Szabad Földműves, 1985. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1985-06-08 / 23. szám

1985. június 8. SZABAD FÖLDMŰVES 7 A jelszabadulás napja szülőfalum­ban, Szécsénkén JSeöiankyJ Is piros betűs ünnep volt. Malinovszkif mar­sall csapatai kiűzték a fasisztákat, s ezzel ránk köszöntött a béke, új korszak kezdődött falunk életében. Attól a naptól kezdve úgy peregtek az események a községben, mint mo­zivásznon a képek. Minden tett, kö­zösségi cselekedet történelmileg fon­tos változást jelentett életünkben, meghatározó szerepe volt a nép aka­ratának érvényesülésében. Alig hall­gattak el ugyanis a fegyverek, a szovjet katonai parancsnokság azon­nal átadta a felszabadított terület közigazgatását a népi szerveknek, a nemzeti bizottságnak. Negyven év távlatából ts feleleve­nedik emlékeimben az a nap, amikor összehívták a falu népét a község­házára. Ifjú legénykeként én is ott kíváncsiskodtam az első sorokban. Nem telt meg teljesen a terem, mert hiányoztak a nagygazdák és a hábo­rúban elesett emberek, de a szegé­nyek hozzátartozói, az éhező mun­kások és parasztok elegen jöttek ösz­­sze ahhoz, hogy a falu sorsáról dönt­senek. A vörös térítővel letakart asztalnál a szovjet csapatok két tiszt­je ült, köztük pedig Major Sándor, akt később a Szabad Földműves fő­szerkesztője lett. Rövid vita után őt választották meg a munkásokból és ktsparaszt okból kinevezett nemzeti bizottság elnökévé. Néhány év kivé­telével így már negyedszer került kommunista vezető a falu élére. Az új tanácselnök első hivatalos beszé­de egyszerű és rövid volt. — Ismerjük egymást, elvtársak, nem kell nektek magyarázni, hogy milyen munka áll előttünk, és nincs idő a sok beszédre — mondotta mert azonnal dologhoz kell látni. Hozzákezdünk a romok eltakarításá­hoz. össze kell szedni és tisztessé­gesen eltemetni a halottakat, legyen az bárki fia. Meg kell szervezni a pártot és a fegyveres Orséqet. Sok még a garázdálkodó, erélyesen kell fellépni velük szemben. S a többiről minek szóljak, hiszen idevalók va­gyunk valamennyien, tudjuk, hol szo­rít a cipő, és azt is, hogy dolgozni kell, ha élni akar az ember. — Igen ám, csakhogy először is föld kéne. JÓ termőföld — kiáltott a beszédbe Jámbor János. — Mert hol termeljek én, az árokparton? — Nem, Jámbor elvtárs, nem az árokparton fog termelni, hanem azon a földön, amelyen eddig is dolgozott: a grófén — válaszolt határozottan az elnök. — Hát ez meg milyen szabadság — zúdultak fel többen is —, már megint a grófnak dolgozzunk? — Nem elvtársak, olyan demokrá­cia lesz ez, hoqy elosztjuk a földet a szegények között, és magunknak fo­gunk termelni a gróf egykori földjén — így az elnök. — Komolyan, sógor? — hitetlen­kedtek az egybegyűltek. — Persze hogy komolyanI Mi má­sért vártuk a szabadságot, ha nem azért, hogy egyszer nekünk ts legyen saját földünk, hogy a magunk ural lehessünk! — De még mennyire, hogy ezért! Éljen a demokráciaI Éljen az új bíró! — kiáltották kórusban az emberek, majd felálltak és az új élet kezdeté­nek örömére elénekelték az Interna­­cionálét. Amikor a föld kidugta lábát a fe­hér hótakaró alól. a községi tanács összehívatta a nincsteleneket és a szegényparasztokat. Az alsó faluvé­gen volt a gyülekező, odáig ért a qróf legjobb termőföldje, a mitskei dűlő és a nagytábla. Ott kellett talál­kozót a földre vágyó népnek. Sáros, tapadás volt a barna, agya gos föld. térdig süppedt belé a láb Méqls ott tolongott már hajnali ha­rangszókor a fél falu a mitskei híd­nál, a vén topolyfa körül. KI a híd­­korláton ülve, ki a fának támasz­kodva, kl az útszéll ösvényen topog­va várakozott, mindenki ünneplőbe öltözve, mert most már tudták, hogy új élet küszöbéhez érkeztek, vége a cšelédeskedésnek, nem lesz több meg­alázás, szolgaság. Nyolc Óra volt már, de az emberek még mindig jöttek, fejszét és névvel ellátott karót szo­rongatva a hónuk alatt. Mire a föld­mérő bizottság megérkezett, már nagy volt a sürgés-forgás: fiatalok, öregek, özvegyek, gyászoló anyák, gyerekek. Aznapi reggel senki sem ment isten­tiszteletre. A föld most mindennél előbbrevaló volt: életet, jövöt és ke­nyeret jelentett. A földmérő bizott­ság elnöke apám volt, mellette ott állt a járási hivatal küldötte és Oj­­laki, az » iskolaigazgató. „Ö jegyzi majd be a nagykönyvbe a neveket és azt, hogy ki hol kapott földet“ — magyarázta apám. Közben ott szoron­gatta kezében a Szlovák Nemzeti Ta­nácsnak a földreformról szóló 1945. évi februári rendeletét és a Kassai Kormányprogram idevágó részének szövegét, mely kimondta, hogy a nagybirtokosok, a háborús bűnösök és az árulók földje kárpótlás nélküli eikoboztattk és felosztásra kerül a dolgozó parasztok és mezőgazdasági munkások között. — Öt hold fut családonként, elv­társak — emelte fel szavát apám. — Faraga mérje, annak jó hosszú a lába — szellefheskedett a tömeg­ből valaki. — Azt már nem — ellenezte Doj­­csár. — Faragót egy üveg borral le­­kenyerezték a gazdák, nekik nagyot, a szegényeknek meg kicsiket lépne. Inkább Jámbor sógor mérje, 6 gazda­ember. Jól tudja, mennyi megy egy holdra, és ismeri az értékét is. — Az sem jó, elvtőrsak, mert a kisgazdák itt kapnak földet. Ök a hátralévő dűlőket kapják meg, csa­ládonként annyit, hogy meglegyen a sajátjukkal együtt a 10 hold — szólt a földosztó elnök. — Helyes, kezdjük már! — türel­metlenkedtek a többiek, akik már mielőbb a talpuk alatt szerették vol­na érezni a salát földjüket. — Csak türelem, barátaim, mindent sorjában — intette a hangoskodókat az elnök. — Mi nem akarjuk úgy el­sietni ezt az ügyet, mint ahogy azt a burzsoá kormány tette, amely há­rom ízben is „kijátszotta“ a szegény népet a földosztásból. Ezért mi, a bi­zottság tagjai mielőtt megtesszük a fontos történelmi lépést, fogadalmat teszünk, hogy legfőbb tudásunk, lel­kiismeretűnk és becsületünk szerint részrehajlás nélkül, igazságosan oszt­juk el a földet. — E szavak után in­dult neki apám biztos léptekkel az első parcellának. Az emberek csapa­tosan indultak utána. A legöregebb és legszegényebb cse­lédember, Benkó Mihály kapta az el­ső parcellát, közvetlen az út szélén, a gesztenyefák mellett. Amikor le­verték a földbe az ő nevével ellátott határjelző karót, úgy nézett, mint a régóta éhező gyermek, akit gazda­gon terített asztalhoz vezetnek, s rá­mutatnak: ez mind a tiédj Két kar­lát boldogan széttárta, majd leguggolt a névtáblához és megcsókolta a föl­det. Ruhája csupa sár lett, de ezzel most nem törődött. Kifakult, megvi­selt arca lassan mosolyra derült, beesett szeme megcsillant, valami mélységes boldogság sugárzott belőle sorstársai felé, akikre — pár lépés­sel odébb — ugyanúgy várakozott az öröm. A ml nevünket jelző karó a nagy­tábla közepe táján került a földbe. Apám az én kezembe adta, s csak ennyit mondott: — Szúrd be te, ma­holnap úgyis a tiéd lesz! — Jó mé­lyen a földbe vertem a karót, aztán féllábbal ráálltam, és végignéztem a táblán. Egyenes volt, elláttam egé­szen az alsó végéig, az útnál álló cseresznyefákig. Azok ts a mieink lesznek, örvendeztem, lesz nyáron jó ropogós cseresznyénk is. Boldogan, fütyörészve mentem tovább a többiek­kel. Esteledett, mire minden névvel el- аяаяваяяевявяепяввяяваяавяаяяея látott karó a földbe került, abba a földbe, melyen évszázadok óta csak gürcöltf robotolt a nép, de magáénak sosem mondhatta, mert addig az a föld mindig másnak termett. Most végre azzal a tudattal ballagtak ha­za az emberek, s azzal a biztos ér­zéssel vetettek ágyat, hogy övék ez a föld, amelyen születtek. A földosztással a falu társadalmi rétegződése, szociális helyzete is új formát öltött. Hiszen a 700 holdas grófi birtokból az alig 110 házat számláló falu csaknem minden csa­ládja részesült. A nincstelen csalá­dok, napszámosok, béresek, zsellérek átlagosan öt hold földhöz jutottak, a-kisbirtokosok tulajdonát pedig 10— 12 holdra növelték. Így vált a koráb­ban jobbára zsellérekből, béresekből és idénymunkásokból álló faluközös­ség középparaszti réteggé. Szép tavasz volt 1945-ben, meleg, csapadékos időjárás. Soha nem lá­tott magasságra nőtt a fű a réten, a lucerna és a gabona a földeken. Meg­szűnt a zsörtölödés is az emberek között, csak abban a házban maradt bánat, amelyikből a fronton maradt valaki. Az emberek örömmel szívták magukba a szabadság friss levegőjét, hiszen akkor már tudták, érezték, hogy nemcsak a háború utáni talpra­­állásről van szó, hanem egy teljesen új élet kezdetéről is, amelyet csak közös akarattal és a fasizmus elleni harcban példásan helytállt kommu­nisták vezetésével lehet megvívni, S az első komoly lépés — a föld­osztás tisztességes és alapos végre­hajtása — után az emberek szemé­ben már felvillant az új életbe vetett hit fénye. Nem kellett már megalá­­zottan, lehajtott fejjel elmenni a föl­desűr, a módos gazdák mellett. A dolgozó ember egyenrangú polgár­ként mehetett végig a falun, léphe­tett a hivatalba, társadalmi összejöve­telekre. Most már más daltól lett hangos a mező, más értelmet kapott a dal: „Megfenem a kaszám, hogy szép rendet vágjon." Mert a dolgozó paraszt most már magának vágta a rendet, a maga házához vitte mind­azt, amit termelt. Major Ágoston Patakcsobogússal átszőtt némaság. Magas sziklafalak tövében ligetek, árnyas fák, békesség. Nyílnak az or­gonák: kékfehér lobogó lángnyelvek az erdóhűs völgy­ben. Barkán (Bdrka) vagyunk, a Rozsnyóit Rožňava) járás leg­keletibb csücskében, a Szádelói völgy északi peremén, a Szlo­vák Karsztvidék déli határvidékén. A község határát védett területté nyilvánították. Néhány az Itt található természeti érdekességek közül: az Ordöglyuk karszt-szakadék, a Marcilyuk cseppkobarlang, a Hólyuk, a­­meiyben nyáron Is megmarad a hó meg a Jég az avar alatt, s egy Jégbarlang Is nyílik belőle, a Királynő, amelyben egy feltáratlan cseppkőbaríang található, legnagyobb cseppkövei tízméteresek, a Galambkő, amelyben a néphagyomány szerint IV. Béla király keresett menedéket a tatárjárás Idején és ga­lambtojásokkal csillapította éhségét. A RÉGMÚLT i Bodrogi Tiborral, a helyi alapiskola Igazgatójával, a község krónikásával barangolom be térben és időben a festői vidék múltját és jelenét. A falusi krónika lapjairól tarka kép tárul elém- Megtudom, hogy a legrégibb ismert feljegyzés a hely­ségről 1409-ből származik, ahol Barka ágy van említve, mint a tornai váruradalom egy része. Hajdan királyi birtok és va­dászterület volt, azután grófi családok tulajdonába került. Jelenleg a község lakosainak száma a négyszáz főt sem éri el. A munkaképes lakosság közel húsz százaléka dolgozik az iparban, s nagyjából ennyit foglalkoztat a mezőgazdaság is. A többiek erdőgazdasági és bányamunkások. Egykor a község határában ezüstbányák is voltak, sőt a legöregebb lakosok emlékezete szerint aranybánya ts üzemelt a szomolnoki út mellett, a Szár patak forrásánál. A 19. század első felében Barkán egy kisebb vasmű, az említett patakon pedig gőzfű­­rész is működött. Híres fuvarosok éltek a faluban, akik vaskövet meg rezet hordtak a szomolnoki kohóból Budapestre A négy lovas fogat­tal visszafelé lisztet, szalonnát, zsírt meg sőt szállítottak. Egy Ilyen út hónapokig Is eltartott. Az 1920—30-as években, a gazdasági válság idején harmincas-negyvenes csoportokban mentek az emberek fát vágni a Kárpátokba. S amikor ez is kevésnek bizonyult a megélhetéshez, megtanulták a szénége­tési Is Az asszonyok kendert vetettek, vászonból ruhát varr­tak. a kemencékben kenyeret sütöttek ... TÖRTÉNELMI HELYTÁLLÁS A gömörl pnrtlzánmozgalmak Barkát sem hagyták érintet­lenül fit állomásozott — átvonulás közben — 1944 telén a Fábry József által vezetett Petőit Sándor partizánbrigád. A legmagasabban fekvő vadász menedékházban szálltak meg. A talubói Lukács Ernő erdőkerülő fárt ki hozzájuk. Szalonnát, kenyeret és egyéb élelmei hordott nekik egy nagy hátizsák­ban Em'att majdnem falhoz állították. Az 1944-es esztendő végén a környéken öt héten keresztül dörögtek a fegyverek, , míg el nem érkezett az „első felszabadítás“. 1944 december 22-én elfoglalták Barkát a Vörös Hadsereg kötelékében har­coló román csapatok. A fellélegzés a megkönnyebbülés érzete azonban még korai volt: két nap múlva a felszabadító csapa­toknak el kellett hagyniuk a völgyet. A fasiszta csapatok erősen megvetették a lábukat, és még négy hosszú hétig nem adták tel állásaikat. Végre 1945 lanuár 21-én a szovjet csapa­toknak sikerült kimozdítani és végleg kifizni a környékről a betolakodókat. A lakosságnak szinte hihetetlennek tfint a vál­tozás: egyszerre csend lett. Akik eddig a hegyekben bujkál­tak, most végre lejöhettek, és senki sem hurcolta el őket. A lezajlott harcokról tömegsírok tanúskodnak, amelyeken gyakran jelzi trtss virág a hálás utókor kegyeletteljes emlé­kezését. A BÉKE ÉVTIZEDEI A háború után a lakosság hozzálátott a romok eltakarítá­sához, s a megrongált épületek kijavításához. Újjáalakult a kommunista párt falusi szervezete, és kezébe vette az átépítés Irányítását. Első elnöke Magyorósi Károly volt. A község ügyelt a helyi nemzeti bizottság intézte, Bernáth Józseffel az élen. öt Matesz László, Kovács Gyula és Szpisák Istvánná követték a poszton. Az 1948-as év nevezetes Barka történetében. Ekkor indult meg az autóbuszjárat, nem kellett már lovaskocsin döcögni, vagy gyalogosan bandukolni, ha valakinek dolga akadt a szomszédos községekben vagy a járási székhelyen. A fejlődés lassan, de folyamatosan iveit fölfelé. 1950-ben megalakították a szövetkezetét, nyolc évvei később már az egész falu a kö­zösben gazdálkodott. Lukács Ernőt leső Sándor, Szpisák Ist­ván, Barczi Pál, Bernáth Albert és Korcsmáros Imre váltotta fel az elnöki tisztségben. 1958-ban vezették be a villanyt a községbe. Megszűnt a fárasztó kézi fafürészelés, az asszonyok munkáját mosógépek és egyéb villamos berendezések könnyí­< tették meg. A rádlő, s később a televízió elterjedése által ki­tekintést nyerhettek a nagyvilágra. A HALOGATÁS TÖBBE KÉRŐL Most pedig kerüljön terítékre a barkaiak nagy „szívfájdal­ma“, az elhanyagolt állapotban lévő, műemléknek nyilvání­tott neobarokk stílusú kastélyt A hnb már nyolc évvel ezelőtt jelezte a rozsnyől műemlék­védő hivatalnak, hogy az épület sürgős javítást igényel. An­nál Is Inkább, mível rendbehozatala után ideális központja le­hetne a község kulturális életének. Az ügyben folytatott, kö­zel egy évtizede tartó levelezés 16 tanulsága: az Illetékes szervek, intézmények bár jogosnak tartják a kérelmet, pénzt nem tudnak adni az épület megmentésére, ugyanakkor a hnb­­nek egyenesen megtiltották (éppen a kastély műemlékjellegé­­re hivatkozva), hogy saját erejéből próbálja megakadályozni az épület teljes pusztulását... A barka! emberek ezzel az el­szomorító, rövidlátó (nem) intézkedéssel természetesen nem értenek egyet, s azt szeretnék, ha ez a hajdanában a fain díszének számító épület visszanyerné régi patináját. Az öre­gek nosztalgiával elevenítik fel a 18. század második felében épült „szép ház“ egykori fényét: az egyszintes, neobarokk stílusú, gazdagon tagolt épölet már eredetileg központi fűtés­sel és vízvezetékkel volt ellátva! Akkor. Ma ormótlan vaskály­hákkal fűtik, a régi vízvezetéket sem újították fel... Udvarén — amelyet kovácsoltvas kerítés szegélyezett — szökőkút és virágliget volt; kertjében vöröslevelű tölgyek és tiszafák nőt­tek. Ma a falu legcsúnyább pontja éppen a kastély környéke: esőmosta falak, kitaposott gyepszőnyeg, kldöntött, nyúzott vaskerítés, hulladékkal borított udvar... Ä rendbehozatal a halogatás miatt minden elodázott nappal drágább lesz. ŐRZŐ-EMLÉKEZÉS Barkát nem hagyhatom el Ilyen szomorú történettel, ezért témát váltok, és beszámolok az Itteni népszokások-hagyomá­­nyok ápolásáról. A „hegyi“ emberek szeretik a népdalokat. Énekelniük Is volt hol, mert példul a fonóba való járás még nem is olyan régen nagy divat volt Barkán. A lányok ide jártak el estén­ként fonni. Befizették a „petróleum-pénzt“ — és fontak, me­séltek, énekeltek, tréfálkoztak, játszottak. Ide jártak szórakozni a legények .Is. A háziasszony mákos kukoricával és almával vendégelte meg őket. Az akkori ifjúság erkölcsére Jellemző volt, hogy ha a fonóban valamelyik legény csúnyán beszélt, vagy illetlenül viselkedett, a leányok mind felálltak és haza­mentek. A CSEMADOK helyi szervezete még a ma Is élő népszoká­sokból merítve az idén Immár a íegyedlk hagyományfeldol­gozó folklórműsorral jelentkezik az ország kultúrakedvelól előtt. 1982-ben az András- és Luca-napi népszokások feldol­gozásával, Illetve bemutatásával második díjat nyertek a Ta­vaszi szél... országos döntőjén. A zselizi (Želiezovce) Orszá­gos Népművészeti Fesztiválról jól ismert húsvéti Legényavató, valamint a fonóházak világának felelevenítése után most a kézi aratás és kenyérsütés színes eseményzajlását viszik szín­­padra. A hagyományőrzés istápolói: Szokóly Lajos bácsi, aki­től évekkel ezelőtt Bernáth Imréné tanítónő vette át a falu­élményt bederengő fénylő emlékezés fáklyalángját. + + + Kis kitérőt tettem a múltba, s mire a Jelenbe visszaérkez­tem, csillagokkal és fogyó holddal köszöntött ránk az este. Elbúcsúzom Krőnlkás-„történelemkalauzomtőr és a szűk völgyben lassan elindulok visszafelé. Az esti csöndben még felhangzik egy-egy késel madárrikoltás, aztán már csak finom tücsökciripelés kísér a csillagok világította ösvényen. Korcsmáros László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents