Szabad Földműves, 1985. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-20 / 16. szám
Í985. Žprllis 20. — .SZABAD FÖLDMŰVES 3 Csúcstalálkozóra várva К békeszerelő emberek, főként Nvugat-Európa országaiban, az idén a hagyományosnál is nagyobb húsvéti békemenetekkel fejezték ki óhajukat és követelésüket. S az ekkor közzétett szovjet állásfoglalást „húsvéti üzeneteként, tehát béketizenetként fogadta a világ haladó közvéleménye. Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára a moszkvai Pravdának adott interjújában ugyanis bejelentette, hogy a Szovjetunió novemberig egyoldalúan felfüggeszti közepes hatótávolságú rakétáinak telepítsétét és egyéb válaszintézkedéseinek megvalósítását Európában. Egy várakozással teli világpolitikai szakaszban jelent meg az interjú, amely — érhető módon — azonnal a világsajtó központi témájává vált. A Szovjetunió álláspontja az, hogy a rakétacsökkentésben közvetlenül is meg lehet egyezni, nem kell ehhez a lázas fegyverkezést a világűrre kiterjeszteni. Ezért mondta Mihail Gorbacsov főtitkár, hogy „ha a felek asztalhoz ültek, hogy a fegyverkezés korlátozásáról tárgyaljanak, akkor legalább ne növeljék azt. Az amerikai vezetés szavakban azt állítja, hogy radikális fegyverzetcsökkentést akar. Ha ez fgy van, akkor logikus, hogy a fegyverkezést először meg kell állítani és úgy lehet majd hozzálátni a csökkentéséhez.“ Ezért javasolta, hogy a Szovjetunió és az USA a genfi tárgyalások idejére mondjon moratóriumot az űrfegyverkezés kísérleteire, fejlesztésére és telepítésére, fagyassza be stratégiai támadófegyvereit is. Ä hivatalos Washington igyekezett sürgősen elutasítani az új szovjet kezdeményezést. A nemzetközi reagálások eltérőek voltak, aszerint, hogy NATO-csatlósok nyilatkoztak-e, vagy el nem kötelezettek, Illetve haladó személyiségek vagy liberálisok. William Fulbright, az amerikai szenátus külügyi bizottságának volt elnöke, az Egyesült Államok neves politikai képviselője például kijelentette, hogy á Szovjetunió határozata saját közepes hatótávolságú rakétái elhelyezésének moratóriumáról olyan pozitív lépés, amely nagy jelentőséggel bírhat a fegyverkezési hajsza megszüntetésében. Rámutatott, hogy a Reagan-kormánynak ahelyett, hogy elutasította a szovjet kezdeményezést, Igen figyelmesen tanulmányoznia kellene azt. Hasonlóan nyilatkozott Uffe Ellemannjensen dán külügyminiszter, Bettino Crazi, az olasz kormány elnöke, Horst Ehmke, a nyugatnémet ellenzéki Szociáldemokrata Párt (SPD) parlamenti csoportjának alelnöke is. A hírmagyarázók a szovjet kezdeményezésről szólva reményeket és várakozásokat fogalmaznak meg — habár kérdések formájában —, vajon bekövetkezik-e lényeges változás a szovjet—ameikat kapcsolatokban, б ezzel együtt elképzelhetö-e, hogy a világpolitika vezérló elve Ismét az enyhülés lesz? Nyilvánvaló, hogy ezekre a kérdésekre nincs, még nem Is lehet válasz. De kétségtelen, hogy a múlt év ősze éta már tapasztalható egyfajta élénkülés a szovjet—amerikai kapcsolatokban és a közelmúltban lezajlott moszkvai tárgyalásokból Is erre következtethetünk — ez a folyamat tovább tart. A Moszkva és Washington között egymáshoz látogató küldöttségek is reménykednek a csúcstalálkozóban. Az SZKP KB főtitkára, Reagan elnökkel történt levélváltásáról szólva elmondta, hogy mindkét fél pozitívan értékeli egy csúcstalálkozó lehetőségét. A világpolitikai légkört messzemenően javítaná egy ilyen tanácskozás. Hiszen Brezsnyev és Carter 1979-es bécsi találkozója óta kénytelen a világ nélkülözni e két legdöntőbb tényező csúcsain a személyes kontaktust. A Szovjetunió és az Egyesült Államok viszonya a világpolitikát befolyásoló kétoldalú kapcsolatok közül minden kétséget kizáróan az első helyen áll. Ha arról vitatkoznak az emberek, hogy sikerül-e megőrizni a világbékét, vagy az emberiség belesodródik-e egy nukleáris katasztrófába, akkor először azt figyelik, hogyan alakul a szovjet—amerikai kapcsolat. Ha a kapitalizmus és a szocializmus történelmi versenyére, vagy a népek társadalmi felemelkedéséért, függetlenségéért vivott küzdelmeire tekintünk, a Szovjetunió fennállásának csaknem hatvannyolc esztendeje alatt e kapcsolat, sajnos, többször volt rossz, mint jó. Ä még alig győztes szocialista forradalom második napján, amikor a szovjetek II. kongresszusa javaslattal fordult a világ valamennyi hadviselő kormányához és népéhez, hogy kezdjen tárgyalásokat az Igazságos, a demokratikus, a hadisarc nélküli békéről; Wilson akkori amerikai elnök megtiltotta az élelmiszerszállítást az éhező Oroszországba, és szövetségeseivel 1917 novemberében határozatot fogadott el a Szovjet-Oroszország ellent intervencióról. Azóta persze kénytelen volt tudomásul venni és tiszteletben tartani az egyre erősödő, új társadalmi berendezésű ország — nagyhatalom létét. A második világháborúban a hitleri fasizmussal szemben szövetségesekké lettek, majd a háború bejezése után a hidegháború Ismét csaknem egy negyedszázadra a minimálisra csökkentette a kapcsolatokat. Tény és valő, hogy az elmúlt négy évtizedben a két szembenálló világrendszer e két legerősebb nagyhatalmának vezetői eddig összesen hat nemzetközi értekezleten és nyolc kétoldalú tanácskozáson tárgyaltak egymással, s többnyire az egész világ számára fontos döntésekre jutottak. Ronald Reagant kivéve valamennyi amerikai elnök személyes kapcsolatba került a szovjet vezetőkkel. Mihail Gorbacsov főtitkár határozottan leszögezte a Szovjetunió párbeszéd-készségét. Megerősítés és válasz tehát a mostani interjú. A találkozó Időpontja és helye további egyeztetés tárgya lesz. Valószínű, hogy a május 14-i bécsi, Gromiko— Shultz külügyminiszteri találkozóé. E csúcstalálkozó reményében bizakodóbban várjuk a genfi tárgyalások kimenetelét is, mert olyan nagy szüksége van a világnak a tiszta égboltra! —hme— » A CIA „útjai“ Afganisztán , határán • L. Cseprunov rajza Március közepén nemzetközi kon* * ferenda foglalkozott Genfben az Afrikában kialakult rendkí* vüll helyzettel. Az értekezlet összehívására — amelyen több mint száz ország és számos nemzetközi szervezet képviselője vett részt — az ENSZ főtitkárának kezdeményezésére került sor. Az ENSZ becslései szerint további, mintegy másfél milliárd dolláros segélyre van szükség ahhoz, hogy az élelmiszerhiány sújtotta húsz afrikai országban segítsenek 30 millió emberen. Egy őrá alatt kétezer ember hal éhen a Földön. Nagy részük Ázsiában, a legsűrűbben lakott földrészen; Afrikában, azon a földrészen, amelyet a világ iparosodott része a leginkább kifosztott. Bolygónknak, a Földnek mintegy négy és fél milliárd lakosa van, közülük minden ötödik ember rosszul táplált, éhezik. Minden ötödik, tehát csaknem egymilliárd. Nag^s részüket különböző betegségek viszik el, és senki sem számolja, hány halálos betegséget okoz az éhezés. „Klinikailag gyengén táplált“ (tehát olyan ember, aki nem maradhat sokáig életben, ha eddigi táplálkozásmódján nem változtat) Afrika lakosainak 23 százaléka, Latin-Amerika lakosságának 10 százaléka, Ázsia lakosainak 28 százaléka. Százmillióan mozgásképtelenek az éhezéstől; naponta negyvenezer gyermek hal meg. Pedig a világ jelenlegi mezőgazdasági termelése, még ha csupán a fő terményeket (rizs, búza és más gabonafélék) vesszük is figyelembe, elég lenne ahhoz, bogy Földünk minden lakója napi 3000 kalóriát és 65 gramm fehérjét fogyaszszon. Ha ezt a mennyiséget, amely Földünk nagyon kicsiny területén terem meg, Jobban lehetne elosztani, mindjárt normális életet élhetnének a rosszul tápláltak, az éhezők százmilliói. Az Iparosodott országokban él az emberiség negyedrésze, ám ez a negyedrész a világon termelt élelemnek több mint a felét fogyasztja el. Ugyanezen országok haszonállatai fogyasztják el takarmányként a gabona egynegyedét: annyit, amennyit Kína és India lakossága összesen. Óriási mennyiség ez, számos téves értelmezés kiindulópontja. Az egyik legnagyobb tévedés, amelyet a második világháború után sok ország elkövetett, az volt, hogy a gyengén fejlett területek mezőgazdaságát nyugati modell szerint akarták megszervezni. A technika mindent lehetővé tesz — gondolták akkoriban. Ezért sokan az amerikai modellt követték, amely rendkívül költséges, és nem Is Igazán mezőgazdasági modell, hiszen az Egyesült Államokban ez már Iparág: jellemző módon néhány éve, amikor túltermelési válság fenyegette, a washingtoni kormány úgy döntött, hogy óriási szántóterületek maradjaÉhezők és jóllakottak nak parlagon. így akarták helyreállítani a mezőgazdasági piac egyensúlyát. Sok farmernek tehát azért fizettek, hogy ne termesszen semmit. Pedig ha a kétéves válság Idején a csökkent haszon ellenére ugyanennyit termeltek volna, mint azelőtt, 90 millió tonna gabonát küldhették volna, a harmadik világ országaiba: tízszer annyit, mint amennyire a FAÜ szerint szükség lenne az éhhalál megszüntetéséhez Indiában, Bangladesban, Pakisztánban, Tanzániában és a Szahel-övezet országaiban. Az „éhség sújtotta országok“ kifejezés tulajdonképpen megtévesztő. Vannak szegény országok, amelyek nem termelnek elegendő élelmet, és nem is tudnak vásárolni. Viszont éppen az Egyesült Államok, a jólét egyik szélsőséges példája, bizonyos mértékben szintén éhség sújtotta ország: mintegy harmincmillió lakosa nem jut elegendő táplálékhoz. Elsősorban azokon a területeken, ahol a föld kis számú tulajdonos kezében van. Dél-Amerikában a mezőgazdasági terület 90 százaléka a 17 százaléknyi nagybirtokosé. Ázsiában a földbirtokosok egyötödének tulajdonában van a mezőgazdasági földterület háromötöde. Latin-Amerikában a lakosságnak több mint egyharmada él a termés egy százalékából, Afrikában a lakosság háromnegyedének birtokában csupán a szántóföldek 4 százaléka van. A Világbank egy tanulmányban megállapítja, hogy a világ agrárnépességének egyharmada földnélküli. A jelenlegi munkamegosztás a világ szegény országait arra kényszeríti, hogy ásványi kincseket és mezőgazdasági termékeket exportáljanak a gazdag országokba. A helyzet következménye az, hogy csaknem minden szegény, fejletlen ország korlátozza élelemtermelését, és készpénzre váltható exporttermékek termelésére áll át. Mali régebben hatvanezer tonna élelmet termelt, de ma már csak tizenötezer tonnát, mert nagy területeken álltak át a gyapot és a földimogyoró termesztésére. Az ezekért kapott deviza azonban sem ahhoz nem elegendő, hogy Mali külföldön megvegye a szüksége« élelmet, sem ahhoz, hogy fejlessze iparát, és így kiegyenlítse az agrárszektorban keletkezett hiányokat. Gyakran ismételgetik, hogy Földünkön egyrészt korlátozott mennyiségű a termőföld, másrészt túl sok ember él. Ez nem Igaz: szakemberek becslése szerint a Föld ötvenmilliárd em* bért is képes táplálni. Megművelheti föld ven elég, de a száz hektáron felüli birtokok tulajdonosainak 2,5 százaléka tartja kezében a világ tér* mőföldjeinek mintegy háromnegyedét, és 0,23 százalékuk a feléti Ráadásul ez a földkoncentráció nemhogy csők« kenne, hanem fokozódik. Azokban at országokban, ahol a föld sok birtokos tulajdona, az egész lakosság elegendő élelemhez jut. Az éhínség oka nem a túlnépesedés, hanem a földtulajdon nem megfelelő megoszlása. Éhínség van Bolíviában, ahol egy négyzetkilométeren 5 lakos él, és Indiában, ahol 202, de nincs éhínség Hollandiában, ahol egy négyzetkilométerre 416 lakos jut. A krónikus éhezést föl lehetne szá» molni, ha sikerülne jobban elosztani a földet. Bizonyos megoldás még akkor is lenne, ha nem változtatnának a földtulajdon jelenlegi szerkezetén! a termőföldek területét a jelenlegi körülbelül másfél milliárd hektárról kétmilliárdra lehetne növelni anélkül, hogy Földünk ökológiai egyensúlyát felborítanák.. Hiszen bőven vannak még szűzföldek Afrikában, Dél-Amerikában, de még Ázsiában is. Az éhezéshez a harmadik világban a szomjúság is járul: az otthonok háromnegyed részében vízvezeték sincs. Igen sok gyermek hal meg ötéves kora előtt az egészségtelen ivóvíz miatt. Azok az abszolút hiányok, amelyektől ma több mint kétmilliárd ember szenved, csak akkor szűnnének meg, ha évente legalább 30 milliárd dollárt Ilyen célokra ruháznának be. Ez a 30 milliárd dollár egyáltalán nem sok, ha meggondoljuk, hogy fegyverkezésre a világ évente 510 milllárdot, költ. Csupán a fegyvergyártás háromheti költségeit kellene ráfordítani, hogy az alapvető kérdéseket megoldjuk szerte a világon! Az éhínség fő oka korántsem az aszály, vagy más természeti csapás, hanem a politika éa a gazdaság megfontolásai. Jóllehet, a természeti katasztrófák 1з hozzájárultak az afrikai gazdaságok összeomlásához, a fő' ok a gyarmati korszakból örökölt elmaradottság és az újgyarmatosítás. A földrész súlyos gazdasági gondjait csak akkor lehet tartósan megoldani, ha az igazságosság és az egyenlőség alapján szervezik újjá az Afrikához fűződő gazdasági kapcsolatokat. m udánban a hadsereg — Dzsaafar XT Nimeri elnök külföldi tartőzkodását „kihasználva“ — április hatodikán megbuktatta annak kormányát és átvette a hatalmat. Miért az idézőjel a „fordulat“ és a „kihasználva“ mellett? Hírmagyarázók ugyanis tudni vélik, hogy az elnök távollétével maga akart alkalmat teremteni a hatalomátvételhez. Ezt a feltétezést húzza alá az a tény is, hogy a hatalomra lépő katonai diktatúrának Nimerl — üdvözlő táviratot küldött. Miért e furcsa taktika? Dzsaafar Nímeri rezsimje ugyanis az utóbi hónapokban hetekben súlyos válságba került. Az éveken át erőszakkal elfojtott feszültségek olyan erővel törtek felszínre, hogy néhány nap alatt megrendítették a kormányzat szilárdnak vélt pozícióit. A rendszerellenes megmozdulásokban aktívan vagy passzív támogatóként a lakosság csaknem minden rétege részt vett, beleértve a hatalmi hierarchia felső részének több képviselőjét is. Bár a zavargások közvetlen kiválté oka az alapvető élelmiszerek árának csaknem ötven százalékos felemelése volt, a nyugtalanság gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak. Az általános elégedetlenség s az annak nyomán kirobbant tiltakozási hullám egyenes következménye annak a politikának, amelyet Nimeri elnök az elmúlt tizenöt évben folytatott. Az egyébként is rendkívül elmaradott Szudánban az utóbbi tíz évben teljesen elhanyagolták a gazdaság fejlesztését, az egyoldalú rablógazdálkodás és a Nyugatról érkező segélyek fő haszonélvezője a felső vezetés volt. A mezőgazdaságot a tőkehiány és az utóbbi két év szárazsága a tönk szélére juttatta, felütötte fejét az éhínség, a hivatalos adatok szerint Is több mint százezer ember élete forog még mindig veszélyben. A szigorú diktatúrával a lakosság egyre nagyobb tömegei fordultak szembe. A nyílt lázongás először a központi hatalommal hagyományosan harcban álló déli területeken tört ki. Az itt élő, az északi részek népességétől etnikumukban, vallásukban és életmódjukban egyaránt különböző törzsek évtizedek éta széles körű autonómiát követelnek maguknak. Nimeri ezt semmibe véve, a központi hatalmat erősítendő, átszervezte a déli tartományokat, és katonai parancsnokokat nevezett ki az élükre. Válaszul az ellenállási mozgalmak új-Szudáni „fordulat“ jászerveződtek és fegyveres harcot kezdtek a kormányzat ellen. Nimeri rendkívüli állapotot hirdetett ki, újabb csapatokat vezényelt délre, de erőfeszítései hatástalanok maradtak. Egész Szudánban hatalmas felháborodást váltott ki Nimeri két évvel ezelőtti döntése az iszlám törvénykezés, a sariat bevezetéséről. Az ország erőszakos iszlamizálása, az évezredes szabályok szerinti véres Ítélkezések — a nyilvános kivégzések és csonkítások — nemcsak a nem muzulmán délen volt olaj a tűzre, hanem a lakosság más rétegei, főképp az értelmiség is szembefordultak a barbár szokásjoggal. Az elnök reakciója ezúttal is az erőszak volt: tömegével tartóztatták le a rendelkezések egyra nagyobb számú ellenzőjét. A túlkapásokat azután a legnagyobb szövetséges, az Egyesült Államok is megelégelte és a Szudánnak szánt segélyek visszatartásával igyekezett Nimerit rábírni arra, hogy vonja viszsza döntéseit. Ez év tavaszán az elnök teljesítette a követelést — burkolt formában lényegében megszüntette az iszlám törvényhozást —, ami viszont a szélsőséges muzulmán körök* ben keltett elégedetlenséget. Nimeri hatalmi bázisa így a minimálisra szú* költ. Közben az Egyesült Államok fel* szabadította a stratégiai fontosságú szövetségesnek szánt korábban befagyasztott segélyt. De valószínű, hogy ezt már azzal az eltökélt szándékkal, hogy az új, szilárdabb pozíciójú, a szudáni befolyásos körök számára is elfogadhatóbb „erősebb embert“ támogassa. A szndáni fegyveres erők hatalomátvétele után Nimeri elnököt, helyetteseit és minisztereit felmentették tisztségükből. Azonnali hatállyal bevezették a katonai törvénykezést, felfüggesztették az alkotmányt, felosztatták Nimeri kormányzó Szudáni Szocialista Unióját. Szudán Btvenegj éves új vezetője, Abdel-Rahman Szva* rád el-Dahab hadseref-föparancsnok és hadügyminiszter nyilatkozata szerint minden kétoldali, regionális éa nemzetközi szerződéshez hűségesek maradnak. Közvetlen kapcsolatokat teremtenek a déli felkelőkkel a vérontás megszüntetése, a jogok és kötelességek egyenlőségén alapuló nemzeti egység kimunkálása érdekében. Szvarad el Dahaft az egész országnak politikai- gazdasági és társadalmi reformokat ígér, szavatolja a sajté, az egyén, a politikai szervezetek és a vallás szabadságát. A Szudáni Demokratikus KöztSrsa- Ságban tehát 15 tagú katonai tanács irányítja ebben az átmenetinek nevezett időszakban „ideiglenesen“ az államügyeket, valamint a törvényhozást és a végrehajtó hatalmat. A szudáni politikai pártok és szervezetek képviselői rámutattak annak szükségességére, hogy meg kell határozni az átmeneti időszak hosszát, amely után polgári kormány veszi át a hatalmat. A dél-szudáni felkelési szervezet vezetője közölte, hogy szervezete folytatja a harcot Dél-Szudán autonómiájáért és a további követelések teljesítéséért. Nehéz lenne tehát e friss eseményekről mint fordulatról beszélni, amíg nem láthatjuk tisztán, kit támogat a Fehér Ház segélye. Arra már könnyebb megtalálni a feleleltet, hogy — miért. —h-«
