Szabad Földműves, 1985. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1985-03-16 / 11. szám

1985. március 16. SZABAD FÖLDMŰVES 7 ♦ TJ égi hagyomány ebben az ukrajnai faluban, hogy a bevonulókat zenekarral, tánccal-dallal és aján­dékokkal búcsúztatják. Szása egy kulcsot kapott a kolhoztál. — Ez a majdani házad kulcsa. Ha leszerelsz, elvehe­­ted Mariját — mondták neki. . Tapsoltak lelkesen a közelben levők. Azért kételke­dők is akadtak: — Szása nem fog visszajönni a hadseregből a faluba. Ott ragad a városban, vagy nagyobb építkezésre megy. — Egy ilyen szép lány, mint Marija, nem vár két évig. Fogja magát és férjhez megyI Meghallotta ezt Marija, elkeseredett, elsírta magát. — Akarod, hogy levágjam a copfomat és két éven át kendővel járjak? — súgta könnyes szemmel Szásának. Volt egy régi kihalóban levő szokás: ha a falubeli legény bevonult, jövendőbelije levágta ďcopfját, nehogy sóvár tekintetek meredjenek rá. — Butácska — mondta Szása —, nem olyan időket élünk. Meg aztán én úgy bízom benned, mint önmagom­ban. Mariját és Szását még az iskolában Rómeó és Júliának nevezték. Persze tréfából — senki sem hitte, hogy a 14 ш йм ж й ÉS JÓM éves fiatalok érzelmei olyan mélyek volnának. Múltak az évek. Megszokták már a ragadványnevüket, hiszen tiszteletet és szeretetet jelzett. A falubeliek el voltak ragadtatva a fiataloktól. Helyesek, szépek. Különösen szerették, amikor Marija a falu kultúrhá­­zában énekelt: olyan a hangja, mintha lágy csermely csordulna kavicsról kavicsra — vélekedtek a falubeliek. Szása Ilyenkor az első sorban ült, talán azért is éne­kelt olyan szépen a kedvese. A hadseregben Szása egy deszant egységnél szolgált. 'A szerelmesek egy éven át kitartóan leveleztek egymás­sal. De aztán egyre ritkábban jöttek a levelek Szásától. Édesanyjának sem írt. Marija szenvedett, de azért maka­csul küldözgette a leveleket... Végre megjött a várva várt válasz. A levél megdöbbentően rövid és kegyetlen volt: „Bo­csáss meg Marija. Ne várj. Megtaláltam itt az igazi sze­relmemet. Nem térek vissza a faluba A katonaidő letöl­tése után letelepszem ebben a városban.“ Túl súlyos volt a megpróbáltatás Martjának. Idegósz­­szeomlás. Az orvosok alig tudták megmenteni. A szülök még sokáig ápolták. Ám a válság ezzel nem ért véget. A fiatal lány elveszítette életkedvét. Gépiesen elvégezte, amit tennie kellett: az evést, az ivást, a munkát. De többre nem volt képes ... A kolhoz Jóképű, fiatal agronómusának, Andrejnak már régóta tetszett Martja. Amikor elszánta magát, hogy megkéri a lány kezét, barátai azt mondták: „Nem fogja egyhamar elfelejteni Szását.“ Ez azonban nem riasztotta el Andrejt. A faluban örül­tek, hogy kedvencük sorsa talán rendeződik. Tetszett a vőlegény Marija születnek Is. Es neki? Neki mindegy volt. Már ki is tűzték az esküvő napját. Ezen a napon a községháza előtt, ahol a fiataloknak meg kellett jelenniük az anyakönyvvezetönél, összegyűlt csaknem az egész falu. Megérkezett a vőlegény és a menyasszony. Marija úgy festett a menyasszonyi ruhá­jában, mint egy mesebeli tündérkirálynő. Csak a szeme volt szomorú. Hirtelen egy városi taxi állt meg a községháza előtt. Feketehajú fiatalember lépett ki belőle légideszant­­egyenruhában. — Elnézést, beszélhetnék néhány szót Martfüved? — kérdezte halkan a vőlegénytől. — Nem ismerem magái — mondta Martja. — Mindenképpen beszélnem kell magával — erőskö­dött az ismeretlen. Két-három percre félrevonultak. Voltaképpen a fiú be­szélt, Marija lehajtott fővel hallgatta. Valamit kérdezett, majd ismét hallgatott. A menyasszony hirtelen letépte fejéről a fátylat, oda­rohant a taxihoz. A fiú utána. Az emberek fel sem ocsúdtak, a kocsi máris kanyarodott és elszáguldott. Néhány nap múlva két távirat jött Marijától. Az egyik Andrejnek. Bocsánatot kért tőle azért, hogy akaratlanul is fájdalmat okozott egy jó embernek. A másik táviratot szülei kapták, tőlük is bocsánatot kért. Mindkét sürgöny abból a városból érkezett, ahol Szása is szolgált. Andrej azonnal elindult eltűnt menyasszonya keresé­sére. Megérkezett Szása katonai egységéhez. Öt kereste. Azt mondták neki: Nem lehet vele találkozni, beszéljen a barátjával. Nemsokára felbukkant egy őrmester, az a bizonyos feketehajú fiú. Kezet nyújtott, bemutatkozott: —- Niko vagyok. Andre] nem fogadta el a feléje nyújtott kezet, csak rákiáltott: — Ki tanított téged arra, hogy más menyasszonyát megszöktesd? — Miért másét? A menyasszony a miénk — felelte higgadtan a katona. — Nem szöktettem, magától jött. — Hogy-hogy a „miénk“?... Az én menyasszonyomI Hol van Marija? — Ne heveskedj, komám. Ernyeszd csak el az öklö­det. Gyere velem. Marija nyitott ajtót. Tekintete egy pillanatra megvil­lant Andrej láttán, de behívta a lakásba Rövid idő alatt a lány egészen megváltozott. Nyugod­­tabb lett. Szemében már nem szomorú közöny ült, ha­nem aggodalom. — Akkor én el is mehetek — mondta Niko szerényen. — A többi már a ti dolgotok. Hallgattak. Elsőnek Marija szólalt meg. — Nem kellett volna idejönnöd, Andrej. Ne hívj, nem térhetek vissza. Igaz, nagyszerű ember vagy. Kérlek, bo­csáss meg. Látod, boldog vagyok. Szása nemsokára meg­jön a munkából. — A munkából? — kérdezte Andrej. — Igen, már nem katona. Ekkor belépett egy férfi. Andre] nem ismert rá Szá­sára. Szemöldöke helyén vöröses sebhely, arcát sötét csikók borították. Hajából csak néhány szál maradt. Andrej majdnem felkiáltott a megdöbbenéstől, de te­kintete összevillant Marijáéval, azonnal megértették egy­mást. Kezét nyújtotta vetélytársának, és csak hallgatott, nem mert kérdezni. Azután Szása maga mesélte el tör­ténetét. Egyszer kimenője volt, a városban sétált. Meglátott egy égő házat. Már sokan kiugrottak az ablakon, de a harmadik emeleten két kisgyermek maradi. Szása a te­tőn át bemászott az erkélyre, kihozta az egyiket, de a másikat már nem tudta, égett a ruhája. Így nem tehetett mást, leugrott a harmadik emeletről. A kisfiút karjába szorította, és még akkor sem eresztette el, amikor esz­méletlenül feküdt az utcán. Testével fogta fel az ütést. A katonakórházban sokáig kezelték. Bajtársui a vérü­ket és a bőrüket adták neki. Szása később tréfálkozva mondta, azelőtt ukrán volt, most grúz, orosz és kazah vér is folyik az ereiben. Amikor már tudott járni és belenézett a tükörbe, ak­kor írta azt a levelet Marijának. Ogy gondolta, nem ilyen rettenetes külsejű férfi illeti meg azt a csinos lányt. Hazatérnie sem volt kedve — félt a sajnálkozás­tól. A hadseregben nem maradhatott tovább. Parancsnokai szereztek neki egy kis lakást a városban. Munkát is ta­lált. Hazaírott leveleiben nem mert érdeklődni Marija felől, a szülők és a jóbarátok pedig hallgatlak a lányról. Egyszer azonban az anya megírta: „Marija hál’ istennek férjhez készül menni. Egy hónap múlva lesz az eskü­vője.“ Ennek a hírnek az olvasása közben talált rá legjobb barátja, Niko. Látta, hogy Szása nagyon szenved, megtudakolta, mi bántja, mondott valami haragosat grú­zul, s azzal eltűnt. Egyenesen a parancsnokhoz ment, rövid elbocsátást kért tőle. S azonnal indult a faluba, Marijához. Andrej sokáig hallgatott, végül szemét rájuk emelve, keményen mondta: — Nézzétek, haza kell jönnötök a faluba. A szülőknek én mindent elmondok. Meg a többieknek is. Szása és Marija hamarosan hazatért. A községi tanács megtartotta ígéretét: a fiatalok abba a házba költözhet­tek, amelynek a kulcsát egykor ünnepélyesen átnyújtot­ták a bevonuló Szásának. Mostmár senkt sem hívja őket Rómeó és Júliának. Sa­ját nevükön beszélnek róluk. Talán azért, mert az élet olykor bármilyen legendánál is csodálatosabb. Konsztantyin Lomov Egy bemutató kapcsán Osvald Záhradník. Jeles szlovák drámaíró, nem Ismeretlen a színház­látogatók táborában. A MATESZ ez­úttal a Prelúdium mollban (Zenés elő­játék) c. színművét tűzte a műsorára. A Tűzijáték néven bemutatott da­rab időszerű témát állít a középpont­ba: a kispolgári életvitelt, gondolko­dást. a társadalmunkhoz való fonák viszonyulást. Eme ránk testált „csö­­kevény“ napjainkban sem idegen, mi­vel egyesek a nyárspolgárság felé lépkednek. Lényegében egy családon belUl tár­ja föl az emberi deformációkat, vala­mint a generáció-ellentétet. A Zahrad­­ník-műben megtalálható úgy a lélek­tani, mind a vígjátéki és a drámai eleim. Inkább az értelemre épít, mint a látványosságra. Ebből eredően a cselekménye Visszafogott. A színészgárda mindent megtett, f hogy a „téli tájból" kihozza a kihoz­­hatót. Képletesen mondva, a Január­­fehruár megfestése sokkal Jobb mes­tert kíván, mint a tarka május ábrá­zolása. (Ogy vélem, hogy néhol sem a szerző, sem a rendező, sem pedig néhány előadóművész ecsetjét nem kívánt piktor vezette.) Az előadásban olyan Csehov-féle gyámolító kezet véltem föllelni, ami a produkció ja­vára vált. Bugár Béla (Apa) Játssza a fősze­repet, a munkásból lett igazgatót, aki alapjában véve nem rossz ember, de a hatalom megrészegíti. Ö a közöset, a fejőstehenet már csak feji, az ete­tését csupán hangoztatja, másra bíz­za. Bugár Jól érzi magát az igazgatói köntösben ... KJváló partnere a fele­sége, Németh Ica (Anya). Alakítása gondosan szerkesztett, „fejlődésében“ érzékelteti a kispolgári háziasszonyt, aki ún. zöld özveggyé készül. (Téma az utcán hever, a megszokott minde­nes nagymamákat házvezetőnők vált­ják fel, ez a sikk: a kertes házak helyére villa kerül. Jelezni tudta az új szelek fújdogálását, mindezt finom mércével tette. A szerző is erre utal az Előjátékában.) Bánovszkyt Bugár Gáspár, Rém dok­tort Dráfl Mátyás kelti életre. Az előbbi a fölösleges embert hamisít­­hatatlanul Juttatja a néző emlékeze­tébe. Dráftnál érvényesül leginkább a fent említett orosz hatás. Mindketten Részletek a színműből Fotó: Nagy István Az alkotótáborok szerepe az amatőr képzőművészetien Közel egy évtizede tevékenykedik eredményesen a CSEMADOK Rozsnyói (Rožňava) ]árásl Bizottsága kereté­ben az-amatőr .képzőművészek köre Kuchta János vezetésével. Évente hat­­tíz összpontosítást tartanak és számos kiállítást rendeznek a járás különbö­ző helyiségeiben. Idén nyáron immár másodszor nyitják meg Gombaszögön (Gombasek) a nyári mfivésztelepet. A tíz nap során bárki bekapcsolód­hat a munkába, aki vonzalmat érez a képzőművészet iránt. A Szlovák Karsztvidék egyik legszebb vidéke nyújt lehetőséget arra, hogy kezdő vagy már ismert hazai és külföldi művészek és amatőr alkotók találkoz­hassanak. Az alkotótábor életképessége első­sorban Kuchta János külföldön is is­mert amatőr festőművész kezdemé­nyezését dicséri. Hogy a fáradsága nem hiábavaló, azt mi sem bizonyít­ja jobban, mint az alkotótábor Iránti nagy érdeklődés. A tapasztalatokról, az amatőr kép­zőművészet társadalmi szerepéről, hasznosítható szervezési tudnivalók­ról Kuchta Jánossal beszélgettem. — Az amatőr művészetnek társa­dalmi- és emberformáló ereje van, ezért nem lehet elszigetelt egyének élvezete, még kevésbé a széplelkek kiváltsága. Az egész közösségi élet energiaforrásának teremtő eleme kell, hogy legyen. Alkotásainkkal maga­sabb rendű ideológiai, erkölcsi, eszté­tikai és pszichikai feltételeket is köz­vetítünk. Ismétlem amit a CSKP KB 1980. évi 15. ülése is megerősített: amatőr kép­zőművészet is pótolhatatlan szerepet Játszik a szocializmusban. A kibonta­kozásához nyújtott támogatással te­ret ad az alkotókészséggel rendelke­zőknek, hogy cselekedhessenek, fej­lődjenek, s ezáltal kibontakozhassa­nak. ■ Ugyanakkor az öncélú haszna is nyilvánvaló. — Meggyőződésem, hogy az, aki önmaga megvalósításának érzi azt, amit csinál, másképpen rendezi éle­tét is. Ez magával hozza a rendezett életmódot, a kultúrával való érintke­zést, a társak és a barátok igényét is. Kuchta János jó néhány alkotása külföldi kiállításokra is eljutott, ha­zánkban pedig több tucat tárlaton mu­tatták már be festményeit, grafikáit, akvarelljeit. Amatőr művészete orszá­gos szintű elismerésben részesült. Irányításával számos tehetséges Ifjú gazdagítja szocialista kultúránk kin­csestárát. ■ Mi adta az ötletet a hagyományt­­alapozó művésztelep megszervezésé­hez? — A külföldi — MNK, NDK — kép­zőművészeti alkotótáborokban ért él­ményhatás sugalla a „honosítás“ gon­dolatát. A tavalyelőtti rendezvény Igazolta a tábor létjogosultságát. Mű­vésztelepünkre meghívtuk a Délpest­megyei Nagy István képzőművészeti kör tíz tagját, továbbá Gáli Tibor kassai (Košice) képzőművészt, vala­mint Horst Just NDK-beli és Tomeő­­ková Helena bártfai (Bardejov) naiv népművészeket. Valamennyi résztvevő számára hasznos volt a találkozó. Ba­rátokra, leltünk, szakmai tanácsokat cseréltünk, megismerkedtünk vendé­geink szemléletmódjával — ők pedig az itteni mozgalom irányvonalával. E páratlanul szép tájakon, nomád kö­rülmények között barangolni, közben festeni, rajzolni, szobrot faragni: nem volt utolsó mulatság. Reggeli után hónunk alá csaptuk az alkotóeszkö­zöket, s addig mentünk, amíg marasz­taló tisztásra, hegyszirt-kilátóra, idlH li völgyre nem találtunk, ahol letele­pedhettünk. Főleg vázlatokat és ta­nulmányokat készítettünk a Szilicei- és a Pelsőci-fennsíkon, a monumentá­lis gombaszögi kőbányában, a murá­nyi vöigykatlanban. amiből — napok múltán, az élmények lecsapódása, át­gyúrása után — maradandó' alkotások is születtek. Esténként pedig aznapi munkánkat bemutattuk közös véle­ményezésre. ■ Milyen hasznos tudnivalókkal gazdagodtak a rozsnyói amatőrök, az európai műveltségű, művészeti, tech­nikai, szakmai téren is tájékozottabb „profi“-művészek bíráló-útmutató ta­nácsadása folytán? — Általánosságban megállapítot­ták, hogy a táj zártsága, s egyfajta szellemi vonzáskörzet hiánya miatt valóságszemléletük elszigetelten be­felé forduló. Sok amatőr számára a látvány eszköz, nem pedig csak „ürügy“ a mondanivaló művészi kife­jezésekhez. Amit mondtak, s amit előttünk alkottak, fontos volt ahhoz, hogy mérni tudjuk önmagunkat. Mér­céhez, összehasonlítási alaphoz jut­­tatak bennünket. Képzőművészeti cso-( portunk Jelenlévő tagjaival — Koreny’ Sándor, Krajnyák József, Bodnár Fe­renc, Andrássy József, Smídt Károly, Ulman István —, illetve alkotásaikkal külön-külön is foglalkoztak. „Nyese­gető“ intelmeik „növendékeink“ új próbálkozásaiban érezhető eredményt hoztak. Megállapították, hogy a leg­tehetségesebb amatőr alkotónk Ulman István fafaragó. Jól megkomponált szobor-alakzataiban ötletes népi mo­tívumok felvonultatásával, filozófiai bölcseletek kifejezésére, emberi sor­sok „elbeszélésére is képes. ■ Véleményezésük milyen tanul­ságlevonások megtételére ösztönözte a rozsnyói csoportot? — Nyitottabbaknak kell lennünk az újra. A művészettörténetből is lecké­ket kell vennünk. Szükség van a rajz­készség fejlesztésére. Fontos a mű­elemző értékeléssel egybekapcsolt ki­állítások rendszeresítése. Mindezek érdekében pedig nélkülözhetetlen a más csoportokkal való kapcsolatte­remtés. A tíz nap munkájának anya­gából kiállítást rendeztek, s a mű­­vészteitep valamennyi résztvevője — majdani álla.ndó tárlat alapítványa­ként — egy-egy értékes alkotással ajándékozta meg a CSEMADOK Járási bizottságát. v -+_ Tavaly a magyarországi képzőmű­vészek hívták meg a gömörl amatőr alkotókat a dömsödi művésztelepre. Az idén újra Gombaszögön a sor az alkotásra-fejlődésre ösztönző „ven­dégjárásban“. Korcsmáros László az igaz ügyet szolgálják, törésmente­sen tolmácsolják azt. Varsányi Marit és Dér Líviát Janka­ként láthatjuk. Váltják egymást. A premier-publikum Varsányi Marival találkozott. Holocsy Istvánra ezúttal Jakab szerepét bízták, otthonosan mozgott, derűs színfoltja volt az est­nek. ök az ifjúság, az avítt konven­ciók elleni lázadók. Ferenczy Anna és Lőrinc Margit pedig a Nagyiban kamatoztatják a tudásukat, úgyszin­tén cserélődnek. Rancsó Dezső Péter­je érdekes reménykeltő figura. Tóth László hangulatteremtő Játékot ho­zott, a Pincére mintaszerű, A színművet Takáts Ernőd állította színpadra. Inkább a drámai elemeket domborította ki, a dialógusai, ami a két Bugár érdeme is, sikerültek. A komikum ellenben kiaknázást kívánt volna. A mű majdnem nyitottan feje­ződött be. így továbbgondolásra ad lehetőséget. Hogy érdemes e megnézni? Igennel válaszolhatunk, mert bizonyára hoz­zásegít bennünket az élet-gaz kigyom­lálásához. Legközelebb azonban a Színház palettájáról több tarka képet várunk. CSIBA GÉZA’ 4 >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents