Szabad Földműves, 1985. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1985-04-27 / 17. szám

SZABAD FÖLDMŰVES

1985. április 27.

Aktivizál

a Spartakiád

I98S

'A rozsnyöi óvodákban is lelkesen készülnek a csemeték, anyukáikkal vagy

apukáikkal, a szülők—gyerekek közös gyakorlatára

(Štefan Repka felvétele)

A rozsnyói (Rožňava) Járásban is a terveknek megfelelő ütemben hálád в Csehszlovák Spartakiádra való felkészülés. Tizenegyezer személy (ezerötszázzal több mint az előző időszakban) kapcsolódott be ebbe a világszerte egyedülállónak nevezhető mozgalomba. Közülük mintegy hétezren szerepelnek majd májusban a járási és a körzeti bemutatókon. Ezeken kívül a nagyobb falvakban még kilenc területi fellépést Is terveznek, amelyek nagyobb-része már le is zajlott.

A tizenhárom gyakorlatban összesen 668 tornász — köztük mintegy száz sportszervezeti tag — készül az országos bemutatóra. Az Iskolák tanulói után a kuntapolcai (Kunové Teplice) magnezitüzeni és a gömörhorkai (Gemerská Hôrka) cellulózgyár dolgozói kapcsolódnak be a legnagyobb mértékben e látványos sporteseménybe. A gyakorlatvezetők java része már „veteránnak“ számít ebben a „szakmában“. A felkészülést a Járásban harmincegy tagú bizottság irányítja dr. Ján Barilla vezetésével.

E sportfórumnak köszönhetően a tömegsport-mozgalom is aktivizálódott a járásban. Nyári és téli spartakiád-napokat rendeztek és fognak rendezni, amelyeken tizenkét sportágban adott, illetve ad számot a felkészültségéről mintegy négyezer sportoló. Továbbá: a tömegszervezetek, mindenekelőtt a sportszervezetek sportvetélkedőket és természetjáró túrákat is szerveznek az érdeklődők számára.

(korcsmáros)

JŐKAI-HAPOK 1985

„KELETRŐL“ JELENTJÜK

Oi-szágos kulturális rendezvényeink sorát az idén is a Jókai-napok versenysorozata nyitja, s tekintettel arra’ hogy már csak valóban néhány hét választ el tőle, a felkészülés mindenütt a végső szakaszába érkezett.

Néhány héttel ezelőtt már felkerestünk három csoportot, hogy megérdeklődjük, hol tartanak a felkészülésben, mivel lépnek színre, s általában, milyennek látják az aktív resztvevő szemével hazai amatőr színjátszásunk helyzetét. Ezúttal — kihasználva azt a gyakorinak éppen nem nevezhető lehetőséget, hogy riportot alkalmával kissé messzebbre is sikerült eljutnunk — két további csoport háza tájára látogattunk el.

A kisszinpadok kategóriájának tavalyi (fölényes) győzteséről, a kassai (Košice) Pineeszínpadról, illetve „bronzérmeséről“, az ngyancsak kassai Schönherz Zoltán Gépipari Szakközépiskola „X“ (Iparista Kis Szín pad) nevű gárdájáról van szó.

• • •

— Idestova tíz éve vagyok a szakmában — kezdi a beszélgetést Havasi Péter, a Pinceszínpad vezetője. —

Ebből az utolsó nyolc év a Pinceszínpadé: 1977-ben alakítottam, zömmel főiskolásokból, illetve fiatal dolgozókból. A nyolc év alatt vagy kllencven-száz tag cserélődött kt az együttesben, de elmondhatom, hogy munkánkban nagyobb megtorpanás soha nem következett be. Ötször jutottunk el a Jókat-napokra, s díj nélkül egyetlen alkalommal sem tértünk haza. Csak a legutóbbi évekről:

1983-ban második díj az Equussal, tavaly pedig a kisszinpadok kategóriájának első díja a Piroska című kabaréval.

— Meg kell mondanom hogy én személy szerint már féltettem a Jókai napokat a túlzott ..elkomolyodástiil“. Mintha a rendezők ei sem tudták volna másként képzelni a sikert, csak mosolytalan, drámai hangvételű darabokon keresztül. Két éve a nagymegyeriek (Calovo) „áttörése“ Majakovszkij Poloskájával még afféle szabályt erősítő kivételnek tűnt, de azt hiszem, éppen önök szilárdították meg végleg tavaly a „könnyű niűíaj“ pozícióit... Honnan támadt az ötlet, hogyan született a Piroska, ez a sziporkázóan szellemes összeállítás?

— Prózaibban, mint gondolná. Tavállalnla a legfelsőbb főrumon velő értékelés felelősségteljes feladatát.

— S végül: mivel készülnek aa idén?

— A színjátszók kategóriájában tn^ dúltunk, egy mai magyar fró, Sliwajda György Segítség című, egész estét betöltő darabjával. „Egyszuszra játsszuk le a mintegy nyolcvan percet, aminek az egyik oka egyszerűen a körülményeinkben keresendő. Mi ugyanis a szó szoros értelmében véve „pinceszínpad“ vagyunk: egy pince a főhadiszállásunk, a próbatermünk, a színpadunk, s itt egyszerűen nem lehet szünetet tartani... A darabról még annyit, hogy a Fiatalok rivaldája című kötetben bukkantam rá,_s tavaly Kazincbarczikán láttam először, egy budapesti, amatőr társulat előadásában.

— Az eddigi sikeres évek után most mire számítanak?

— Majd meglátjuk. Erről liadd ne mondjak többet.

• • •

Az Iparistá Kis Színpad tavaly Alekszander Vologyin Gyíkocska című darabját mutatta be, Pásztó András rendezésében. A komoly téma komoly próba elé állította a tizenhattizennyolc éves fiatalokból álló társaságot, és ha makulátlannak nem is volt nevezhető az előadás, egészében véve kétségtelenül a jobbak kö?é tartozott; ezt egyébként a harmadik díj bizonyltja a legékesebben. Mivel egy Iskolai kultúrcsoport eleve nem lehet szilárd és stabil, ellenkezőleg: szükségszerűen újul meg évről évre, az „lkszesekre“ külön is kíváncsi voltam. Mivel ottjártamkor a kelet-szlovákiai kerületben éppen tartott a tavaszi szünidő, ismét csak vezetőjüket, Pásztó András pedagógust sikerült „tollvégre kapnom“, a Kazinczy-napok előadássorozatának egyik szüneteljen:

— Az „X“-et e hetvenes évek elején alapítottam meg, az iskolában már régóta sikeresen működő Glóbusz bábcsoport mintájára. Kezdetben természetesen távol állt tőlünk mindenfajta „versenyzői“ ambíció: elsősorban hasznos elfoglaltságot akartam biztosítani a tanulóknak, közelebb hozni őket a kultúrához, na és persze játszva, szórakoztató formában kiegészíteni a tananyagot, amikor például „kötelező“ szerző darabját tanultuk. Az érdeklődés kezdettől fogva óriási volt, a legnagyobb problémám az volt, kit hagyjak ki a jelentkezők közül. Azóta is mintegy harminc az állandó tagok száma, az elkerülhetetlen nemzedékváltásokat sem gond Ilyen érdeklődés mellett viszonylag zökkenőmentesen megvalósítani. Első próbálkozásaink az irodalmi színpad, a pódiumjáték és az egyéb kisszínpadl formák jegyében születtek, és tulajdonképpen csak az idén akarunk váltani. A Jókai-napokon tavaly másodszor szerepeltünk, és mi tagadás, ml magunk is meglepődtünk a harmadik helyezésen. Talán nem is annyira a mi érdemünk volt, mint inkább annak következménye, hogy egy helyben topog a színjátszásunk — ismétli, szinte szóról szóra, Havasi Péter szavait. — Ez alól érzésem szerint a hivatásos együttesek sem kivételek.

— Az előbb már utalt rá, hogy az idén „műfajváltásra“ készülnek...

— Igen, a színjátszó csoportok kategóriában Indultunk, éspedig nem mással, mint a Szentivánéji álommal. Éppen a fiatalokon keresztül — és főleg nekik — szeretnénk bebizonyítani, hogy Shakespeare nemcsak tananyag, kötelező olvasmány, hanem már egy kis odafigyeléssel Is könnyen felfedezhetők maradandó, mindig időszerű értékei. Jó ,a gyerekekkel dolgozni, lelkesek, fogékonyak, az iskolától is megkapunk minden szükséges segítséget.

— Küszöbön a Jókai napok; milyen reményekkel várják?

— Természetesen szeretnénk minél jobb helvezést elérni. Ezen túl azonban sokkal fontosabbnak tartom a Jókai-napok, azon küldetését, hogy évente összehozza amatőr színjátszó mozgalmunk színe-javát, mód nyílik a kölcsönös tapasztalatcserére, egymás jobb megismerésére. Ha idén „csak“ ennyivel leszünk ga^iagabbak, már nem érezhetjük csalódottnak magunkat.

A két beszélgetést köszöni:

VASS GYULA'

Beszélgetés

falusi fiatalokról

Havast Péter

(A szerző felvétele)

uo musuiyugva.

— Nyilván nem volt gértődékeny a zsűri... Komolyabbra fordítva a szót: milyennek tartja a mozgalmat, az értékelést, és általában, amatőr színjátszásunk helyzetét?

— Stagnál a mozgalom, ez éppen a tavalyi Jókai-napokon mutatkozott meg a legmarkánsabban. Mindez elsősorban a színjátszó csoportokra érvényes, ott már nemcsak stagnálásról, de egyenesen visszaesésről beszélhetünk; teljesen jogos volt a zsűri döntése, amikor ebben a kategóriában nem adott ki első dijat.Az okok eléggé nyilvánvalóak: egy színjátszó csoport működtetése minden szempontból — kosztümök, próbák, helyigény, díszletek — igényesebb, mint egy kisszínpadé. A rendezői és a dramaturgiai többletmunkán túl tehát egyszerűen — pénzről van szó. E téren pedig, gondolom, eléggé ismert az amatőr színjátszás helyzete .. . Sajnos, további visszaesés várható annak következtében, hogy az idén — harminc év után — megszűnt a C kategóriás színjátszó csoportok országos versenye. Alighanem itt is anyagi okok játszottak közre; ismét egy példája annak, hogyan ütköznek az ilyen szempontok a kultúra érdekeivel, s hogy az ilyen ütközésből általában melyik nézőpont kerül ki győztesen.

— Ami a Jókai-napok értékelését illeti, alapjában véve jónak tartom, ami azonban nem jelenti azt, hogy jobb nem lehetne. Éről-évre beválaszthatnának például a zsűribe egyegy amatőr rendezőt — természetesen nem az „érdekeltek közül —, aki azt is tudja, milyen munka, és főleg milyen lehetőségek, körülmények között végzett munka áll amögött, amit a színpadon lát. Kissé távoli hasonlattal ez olyasmi, mint a Dunamenti Tavasz gyermekzsürije, amit személy szerint kitűnő ötletnek tartok. További javaslatom az lenne, hogy mindhárom kerület képviselve legyen a zsűriben, mert a nyugatszlovákiai már évek óta „egyeduralkodó“. És végül: kulturális funkció, legyen az bármily magas, még senkit sem tesz színházi szakemberré. Az ilyen embernek, minden érdeme mellett, egyszerűen nem volna szabad

valy, az év első napjaiban kaharéelőadást hirdettek egy környékbeli faluban. Elmentem megnézni; mit mondjak, csapnivalóan rossz volt. Ekkor kezdett el motoszkálni bennem: szabad-e fgy lejáratni a kabarét? Pontosabban: ilyesmi után nem szinte kötelező-e megmutatni, hogy ebben a műfajban sokkal több van, hogy isten ments összetéveszteni a a szellemtelen humorizálgatással vagy éppenséggel a közönséges ripacskodással? Éppen a döntés előtt álltunk, mivel nevezzünk a Jókai-napok versenysorozatába. Az ötlet nyomán a műfaj máris eldőlt, a téma pedig — önként adódott... Ahhoz éppen elég fonákság van mindennapi életünkben, úgyhogy még szelektálnunk is kellett: stílszerűen éppen nemzetiségi kulturális életünk, pontosabban amatőr színjátszásunk fogyatékosságait vettük bonckés alá, nem kímélve legmagasabb fórumunkat, a Jőkai-napo-Kozsár Miklós mérnökkel, a SZISZ Tóketerebesi (Trcbisov) Járási Bízott ságának elnökével a falusi ifjúságról beszélgettem. Elsősorban a mezőgazdaságban dolgozó fiatalok sorsa érdekelt. Arról, hogy jelenleg a járás mezőgazdasági üzemeiben hány harminc éven aluli fiatal dolgozik, pontos áttekintésem nincs, de azt tudom, hogy ahogyan a gazdaságok egyre több mérnököt, közgaszdászt, jogászt, magasan képzett szakmunkást követelnek, úgy nő községeinkben a fiatalok száma. A mezőgazdasági munka iránti vonzódás egyenes arányban nő azzal, hogy ott számukra milyen lehetőség kínálkozik munkakörülményekben, jövedelemben, szociális ellátásban. Ezekben a kérdésekben ma még nem minden tökéletes. Erre utalnak a járási bizottság elnökének szavai is:

— Örömmel mondhatom, hogy a gazdaságok többsége a fiatalok vonalán teljesítette tagtohorozási tervét. A mezőgazdasági üzemek és az alapiskolák együttműködése javult, nagyon sok végzős tanuló választott mezőgazdasági pályát. Az utóbbi év-, tizedben különösen nagy volt a gégész és a gépjavító szkma iránti érdeklődés. Előrelépés történt az egyetemek, főiskolák és a mezőgazdasági üzemek együttműködésében is. Ugyanakkor el kell mondanom azt is, hogy a járásunkban jócskán található olyan település is, amely alig tud megtartani néhány fiatalt. Járásunkon kívül is sokan dolgoznak az itt lakó fiatalok közül, magyarán, nagy az ingázás, de azért folyamatosan teremtődnek a szakmunkást igénylő új munkahelyek járásunkban is. Jó példaként szolgálnak erre az egyre szaporodó mezőgazdasági melléküzemágak. Általában tehát mégis több fiatal marad itthon ma, mint tegnap, vagy tegnapelőtt, és várható, hogy ez továbbra is fgy marad.

Most pedig lássuk: mit ad, mit adhat a falu a fiataljainak?

Ad egyfajta anyagi jólétet. Igaz, ezt nem nyolc óra munkáért, hanem lényegesen többért. Éppen’ ezért, amikor ad, el is vesz valamit. A szabadidő egy jelentős részét.

Ad egy ismerős közeget. Szülőt, rokont, barátokat. Amikor ezt adja. elvesz a fiatalos kötetlenségből, a vélt szabadságból.

Ad, mondjuk egy szorgalmasan dolgozó, fiatal párnak, igen rövid idő alatt gépkocsit, berendezett házat, de el is vesz ezzel, hiszen kényszerpályához köti az életeket. A kocsi, a ház, az ezért vállalt többletmunka csökkenti a továbbtanulás, a továbblépés lehetőségét.

Ad tehát és elvesz. Valamit valamiért. De nézzük mit kap a falu a fiataloktól?

A megmaradás, a holnap egyetlen lehetőségét.

Megmaradást, túlélést írok, mert nem szeretem a hivatalosabb fogalmazást, jóllehet ismerősen csenghet a füleknek a falu népességmegtartó erejéről szólni. Persze ez tulajdonképpen csak játék a szavakkal, nem ezen múlik a lényeg. Az a bizonyos „valamit valamiért“ úgy is igaz, hogy a társadalomnak végre fontossá vált, hogy a falvaink éljenek. Sokáig úgy tűnt, mintha minden e megmaradás ellen szólna. A kis településektől elvettük az iskolákat, a szövetkezetek egyesítése, az ágazati gazdálkodás is legalább a központi községekbe vitte a vezetésre alkalmas embereket így történhetett, hogy valóban több község életében stagnálás állott be. Mindaz, ami ott érték volt — a ház, a kert, a gazdasági épületek — elértéktelenedett, elveszni látszott a társadalom számára. És most, ha lassan is, de fejlődés tapasztalható. Egy idő óta a megmaradásért hatnak bizonyos erők. Egyre több szó esik a falu ellátottságának szervezéséről, a nagyobb kényelem biztosításáról. Amit kap a falu, azért a faluban dolgozó ember a társadalomnak megtermelt értékekkel fizet. A falu megtartó ereje tehát erősödik.

A falusi fiatalokról Kozsár Miklós így vélekedett:

— Hiszem, vagy talán inkább tudom, hogy a falusi fiatal semmivel sem igénytelenebb, mint bármelyik, azonos képzettségű városi társa. Nem lehet az. Ugyanolyan iskolákban tanult. Ha mezőgazdaságban is, de ugyanúgy szakmunkásként' dolgozik. (Többet, de többért.) Ugyanúgy hazamegy, megfürdik, bekapcsolja a tévét és végignézi ugyanazt a műsort. Nem mások a könyvei, s legfeljebb később, de ugyanazokat a filmeket láthatja. Ugyanúgy bömbölteti a magnót, ugyanazokért a zenekarokért lelkesedik. Hétvégeken ő ' is elmegy diszkóba, mert hiszen mindenütt van már diszkó, ifjúsági klub, vagy ha nincs, akkor beül saját, vagy szülei gépkocsijába, és átrándul a szomszéd faluba. Kirándulnak, világot látnak. Elmondhatom, hogy jónak találom a mezőgazdasági üzemek », anyagi ösztönzését. Jó az, hogy egyre több szövetkezet melléküzemág létesítésével biztosít a fiataloknak folyamatos munkát. Szeretném még azt is elmondani, hogy ma már a mezőgazdasági üzemek mellett a járásban 40 SZISZ- alapszervezet működik, 884 taggal. A fiatalok többsége bekapcsolódik a SZISZ munkájába. Kiveszik részüket a közéleti tevékenységből, ott vannak a szövetkezetek vezetőségében, a különböző bizottságokban, szóval hallatnak magukról. Az a fontos, hogy a fiatalok ügyével a mezőgazdasági üzemekben érdemben foglalkoznak. Történjen a további munka olyan megfontolással, hogy a fiatalok részvétele a mezőgazdasági termelésben attól függ, hogy ott miként boldogulnak. Ez sehol sem lehet csak harmadrangú kérdés. Illés Bertalan