Szabad Földműves, 1985. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1985-06-01 / 22. szám

<7ЛИЛП WtttrnMÜVES 1985. június í. (A szerző felvételei) Nemzedéknyi múltat jelentő jubileumot ün­nepel az idén nemzetiségi kultúránk egyik legismertebb reprezentánsa, az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Táncegyüttes. Immár három év­tizede annak, hogy a rövid életű Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes — a NÉPES — hagyományaira támaszkodva, mégis új szellemben, új célkitűzésekkel megalakult, jobbára a Bratisla­­vában tanuló közép- és felsőfokú iskolák tanulói­ból; a neve ekkor még Magyar Főiskolások Mű­vészegyüttese volt. Arra talán már az alapító ta­gok sem emlékeznek, hogy kitől is származik tu­lajdonképpen az Ifjú Szívek elnevezés; annyi vi­szont biztos, hogy az együttes már 1957-től ezen a néven járta Szlovákia magyarlakta tájait, azzal a céllal, hogy minél több ^helyre eljuttassa kul­túránk, elsősorban néphagyományaink értékeit. A kerekNévforduló kötelez a visszatekintésre. Lássuk tehát dióhéjban az Ifjú Szívek történetét, tekintsük át az eddig megtett utat, hogy aztán elérkezhessünk a jelenhez. A jelen alatt pedig ez­úttal elsősorban azt a két jubileumi emlékműsort értjük, amelyet nemrég mutatott be az együttes, fennállásának 30. és hazánk felszabadulásának 40. évfordulója tiszteletére, s amelyek kiváló alkal­mat nyújtottak az^ összegzésre. Előtte azonban — ígéretünkhöz híven — lépjünk vissza a múltba. Szóba került már az 1957-es év; nemcsak a „névadás“ szempontjából jelentős mérföldkő ez az együttes történetében. A legfelsőbb pártszervek, valamint a CSEMADOK KB javaslatára ekkor vál­lalt ugyanis védnökséget a csoport fölött a Cseh­szlovák Ifjúsági Szövetség Szlovákiai Központi Bizottsága. Ez egyben azt is jelentette, hogy az Ifjú Szívek felhivatásos, államilag támogatott együttessé vált. Az útkeresés, a saját arculat kialakítása soha nem könnyű feladat ,s buktatói nem kerülték el a fiatal, lelkes csoportot sem. A lelkesedés szót itt korántsem frázisként használjuk; éppen ellenke­zőleg, azt akarjuk vele éreztetni, hogy az együttes tagjai, a tettvágytól, a lelkesedéstől sarkallva kez­detben, mi tagadás, túl sokat akartak. Afféle „egyetemes művészcsoport“ képe lebegett a sze­mük előtt, s ennek megfelelően az Ifjú Szívek kezdetben — mindBn volt. Pontosabban: énekkar­ból, zenekarból, tánccsoportból,' irodalmi színpad­ból és színjátszó csoportból állott. Hamar bebizo­nyosodott azonban, hogy ez így nem megy, és ez így nem is lehet cél, s az együttes vezetősége — Ag Tibor igazgatóval az élen — végrehajtotta az első, azóta is érvényes „szakosodást“: a néphagyo­­máftynk gyűjtését, ápolását és színpadra vitelét tűzték ki fő célul. Ennek megfelelően alig néhány fellépés után megszűnt az irodalmi kör, és egyet­len bemutató (Karinthy Ferenc: Ezer év) után a színjátszó csoport is. Maradt tehát az énekkar, a zenekar és a tánccsoport, s máig ilyen az Ifjú Szívek „felállása“. Két év múlva, 1959-ben az, együttes már részt vett a hivatásos és félhivatásos együttesek első országos szemléjén, Karlovy Varyban. S bár fel­merültek bizonyos szakmai kifogások, a csoport semmiképpen sem vallott szégyent. Eredménye­sebb és gyengébb évek következtek, melyek során a kezdeti lelkesedés kissé lelohadt ugyan, ám a munka színvonala a növekvő tapasztalatok ered­ményeképpen lassan, de biztosan emelkedett. Fennállásának tizedik évfordulóját tehát jogosan ünnepelhette úgy az együttes, mint eddigi mű­ködése csúcspontját. S hogy ez távolról sem elfo­gult önvéleményezés volt, annak a legfőbb bizo­nyítéka, hogy 1965-ben megkapták „A kiváló munkáért“ állami kitüntetést. zőtlenül hatott az együttes munkájára. Mindezek a változások még egy körülménynek tulajdonít­hatók, amelyről szintén nem illik .megfeledkezni: az Ifjú Szívek vezetőjének posztjára ugyanis 1970- ben dr. Kulcsár Tibor került, s a mai napig ő töl­ti be az együttes Igazgatójának tisztségét. Az együttes három részlegében ma mintegy ezerszázan dolgoznak rendszeresen. Mind az ének­és zenekar, mind a tánccsoport fennállása óta kö­vetkezetesen tartja magát az induláskor meghir­detett művészi célhoz: összegyűjteni, ápolni és művészi módon továbbadni a szlovákiai magyar néphagyományokat, elsősorban a kimeríthetetlen kincsesbányát jelentő népdal- és néptánckultúrát. Ideje, hogy az eddigieken kívül néhány további nevet is megemlítsünk, amelyek egyben átmenetül is szolgálnak a múltból a jelenbe. Elsősorban Vi­­czay Pálét, aki Ag Tibort követően 1970-ig volt az együttes igazgatója. Janda Ivánt ma már úgyszól­ván minden kultúraszerető szlovákiai magyar is­meri, mint a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Köz­ponti Énekkarának vezető karnagyát; azt viszont bizonyára jóval kevesebben tudják róla, hogy ő volt az Ifjú Szívek énekkarának első karnagya is. Ezerkilencszázhetvenkettőtől ezen a poszton Ko­vács Kálmán áll, s asszisztense, az egykori „ének­lő ügyvédjelölt“, Németh Imre. Az együttes leg­/HŰIT, itttS é* 30V0 ■Ж Az igazsághoz tartozik, hogy ezek után stagná­­ció, majd bizonyos fokú visszaesés következett be az együttes munkájában. Ennek oka azonban elsősorban a válságosra fordult politikai légkör volt, amely hazánk kulturális és közéletére álta­lánosságban nyomta rá bélyegét. A válság elmúl­tával újabb jelentős határkő következett az együt­tes életében: 1969. december elsejétől az SZSZK Művelődésügyi Minisztériumának közvetlen irá­nyítása alá került. Ez a változás, a megnöveke­dett anyagi lehetőségekkel és a konszolidálódó társadalmi élet hozta számos egyéb változással együtt új lendületet adott a csoport munkájának. Megélénkült a tagtoborzás, melynek következté­ben újjászerveződött az együttes mindhárom rész­lege. Sikerült kiküszöbölni azt az „idényjelleget“ is, amely — tekintettel arra, hogy a tagság túl­nyomórészt diákokból állott — mindeddig kedve-Az Ifjú Szívek jubileuma foglalkoztatottabb részlegének, a zenekarnak az élén csaknem az indulástól kezdve Karaba Gyula áll. A tánccsoport első számú koreográfusa több mint egy évtizeden át Kvoőák József volt, s bár még ma is dolgozik az együttessel, szerepét az új követelményeknek megfelelően fokozatosan Kato­na István veszi át, aki 1983-ban került az Ifjú Szívekhez, s aki korábban a komáromi (Komárno) Hajós tánccsoport vezetője volt. Nagyjából tehát ennyi az, amit illett elmondani legszínvonalasabb művészcsoportunkról, mielőtt rátérnénk jubileumi bemutatójuk méltatására. Utaltunk már rá, hogy tulajdonképpen két bemu­tatóról van szó, s a kettéválasztás szükségszerű volt. A teljes együttes egyszerre való szerepelte­tése főleg ilyen átfogó, összegező igényű ünnepi műsorral — gyakorlatilag lehetetlen. Indokolt volt „tehát a döntés, hogy — néhány hetes időeltoló­dással — külön mutassa be műsorát az ének- és zenekar, illetve a tánccsoport.'A színhely mind­két esetben méltó volt az ünnepi évfordulóhoz, hiszen az énekkart, a zenekart és szólistáikat a Szlovák Filharmónia hangversenytermében, a tánc­­csoportot pedig — két egymást követő napon — a Szlovák Nemzeti Színházban láthatta a közön­ség. Az Ifjú Szívek hivatásos jellege a nagyközönség számára elsősorban a zenekar teljesítményéből érezhető. Ennek természetesen az is oka, hogy egy-egy tánccsoportban vagy énekkarban kifejtett munkától eltérően zenésznek lenni — élethivatás. Az Ifjú Szívek zenekara így a szó legigazibb ér­telmében vett magas színvonalú hivatásos együt­tes, amit az ünnepi bemutatón ékesszólóan bebi­zonyítottak. Az énekkarral közösen előadott mű­soruk felejthetetlen két órát szerzett a Vigadó ünnepi közönségének. Kodály Zoltán, Eugen Su­ction és Claudio Monteverdi ismert művel mellett több olyan darabot is hallhattunk, amelynek ezen az estén volt a hazai premierje. Ilyen volt a mű­sor nyitószáma, Farkas Ferenc Partita all’Unga­­rescája, Bárdos Lajos II. népdalrapszódiája, Vav­rinecz Béla Három ballada című műve, vagy az est talán legsikeresebb műsorszáma, V avrinecz Béla Ipolymenti öreg verbunkja. A legigényesebb zeneérlő is csak az elismerés hangján nyilatkoz­hatott erről a közel két óráról, s hogy ez valóban így is volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a műsor után, a közönség szűnni nem akaró ünneplésének közepette Vavrinecz Béla és Szíj­­jártő Jenő — akinek Zobor-vidéki lakodalmas cí­mű műve szintén szerepelt a műsorban — szemé­lyesen. mondott köszönetét az énekkar és a zene­kar tagjainak. Várakozási izgalommal foglaltunk helyet néhány héttel később a Szlovák Nemzeti Színház nézőte­rén, hogy megtekintsük a tánccsoport műsorát. Várakozásunk oka érthető volt, hiszen nem szá­mított titoknak, hogy két, szemléletében eltérő koreográfiái elképzelés áll most egymással szem­ben a csoporton belül. Természetesen nincs szó presztízskérdésről, még kevésbé valamiféle kiéle­zett konfliktusról, hiszen a cél — a csoport szín­vonalának további emelése, tágabb összefüggések­ben pedig néptánckultúránk további értékeinek felfedezése és közkinccsé tétele — közös. Tény azonban, hogy — Kvoőák József egy évtizedes munkájának maradéktalan elismerése mellett — Katona István új szemléletmód megtestesítője. Már amennyiben újnak lehet nevezni a teljes ere­detiségre való törekvést, az ősi gyökerekhez való visszanyúlást, hiszen néptánckultúránkban egyre inkább ez a felfogás válik uralkodóvá. Az Ifjú Szívek esetében azonban valóban újnak nevezhet­jük, hiszen Kvoőák József koreográfiáit sokkal inkább a szintézisre való törekvés jellemezte, a­­melyen belül összefolytak, egybemosódtak az egyes tájegységek ősi tánchagyományai. Azt még rossz indulattal sem lehetne állítani, hogy a tánc­nyelv ilyetén történő uniformizálása a színvonal rovására ment volna, hiszen esetenként valóságos stilizációs bravúrt képviselt; példaként elég fel­hozni a Szép Júliát, a Cigányláncot vagy Az élet győz a háború lelett című kompozíciót, amelyek a csoport legemlékezetesebb sikerei közé tartoz­nak. A néphagyományok terén azonban — s ez alól a néptánc sem kivétel — világszerte a tiszta forráshoz való visszatérés válik a legfontosabb kritériummá, s ezt az irányzatot jelenleg egyértel­műen Katona István képviseli következetesebben. A tánccsoport Tavaszköszöntő című műsora en­nek megfelelően két jól elkülöníthető részből állt. Az első rész — Májusi csokor címmel — érezhe­tően Kvoőák József „keze nyomát“ viselte magán; egységes, nfagas fokon stilizált, olykor monumen­tális műsorblokk volt, amelyben jól érvényesült a vezérgondolat: tisztelgés hazánk felszabadulá­sának 40. évfordulója előtt. Láthattunk zempléni szlovák táncokat, hallhattuk Török Elemér Tibor Andrašovan által megzenésített versét, s az össze­állítást egy monumentális, ám ítt-ott kissé olcsó eszközzel megoldott Finálé zárta. A második rész címe A virágok vetélkedése volt, amelyben kitű­nően érvényesült Katona István eredetiségre, stí­lustisztaságra való törekvése. A blokk magvát al­kotó táncok lényegében úgy kerültek bemutatás­ra, ahogyan máig élnek ősi formájukban a külön­böző tájegységeken, legfeljebb annyi változtatás­sal, amennyit a színpad törvényei feltétlenül meg­követelnek. Külön ki kell emelni a két szólótán­cos, Maflák Bea és Kaluž Arpád teljesítményét. Ennyit a múltról és a jelenről, s az idörendiség és a jubileum egyaránt úgy kívánja, hogy befeje­zésként az együttes jövőbeli terveiről, művészi elképzeléseiről essék néhány sző. Erről dr. Kul­csár Tibor személyében valóban a legilletékesebb nyilatkozik: — Bár egy ilyen ünnepi bemutató kétségkívül a legnagyobb eseménynek számít együttesünk éle­tében, a fő célunkat mégsem ebben jelölném meg. Csakis azzal tudjuk ugyanis valóra váltani művé­szi küldetésünket, ha műsorainkat minél több he­lyen, minél többen láthatják. Országjárásunk so­rán ilyen „teljes“ fellépésre több ok miatt sincs módunk; ezért a legközelebbi jövőben olyan ka­maraműsor színpadra vitelét tervezzük, amelynek szereplőgárdája nem haladná meg a 25—30 főt, s amelyben sűrítve lennének jelen Szlovákia ma­gyarlakta tájegységeinek legjellegzetesebb népdal- és néptánchagyományai. Ezzel egyúttal azt is el­árultam, hogy — elsősorban a néptánc terén — tovább kívánjuk szorgalmazni a visszatérést az eredetiséghez, az ősi gyökerekhez. 4 VASS GYULA IX. Tavaszi szél... n is Nemzetiségi jkulturális, életünk­ben népes táborukkal kezdettől fogva jelen vannak és fontos sze­repet töltenek be az éneklőcso­portok és népi jzenekarok, amelyek tolmácsolói a magyar népdalkincs­nek és féltő ápolói a népzenei ha­gyományoknak. Egyik fóruma en­nek a kétévenként megrendezésre kerülő Tavaszi szél vizet áraszt oszágos népdalverseny. Idén IX. évfolyamához érkezett ez a rangos vetélkedő, melynek a nagykürtöst (Veľký Krtíš) járási döntőjét a lukanényei (Nenince) művelődési ház színháztermében tartották meg. Annak ellenére, hogy a tavasz kellős közepén, a tavaszi mezőgaz­dasági és kerti munkák „szezonjá­­ban került sor a döntőre, meglehe­tősen népes szereplőtábora volt. Ez azt bizonyítja, hogy a falusi emberek mindennapi munkájuk mellett szívesen szakítanak ma­guknak időt a néphagyományok ápolására. A járási döntőben ki­lenc éneklőcsoport, nyolc szóló­énekes és egy-egy népi hangsze­ren játszó szólista és együttes mu­tatkozott be a szép számmal ösz­­szegyűlt közönségnek. Számomra, aki évek óta figyelemmel kísérem a járás éneklőcsoportjainak sze­replését, élményt jelentett újra ta­lálkozni a kovácsi (Kováčovo) Pi­ros rózsakoszorú női énekkarral, a bussai (Bušinre) vegyes éneklő­csoporttal, a gyönyörű népvisele­tükről híres ipolyvarbói (Vrbovkaf menyecskékkel. Üj összeállításban szerepelt az ipolynyéki (Vinica) Akáciomb vegyes éneklőcsoport, szép népdalokkal mutatkozott be a nemrégiben alakult lukanényei Rozmaring női éneklőcsoport. Több éves szünet után ismét résztvevője volt a Tavaszi .szél... járási dön­tőjének a jó hangú menyecskékből álló inámi (Dolinka) Gyöngyvirág éneklőcsoport, s mint minden al­kalommal, most is láthattuk-hall­­hattuk az ipotykéri (Kiarov) me­nyecskekórust. Újoncnak számított a javarészt huszonévesekből ver­buválódott ipolyvarbói férfikórus és a csábi (Cebovce) vegyes ének­lőcsoport. A szólóénekesek kate­góriájában méltán kitűnt szép hangjával az inámi Ciszárik Mar­git; népballadát adott elő a ková­csi Hrubík Bélfiné és még sorol­hatnánk a többieket is, akik sze­replésükkel emelték a járási ve­télkedő színvonalát. Ag Tibor népdalkutató, a zsűri elnöke rövid értékelésében a nép­dal ünnepének nevezte a járási döntőt, amelyet színvonalasnak minősített, de nem hallgatta el a csoportok és szólóénekesek sze­replésében észlelt hiányosságokat, s a népdalválasztás hibáira is rá­mutatott. Arra bíztatta' a szereplő csoportokat és énekeseket, hogy a jövőben műsoruk összeállításánál jobban törekedjenek a változatos­ságra, és ne feledkezzenek meg szőkébb pátriájuk népdalainak felkutatásáról sem. A bíráló bizottság döntése alap­ján az október végén sorra kerülő területi döntőben Ciszárik Margit szólóénekes, a nényei Híves László citerás, a nényei női, a busái ve­gyes éneklőcsoport és a lukané­nyei citerazenekar, valamint az ipolynyéki folklórcsoport fogja képviselni a nagykürtüsi járást. A verseny értékelése után a cso­portok és a szólóénekesek elisme­rő oklevelet kaptak. Az igazság­hoz tartozik, mind ez idáig szokás volt, hogy a legjobbak az adott lehetőségekhez mérten tárgyi ju­talmat, egy-egy szép üvegvázát, kerámiát, esetleg könyvet kaptak. Hogy ezen a járási döntőn miért nem volt így, 'számomra rejtély; mindenképpen Csökkentette vala­melyest az esenlény rangját. Bodzsár Gyula

Next

/
Thumbnails
Contents