem az autóbuszt. Persze nekik sem akaródzik ilyenkor hazamenni, de hát másnapra tanulni Is kell... A vászonszalagon Időközben szépen szaporodnak a 'betűk. Gabt leteszi az ecsetet egy pil­lanatra, és a lemezjátszós rá­dióhoz lép. Nemsokára feszes ritmusú diszkózene hangzik fel, és a munka sokkal vidá­mabban megy tovább. beszéltem, bár távolról eem mondtam el róluk mindent. Pél­dául ezt, hogy ők a leghűsé­gesebb olvasóim. Íme, az idén is (belelapoz az olvasók jegy­zékébe), az eddigi ötszáznegy­ven közül nem kevesebb mint háromszázötven a gyermek! A legidősebb olvasóm, Szalóczl Mária néni pedig nem keve­sebb mint nyolcvanhat éves. Szinte minden héten eltipeg a könyvtárba, s általában ezek­kel a szavakkal húzza elő szatyrábúl az einlvasott köny­vet: Manyikám. jól választottál, most is ilyet adjál.:.. Időközben elkészült a transz­parens, és a lányok óvatosan, hogy a még nem teljesen szá­raz betűk szét no kenődjenek, kiviszik az udvarra. Rövid ta­nakodás után eldöntik, hová szegezzék ki, és máris indul­nak; a kifeszltett piros szalag­gal olyan látványt nyújtanak, mintha egy müvészitorna-be­­mutató pódiumáról léptek vol­na le. — A’ Gabikának mint nép­művelőnek még nem nagyon volt alkalma bizonyítani — néz utánuk Manyi néni. — Minden­esetre bízunk benne, és ő is tudja, mit várnak tőle az em­berek, mert az elődje, a Szabó Frici odaadóan, lelkesen és nagy hozzáértéssel végezte a munkáját. Minden rendezvény­be besegített, közösen csinál­tunk jóformán minden akciót, amelynek bármilyen formában köze volt a kultúrához... Ap-Sándor Margit, azaz Manyi néni ropó rendezvények; már mon­dom is, mert tudom, hogy az újságírók ezekre Is kíváncsiak. — Elővesz egy másik vaskos füzetet: — Könnyű dolgom van, mert nemrég készítettem el a félévi kimutatást, így már­is mondhatom, hogy hat hó­nap, vagyis huszonhat hét alatt összesen ötvenkét rendez­vényünk volt; ez ugyebár he­tente átlagosan kettő... Beszél­getéseket a felnőttek és a fia­talok részére szinle minden hé­ten rendeztünk, időszerű té­mákkal: hazánk felszabadítá­sával. a Csehszlovák Sparta­­kiáddel, a moszkvai Világifjú­sági és Diáktalálkozóval kap­csolatosan. Az utóbbi témában vetélkedőt is rendeztünk, a­­melynek nagy sikere volt. Több tucat előadásnak is házigazdái voltunk, amelyek témái igen sokrétűek voltak, s amelyeket a Szocialista Akadémia elő­adói, vagy más szakemberek tartottak. Író-olvasó találkozón láttuk vendégül Gágvor Józse­fet, a Megy a gyűrű vándorút­ra című kétkötetes gyermek­játék-gyűjtemény szerzőjét; lá­togatása, mondanom sem kell, főleg a gyerekeknek jelentett nagy élményt. De volt Itt már modellezőverseny, néptáncbe­­mutató és rengeteg egyéb ren­dezvény — egyszóval senki nem veheti dicsekvésnek, ha én magam is azt mondom: „zajlik az élet* a könyvtárban. Lassan búcsűzkodom. Manyi néni az ajtóig kísér. Kint va­lóságos fényzuhatagként sza­kad ránk a gabonaszagú, forró júliusi délután, s egy pillanat­ra teljesen valószínűtlennek tűnik, hogy néhány másod­perccel ezelőtt még bűvös, félhomályos helyiségben, köny­vek között beszélgettünk. Ma­nyi néni búcsúszavai a bizony­ság rá, hogy mégis így volt: — Akkor hát a viszontlátás­ra! És csak nézzen be bármi­kor, ha erre járt Természetesen megígértem — mint ahogy évek óta nap mint nap megígéri és be is tartja több mint félezer hűséges ol­vasója. Vass Gyula A látogatók némelyike csak hosszas böngészés után választ (A szerző felvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents