Szabad Földműves, 1985. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-01 / 22. szám
<7ЛИЛП WtttrnMÜVES 1985. június í. (A szerző felvételei) Nemzedéknyi múltat jelentő jubileumot ünnepel az idén nemzetiségi kultúránk egyik legismertebb reprezentánsa, az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Táncegyüttes. Immár három évtizede annak, hogy a rövid életű Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes — a NÉPES — hagyományaira támaszkodva, mégis új szellemben, új célkitűzésekkel megalakult, jobbára a Bratislavában tanuló közép- és felsőfokú iskolák tanulóiból; a neve ekkor még Magyar Főiskolások Művészegyüttese volt. Arra talán már az alapító tagok sem emlékeznek, hogy kitől is származik tulajdonképpen az Ifjú Szívek elnevezés; annyi viszont biztos, hogy az együttes már 1957-től ezen a néven járta Szlovákia magyarlakta tájait, azzal a céllal, hogy minél több ^helyre eljuttassa kultúránk, elsősorban néphagyományaink értékeit. A kerekNévforduló kötelez a visszatekintésre. Lássuk tehát dióhéjban az Ifjú Szívek történetét, tekintsük át az eddig megtett utat, hogy aztán elérkezhessünk a jelenhez. A jelen alatt pedig ezúttal elsősorban azt a két jubileumi emlékműsort értjük, amelyet nemrég mutatott be az együttes, fennállásának 30. és hazánk felszabadulásának 40. évfordulója tiszteletére, s amelyek kiváló alkalmat nyújtottak az^ összegzésre. Előtte azonban — ígéretünkhöz híven — lépjünk vissza a múltba. Szóba került már az 1957-es év; nemcsak a „névadás“ szempontjából jelentős mérföldkő ez az együttes történetében. A legfelsőbb pártszervek, valamint a CSEMADOK KB javaslatára ekkor vállalt ugyanis védnökséget a csoport fölött a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Szlovákiai Központi Bizottsága. Ez egyben azt is jelentette, hogy az Ifjú Szívek felhivatásos, államilag támogatott együttessé vált. Az útkeresés, a saját arculat kialakítása soha nem könnyű feladat ,s buktatói nem kerülték el a fiatal, lelkes csoportot sem. A lelkesedés szót itt korántsem frázisként használjuk; éppen ellenkezőleg, azt akarjuk vele éreztetni, hogy az együttes tagjai, a tettvágytól, a lelkesedéstől sarkallva kezdetben, mi tagadás, túl sokat akartak. Afféle „egyetemes művészcsoport“ képe lebegett a szemük előtt, s ennek megfelelően az Ifjú Szívek kezdetben — mindBn volt. Pontosabban: énekkarból, zenekarból, tánccsoportból,' irodalmi színpadból és színjátszó csoportból állott. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy ez így nem megy, és ez így nem is lehet cél, s az együttes vezetősége — Ag Tibor igazgatóval az élen — végrehajtotta az első, azóta is érvényes „szakosodást“: a néphagyomáftynk gyűjtését, ápolását és színpadra vitelét tűzték ki fő célul. Ennek megfelelően alig néhány fellépés után megszűnt az irodalmi kör, és egyetlen bemutató (Karinthy Ferenc: Ezer év) után a színjátszó csoport is. Maradt tehát az énekkar, a zenekar és a tánccsoport, s máig ilyen az Ifjú Szívek „felállása“. Két év múlva, 1959-ben az, együttes már részt vett a hivatásos és félhivatásos együttesek első országos szemléjén, Karlovy Varyban. S bár felmerültek bizonyos szakmai kifogások, a csoport semmiképpen sem vallott szégyent. Eredményesebb és gyengébb évek következtek, melyek során a kezdeti lelkesedés kissé lelohadt ugyan, ám a munka színvonala a növekvő tapasztalatok eredményeképpen lassan, de biztosan emelkedett. Fennállásának tizedik évfordulóját tehát jogosan ünnepelhette úgy az együttes, mint eddigi működése csúcspontját. S hogy ez távolról sem elfogult önvéleményezés volt, annak a legfőbb bizonyítéka, hogy 1965-ben megkapták „A kiváló munkáért“ állami kitüntetést. zőtlenül hatott az együttes munkájára. Mindezek a változások még egy körülménynek tulajdoníthatók, amelyről szintén nem illik .megfeledkezni: az Ifjú Szívek vezetőjének posztjára ugyanis 1970- ben dr. Kulcsár Tibor került, s a mai napig ő tölti be az együttes Igazgatójának tisztségét. Az együttes három részlegében ma mintegy ezerszázan dolgoznak rendszeresen. Mind az énekés zenekar, mind a tánccsoport fennállása óta következetesen tartja magát az induláskor meghirdetett művészi célhoz: összegyűjteni, ápolni és művészi módon továbbadni a szlovákiai magyar néphagyományokat, elsősorban a kimeríthetetlen kincsesbányát jelentő népdal- és néptánckultúrát. Ideje, hogy az eddigieken kívül néhány további nevet is megemlítsünk, amelyek egyben átmenetül is szolgálnak a múltból a jelenbe. Elsősorban Viczay Pálét, aki Ag Tibort követően 1970-ig volt az együttes igazgatója. Janda Ivánt ma már úgyszólván minden kultúraszerető szlovákiai magyar ismeri, mint a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának vezető karnagyát; azt viszont bizonyára jóval kevesebben tudják róla, hogy ő volt az Ifjú Szívek énekkarának első karnagya is. Ezerkilencszázhetvenkettőtől ezen a poszton Kovács Kálmán áll, s asszisztense, az egykori „éneklő ügyvédjelölt“, Németh Imre. Az együttes leg/HŰIT, itttS é* 30V0 ■Ж Az igazsághoz tartozik, hogy ezek után stagnáció, majd bizonyos fokú visszaesés következett be az együttes munkájában. Ennek oka azonban elsősorban a válságosra fordult politikai légkör volt, amely hazánk kulturális és közéletére általánosságban nyomta rá bélyegét. A válság elmúltával újabb jelentős határkő következett az együttes életében: 1969. december elsejétől az SZSZK Művelődésügyi Minisztériumának közvetlen irányítása alá került. Ez a változás, a megnövekedett anyagi lehetőségekkel és a konszolidálódó társadalmi élet hozta számos egyéb változással együtt új lendületet adott a csoport munkájának. Megélénkült a tagtoborzás, melynek következtében újjászerveződött az együttes mindhárom részlege. Sikerült kiküszöbölni azt az „idényjelleget“ is, amely — tekintettel arra, hogy a tagság túlnyomórészt diákokból állott — mindeddig kedve-Az Ifjú Szívek jubileuma foglalkoztatottabb részlegének, a zenekarnak az élén csaknem az indulástól kezdve Karaba Gyula áll. A tánccsoport első számú koreográfusa több mint egy évtizeden át Kvoőák József volt, s bár még ma is dolgozik az együttessel, szerepét az új követelményeknek megfelelően fokozatosan Katona István veszi át, aki 1983-ban került az Ifjú Szívekhez, s aki korábban a komáromi (Komárno) Hajós tánccsoport vezetője volt. Nagyjából tehát ennyi az, amit illett elmondani legszínvonalasabb művészcsoportunkról, mielőtt rátérnénk jubileumi bemutatójuk méltatására. Utaltunk már rá, hogy tulajdonképpen két bemutatóról van szó, s a kettéválasztás szükségszerű volt. A teljes együttes egyszerre való szerepeltetése főleg ilyen átfogó, összegező igényű ünnepi műsorral — gyakorlatilag lehetetlen. Indokolt volt „tehát a döntés, hogy — néhány hetes időeltolódással — külön mutassa be műsorát az ének- és zenekar, illetve a tánccsoport.'A színhely mindkét esetben méltó volt az ünnepi évfordulóhoz, hiszen az énekkart, a zenekart és szólistáikat a Szlovák Filharmónia hangversenytermében, a tánccsoportot pedig — két egymást követő napon — a Szlovák Nemzeti Színházban láthatta a közönség. Az Ifjú Szívek hivatásos jellege a nagyközönség számára elsősorban a zenekar teljesítményéből érezhető. Ennek természetesen az is oka, hogy egy-egy tánccsoportban vagy énekkarban kifejtett munkától eltérően zenésznek lenni — élethivatás. Az Ifjú Szívek zenekara így a szó legigazibb értelmében vett magas színvonalú hivatásos együttes, amit az ünnepi bemutatón ékesszólóan bebizonyítottak. Az énekkarral közösen előadott műsoruk felejthetetlen két órát szerzett a Vigadó ünnepi közönségének. Kodály Zoltán, Eugen Suction és Claudio Monteverdi ismert művel mellett több olyan darabot is hallhattunk, amelynek ezen az estén volt a hazai premierje. Ilyen volt a műsor nyitószáma, Farkas Ferenc Partita all’Ungarescája, Bárdos Lajos II. népdalrapszódiája, Vavrinecz Béla Három ballada című műve, vagy az est talán legsikeresebb műsorszáma, V avrinecz Béla Ipolymenti öreg verbunkja. A legigényesebb zeneérlő is csak az elismerés hangján nyilatkozhatott erről a közel két óráról, s hogy ez valóban így is volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a műsor után, a közönség szűnni nem akaró ünneplésének közepette Vavrinecz Béla és Szíjjártő Jenő — akinek Zobor-vidéki lakodalmas című műve szintén szerepelt a műsorban — személyesen. mondott köszönetét az énekkar és a zenekar tagjainak. Várakozási izgalommal foglaltunk helyet néhány héttel később a Szlovák Nemzeti Színház nézőterén, hogy megtekintsük a tánccsoport műsorát. Várakozásunk oka érthető volt, hiszen nem számított titoknak, hogy két, szemléletében eltérő koreográfiái elképzelés áll most egymással szemben a csoporton belül. Természetesen nincs szó presztízskérdésről, még kevésbé valamiféle kiélezett konfliktusról, hiszen a cél — a csoport színvonalának további emelése, tágabb összefüggésekben pedig néptánckultúránk további értékeinek felfedezése és közkinccsé tétele — közös. Tény azonban, hogy — Kvoőák József egy évtizedes munkájának maradéktalan elismerése mellett — Katona István új szemléletmód megtestesítője. Már amennyiben újnak lehet nevezni a teljes eredetiségre való törekvést, az ősi gyökerekhez való visszanyúlást, hiszen néptánckultúránkban egyre inkább ez a felfogás válik uralkodóvá. Az Ifjú Szívek esetében azonban valóban újnak nevezhetjük, hiszen Kvoőák József koreográfiáit sokkal inkább a szintézisre való törekvés jellemezte, amelyen belül összefolytak, egybemosódtak az egyes tájegységek ősi tánchagyományai. Azt még rossz indulattal sem lehetne állítani, hogy a táncnyelv ilyetén történő uniformizálása a színvonal rovására ment volna, hiszen esetenként valóságos stilizációs bravúrt képviselt; példaként elég felhozni a Szép Júliát, a Cigányláncot vagy Az élet győz a háború lelett című kompozíciót, amelyek a csoport legemlékezetesebb sikerei közé tartoznak. A néphagyományok terén azonban — s ez alól a néptánc sem kivétel — világszerte a tiszta forráshoz való visszatérés válik a legfontosabb kritériummá, s ezt az irányzatot jelenleg egyértelműen Katona István képviseli következetesebben. A tánccsoport Tavaszköszöntő című műsora ennek megfelelően két jól elkülöníthető részből állt. Az első rész — Májusi csokor címmel — érezhetően Kvoőák József „keze nyomát“ viselte magán; egységes, nfagas fokon stilizált, olykor monumentális műsorblokk volt, amelyben jól érvényesült a vezérgondolat: tisztelgés hazánk felszabadulásának 40. évfordulója előtt. Láthattunk zempléni szlovák táncokat, hallhattuk Török Elemér Tibor Andrašovan által megzenésített versét, s az összeállítást egy monumentális, ám ítt-ott kissé olcsó eszközzel megoldott Finálé zárta. A második rész címe A virágok vetélkedése volt, amelyben kitűnően érvényesült Katona István eredetiségre, stílustisztaságra való törekvése. A blokk magvát alkotó táncok lényegében úgy kerültek bemutatásra, ahogyan máig élnek ősi formájukban a különböző tájegységeken, legfeljebb annyi változtatással, amennyit a színpad törvényei feltétlenül megkövetelnek. Külön ki kell emelni a két szólótáncos, Maflák Bea és Kaluž Arpád teljesítményét. Ennyit a múltról és a jelenről, s az idörendiség és a jubileum egyaránt úgy kívánja, hogy befejezésként az együttes jövőbeli terveiről, művészi elképzeléseiről essék néhány sző. Erről dr. Kulcsár Tibor személyében valóban a legilletékesebb nyilatkozik: — Bár egy ilyen ünnepi bemutató kétségkívül a legnagyobb eseménynek számít együttesünk életében, a fő célunkat mégsem ebben jelölném meg. Csakis azzal tudjuk ugyanis valóra váltani művészi küldetésünket, ha műsorainkat minél több helyen, minél többen láthatják. Országjárásunk során ilyen „teljes“ fellépésre több ok miatt sincs módunk; ezért a legközelebbi jövőben olyan kamaraműsor színpadra vitelét tervezzük, amelynek szereplőgárdája nem haladná meg a 25—30 főt, s amelyben sűrítve lennének jelen Szlovákia magyarlakta tájegységeinek legjellegzetesebb népdal- és néptánchagyományai. Ezzel egyúttal azt is elárultam, hogy — elsősorban a néptánc terén — tovább kívánjuk szorgalmazni a visszatérést az eredetiséghez, az ősi gyökerekhez. 4 VASS GYULA IX. Tavaszi szél... n is Nemzetiségi jkulturális, életünkben népes táborukkal kezdettől fogva jelen vannak és fontos szerepet töltenek be az éneklőcsoportok és népi jzenekarok, amelyek tolmácsolói a magyar népdalkincsnek és féltő ápolói a népzenei hagyományoknak. Egyik fóruma ennek a kétévenként megrendezésre kerülő Tavaszi szél vizet áraszt oszágos népdalverseny. Idén IX. évfolyamához érkezett ez a rangos vetélkedő, melynek a nagykürtöst (Veľký Krtíš) járási döntőjét a lukanényei (Nenince) művelődési ház színháztermében tartották meg. Annak ellenére, hogy a tavasz kellős közepén, a tavaszi mezőgazdasági és kerti munkák „szezonjában került sor a döntőre, meglehetősen népes szereplőtábora volt. Ez azt bizonyítja, hogy a falusi emberek mindennapi munkájuk mellett szívesen szakítanak maguknak időt a néphagyományok ápolására. A járási döntőben kilenc éneklőcsoport, nyolc szólóénekes és egy-egy népi hangszeren játszó szólista és együttes mutatkozott be a szép számmal öszszegyűlt közönségnek. Számomra, aki évek óta figyelemmel kísérem a járás éneklőcsoportjainak szereplését, élményt jelentett újra találkozni a kovácsi (Kováčovo) Piros rózsakoszorú női énekkarral, a bussai (Bušinre) vegyes éneklőcsoporttal, a gyönyörű népviseletükről híres ipolyvarbói (Vrbovkaf menyecskékkel. Üj összeállításban szerepelt az ipolynyéki (Vinica) Akáciomb vegyes éneklőcsoport, szép népdalokkal mutatkozott be a nemrégiben alakult lukanényei Rozmaring női éneklőcsoport. Több éves szünet után ismét résztvevője volt a Tavaszi .szél... járási döntőjének a jó hangú menyecskékből álló inámi (Dolinka) Gyöngyvirág éneklőcsoport, s mint minden alkalommal, most is láthattuk-hallhattuk az ipotykéri (Kiarov) menyecskekórust. Újoncnak számított a javarészt huszonévesekből verbuválódott ipolyvarbói férfikórus és a csábi (Cebovce) vegyes éneklőcsoport. A szólóénekesek kategóriájában méltán kitűnt szép hangjával az inámi Ciszárik Margit; népballadát adott elő a kovácsi Hrubík Bélfiné és még sorolhatnánk a többieket is, akik szereplésükkel emelték a járási vetélkedő színvonalát. Ag Tibor népdalkutató, a zsűri elnöke rövid értékelésében a népdal ünnepének nevezte a járási döntőt, amelyet színvonalasnak minősített, de nem hallgatta el a csoportok és szólóénekesek szereplésében észlelt hiányosságokat, s a népdalválasztás hibáira is rámutatott. Arra bíztatta' a szereplő csoportokat és énekeseket, hogy a jövőben műsoruk összeállításánál jobban törekedjenek a változatosságra, és ne feledkezzenek meg szőkébb pátriájuk népdalainak felkutatásáról sem. A bíráló bizottság döntése alapján az október végén sorra kerülő területi döntőben Ciszárik Margit szólóénekes, a nényei Híves László citerás, a nényei női, a busái vegyes éneklőcsoport és a lukanényei citerazenekar, valamint az ipolynyéki folklórcsoport fogja képviselni a nagykürtüsi járást. A verseny értékelése után a csoportok és a szólóénekesek elismerő oklevelet kaptak. Az igazsághoz tartozik, mind ez idáig szokás volt, hogy a legjobbak az adott lehetőségekhez mérten tárgyi jutalmat, egy-egy szép üvegvázát, kerámiát, esetleg könyvet kaptak. Hogy ezen a járási döntőn miért nem volt így, 'számomra rejtély; mindenképpen Csökkentette valamelyest az esenlény rangját. Bodzsár Gyula
