Szabad Földműves, 1985. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1985-03-16 / 11. szám

198$. március 16.

SZABAD FÖLDMŰVES

3

Egyenjogúság,

Tíz évvel ezelőtt, az ENSZ által meghirdetett nők nemzetközi évében a berlini világkongresszus tette közzé a Felhívást a világ asszonyaihoz,

amely a nők évtizedének legfőbb tennivalóit, céljait e hármas jelszó, az egyenjogáság, haladás, béke fogalomkörébe rendezve határozta meg.

Vajon mit hozott ez a tíz év a nőknek jogokban, lehetőségekben, haladásban, hiszen az akkor remélt enyhülést az imperialista hatalmak hidegháborús uszítása, fegyverkezési hajszája fagyasztotta be. Már csak néhány hónap választ el bennünket a Nairobiba összehívott világkongresszustól, amely világviszonylatban értékeli a nők évtizedét. Már most szemináriumok, szakbizottságok készítik elő a felméréseket a nők helyzetéről.

Az ENSZ Gazdasági Bizottsága például a nők gazdasági helyzetét vitatta meg Európában. A tagállamokon kívül, amelyek között ott van az USA és. Kanada is, részt vettek a tanácskozáson az UNESCO, az Egészségügyi Világszervezet és más szervezetek képviselői is. Argentína, Japán és Kenya küldöttei megfigyelőként voltak jelen a konferencián, amely a világkongresszus előkészületeinek része volt. Az alapvető eszmei ellentétek és néhány kérdés eltérő megítélése ellenére a szemináriumon leszögezték, hogy a nők évtizedében számos komoly változásra került sor. Elsősorban a fejlett kapitalista államokban a hetvenes évek kezdetétől lassult a gazdasági fejlődés. Míg az előző időszakban az évi fejlődés ötszázalékos volt, az 1970—83-as években csaknem ennek a felére csökkent. Az említett időszakban a kapitalista országokban csökkent a termelés üteme, emelkedtek az árak, nőtt a munkanélküliek száma. Az Inflációt, a gazdasági fejlődés lassúbb ütemét, a munkanélküliséget nem szüntette meg az a bizonyos fokú élénkülés sem, amelyet 1983 végén, illetve 1984 első felében tapasztalhattak. Az előrejelzés szerint a következő években Nyugat-Európában kétszázalékos, az Egyesült Államokban hat-hét százalékos gazdasági fejlődés várható. Ez mind kedvezőtlen hatással van a nők gazdasági helyzetére, munkalehetőségeire, szakmai érvényesülésére. A kapitalista országokban a nők foglalkoztatottságának növelése komoly gondokkal jár. Ezek egyike a növekvő munkanélküliség. Sok fejlett kapitalista ország ezt a rövidített munkaidővel próbálja mggoldani, ami azt eredményezi hogy azok a nők, akik teljes munkaidőben Is dolgozhatnának, kénytelenek a négy* -öt-hatórás munkaidővel, s így kevesebb bérrel beérni, hogy egyáltalán munkát kaphassanak. Nagy-Britanniában, Írországban, Dániában és Svédországban például a foglalkoztatott nőknek mintegy ötven százaléka dolgozik Ilyen körülmények között. Még egy jellemző adalék: a kapitalista országokban foglalkoztatott nők alacsony képzettségűek.

Mig a Szovjetunióban és a többi szocialista országban a nők a középes főiskolai végzettségű szakemberek hatvan százalékát alkotják, addig Franciaországban csupán 39, Olaszországban 12, az NSZK-ban 38 százalékát. Az NSZK-ban dolgozó nők több mint 91 százaléka a legalacsonyabb kategóriába van besorolva, s ez bérezésükben is tükröződik. A Közös Piac országaiban a nők bére a férfiakénak 60—70 százaléka, Olaszországban pl. a nők kétszer kevesebb fizetést kapnak, mint a férfiak. Az "USA-ban a férfiak minden egy dollárja helyett 59 centet kapnak a nők. Az ENSZ Gazdasági Bizottságának szemináriuma jó alkalom volt arra, hogy a nők helyzetét összehasonlítsák. Bebizonyosodott, hogy az egyenjogúság, a szociális biztonság, amelyet a szocialista országokban a nők élveznek — s amelynek lényege a munkához való jog — a kapitalista államokban nem érhető el. csupán abban a társadalomban, amelynek aíapját a szocialista termelési viszonyok képezik. 4

A kapitalista országokban élő nők egyenjogúságáról szőlő kijelentések érvényüket vesztik, amint a munkanélküliség, az alacsony képzettség, a nőknek, a családoknak és a gyermekeknek nyújtott szociális juttatások összehasonlítására kerül sor.

Fejlődés nem érhető el az embermilliókat sújtó szegénység, éhínség felszámolása nélkül. Most, az évtized vége előtt fél évvel, 1985 januárjában a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség kénytelen volt a világ közvéleményét figyelmeztetni, hogy az élelmiszereket nem szabad fegyverhaladás, béke

ként használni! „Az NDN erélyesen elítéli az Európai Gazdasági Közösség döntését, miszerint óriási élelmiszer-mennyiséget akar megsemmisíteni akkor, amikor Afrika 27 államában embermilliókat fenyeget az éhhalál.“ A dokumentum hangsúlyozza, hogy az imperialista hatalmak, főleg az Egyesült Államok az élelmet Is stratégiai fegyvernek tekintik. Mindezt abban az időszakban, amikor a haladó emberiség ismételten tudatosítja, hogy az atomháború fenyegetését csak valamennyi békeerö világméretű összefogásával számolhatjuk fel.

A nők milliói fokozzák erőfeszítésüket, hogy a többi békeszerétő emberrel együtt megvédjék a békát, az életet, az emberiség jövőjét. És hetekkel, napokkal a nemzetközi nőnap előtt minden eddiginél nagyobb méretű tüntetéseken, gyűléseken, békemeneteken sürgették szerte a világon a leszerelést, az atomháború veszélyének elhárítását. Gj békemozgalmak születnek, új meg új békemenetek indulnak, Kanada, Ausztrália, Spanyolország... Az első sorokban mindenütt a nők, az édesanyák. Gyermeküket kézenfogva, vagy játékbabával jelképezve őket, de mindig érettük, az ő jövőjüket féltve.

Letitia R. Shahani asszony, az ENSZ-főtitkárámak a szociális fejlesztéssel és humanitárius ügyekkel megbízott helyettese egyben a nők világkongresszusának főtitkára, a nairobi világméretű találkozó előkészületeiről nyilatkozva többek között a következőket mondotta: „Minél közelebb kerülünk Nairobihoz, minél alaposabban munkálkodunk előkészítésén, annál világosabban látjuk, hogy e három történelmi fogalom: egyenjogúság, haladás, béke — milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz. Beteljesülésük csak együtt, párhuzamosan lehetséges.“

A nők ma világszerte magától értetődően bekapcsolódnak korunk nagy politikai mozgalmaiba, a faji megkülönböztetés, a gyarmatosítás, az újgyarmatosítás elleni harcba, az agresszív beavatkozások politikája elleni mozgalmakba, a leszerelésért indított és a béke megőrzéséért folyó küzdelembe.

Ez a küzdelem a nukleáris világkatasztrófa veszélyének árnyékában egyre elszántabb. A nők egyenjogúságának és fejlődésének feltételeiért nem tudott ebben az évtizedben a haladó nőmozgalom annyit tenni, amennyit kellett volna, s akart, de azt feltétlenül elérte, hogy a józanul gondolkodó asszonyok, az édesanyák szerte a világon megértették, élni csak békében lehet, s a béke, az emberiség haladó többségének közös célja — a háború megakadályozása és a népek közötti jó együttműködés légkörének kialakítása elérhető. Ahogyan azt Konsztantyin Csernyenko, az SZKP KB főtitkára választási beszédében mondotta: „Nekünk, a mostani nemzedéknek az a legfontosabb feladata, hogy megakadályozza az újabb háborús tűzvészt és megvédje az életet bolygónkon.“ A Szovjetunió és a szocialista országok következetes békepolitikája feljogosít bennünket arra, hogy reménykedve várjuk a genfi tárgyalások eredményeit, amelyek föltehetően jő alapokat teremtenek ahhoz is, hogy Nairobiban eredményesen tárgyalhasson a nők évtizedét értékelő és a hármas jelszó távlati feladatait meghatározó világkongresszus.

—hme—

'Az atomfizikai kutatólaboratóriumok a laikus közvélemény szemében a tudomány szentélyei, ahol a legkiválóbb elmék az emberiség Javán munkálkodnak. A cikk írója, Bill Perry — aki egy ilyen „szentély“ munkatársa volt —, arra figyelmeztet, az új * fegyverek megtervezésének bűvöletében maga a tudomány mindinkább háttérbe szorul.

„1981-ben és 1982-ben, amikor az atomfegyverekről folytatott vita tetőzött, fontos állást töltöttem be a Lawrence National Laboratóriumban, mint a közügyek igazgatója és fő szóvivő. A kaliforniai Llvermore-ban működő laboratórium az Egyesült Államok két atomfegyver-tervező vállalatának egyike. Livermore mint az MX rakéta, a neutronbomba és egyéb fegyverek kifejlesztője folyamatosan részt vesz a Reagan elnök által tervezett csillagháborús „védelmi rendszer“ kialakításában. Livermore-i munkám sok tekintetben legszebb álmaimat váltotta valóra. Egy jő alaptudással rendelkező, huszonhét tagú propagandastáb Igazgatójaként alkalmaztak. Feladatom az volt, hogy a laboratóriumról mint a műszaki tökély megtestesüléséről alakítsak ki egy képet, pontosabban ennek tervezésén és fejlesztésén fáradozzam. A cég számos Intelligens, képzett és ötletdús emberrel büszkélkedhetett, akik a szakma elismert elitjét képezték. Izgattak az ottani munkában rejlő lehetőségek és alig vártam, hogy erőpróbát tegyek a „magas tudomány“ fejlesztése érdekében. Úgy éreztem, hogy húsz év gyakorlat után ez valóban méltó megbízatás, ami azonban a munkám természetét illeti, hamarosan kételyeim támadtak.

öt hónap után be kellett látárcius első vasárnapján olyan döntés született, hogy a brit bányászok befejezik egy éve tartó sztrájkjukat. Arthur Scargill, a szakszervezeti szövetség elnöke a brit bányák küldötteinek konferenciája után közölte, hogy bár a sztrájk befejeződik, folytatják a harcot a bányák bezárása és az elbocsátások ellen.

Hiába szólitotta fel tehát a TUC szakszervezeti központ Margaret Tchatcher miniszterelnököt, hogy biztosítson tisztességes feltételeket a sztrájk befejezéséhez, a kormányfő mindvégig rendkívül keményen lépett fel a bányászokkal szemben és nemegyszer utalt arra, hogy mindenáron vereséget akar rájuk mérni.

Ez a kérlelhetetlensége a brit gazdaságnak és az adófizetőknek mintegy 6 milliárd font sterlingjébe került. Deltát a hatékony gazdálkodás bevezetéséért semmit sem sajnál: elsősorban a bányász-szakszervezeteknek (NUM) mint kormánydöntögető politikai tényezőnek kiiktatását akarja elérni, másrészt inkább tovább növeli húszezerrel az eddigi három és

M. Abramov karikatúrája

Még nem késő

nőm, az atomfegyverek’ annyira uralják a laboratóriumi dolgozók tudatát, hogy az alapkutatás —t maga a tudomány — senkit sem érdekel. A laboratóriumban töltött szolgálati időm alatt egyik legemlékezetesebb esemény az 1982 februárjában Livermore kerítésein kívül induló béketüntetés-sorozat volt. Ez valóságos ostromhangulatot teremtett odabent. Az én feladatom ebben a helyzetben az volt, hogy egy „józan“ beszámolót szerkesszek az eseményről. A laboratóriumon belül volt egy hangszigetelt sajtóirodám a riporterek számára, hogy védve legyek a kellemetlen zajoktól. Ily módon osztályom 1982-ben öt béketüntetést „vészelt“ át. Ahogy a tüntetések egyre hevesebbé váltak, nyugtalankodni kezdtem. Az úgynevezett ellenségek — ahogyan a laboratóriumban minden tüntetőt neveztek — nem valamiféle hippik voltak, hanem férfiak és nők gyerekekkel, a társadalom minden rétegéből. Lassan-lassan beszélgetni kezdtem velük. Meglepett, milyen tájékozottak katonai és politikai kérdésekben.

Ha 1982 januárjában nem mentem volna Washingtonba és nem hallottam volna dr. Helen Caldicott beszédét, aki akkor a Fizikusok a Társadalmi öntudatért elnevezésű társaság elnöke volt, ha nem vettem volna részt a Tudomány Fejlesztéséért Küzdő Amerikai Társaságnak az atomháború élettani következményeiről tartott ülésén, ha nem néztem volna meg Az utolsó járvány című filmet, amely szemléletesen ábrázolta ugyanezeket a következményeket; végül ha a tüntetők nem jelentek volna meg Livermore-ban, talán később merültek volna fel a kételyeim. De bizonyára enélkül is olyannyira hatalmukba kerítettek volna, hogy otthagyom jól fl« zetett és szép karrierrel kecseg« tető munkámat. Túlságosan is kezdett érdekelni, hogy mi zajlik a laboratórium falain kívül, hogy azt hogyan befolyásoljuk én és kollégáim. Amikor végül távoztam, az egyik igazgató megjegyezteí „ön és a laboratórium két ellentétes kultúrát képviselnek.“

Nem tudom, miféle kultúrára gondolt. Az biztos, hogy álmaim munkája személyes lidércnyomássá változott. Akaratom ellenére is részt vettem a bombák és bombagyártók eladásában. Olyan emberekkel dolgoztam együtt, akik a tudomány vékony leple mögé rejtőzve az emberölés egyre hatékonyabb módszereinek tökéletesítésén fáradoztak. Kedvenc Jelszavuk, akár a Reagan-kormányzatnak, az elrettentés volt és maradt: a jelszó mögött megbúvó valóság pedig maga a halál. Ezt persze velük nem lehetett volna megértetni. Végül 1982 májusában benyújtottam lemondásomat a Livermore-nak. Tettemet nem tiltakozásnak szántam, egyszerűen nem akartam részt venni a halálgyártásban. Ma neutronbombákat tervezünk, holnap űrfegyvereket — ki tudja, holnapután mi következik? ... Livermore olyan koponyákat alkalmaz, akik elég okosak ahhoz, hogy legrosszabb álmainkban sem látott szörnyűségeket tervezzenek meg és hozzanak’ létre. Ezért döntöttem úgy, hogy életem és energiám maradék részét arra fordítom: a magam szerény eszközeivel próbáljam megakadályozni az atomkatasztrófát, Ha Livermore kapuit nem csukjuk be örökre, a világégés bizonyára előbb vagy utóbb bekövetkezik.“

tlPMt

KÜLPOLITIKAI KOMMENTAR

A harcot tovább folytatják

fél millió munkanélküli számát, minthogy lemondjon módszerei és elvei merev betartásáról.

Egy évvel ezelőtt a kormány, illetve a nevében eljáró szénhivatal — a korábbi gyakorlattal szembefordulva

— önkényesen bejelentette öt bánya bezárását és kilátásba helyezte további tizenötnek a felszámolását is, mintegy húszezer munkahelynek az elvesztésével. A NUM többször is fogadott már el bányabezárásokat, az azonban nem fordult elő, hogy tudatosan és látványosan semmibe vegyék, s hogy a növekvő munkanélküliség körülményei között birkózzon meg húszezer bányász tervbe vett munkanélkülivé válásával. Érthetően nem hihette el, hogy a konzervatív kormánynak szívügye az elbocsátottak munkához juttatása, a létalapjuktól megfosztott bányásztelepülések közpénzekből való átalakítása más munkára. Ebben nem hihetett, csak a saját erejében, tekintélyében. Azonnal meghirdette tehát a sztrájkot, amelyet radikális bányászkollektivák kezdeményeztek. A kormány ettől kezdve egyfolytában és leplezetlenül beavatkozott a szakszervezet és szénhivatal dialógusába, hogy minél többet követelnek a bányászok, az annál kevesebbet ajánljon.

Ősszel a szakszervezetek és a munkáspárt „feltétlen támogatást“ szavaztak meg a sztrájkolóknak, de röviddel rá napnál világosabbá vált, hogy ez a támogatás csak Írott malaszt. A bányászok képtelenek voltak

— az ellenük bangóit sajtó hatékony közreműködésével —* átfogó, tevőleges szolidaritást kapni szövetségeseiktől. a szállítóktól, vasutasoktól, acélmunkásoktól villamosipari dolgozóktól. Szembekerülve az általános sztrájknak, mint ultima ratiónak a távlatával, a TUC is, a munkáspárt is megriadt. Az ellenfél következő búzása tehát az volt, hogy értésre adta: nem enged a magáéból, semmit nem von vissza.

Az eladatlan és eladhatatlan szénfeleslegre ráépülve a pénzféltésből, éretlenségből sztrájkon kívül maradt

30 százaléknyi bányász annyit termelt, hogy a nehéz és hosszú tél átvészeléséhez is elegendő volt. Ugyanis a kormány — nem kímélve a költségeket — olajvásárlással és az erőmüvek olajtüzelésre való átállásával gondoskodott a háztartási és ipari energiaszolgáltatás folyamatosságáról. A szakszervezet szerint mintegy hatmilliárd fontot emésztett fel a kimaradó szén „pótlása“ és a sztrájk „karbantartása“.

Ez enyhén szólva a sokszorosa annak, amennyit a gazdaságtalan bányák bezárásán nyerni remélnek. De a vaskézzel kormányzó Tchatchernek első a politikai „nyereség“, hogy térdre kényszerítse a bányász-szakszervezetet. A kormány továbbra is követeji, hogy a szakszervezet tegyen írásos vállalást arra, hogy kész közreműködni a bányák bezárásában.

A haladó munkásság és a velük rokonszenvező személyiségek elismeréssel méltatják az egyéves hősies harcot, amellyel a bányászok munkához való jogukat védték. A burzsoá sajtó és konzervatív munkáltatók fenyegetőznek és „leszámolásokat“ helyeznek kilátásba a sztrájk kezdeményezőivei szemben.

A bányászok ezrei, érthetően, nem vállalhatták ugyan a további nyomorúságot, ami a végeláthatatlannak tetsző sztrájk következményeiből rájuk nézve adódott, visszamentek elhagyott munkahelyükre. De a harcot tovább folytatják szakszervezetükön keresztül, annak eszközeivel. Az ugyanis azért jött létre, hogy védelmezze tagságának a munkához való jogát, valamint nem kevésbé, meglévő munkahelyeit. 4

Hogy csupán mérsékelheti az imperialista társadalom munkásosztályra nehezedő terheit és nyomását, a kiszolgáltatottságot? Ezt mi régen megtanultuk, s tudjuk! Egyszerűbben és világosabban meg sem magyarázható, ahogyan azt nekünk lózsef Attila mondta: „Proletár, folytatnám, de unnád; / tudod, hogy nem élsz lazacon — / amíg a tókések adnak munkát / a tőkéseké a haszon.“ —mészáros—